Töredékes visszaemlékezések az 1848-49. évi szabadságharcról

Kovácsház, Dec. 20. 849

Távol tetőled ifjukorom legelső, egyetlen barátja, nincs kihez forduljon a bánatával csordultig telt kebel, – kedves Péterem! mily nagy szükségem volna reád e pillanatokban, midőn mindent vesztve egyedül résztvevő kebled óvna meg a kétségbeesés örvényétől. Elpanaszlanánk egymásnak bánatunk ugyan egy okát, nem szóval, mert ez gyenge, szükkörű annak kifejtésére, egy pillantás többet mondana mint a világ minden szótára együtt véve. Midőn elválánk egymástol reményteljes utainkon külön haladók, nem gondoltad te, s kevésbé én, hogy még sorsod másában osztozandok. Mennyit változtatott az óta az idő! Egy viszontagság leg váratlanabb rohamaival össze kötött év mult el az alatt hogy egymástól csak hírt sem veheténk, ez év nyara elhozta a halált nemzetünk s hazánkra!!!

Lesz e feltámadás?!...

Midőn estünk, – mely oly dicstelen – jut eszembe nem birok gondolataim zavarával, s messze homály látszik födni a bizonytalan jövőt, s a paradicsom, a meny melyből kitiltatánk oly csábitó szinekben tűnik elő, – s tün el, hogy kisertetbe hoz az örvényt keresztül törni ujra megprobálásra, mely tőle el zár! Tul lenni az életen, mely leköti a szabadságot, s bókol a zsarnok durva önkényének nyomorú léte biztosításáért. –

De egy erő, az igazság erejének érzete, a gyermek becseppegtetett hite az örök igazságba, ilyenkor visszatart a lépéstől, melyet tett után meg bánni késő volna, s jósolja önérzetem jelen állásunk megváltozását. Az igazság bizonyos ruganyossággal bír, mely enged ugyan az erőszakos benyomásnak, csak azért hogy azt annál hatalmasabban lökje vissza. –

Hogy is állhatna soká fenn e zürzavar, a rablók ezen diadala! kiknek philosophiájuk alapja az ÉN, – rendeltetésük élni, s ki más ultraregionalis képzelmekböl meritett rendszereket, ideakat állit fel p. o. szabadság, testvériség, egyenlőség – ki haszontalan politizálás után hazát, nemzetet, közjót gondol ki, véres harczokat kezd kepzelt jogokért, s eltér a közönséges rendeltetés ez általuk bálványozott czéljátol, – bolondnak, lázadónak czimezik. – Szóljon valaki jogról, igazságról s meg mutatandják, hogy ott a jog, hol elegendő erő van, igazság pedig egy képzelt valami; mely mindig az erőshez szegődik, egy ékes palást, melyt tolvaj, orgazda, rabló, becsületes, szerencsés, szerencsétlen egyaránt használ.

S minthogy születésük óta, még gazabb nevelőik körében becsületről, a jó és rosz közötti különbségről igaz fogalmuk nem is keletkezhete, nem csoda, ha tigrisi vérengzéseik közt is néma s nyugodt marad lelkiismeretök, ezen más ember legkeményebb bírája s büntetője. –

Igen, ez nem maradhat így, jöni kell egy jobb kornak, mely elhozandja az igazság isteni országát, s ha talán nem is leszünk részesei e boldogságnak, s hazánkat még századokig nyomandja a sors vas keze!

Akaratomnál mélyebben ereszkedtem ez okoskodásba, s betöltöttem időt s helyet, s miről tudósítni akartalak jelen állapotom – s múltam viszonyai – egészen elmaradtak. Bajom nincs, s egészségem is jó, kívánatom szerint a tied is. Ölellek.

Kovácsház, Dec. 20-án. 849

A kórházbol küldött levelemre még eddig nem feleltél, szeretett Kálmánom, pedig tudhatod mennyire érdekel az öregeknek – kiket tisztelek – hogyléte, tied s Mari hugodé.

Igaz akkor még nem irhattam meg valjon zsoldossá fognak e kényszeritni vagy keserű fogsagombol kiszabadulandok, s ha nem is polgári szabadon, de legalább nem börtönben (: mert a zsoldos élet a börtönnel hason csak hogy iszonyúbb:) fogom tölteni éltem elvirágzott időszakát. Akkori levelem talán nagyon is keserű, talán a kétségbeeséssel határos sötét gondolatokat foglalt magában.–

Ne csodáld, az akkor legközelebb elmult napok oly eseményeknek voltak szülői, melyek a legerösb lelkületűt is leverni, hitet, remenyt, mindent megsemmisítni képesek valának.

Az imádott hon elvesztését, egy nemzet dicstelen, árulás általi halálát szemlélni, legfellebb egy semmivel sem gondolót tudna érzéketlenül hagyni.

Agust. 13-a volt a szomorú nap, mely a már kész sírba fekteté nemzetünk újra vissza szerzett dicsőségét. Csak elötte való napon tudaták velünk a leverő hírt, a hihetlent. Első pillanatban meg kövülve állánk egy másra nézve némán, mintha meg hazudtolást vártunk volna bár honnan. Utóbb a fájdalom elnyomott, sírtam mint az atyát vesztett gyermek, utóbb dühödten ugortam fel véget vetni az áruló – s utánna ön nyomorult életemnek. Barátim vissza tartottak, mert ugymond nem volt menekvés. Előttünk 200.000 muszka, hátunk mögött 90.000 német – Bem elesett táborát elvesztvén Dembinszky tábora Temesvárnál semmisíttetett meg. Mi alig 30.000-en, seregünk erő s bátorság vesztett, nehany napig vagy hétig elhuzhatnánk a halált hazánknak roppant károkat, haszontalan okozandók, s miért kellene feláldozni 30.000 embert is cél nélkül. Ily hírek terjesztése melett foghatod meg, hogy miért szabadulhatott oly könnyen a galád áruló annyi harc edzett honfi közül.

