Rákszem

A történetet, amelyet most elmesélek és amely első hallásra semmilyen benyomást nem tett rám, csak jóval később, apám levele nyomán..., de ne vágjunk az elbeszélés elébe; szóval a történetet Peter W.-től hallottam, amikor vidékről Budapestre utaztam, és bombariadó miatt több órát kellett várnunk az sz.-i állomás restijében. Peter W. iskolatársam volt a gimnáziumban, mivel azonban az összeírásnál – szüleivel ellentétben – svábnak vallotta magát, el kellett hagynia szülőföldjét, és Németországban telepedett le. A helyet, ahol történt, Cs.-nek hívják. Ez az a hely, ahol a magyarnak azt a nyelvjárását beszélik, amelynek ritmusából hun hordák lovainak patkódobogása hallik, ahol a kenyeret kinyérnek, a készt kísznek, a pénzt píznek, a kék követ kík kűnek mondják.

Peter W. kitűnően beszélt még magyarul, annak ellenére, hogy már sok éve élt Németországban. Épp szülőfalujában járt valami örökösödési ügyben, és most hazafelé igyekezett. Azért találkozhattunk, mert – mint elmondotta – csak vonaton szeret utazni.

Unicumot rendeltünk, sört és török kávét, majd cigarettát sodortunk és belekezdett mondandójába.

– El kell meséljem ezt a történetet, mert úgy hallottam, egészen jó író lettél, hátha még használni tudod valamire. Onnan kezdem, hogy K. Péter, a druszám ükanyja – a családi legenda szerint – javasasszony volt. Ma ezt úgy mondanák, fehér mágiával foglalkozott, tehát nem boszorkány volt, akik köztudomásúlag a fekete mágiát űzik. Az apja gyerekkorában állítólag látta, amint levágva egy libát, annak vérét lassan vályúba csorgatta és a meleg vért kalapáccsal ütögetve varázsigéket mormolt. Erre pedig azért volt szükség, mert az egyik utcabeli boszorkány, a Jaga Maris néni megrontotta a libáit. A szertartásnak meglett az eredménye, mert rövid idő múlva visítozva, mintha nyúznák, így mesélte az apja, megjelent Maris néni és azt sipítozta: „Jaj, Mári, hagyd abba, nem csinálom többet!”

De ezt csak úgy ízelítőnek mondom el, hogy értsd, miről van szó. Elég az hozzá, hogy a druszám ükanyja egyszer meggyógyított egy tengerészt. Hogy hogyan került Cs.-be tengerész, mikor több száz kilométerre van minden tengertől, azt most ne kérdezd, mert fogalmam sincs. A lényeg az, hogy meggyógyította, és a tengerész valami kis fémdarabot ajándékozott neki, amit a családjuk rákszemnek nevez és varázserőt tulajdonít neki. A varázsereje pedig abban áll, hogy bármi menjen is az ember szemébe, fémforgács, toklász vagy akármi, amit sehogyan sem tud eltávolítani, fogja ezt az öt milliméteres átmérőnél nem nagyobb mütyürt, a szemébe helyezi és az teljesen kitisztítja. Egyszer én is láttam, amint az egyik nagybátyja, a Sándor, ott ül a kisszobában az asztalnál, fejét fölfelé tartja, szeméből csorog a gennyes könny, amelyet nagy kockás zsebkendővel töröl le. Neki zománc pattant a szemébe, hetekig járt orvoshoz, és nem tudtak vele mit kezdeni. Amikor műtéttel fenyegették, akkor fordult a rákszemhez. Képzelheted, az a kis fémdarab fél óra alatt kitisztította a szemét! Ha nem láttam volna, el se hinném.

Itt megállt elbeszélésében, zsebkendőt húzott elő zakója zsebéből, megtörölte homlokát, mélyet szívott a cigarettájából, ivott a kávéjából, majd az unicumból és a sörből is, mélyet sóhajtott és így folytatta:

