Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. november–december / A család

A család

(1)

A város épp a másik oldalára fordult, a házak mint késpengék merednek. Kaján vigyorral zsibong az ébrenlét. Ablakodban keskeny a hold.

                     

Az ajtó mellett jobbra szerszámhalom, rozsdás vas szanaszét, ami körül csak a macska ismeri a járást. Kényeskedve dörzsöli hátát egy elgörbült ekevasnál. Vicsorgó mozdulatlanság. Egymásba zuhannak a napok.

Ma reggel. Innen kezdem. A gyerek a szoba közepén, hogy lássa, mi történik. Tere mindössze ennyi: rácstól rácsig és középen. Apró tenyerének barázdáiban – három határozott, éles vonal – a takaró gyapjúja. Rózsaszín és fehér kockák. Kinyitja a tenyerét, és figyeli az izzadt pamutpölyhöket. Emlékszem erre a kézre, de a gyerek hiába figyel: része a történésnek. Kavargó porszemek az ablak előtt. Odakinn a kutya eszeveszetten csahol. A postás káromkodik, míg ideges ujjakkal gyömöszöli az újságot a kerítés drótjába. Pedig a kutya soha nem bántott senkit, csak hajszolja a kerékpárt a szomszédék kertjéig, ott aztán megfordul, és hang nélkül, unottan visszakullog.

Odabenn a megszokott zörejek és szagok, a mindennapos főzés néma rítusa. Az ismert lépések a tűzhely és az asztal között: ettől eddig. A gyerek már oda se néz. A liszthalmaz az asztalon, a szita, a tűzhelyre tett lábas koccanása. Ez a fekete fazék volt, a legnagyobb! A kötény apró virágai, az izzadságszag. Nem beszélnek. Elkopott hangok az unalom két oldalán. Az idő most nem történik. A kendő váratlanul jelenik meg az arca előtt. Meglepetéséből csak egy sóhajra futja. Fehér anyag, kerületén finom vonalú kék minta. A hajtás vonala megsárgult. Még a nagymamáé volt. Két sarkán vastag ujjak. Az anyag táncolni kezd, arc, hang és leolvasható szándék nélkül közelít, majd távolodik sürgető ritmusában. Az anyja háttal áll, lépi lépéseit. Hallani lehet a traktorokat a másik útról. A gyerek tenyere nedves, de nem mozdulhat. Mi fog történni? Mikor épp bőgni kezdene, a kendő mögül előbukkan a fej. Csak a vigyorgó grimaszt látja. Ismerős – sóhajt hálásan, bizakodón és bambán, mire az arc félelmetes grimaszra vált. A gyerek szája is legörbül – gondolatban ismerős hangért könyörög, de csak a gyúródeszka koccanásait lehet hallani, amint nekiütődik az asztalnak, mindahányszor az anya ránehezedik. A nehézkes szuszogás ritmusa. Az elkendőzött arc közelebb hajol, egészen fölé, hogy a gyerekből, mint egy sípból, kitör a sikoly. Tátott szájjal sóhajt hosszasan, hogy szinte belekékül. Tehetetlen mérgében potyognak könnyei a takaróra. El akarja hallgattatni a gyereket – érzi, agyába szökött a vér –, de mosolyog. Arra gondol, hogy elég lenne rátenni a gyerekre a vánkost, ami eltakarná az egész porontyot a rúgkapálásával együtt. Elég lenne rátenni egyik tenyerét teljes súlyával és a gyerek elhallgatna. Elég lenne. A gyerek elhallgat. Nyámnyila egy vakarcs – nézi a gyerek könyörgő szemében hintázó könnycseppet. Az nem bőg többet. Tudja, hogy nem lehet. Mosolyogni próbál, megvesztegetőn, de az apja már nem látja.

– Elég a játékból! – mondja csak úgy magának, leteszi a kendőt, és belekukkant a fazékba. A gyerekre többet nem néz, pedig az kitágult szemekkel figyeli minden moccanását.

– Tedd ki a tányérokat, mondja az anya, de a férj mintha nem hallaná, kilép az udvarra. Nemsokára fölhangzik a fütyörészés a hátsó udvarról.

                     

(2)

Éjszaka. A lélegzet forrósága elviselhetetlen, nehéz a mozdulat. Kettejük között a csend, mint szelíd takarójuk, pihen. Az álom: hogy meghittségük összekösse a napok finom fonalát. Az álom, amelyben nem élesek a lépések, amelyben konok elszántság nélkül botorkálsz megadón, de nem hit nélkül.