Aug. 13-án Világost oda hagyván, előre haladánk Szöllös Györöki pusztáig a Boros Jenői uton. Villecz barátommal szökést probálánk, de apró pénz s kenyér hiányában vissza térni kényteténk, osztozandók többi társaink jó vagy rosz sorsában. Midőn Szöllős Győrökre érkezénk, csak fegyvergúlákat, orosz lovasokat, s a temérdek kocsit találtuk ott. Végre reájuk akadtunk a lovasokkal körül fogott tisztjeinkre, s így elkerültük a keserű bucsút bajtársainktól. Lokcsanszky, ki őrmester volt nem látott többé, elkerültük a dicsőn vezető zászlónk széttépésének, a legénység palástolatlan fájdalmának szemlélését. A nélkülözés, fájdalom, végre a szántóföldön egy jótékony álomban látszott végződni, de alig szunnyadánk el, szörnyű lódobogás, lövés, szaggatott kiáltások ébresztének fel. A rémülés közös volt. Képzetem a legiszonyatosb halált árulással adta előmbe, s a percben talpon valék, – zavarodásomban egy idegen pakróczot tartva kezemben kard helyett. De az egész zavart néhány lónak erőszakos elszabadulása okozta egy granát elpattanásával s egyenest fekvő helyünk felé szaladása. –

14-én Kis Jenőre, 15-én N. Zerendre, 16-án Sarkadra hurczoltak bennünket, mig végre 21-én Gyulára érkezénk hol a németek vettek át bennünket. Sorsunk most sokkal rosszabb lett. Az oroszok szépen, egész tisztelettel bántak velünk, de a németek, a megalázott, s más ereje által felül került gyengék közös szokásaként, alázólag, czudarul. –

Az ő szégyenük, nem a fegyvertelen foglyoké.

Mig az oroszok voltak felügyelőink, kardjainkat megtartottuk, s a német alatt tüstént beadni kényteténk. Féltek a gyávák a kevés csak kardos tiszttől.

25-én Arad felé indítatánk, még az nap Mácsára érkezénk, 26-án Aradra. Itt szét választottak az azelőtt szolgált tisztektől, őket a várba, minket az összelődözött, ablak s ajtó nélküli Sz. Kereszt fogadóba; ki nem eresztének, behozatni valamit tilos volt. A nélkülözés megtörte erömet, s midön 28-án besoroztak a zsoldosok közé, érzem a közel betegséget. S mind a mellett, hogy 29-én hűséget kellé esküdnünk Ferencz Józsefnek – (: szinleg, mert szívből egy sem esküdött, s érthetlen mormogása volt csak hallható :) – még is Új Aradon még keményebb örizet alá vettek; ide 30-án szállitottak. Már Aradon jelentettem magam korházba, s ámbár egészen elgyengülve alig álltam lábaimon, csak 1-ső September délutánján vittek mint közembert korházba, minekutanna egész délelőtt a nap egető melegén kelle sétálnunk egy háztól a másikhoz.

Jószágainkat – lovam s ruháimat elrabolták kint a táborban, mig benn sanyargattak, gazdagodjanak a koldusok véle.

Most mint látod, Kovacsházáról írok. Ide hozott bátyám, miután a Korház s zsoldosok közül kiszabadított. Nagy jót tett velem, meghálálni azt nem fogom tudni eléggé.

Arad Dec. 22-én 849

Kiszabadulásom óta, még felöled csak atyám leveléböl tudhaték meg valamit, mert te nem írsz kedves öcsém! pedig be édesen esik, ha a testveri szeretet a messze tavolban levőröl is meg emlékezve, őt néhány soraival felkeresi; Irok azért én s reménylem holt betűim, szeretetem gyenge tolmácsai, tőled felém küldendő hason másaikat csalandják ki.

Korházban feküdtem mint tudhatod szüleimtöl, és pedig elején mint reménytelen beteg epe mirigy előjelenségeiben, 1-ső Septembertől 25-ig. Először az uhlanus korházba vitettem, 2-án reggel ágyomon irtam Menyhárt bátyámnak levelet, melyben sorsomat felfedezve, rokoni barátságára, szeretetére kértem fel egész bizalommal, a lehetséges segítségre, de levelem eltévedt. Este felé egy ismeretlen úr sietve kérdezé a betegapolóktól az F. Gy. nevet, én szólni örömömben nem tudék oly erősen hogy azt a nagyot halló Kállay László, bátyám sogora meghallhatta volna, végre rám akadt. Megelőzendő minden kikérdezést kérdem tőle: „Talán Menyhárt bátyám megbizásábol tetszik keresni – ki Kovácsházán Bittó uraság felügyelője?” „Igen”, felelé „és sietek tudtára adni a szerencsés felfedezést.” Nevét megkérdezvén tőle elsietett, nem sokára bátyámmal együtt jelenve meg, kit azonnal megismertem. E pillanatban mentnek véltem magamat. Bátyám azonnal lépéseket tett a korházból házához vitetésemre, de hasztalan, csak annyi sikere volt, hogy 3-án egy sokkal jobb korházba vittek át, hol egy szobában csak ketten feküdtünk. Én cholerában, társam pedig tiphusban (Schober Győrből).

Bátyám másnap is meglátogatott új lakásomon s megígérte a töle kitelhető segítséget, s egyszersmind unalmam elűzésére könyveket, s sogorának gyakori látogatását.

9-én ismét benn volt bátyám s 40 Ftot hagyott ott a kiszabadítás próbáira –, mert csak a kentt kocsi forog jól –, különösen katonai orvosoknál. Bittó Gáspár is ott volt vele, kitől 12-én levelet írtam haza, de azt szüleim nem kapták meg.

Tettem én probákat míg lehetett, de utóbb kimenni nem lévén szabad, korházunk börtönné lett! Haha! a német még a betegeket is félté, pedig csakugyan legtöbbnyire elszökteté őket a ... halál. 20-án már megszüntették az orvosságokat, s 21-én kiszöktem először Kállayékhoz, kik naponként elláttak már azelőtt is étellel. Végre 25-én a térparancsnoksághoz, innen pedig a szállító házhoz utasítottak ujabb megvizsgálás végett.

Reményem szabadulásra most kevesebb volt mint valaha, mert a bizonyítvány melyet Meidinger orvosom adott igen is igaz volt, így gyengeségemet is e betegségnek tulajdoníthaták! Azon kapitánytol pedig, ki 24-én Bittera barátom által hozzám vezettetett, s atyámnak hozzá intézett német levelét adó olvasnom, s míg zavaromon gúnymosoly vonult ajkaira megdorgált, s az austriai hadnál kitartásra szollított – mit várhaték? a vizsgálló orvost hajthatlannak mondák sokan... Megizentem Kállaynak, hogy este vagy megjövök, vagy meg leszek halva a szabadságnak.

