343; 344; 345; 346; 347; 348

343

Baj van a szavakba foglalt érzésekkel.

Nem egészen hihető ez a bánat:

olyan, mint az énekbetét, koptatni lehet,

kiemelni a nedves szövegből.

És nem hiteles ez az öröm,

nincs kiszolgáltatva semminek.

A napokat ernyőzi,

feleslegesen ragyog.

Betekintés, átlátás: ez most a jelszó.

A szem győz, a fények villogása.

A szó nem fed semmit,

névtelen csillagokra várunk, jeltelen sírokra.

344

Miért ezek a hangok?

A csend lakatlan, meg kell tölteni.

Miért a viszály, az öröm dobraverése?

Eszmék hadakoznak,

képzetek csatasorban:

erejük szótlan, a megváltásra készülődnek.

A megváltásra, a hangtalan pillanatra,

amikor az áradat megsemmisül,

amikor az eredet visszalép.

345

A vég indítéka:

kifut nyílt színre az ábránd,

a taps nem ismer vihart,

bevasalják.

A vég bűvölete:

elkezdődik az árnyék,

elemelik a tükröket,

a rejtekhely már magától adódik.

A vég varázsa:

aki már nem világít,

jól végezte dolgát,

gyanútlan fénybe keveredik.

A vég befejezése:

aki mindenkit megelőzött,

most körülnéz, csendet kér,

és leállítja a csodákat.

346

A megszólaló, aki csendet nyit,

beszennyezi a kertet, a tudatos növényt.

Nem csukja be magát, nem ámul –

hiába helyezzük el a láthatáron.

A megrokkanó, aki az egeket kémleli,

a hegyek fölé akasztott töredékes eget,

fordít magán, elkerüli a sarkokat:

az elbukott angyalok között keresgél.

Holnap megtalálnak, holnap rámbukkannak,

együtt törjük meg a csendet.

Lefüggönyözzük az ég sarkait.

A láthatár szólít meg, és elhelyezi a pontokat.

347

A síneken fekszik. Felbontható,

közösségi alany.

Egy meg nyolc az kilenc.

Mert nyolcéves vagyok.

Lefelé mutat a nagybetű.

Ilyenkor az Isten bólint.

348

Az évszakok hajthatatlan mellőzése,

hajnali számadások, megalázó égzengések.

Verőfényes szójáték a mellékmondatokban,

az út mentén, a szájpadlásokon.

Ártatlan szószegés, töretlen időjárás,

a jelentések tavaszi hadjárata.

Fosztogatás. Nyerészkedés. Vértelen fohász.

A végzet váratlan megmentése.