A férfi érzi a vágyat, de ez valami más. Mélyebbről jön, vagy talán visszhangja annak. A hovatartozásé. A nő figyel minden neszt, minden gondolatot. Belsejében vágy és düh járja körkörös vitustáncát. Figyeli saját tehetetlenségét. Nem sokkal ezután majd úgy dönt, hogy ez az érzés valami rajta kívül történő természeti jelenség, olyan, amiről döntései lehetnek. Egyelőre eszébe se jut a kérdést másképp föltenni. Így a csend lehúz. Visszavágyódik a házasságuk előtti hetekbe, az őszinte ártatlanságukba, vagy annak ízébe. A dühnek ehhez semmi köze. Valami nem az... Tovább tapogatózik: én ismerem őt. Ő az, aki átmenti ezt az érintetlenséget. Helyettem is. A ki nem mondott becenevek és az el nem hangzott sóhajok, a meg nem történt simítások kiapadhatatlan gazdagsága. Föloldozás. De most még nem tart ott. A vitustánc egészen a szívéig ér, megértés és szánalom nélkül. Ekkor történik az, hogy a férfi arrébb húzódik. Nem is mozdulat ez, inkább egy gondolatnyi rés közöttük. Mit kezdenek ezzel az új térrel? A nő jó éjszakát kíván, hogy a falnak fordulhasson. A csók ártatlan és nemtelen, és még időben oda tud figyelni a kitörni készülő sóhajra. Elviselhetetlen ez a meleg – szól oda a férjnek, és mindketten a telet várják. De az álom nem érkezik. A nő mozdulatlansága. A férj keresi helyét. Végül a nő felé fordul. Ha nem feküdnének itt, akkor szelíd pihenőt keresve a nő vállára tenné a fejét – amitől minden elmúlik. Ehelyett hirtelen mozdulattal átkarolja, és a hasára teszi a tenyerét, de közben figyel a két test távolságára. Az érintéstől a nő összerándul. A fájdalom görcsösen szorítja, de nem mozdul. Tanácstalansága egyre erősebb. Már csak a szavak maradnak, gondolja, ahogy hallgatja a férfi egyenletes szuszogását. Az önirónia és az önsajnálat furcsa keveréke. Vajon hol volt ekkor? Érzi a férfi leheletének balzsamát. Közelről, talán túl közelről. A hullámzás. Ez árad bőrének minden parányi pórusából, ezzel akarja beszőni a férfit, hogy ő is érezhesse ezt a gyönyörű fájdalmat. Egy pillanatra a megértés csendje és várakozása. Egy mozdulat, a szándék. Mire célba ér, már nem erről szól. Határozott, de még szorításon innen. Valami, ami félúton elveszett. Oda és vissza. Lépni felé, de nem. A megadás: majdnem. Az erő? Keze elérhetetlen. A nő kétségbeesett sóhaja mindent elhomályosít. De a férfi nem tehet mást. A szoba nagy tükrében saját mozdulatait keresi. Úgy gondolja, a megfejtés ott van elrejtve valahol közte és a tükör között. Valahol félúton. Minden indulata a tüköré.

                           

(3)

Mint azoknak a nőknek a szépsége, akik csak egy pillanatra szépülnek meg, rövid időre – talán csak a férfi miatt, talán tőle teljesen függetlenül. Sugárzásuk rövidebb életű, de hogy lehet ellenállni a nőnek, aki percekig ragyog? Az első benyomás. A hang, a tekintet, a szín, a táj.

A táj. Azt mondja, a tájkép mindig azt tükrözi vissza, akik vagyunk. A vonat ablakából csak a dombok vonala látszik, a horizonton időnként fák, kócos rendszertelenséggel, többségük száraz, kérgük szinte fehér, és a legkisebb szél is töredezett ágaikba kap. A hold fényénél nem látszanak a villanyoszlopok, a rozsdás kerítés drótja és palánkja, az álmukban meg-megmoccanó tehenek barna csoportja. A dombokon, mint óriások szétszórt játékai, hatalmas kövek. Így valós és ismerős a táj, talán álmaimból. A mozdulatlanságot a sziklák közé szorult birka jajveszékelése töri meg.

– Nem tudtam, hogy a tárgyak ilyen határozott árnyékot vetnek éjszaka, mondja bátortalanul, a szavakat ízlelve, hogy a társalgás ne haljon el. Aludni nem tud, ahhoz pedig túl nyugtalan, hogy olvasni kezdjen, bár a könyvet maga mellé készítette.