De Új Aradon szállást adván, csak másnapra rendeltek meg a vizsgálásra, még két társammal. Ezen egy éj bizonytalansagát nem szeretném újra által élni. Mint a bűnös a siralomházban kire másnap kínos halál, vagy talán kegyelem vár, egész éjen nem alhaték. Másnap 26-án délelött 11 órakor vizsga alá véteténk. Az orvos kérdé hibáimat, én csak a gyengeséget említhetém, s midőn ezt is igen csekélynek találá, lemondtam végső reményemről.

Mily váratlan, s meglepő volt ekkor kérdése, miután nevemet megtudá, – hogy engem keresett e fel a korházban Meyerhofer kapitány, s hogy atyám Pozsony megyei főadószedő e? s midőn mind ezekre az igenlő feleletet elég gyorsan megnyerte, azon kifogása, mely – szerinte – kimondhatlanul lapos mellemet mutatá be a bizottmánynak, s reá az elbocsájtó határozatot.

Nyugodtan vettem ezt, nyugodtabban mint ez előtt gondolám, mert elvalék már szánva a legroszabbra is.

Délután megkaptam a térparancsnokságtól elbocsájtó levelemet, s Kállayekhoz sieték. Ez már megírta ekkor Menyhárt bátyámnak (: mert estve meg nem jöttem :), hogy öccse örökre elutazott, ugyanezt monda Bittó Jánosnak is, ki atyám hozzá intézett levelére, rólam Kállayéknál kérdezősködött.

Siettem Bittó Jánosnak tudtára adni elbocsájtotásomat, nehogy szüleim is e valótlan hírt, mint bizonyost kapják általa.

Bátyám csak 29-én érkezett meg Silingyiai szüretéről. Addig én (28-án) sieték tudósítani szüleimet is e váratlan megszabadulásrol. 30-án Kovácsházára mentünk.

Itt nincs többé sok mondanivalóm: jól élünk. Okt. 2-án az uraságnak is bemutattatám. Most a Karácsony ünnepekre bejöttünk Aradra. Első elutazásom az általam nagyon kedvelt pusztáról.

Te gondolom az ünnepeket otthon töltöd, mért tiltja nekem a sors, ezt veletek ülhetni meg!! Bélám hogy van? töri az általa nem ismert német nyelvet! mit sem tesz, hisz mi meg a deákot szajkóztuk. Irj a rólatok tudni vágyó bátyádnak.

U.I. Ferenczy tanítódat tisztelem. Kérdezd meg, hogyan tanítja a magyar nyelvet németül, vagy talán már nem a magyar nyelv s irodalom tanára?

Dec. 27. Most hozta meg Fülöp nagykereskedő az atyám Temesvárra tévedt, 100 pftal terhelt levele viszváltójáért az ajánlott 98 pfot. A levont 2 ft. nagyon csekély, minthogy egy út Temesvárra legalább 30 pfba kerülendett. Tudósítsd e felől szüleimet, nehogy a minapi levelem nyomán a postások ellen tegyenek lépéseket.

Az ünnepek igen jól multak el, én nem is gondolám, hogy magam jól érezhessem ily városi estélyben, s még is karácsony napján nálunk, ma Szatmáriéknál igen jól mulatónk. Bátyám ma reggel haza ment, s én is e hó utolsóján utánna rándulok. Most a szükségesbeket vásárlani, s fájó szemeimet orvosoltatni bennt maradék.

Kovácsház Jan. 4-én 850.

Mily megfoghatlan az emberi természet sokoldalúsága! Kedves Péterem! Nézd én magam elött is csodálatos vagyok. Keblem csordultig tele a legszentebb elvesztéséni fájdalommal, s mosolyt hazudik az ajk, enyeleg tréfázva a szó, jobban, mint az előtt, midön csak élvezni kelleték a jelen virágait!

Nem tudom mire magyarázni e hangulatát kedélyemnek, nem e előpostája ez a mit sem gondolás sötét éjjének melybe taszítást rettegtem fájdalmam általi eltompulásával az érzelemnek, folyvást egykedvű vagyok, s mi sem érdekel. – Talán újra a remény mely keblembe fészkelte magát, oka, hogy a jelen komor viszonyait feledve, egyedül a jövő szebb képein vidul fel a lélek! Vagy talán csak a sors csapásaibani megnyugvás?... nem tudom.

Minapi levelemben, multamat említem s előtted érdekes lesz a testvér-barát által állott viszontagságoknak átnézése.

(1848. Jul. 25.) 1848 Julius 25-én váltunk el egymástol, külön utainkon; te honvéd – én írász lettem Grinaván Burián Ignácznál. Itt mi bajom lett volna, mindenki kimért becsüléssel fogadott, s az egyforma magányt utazások váltván fel főnököm társaságában elég sebesen mult el Augustus hó (Aug. 1–30.) melyben először lett nyilvánossá az ellenünk oly mesterségesen szőtt árulás. Én át láttam, hogy itt többé fontolgatnom valjon van e a katonáskodásra hivatásom vagy sem, nem lehet, hanem mint jó érzelmű magyarnak fegyvert fogni kell. Röviden bucsuzék főnökömtöl, s a Pozsonyban éppen e tájban felállitott, háború idejérei önkéntes csapatba soroztatám magam. (Sept 10.)

Sept. 11-én Atyámnak e lépésem ellen nem volt semmi kifogása, mert ő talán még jobban átlátta a körülmények komolyabbá fajulását (19.) s bár Sept. 19-én legnagyobb fájdalom közt eresztett el Nyitra megyébe Hurban ellen parancsolt csapatunkkal, de vissza nem tartoztatott semmit sem.

Hidd el Péterem, midőn szülőhelyemet örökre talán elhagyandó valék, körültem könnyező anya s talán az elválás utolsó voltát legjobban érző öreg atyám ölelése közt, fel magasult bennem a lélek, s honszerelmem egy óriásként győzé le a fájdalmat, s egy könycseppet sem hullaték.

Hurban csak hamar odább állott határozottan előnyomuló kis csapataink elöl, s mi Brezován, Miaván, Hlubokán, Verbóczon felváltva voltunk executión. Fájt szivem az elámított nép zsarolása szemlélésekor, s átkozám ezek szerzőjét, a gyalázatos osztrák házat.