– Nos ez a rákszem K. Péter, a druszám, mondhatni egyetlen atyai öröksége volt, hiszen sejtheted, mi történt velük a háború után. És ottmaradt egyik távoli rokonánál, aki nem volt hajlandó visszaadni neki, pedig tudta, hogy nála van. Sokszor elment hozzá, hátha meg tudná szerezni a rákszemet, jogos tulajdonát, de hiába könyörgött, ígért pénzt, a rokona nem volt hajlandó visszaszármaztatni, azt mondta, volt pofája azt mondani, így mondta a druszám, hogy nagyanyám azt neki ajándékozta, és csak somolygott nikotintól sárga bajsza alatt. A legnagyobb bajt az okozta, már szinte rögeszméjévé vált, hogy minden szerencsétlenségének és családja szerencsétlenségének ez a kis vacak az oka. Nem tudom, hallottál-e róla, valószínűleg nem, hogy mi történt a családjukban? Ja, te nem ismerted K. Pétert; szóval családjának majd minden tagját valami tragikus csapás érte. Az egyik nagybátyja lezuhant a villanykaróról és nyomorék lett, most Willer-gobelineket varr, én szerzem be neki a cérnát meg a sémákat; a nővére pörös ügybe keveredett és mindenét elvesztette, nagyanyja meghalt, holott semmi komolyabb baja nem volt, a másik nagybátyját, a Sándort, akit én is ismertem és már említettem az előbb, elütötte egy autó és ő is meghalt, a fia egy rutinműtét után szintén, és mindennek a megkoronázásaként csődbe ment és a felesége is elhagyta. És mindez alig két év alatt, amióta nincs birtokában a rákszem. Vissza kell szereznem, mert megőrülök – ezt mondta nekem utoljára. És tudod mit csinált ez a bolond?

Peter W. ismét abbahagyta elbeszélését és rámemelte nedves, kék szemét. Nem tudtam eldönteni, hogy a barátját sajnálja és attól könnyes a szeme, vagy ilyen gyorsan megártott neki az alkohol. És valami furcsa, tébolyodott fény tükröződött a szemében, aminek ott, a restiben nem tulajdonítottam semmiféle jelentőséget. A fejemmel intettem, hogy nem. Ám ekkor a hangosbemondó jelentette iskolatársam vonatának indulását. Peter gyorsan fölugrott, fogta útitáskáját és elköszönt:

– Szervusz, kérlek! Köszönöm az unicumot és a kávét! Majd megkereslek egyszer az újságnál.

Az utolsó szavakat már elmenőben, kezével intve mondta.

Nem tudom, honnan gondolta, hogy újságnál dolgozom, hiszen én orvos vagyok és magánpraxist folytatok. Igaz, jelentek meg tárcáim, zenekritikáim napilapokban is. Olyan gyorsan eltűnt, hogy elköszönni sem volt időm.

Kicsit elmerengtem iskolatársam elbeszélése felett, és az igazat megvallva, nem sokat szomorkodtam, hogy nem tudtam meg, mi lett K. Péterrel. Aztán felhörpintettem maradék sörömet, fizettem és a peron felé indultam.

Rég elfelejtettem már Peter W.-vel való találkozásomat, még jobban K. Pétert és tragikus sorsú famíliáját, amikor apám írt levelet Sz.-ről és ebben mellékelt egy újságcikket is. Levelében megemlítette, úgy tudja, hogy Peter W. osztálytársam volt, elküldi nekem az újságkivágást, hátha érdekel a dolog. A kishírben többek között ez állt:

„Gyilkosság történt Cs.-ben! Peter W. német állampolgár betört Kovács János házába. A gazda fölébredt, gyorsan elővette vadászpuskáját és a falon épp átugrani készülő Peter W. után lőtt. Peter W. a helyszínen meghalt, Kovács Jánost letartóztatták. A helyszínelők Peter W.-nél a személyi iratokon és némi készpénzen kívül egy spiritusszal telt üvegcsét találtak, amelyet halála után is görcsösen szorongatott a kezében.”

És akkor megvilágosodott előttem minden! Peter W. valójában a saját elképzelt halálát próbálta elmesélni nekem, mintha az valaki mással történt volna meg. Nyilván sokszor elképzelte, hogyan fogja visszaszerezni azt a megátkozott fémdarabot, a rákszemet, és ennek egyik variációját mondta el az Sz.-i restiben. Szegény, szegény barátom! Hát így kellett végezned! Így morfondíroztam magamban és arra gondoltam, milyen jó, hogy én nem kötődöm tárgyakhoz és albérleteimet is úgy váltom, mint más a ruháit. És ezt a tulajdonságomat igen jónak tartom, mert mély meggyőződésem, hogy a tárgyakhoz való mágikus ragaszkodás öl, akár az ópium.

(Weissbrunn, 1995.)