Valami mindig átragyog a mozdulataidon, ami meghatározó és hangja összetéveszthetetlen. Ismerős, s ennek tudatában már nem lehet félrevezetni.

A fülke. A részeg apa felszállás óta alszik, úgy tűnik, már akkor is aludt, amikor az ajtón belépett. A lánya vékony, tíz év körüli, éhes szemekkel, sápadt kíváncsisággal. De nem kíváncsiság volt ez. Tehetetlenség? És persze a fiatal férfi, szemben. A történet hármuk beszélgetéséről szól. A beszélgetés. A mozdulatban. A nő simogató hangjában. A gyerek időnként az apját figyeli, aki mozdulatlan álomba zuhant. Az elszántság. A nő hangja. A gyerek lesütött szemmel hallgatja. Tudja, a nő sok mindent megtanult már. Nem! Edzettség ez. Ösztön, ami állandó csiszolással tudássá érik. Eszközzé. Fegyverré. A gyerek mégis próbálkozik. Ebben a helyzetben kiküszöbölhetetlen a tolakodás. A kívülállósága. Mondatai az izgalomtól összefüggéstelenek. Az éhség a mozdulataiban. A férfi és a nő nem válaszol, nem kérdez. Sokatmondóan egymásra néznek.

– Nem kéne még aludnod? – hangzik el a gúnyolódó kérdés, épp a férfi szájából.

Ha összenéznek, a gyerek úgy tesz, mintha nem látná. Nevetésüket csak ritkán leplezik. A férfi fiús, későn öregedő típus, hangja nőies – erőtlenül elhal a mondatok végén. Mindenki szerénynek és jóindulatúnak ismeri. Ez a két szó jut az eszükbe. Nem több. Egészen belepirul a kezdeményezésbe, a nő figyeli, arcán az a mosoly. Az átlényegült jelenlét. Közben: ez az arc szigorú rendnek engedelmeskedik. Az öregedést a fegyelem elodázhatja. Járása ezért óvatos, de még ringó. Kecses?

Kettejük beszélgetése más térben történik, más törvényeknek engedelmeskedve, de a gyerek ezt nem tudja elviselni. Hívatlanul is belép ebbe a számukra fenntartott térbe, ahol a mozdulatok lágyak, a mosolyok visszafogottak, de biztatók, nincs ellenvetés, csak a mondatok lágy egymásba szövődésének finomvonalú mintája, az anticipáció előjátéka. Ezért nem értik a gyerek mondatait. Az ő nyelvük a leplezésé, a szándéké, a vágyakozásé. A tapogatózásé. A szándék, amelyet nem akarnak vagy nem mernek beismerni. A tapogatózás: vajon tudnak a másikba kapaszkodni? Tudása félelmetes. Az állandó tudatosság és értékelés. A készenlét. Közben a férjére gondol. Egész idő alatt a férjére gondol, arra, hogy tudna ép bőrrel kilépni. A méltósága. Mint egy mitológiai alak. Ki vagy? Mint önmagam zuhanása, biztos fegyver. Meddig menjek vissza az időben. Nem, nincs kérdésem. Ez a fajta lét csak bizonyos határokon belül érvényes. A férfi? Ő mindig az árnyékot keresi.

A kalauz hirtelen, rutinos mozdulattal nyitja az ajtót, a huzat fölkapja a gyerek haját, és az arcába dobja. A nő szelíden nyújtja át a jegyet. Az örökösen ismétlődő szituáció: az alárendeltség kegyes illúziója. A nyitás. Utolsó mozdulata.

– Láttad a tévében a fiatal párt, akik megnyerték a 15 milliót? – kérdezi a nő, mivel a beszélgetés csak egy pillanatra szakadt meg közöttük. A férfi fontolgatja a választ, amíg az ellenőr szöszmötölését figyeli, majd szerény hangján hozzáteszi: – Ha szegények voltak, megérdemlik – és átszellemülten mosolyog. Ne firtassuk miért. A nő szintén. Az ő mosolya a térképkészítők győzelme, amikor az utolsó vonalat rajzolják be.

A gyerek kitágult szemmel figyel, vacogva húzódik meg kibérelt helyén. Az út hátralevő részében nem szólal meg, csak amikor eszméletlen apját akarja fölébreszteni a végállomáson.