Ez alatt hon gyűlt meg a baj; Jelasics Pákozdnál megverettetvén, Pozsonynak tartott, s mi a legbizonytalanabb híreket hallottuk, melyek mind megegyeztek abban, hogy szülőföldünk veszélyben van, s mi Szobotiston henyélni vagyunk kénytelenek. (Oct. 9.) Az itt történt Cravall majd feloszlató csapatunkat, mely végre Okt. 19-én Pozsonyba megérkezett egy hónapi távollét után.

Itt alakulóban volt a 15-ik honvéd zászlóalj. Én a csapatunknál igen gyakran előforduló rendetlenségeket nem szerethettem, s másként igen meg valék győződve, hogy harcunk nem lesz rövid, s ez alatt szülőhelyemtől távol mindig közemberként szolgálni nehéz lenne, atyám megegyezésével átléptem e zászlóaljhoz mint tizedes. Bittó Béni volt eddig társam mindig, ő is átlépett. Okt. 21-ik 848.

A Schwechati csata után zászlóaljunk a Vizilaktanyábol a primási magtárba szállásoltatott, kitéve a legrosszabb léghuzamnak, víz távolléte, s a város felfordult állapotja először érezteté ujonczainkkal, hogy mi a nélkülözés.

Nov. 26-án haza menék, két napi szabadsággal, s midőn elbucsuztam, nem gondolám, hogy szeretteimet nem látandom soká, talán soha... A mint (28.) megérkeztem Pozsonyba, már indult zászlóaljunk Komáromba kísérendő a tartalék lőszert, előbb fegyvereket kapván. Léghen Benyovszky Péternél háltam (29.), s utolszor voltam rokonnal, mint honvéd. (30.) Vásáruton s Tanyon éjjeleztünk még, s Dec. 1-én Komáromban valánk.

Az első ut Pozsonytól Léghig igen nehezen esett a még gyakorlatlan erőknek, – de tovább menvén, jobban, jobban bele szoktam a gyalogolásba. (Dec. 1–16) Komáromban kevés ideig gyakorolhatta magát fegyverben zászlóaljunk, mert 16-án Dec. kiindítatott Trencsén felé ismét Hurban ellen. Zászlóaljunk fele Komáromban maradt, s közte Béni is. Az első három századnál, mely kiindítatott, ismerősök közül Méhes, Krascsenics Kálmán, Lokcsanszky voltak.

(16-20) Az addig vezetett naplómat, fehér ruhám egy részét Érsekújváron felejté legényem, kire biztam, mert magamnál táskámban el nem fért, hová este érkezénk meg. Éjjeleztünk még Kéren, Nyitrán, Galgóczon, Vágujhelyen.

Dec. 21-én megérkezénk Trencsinbe, innen egy napi pihenés után visszaparancsoltatánk Vágújhelyre, honnan 24-én Simoncsics elől Trencsinbe hátrálánk. Iszonyú hideg szél, s két éji álmatlanság menés közben aludni kényszeríte s ez oly badgyasztón hatott rám, mint soha egy út sem. 27-én Tovább Bellus, Predmir, Urbanován ált Strazsnóra Zsolna mellett.

1849 Január 1-én Sztrecsnóra, s még az nap vissza parancsoltatánk Zsolnára, hogy másnap (2.) fáradt népünk a Budatini csatában részt vehessünk.

Már néhány nap elött jöttek hírek Göcz közelítéséről, s előre a Budetini völgy lőn kijelelve csata mezőül. Gyalogságunk nagy része a völgyben volt felállítva, míg a jobb s bal oldaloni tetők egészen fedezetlenül maradtak, s midőn még nem is kezdénk igazára csatázni körül valánk keritve a közel 4000nyi nemzetőrség a legelső ágyú lövésekre megfutamodván, nekünk is vissza húzódni kellet, oly sebesen, hogy még a Vág vizéni hid elbontása vagy felgyújtására sem volt időnk.

De hagyd itt félbe szakasztanom ezt az igazi szenvedések kezdetén, melyeket, bár siker nélküliek valának, örülök, hogy át éltem.

Kovácsház, Jan. 5-én 850.

Ma várván bátyámat haza Aradrol, bevégzem mit tegnap kezdék, mert az ő hon létében nincs sok időm az irásra.

Azon része viszontagságaimnak, melybe Január 2-án 1849. taszítaték, komor, szenvedésteli elannyira, hogy ezt hosszan festeni nem lehet a nélkül, hogy legsötétebb szinei meg ne komorítsák a vidám lelkületet is. S még is most, e biztos parton, hova a vész hullámai elől menekedni elég szerencsés valék, vidáman nézek vissza a multba, melynek szenvedéseit megédesíté lelkesülésünk honunk megmentéséért s csak egyedül azon napok borítják el kedélyem világát, melyek alatt honom egy óriási napként leáldozott, s meg kellé törni a lelkesedésnek is a sors kérlelhetlen szirt kebelén!...

Budatini csatavesztés csak az után fajult tökéletes megveretéssé, miután második állásunkbol kiveretvén, a Nográdi Zászlóalj futni, ágyúink, lovasaink rendetlenül visszavonulni kezdének. Áruló vezérük Horváth József a csatahelyt oda hagyván, csak őrnagyunk tartá zászlóaljunkat össze, a többi futott merre birt, leginkább Sztrecsnói szorosnak, erre vonulánk mi is.

Mily külön érzelmet gerjesztene egy természetvizsgálóban e zordon, sok kanyarodású völgye a Vágnak, mely morogva rohan sziklás medrében egy óriás kigyóként, két oldalán az iszonyú sziklafalak letekinteni látszanak, kikémleni az alattok folyvást tartó zaj okát, elagott tetejök a hó fehér fátylával volt bevonva, mig oldalukon sötéten zöldéit a fenyű. E szoroson lepett meg az éj, s a Vág balpartján éjjeli rémként tünt fel egy várrom, emléke a multnak, mely belőle gunyosan látszott nézni a futó csapatokra. Valóban borzasztó szép vidék, ha magadnak meg a szoros bejárásához a Vágra egészen behajló meredek sziklán képzeled e Sztrecsnói Várromot, mely alatt sziklán van keresztül vágva az út.

