A hangyaút felezőpontján – legtávolabb a bolytól; Papírrepülő

A hangyaút felezőpontján – legtávolabb a bolytól

Valamit tartok a kezemben.

Mióta? Már nem is a tapintását érzem,

csak a súlyát. Szerencsétlen. Ő

már azelőtt is érezte ezt a súlyt.

Elmúlt a zsibbadás, izzadni semmi

tartalék, végre mi különböztet meg

egy növénytől? Lesz-e számomra tél,

úgynevezett megkönnyebbülés, vagy örökké

ezt a valamit érlelem melegemmel?

Vár rám, azt hittem, valaki,

nem illő üres kézzel jönnöm –

persze nem szól, de megjegyzi

magának. Azóta várok.

Felezőpontján az itteni időnek,

minden hiába volt perc érve egy következőnek.

Lehet, hogy mégis ő az, a véletlen

keresztbe tett: egyszerre érkeztünk ide.

Megszólítsam? Terhemtől megszabaduljak?

Cseréljünk? Annak az olvadó fagylaltnak örüljek?

Vagy kár kockáztatni, elég elgondolni,

hogy ez ő? Legyünk két szem,

legyen távolság közöttünk, lássuk az igazi teret,

együtt, és csak együtt! Eléggé vontatott,

kicsit nyálas: előttünk pereg a növények mozija.

A légkondi csalogatott be,

és nem a totál ismeretlen rendező.

Valami megtámadta a gesztenyefát.

Mint mikor anno nagyítóztam,

és a hangyák kiszámítható útjának

végére kitettem a pontot: erre a fára

koncentrál az ősz. Barnult levelek közt

a földön fehér húsú termés:

egyet felszedek: örülni fog.

Papírrepülő

Tisztelt olvasóim!

Indítjuk a motort.

Bátran dőljenek hátra, hajtsák

uralmuk alá a gyorsulást.

Győződjenek meg:

legyőztük a nehézségeket.

Minden kicsi.

De még és már felismerhető.

Ahol leszállunk,

hidegebb lesz.

Öltözzenek fel jól,

tisztelt hallgatók.