Január 3-án virradóra érkezénk Sz. Mártonba, hol Steiner társammal beszállásoltuk a szerencsésen megérkezett 1-ső századot; tisztet, annál kevésbé a vezért, nem lehete látni. Hosszú volt az út, reggel 11-től más reggeli 3 oráig a legénységünk is egészen ellankadva volt. Másnap riadót vertek, szerte futosott a nagy rész, nem levén gyülhelye kijelelve, de ez egyszer csak vak lárma volt az egész.

A Szent Mártoni lakosság igen rosz érzelmű, bennünket csak a legrosszabbul fogadhatott, még is 4 napig kelle kínlodnunk, többnyire éhen szomjan, mert a lakósok mindenüket elrejtették, míg 7-én Prjkopára küldeténk. Soha se felejtem el azon jólelkű zsidót, ki könnyes szemekkel vőn bucsút tőlünk, midőn harmadnap este megindulánk, jó helyünkre soha vissza nem térendők. Egész éj s napi folytonos menéssel 10-én esti 7 órakor Kunosra értünk (20 orai gyalogolás) tökéletesen elfáradva, melyhez sokat adott a visszavonulás miatti levertség. 12-én délután az első század, melynél én is valék, Felső Turcsra vezényeltetett, a többi Blaufuszra. 16-án este Alsó Turcseken a Nógrádi Zászlóalj megrohantatván szét veretett, 1 vetágyút, szekereket vesztett el a számos elesteken kívül, kik ismét áldozatai valának Horváth gyalázatos árulásának. Mi sem maradhatánk többé felső Turcson éjjel, derékig érő hóban egyenként másztunk át 17-én a nagy hegyen fekvő Blaufuszra, hol délután felváltatván Körmöcz ada 3 napi nyugtot. 21-én Bergre s vissza Körmöczre. Itt a folytonos szolgálat s erős áthülés hideglelést s erős főfájást okozott először s utólszor nekem. Gondos házikisasszonyunk melett csakhamar felüdültem, s már 22-én Szt. Keresztre a többivel versenyt menék egész éjjel, bár mindig esett az eső, s térdig járánk a hóban s esővizben, mely a körülfekvő hegyekről patakonként omlott a völgyben fekvő utra. Ide későn érkezénk (ismét Horváth árulásából) s csak a szétvert Görgey csapatjának visszavonulását fedezhettük. E volt legrémületesb időszak, midőn hazánk egészen veszve lenni látszott, s nem nyílt menekvési út. Mig a főseregtől elszakítva koborlánk csak győzelmekről hallánk hírt, s irigylénk társainknak a dicsőséget. Most mindent ellenkezőleg, s magunkat bekerítve látni annál borzasztóbb volt, mert azt nem is képzelhettük. Előttünk Schlik, oldalt Götz, a fősereg háta megett Windischgrätz. Mi egészen kifárasztva, Görgey egyik csapatja egészen szétverve; lehete e reménység még valaha hazánkat szabadon láthatni? Hozzá járult, hogy Görgeyt a honvédelmi bizottmánytól egészen elpártolni láttuk, s önállólag müködni, hol árulástol mindig félheténk. Remény s kétségbeesés közt lebegve, komor, setét gondolatok közt mulának napjaink.

23-án ismét este, esőben vonulánk vissza Körmöczre, 24-én innen Besztercze felé mindjárt reggel. Felérve a hegyre, zordonul sivitott az északi szél dermesztő fagyával, mely vizes felső öltönyeinket jéggé keményítette, s még is, e tetőn, az iszonyú hóban egész nap kelle várnunk állva, – felfordult ágyú- s lőpor szekereink felállítását. Az útrol mely ki volt lapátozva kilépni lehetetlen volt. Végre kifárasztá bádgyadt legényeink türelmét a várás, zudolva rohant előre, eltiporva az ellene állót, vagy magával ragadva. Én is félig megfagyva feljutottam a legmagasabb csúcsig, széttekintve a dúlt hon bércein, fellegek boriták láthatáromat, sötét kebelük villámaival fenyegetve, jelképezvén a fölibünk tornyosult vészt. A hegy lejtőjén lepett meg a felhőszakadás, s magam is egy, hirtelen vizzel megtelt gödörbe esvén bőrig általáztam, s a rendhagyott sereg legnagyobb részével Tájon töltém az éjt, ruháim száritgatásával. 25-én reggel menénk csak Beszterczére.

26-án megkezdődött az általános vissza vonulás Liptó felé, zászlóaljunk a 10 házból álló Moticskára szállásoltatott. Már Körmöczön éreztük a kenyér szükét, mely most oly igen elhatalmozott, hogy az utolszor Beszterczén kapott bükköny liszt s zabszálkából készült kenyeret mannaként ettük meg – egy ilyet 1 pfton vettem tizedesi fizetésemből. – A pénz dolgában is zavarok voltak, s 15 napig nem kapa legénységünk pénzt. Moticskán egy cigány legényem szerzett annyi lisztet, melyből, zsirral megpirítva éhünket lecsillapíthattuk. Régen nem esett oly jól az étel, mint ez, 27-én. Tovább folytattuk visszavonulásunkat, a nagyszerű Sturecz hegyen keresztül, az e melletti völgyet s a lejtőjén egész legmagasabb ormáig 35 csavarodással vezető út tájékát, rohanó patakával, melynek folyását századok elött legördült iszonyú szikla darabok szaggatják meg, leirni nincs szándékom, de gyengének is érzem magamat, a természet e remek müvét tollal leírni; látni kell azt, hogy nagyságát felfoghassuk. Éjjeleztünk Luzsnán, Rozenbergen, Ivahnován, Andrásfalván (: Liptó Sz. Miklós mellett:), Hibén, Csorbán, Materoczon (itt őrmesterré neveztettem ki), Késmárk, Poprád, Dravecen, Szmizsánon, Fricsen, – Eperjesen, Somos-Ujfalun két éjet töltvén. Csatánk ezalatt nem volt, nem lévén Guyon utat törő osztályában. Február 12-én Kassára érkezénk.

Ez alatt derült a láthatár. Schlick meg volt verve, mi Dembinszky s Klapka seregeivel egyesülten, bátran indulhatánk Pest felé, Windischgrätznek szemeibe nézendők, mibe sem véve a még mindig utánunk siető Götz és Jabloniczkyt.

Febr. 18-án kiindulánk Kassáról. Miglecz s Forrón éjjelezvén Sajó Sz. Péterre sieténk, részt veendők Schlick elfogásában, miből azonban mi sem lett. 22-én Csabán éjjelezve, Nyarádra (: 23 :) érkezénk (: itt neveztettem ki hadnaggyá Feb. 24-én :) 26-án Maklárra, 27-én a Kápolnai ütközetet álltuk keresztül.

Mi a balszárny közepén éppen Kápolna előtt állottunk egy laposban. Balra tőlünk Aulich osztálya (: ehez tartozánk mi is :) védte Kált. Jobbra Görgey a Verpeléti magasságokat. A Kápolna fölötti dombokon állt az ellenség, s Kompot, Kápolnát tartotta megszállva. Reggel 4 orakor kezdődé az ágyúcsata s legerősebb ágyúzás közt délután 4 oráig tartott, de kevés sikerrel, szinte sikeretlenek voltak a gyakori részletes rohamok Kápolnára. Délután Görgey kezdé meg a visszavonulást, s mi is nem sokára utánna az épen akkor érkezett Guyon osztálya fedezése alatt. Maklárra hátrálánk. Az egész csatát nem élénkítek elegendőkép a rohamok, melyek mindig kevés erővel kezdetvén, s nem gyámolítatván, nem érhettek célt; hiányzott a szükséges összefüggés, mely lelke az ütközetnek, a fordulatok lassúk, nehézkesek valának, igy nem csoda, ha bár kevés veszteséggel, a csatatért ellenünknek valánk kénytelenek által engedni.

Feb. 28-án Mezőkövesdre vonulánk vissza. Ellenünk fellállításunkat sem várva be, megkezdé a csatát, de az egyszer nem a várt sikerrel, mert huszáraink bátor bevágása 4 ágyú s lőszer szekér birtokába juttatott. Gyalogságnak itt kevés, majd semmi dolga sem volt, csak egy zászlóalj tüzelt tömeggel; dél felé pedig az ágyúzás is megszűnt. Az alatt a német balra huzódván, hátrálási vonálunkat fenyegeté, s Göcz is egészen közel állt hozzánk, ily körülmények közt Márt 1-én Lövőn, 2-án Poroszlón éjjelezve, 3-án Tiszafüredre vonulónk vissza, a megcsalatott remény kínjaival, nem merve a jövőre gondolni, mely számunkra épen nem lehetett kecsegtető.

Itt van ismét egy új fordulópontja harczunknak, mely ezentúl, ha el nem is érte ohajtott czélját, magasztos, dicső volt.

Gondolom befejezhető komorabb időszakom, a szebb csak vesztene általa, s azért majd máskor folytatom.

Kovácsház, Jan. 11-én 850.

Új életet önte belénk Tiszafüreden a hír, hogy egy más, dicső seregünk Damianics vezérlete alatt, egy kemény csatában Windischgrätz sokszorta nagyobb seregét tönkre verte Szolnoknál. Újra felkelt bennünk a remény hazánkat megmentve, szabadon láthatni.

Mint dagadozott keblünk, midőn ellenünknek hátába kerülendők Füredet oda hagyva 8-án Tokajnak tartottunk, előre osztozni képzelvén magunkat Damianics serege dicsőségében. Sok kanyarodás, tévelygés után, mit a Hortobágyi rétség elöntetése a Tiszától okozott, (9-10.) Csegén, Polgáron éjjelezve, (11-13) Sz.Mihályon egy nap nyugodva, Nagyfalura érkezénk, másnap átmenendők a Tiszán a harcz mezejére. Szerencsésen éjjelezve elmenénk Rákóczy sirjához – mily nagy név – nagy is volt az érzelem látásakor.

Hernádnémetin el nem készítethetvén a hid idejében, egy nap pihennünk kelle, s 17-én (Mart. 849.) Miskolczra szállásoltatánk. Már Szerencsen reám jött a hideglelés, még a Kápolnai csata előtt- s utáni rendetlen élet következménye, midőn 3 nap itt szalonnán kívül mit sem kaphatván, Poroszlón a kövér tiszai harcsa − a Tiszafüredi zavaros bor egészen meg rontá egészségemet s igy Miskolczon a pihenés napokat ágyban kelle töltenem, még ruhákat is Krascsenics Kálmán vőn számomra.

Ez alatt őrnagyunk elszakítata tőlünk, Ő becsületes hazafi, szerető atyja volt embereinek, de mindenek felett a szó szoros értelmében katona. Ő, ki már Ostriánál Őrnagy vala, önzéstelen magaviseletével még őrnagyságnál tovább nem viheté. Katonai tudománya nagy − de szerénysége tiltá kérni azt, mit más sokkal haszontalanabb embereknek oly könnyen osztogatának. Mint a leggyakoroltabb seregekhez szokott, nem lehete meg elégedve zászlóaljunkkal, melynek gyakorlási ideje sem volt, ámbár másként mindenkép igyekezett a harcokban practice szoktatni ujonczainkat rendhez, s engedelmességhez. A harcban bátor, s vigyázó. Magyar beszéde nehézkes, darabos volt, de ez az őszbe vegyült magyaros bajusz alól igen jól hangzott, s lelkesítni képes volt a belőle ömledező hazaszeretet, embereit. Azon elégetlenség zászlóaljával, volt hitem szerint okozója e nagy seregtőli elválásunknak.

Mart. 19-én Beniczky Lajos vezénylete alatt kiindulánk Miskolczról. A mi három századunk, Zaborszky legidősb százados − a Beniczky két százada ugyan Beniczky − két ágyú a Posonyi ütegből Fricz hadnagy − s harminczhét összeszedett huszár, Jánossy főhadnagy parancsnoksága alatt, − összesen vagy 600 ember portyász csapatul, felső magyarország felé. Szégyeltük kevésre becsültetésünket, sajnáltuk a dicsőség utjára lépett fősereg elhagyását. Mit is érdemelheténk ki magunknak ily kevesen mást szégyennél, s ha győzünk, egy jelentéktelen győzelem öntudatánál! Putnokon s Rimaszécsen éjjelezve, 21-én Rimaszombatba érkeztünk. Itt másnap hirek szárnyaltak Losonczra érkeztéről egy német kis csapatnak. 23-án Beniczky által kiállítatván éjjel Osgyánra menénk Losoncz felé. Tettein látszék Beniczkynek a habozás, reggel még Pinczen nyugodtunk, bevárva Losonczra küldött kémünket. Mindig bizonytalanabbak lőnek a hirek, mig déli harangszókor, az iszonyú hózivatarban Losoncz elött állánk, a nélkül hogy ellenséget vehettünk észre. Nehány lelkesítő szó után három felé osztva kis seregünk, előre a huszárok, utánna nyomban zászlóaljunk, nagy zajjal ronta a városba minden lövés nélkül, s csak a piaczon talált ellenszegülésre, a már csoportosuló gyalogságnál. Beért ekkorra ágyunk is, és épen jókor, hogy a rohamra vezényelt Uhlánusok rendjét mindjárt első lövésével keresztültörje; ezek megfutottak. Ekkor rohant 2-ik századunk oldalt, 1-ső századunk egyenest a még magát erősen védelmező gyalogságra, ez ki nem állhatá a rohamot, s futott ki merre bírt, még a házakba szorultak lődöztek csak, de ezekkel nem gondolva előre tört a második század két, s az első század egy szakasza, üzve a futókat egészen ki a városból. A német sereg meg volt semmisítve, s mikorra visszaparancsoltatánk, láttuk csak győzelmünk nagyságát, szörnyű sok szekér, tiszti kocsi, a közel 300 fogoly − a puska s borjúval Uhlánus lovakon nyargaló bakák, egy szép keveréket képezének. Elfogtuk itt az említetteken kívül a livala Uhlánusok zászlóját, s minden tisztjeit, a pénztárt 88.000 pfal, azon felül sok arany s ezüst pénzt, s a tiszti kocsikat mind. Még aznap vissza érkezénk Rimaszombatba a lakosok szörnyű örömkiáltási közt.

A német hadsereg állott 8 teljes számú gyalog század − 180 livala Uhlánus − két röppentyűből, összesen vagy 1800 egynehányból, s így háromszoros volt számuk a mienkhez képest.

Mulatságos volt látni éhes honvédeinket, midőn a megrémült kofáktól piaczon hagyott pecsenye s kalácsra rohantak, felejtve a reájok tüzelő németet, s felkapva egy darabot rohantak tovább puska s kenyérrel! Ellenünk vezére Almássy ezredes volt.

Kovácsház, Január 28. 850.

Győzelmünk az egészen magyar szellemű Gömört, hol portyász csapatok minden városban alakultak, fel menté egy közel vésztől. Meg kell állapodnom e megyénél, mely oly sokat szenvedve, egy pillanatig sem tántorgott hűségében, s mindég ha felszólítva volt, lelkesen felelt meg a nemzet várakozásának. Gömör az egészen kiállított honvéd zászlóaljon kívül, adott egy teljes számú önkénytes zászlóaljt, háború idejéig, s midőn e csapatokban messze küzdene fiatalsága, a betört Hurban csapatát a honn maradt, s felkelt nemzetőrök verték tönkre; meg kell jegyezni, hogy e megye lakossága Tót. Midőn a portyász csapatok alakultak, a Rimaszombati rendezetlen portyászok közel 600 ökröt szállítottak a magyar hadhoz, mint a német szállítmányaiból fogottakat. El lehet mondani, hogy e megyében, némely megszokotteken kívül, egy lélek s egy szív uralkoda. Megérdemli e megye, hogy midőn a múlt napokat rajzolom, emlékének legalább egy lapot szánjak. Kérdezd meg a haza jutott posonyi honvédtől, hol fogadták őket úgy mint igazi védeit a honnak kell? s utalni fog a legbutább is Rimaszombatra, hol mint mondani szokás, tenyerüken hordozák a csaknem mindég ellenkezőt tapasztalt honvédet.

1849. Mart. 28-án oda hagytuk Rimaszombatot, s Gömörön éjjelezve Rozsnyóra érkezénk, itt egy nyugnapot töltve Szepes felé indultunk ki. Czélja csapatunknak folytonos működés által lehető megtisztítása volt a felső megyéknek az ellenség ott hagyott őrizeteitől, s most Szepesen át Sárosba törekvénk.

Mart. 31. Hnyileczre szállásoltatánk, de azonnal riadó veretettvén, az éjjet szabad ég alatt töltöttük készületben. Másnap csapatunk nagyobb része átment a még mindég hóval fedett Hnyileczi hegyen Iglóra. Én a kisebb résszel a faluban maradék, mert a Losonczi csata alatt nem levén eléggé erős (hideg lelésem után) meghűtém magamat, s arczom meg volt dagadva, 2-án, másnap én is utánna menék a csapatnak. Társam, Báthori elkészité számomra a különben ellen véleményű Szepesi Grófnál (Moncskó).a részvétet, s így jól valék fogadva. Még eddig nem irtam haza, mert azt tenni nem lehete, most megragadom az alkalmat, s Iglóról a még be nem tiltott ellenséges postán irtam egy, rendeltetése helyére soha el nem jutott levelet.

Éjjel ágyúlövések riasztának fel, s szerte hangzott a riadó, egy hirtelen megrohantatást képzelek, ámbár nem tudtam elgondolni is honnan, ha csak az ég vagy a pokol nem szült egy pár óra alatt ellenséget, mert egész Szepességben nem volt fegyveres ellen, s az egész csakugyan vak lárma volt, nehány (: vagy tizenkettő :) az előőrsök felől hallatszó lövésekre az alarm ágyút sütögették ki, − az előörsök mind más oldalról képzelvén a veszélyt, vissza huzódtak, hogy ismét újra kiküldessenek.

1849. Ápr. 5-én Iglóról este kiindulánk, Lőcsén keveset pihenve, még az ott elszállásolt Beniczky zászlóalj beszedé előörseit. 6-án Váralján ebédelve Sirokán éjjelezém a táborban. Itt is csináltak néhányan vak lármát. 7-én reggel jókor kiindulánk egész vigyázattal Eperjes felé, hol Bludek úrkodott összeszedett népével s 3 század osztrák vadásszal.

Előörsei mihelyt előcsapatunkat meglátták, megszaladtak, s mi az üdvözlő ágyúlövés után, melynek egyszersmind jelül kelle szolgálnia a más oldalon Egressi Béni vezérlete alatt álló Borsodi portyászoknak a támadás kezdésére, Eperjes felé indulánk csatárlánczolatban egész renddel, komolyan. Beniczky 1-ső század 15. Z. 3-ik század elkerült a hegyeken a Kálváriáig, s rohamát az ellen hátába, az ott levő kőhidon vala teendő. B. 2-ik Század egyenest, s a még nem is említett 60-osok, ezek összeszedett honvédek, minden zászlóaljakból, kik részint korházban elmaradtak, részint elfogattatván csak Losonczi csatával nyerték vissza szabadságukat, köztük volt Farkas Lajos, Grinavai elődöm, ki a 4-ik zászlóaljtól a szepességihez tétetvén által, Schlick által elfogatott, 15-ik Z. 2-ik sz. balra az 15-ik Z. 1-ső század ágyú fedezetül a 32 huszár képezé a reservet.

A csatározást 2-ik századunk kezdé meg a legélénkebb puska tüzzel, az ellen hasonlag viszonzá, csak hogy sokkal jobb állásból; mind ennek daczára előnyomulánk az áradozó Tarczalig, s itt miután mit sem kezdheténk, visszavonulánk egy jó puska lövésnyire. Ez alatt a központon rohamot próbáltak a hidra, de ez már elvolt szedve, jobbszárnyunk a vizen innen felállított németeket a túl partra üzte, kik maguk után a hid deszkáit felszedték. Igy mi tőlük el valánk metszve, s csak a tuloldali megtámadást vártuk, mely szokatlanul késett, ámbár távcsöveken a fehér szüröket igen is lehete látni. A 15. 2-ik század is a központra huzatván, folytatta a csatározást, ekkor jött jelentés a harmadik századtól, hogy lőszere elfogyott, mi sem adhatánk neki, a tüzelés lankadtabban folyt még délután két óráig s már Beniczky boszúsan vissza vonulni akart, midőn a német másoldalon szinte vissza siető seregeit észre veszi. A hidat meggyújták s útjokat elvágni lehetetlen levén ágyúink tették az utolsó szolgálatot, majd hogy a szabolcsi lovas portyászoknak is be nem fizetett, egyik őket vasasosnak ismerve el (ezek közül is volt nehány). A jobb szárnyon még ekkor is történtek lövések egyenesen a városiaktól, mert utánna tüstént bevonulván a hamar összerakott hidon Eperjesre, már nem találánk németet, ellenben egy elesett asszonyt tele kötény lövéssel, melyeket hihetőleg férjének vitt ki.

A piaczra érvén, még ott lobogott a fekete-sárga zászló, s nem legeltetheténk szemeinket az édes nemzetin! Nem jött elibénk ujongó sokaság, levert, megfelemlett arczokat lehete csak látni. Csak Beniczky ismételt parancsára lobogott újra diadalmasan a három szin. –

Az elfoglalt várost nem soká tarthatánk azonban meg, mert Vogl túlnyomó erővel (vagy 8000 emberrel) közelgete. Ápr. 9-én este visszavonulónk Kassa felé. Még Eperjesen létünkkor kitüzte e gyalázatos fészek a sárga fekete lobogót, csak nehány becsületes ember közbevetésére kerülték el a meggolyóztatást. Sáros megye valóságos ellentéte Gömörnek, általán kevés megszökött s elfogottakon kívül schwarzgelb, s különösen a katolikusság, kiket gyalázatos papjaik azzal ámítgaták, hogy őket Kossuth mind Lutheranusokká akarja tenni. A protestansok a panslavizmus hivei, szinte elleneink.

Télen Görgey két parasztot lövete agyon, két huszár agyon veréséért, kik később a legpompásabb eltemettetésben részesültek. Atyát, s fiut! Most Beniczky kéntelenitetett a sok gazember közül nehányat elfogatni.

April 9-én Lemesánra vonulánk a Tarcaloni átkelését gátlandók Voglnak, de 11-én már az innenső oldalon fenyegettetvén Kassára vonulánk vissza. A sietségben, mert rögtön kelle a hátvéddel indulnom, pénztárcámat Lemesánon felejtém, mit többé vissza nem kaptam soha, legjobban sajnáltam a losonczi csatából maradt arany s 40 pfot csupa huszasokban. 14-én Hidasnémethyre, 15-én segédcsapatok érkezvén Szakajra, s innét másnap Kassára előmentünk, 17-én Lemesánra. Mig a többi csapatokat vártuk, nem kivánván tétlenségben lefolyni hagyni az időt, 21-én 2 ágyú s 7 század gyalog s egy osztály lovassal nagy kémleletet tartanánk, s Vogl majd hogy el nem repült ijedtében. Szekereit már jó előre elküldvén azonban pár ágyúlövés s kevés ideigi puskázás után vissza térénk Lemesánra.

Ez alatt jól összegyűlt a sereg, melly Dembinszky vezérlete alatt felső magyarországi, vagy Tiszai tábor alatt lőn ismeretes. Beniczky Ezredessé neveztetvén ki, oda hagyá Dembinszky táborába olvasztott kis seregét, miután Ápr. 20-án vissza vezeté Kassára. Bulharin ezredes volt az ideiglenes parancsnok 27-től.

Itt gondolom, helyén van néhány szót szólni Beniczkyről, ki alatt harczunk szebb időszakát éltük keresztül. Beniczky inkább politicus, mint katona, az alatta nyert csatákban bátorságot ugyan sokat, de hadtudományt nem mutatott. Vegyük fel az oly fényes losonczi csatát. Ő még Pinczen sem tudta mily erővel kellend mérkőznie. S midőn Losonczhoz érünk, kevés habozás után három felül rohantatni parancsol (: eddig jól :). S felejtve fővezéri szerepét, előre benyargal a huszárok után, parancs nélkül 4 1/2 szá­ad szét széled tiszti lovakat fogni, s a házakba szorultakat, s csak 1/2 század nyomja a magát rendezni törekvő németet. Csak egy elhatározott attaqueja a még meg maradt 120 Uhlanusnak, semmivé teheté a losonczi dicsőséget. Eperjesnél neki indít a viznek, tudhatván annak mélységét s vissza vonván a 2-ik szá­zadot a központba állítja, hol ugyis elég volt ereje a helyett, hogy hátrálási vonalát fenyegetetné.