Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. november–december / A különc

A különc

Hizsnyai Tóth Ildikó fordítása

             

1. Virradat

Ľudevít Dônč húzza a lóbőrt. Leejtett állal fújtat a dunyha alatt. Összerezdül, de aztán meg se moccan. Csupán csontos nagylábujjai rezegnek. Az atyja lépe be csöndben a kamrába, és megrázá őt:

– Ľudevít, hóha! Dologra, menni kén’ a hutába!

Ifjabb Dônč felhördül, és a másik oldalára vetődik.

Ľudevít, talpra! – szívóskodék az atyja.

Megest megrázó a tagbaszakadt alvót. Ľudevít elfingja magát, de nem moccan. Nyitott szemmel aluszik tovább.

A jókora nyaklevestől egy pillanatra felocsúdik.

– Nosza, kelni! – süvölté az atyja. – Itt hágy a vonat! A dolgodat elszalasztod! Az ifjú Dônč motyog valamit, de rögvest álomba zuhan. Atyja megragadá zsíros üstökét, és kivonszoló az ágyából dunyhástul, párnástul; az alvó mintha végleg a szutykos huzathoz ragadt volna.

– Hóha, fiam, hóha!

Erőteljes seggberúgásokkal talpra állítá fiát.

A tömzsi kis Dônč lapátkezeit maga elé tartva csetlik-botlik a kamrában. Alacsony homlokú, jóságos arcú, nyaka, akár a bikáé. Vaksin, mákonyos álmától bódultan kóvályog. Nekivágódik a bútoroknak, kelletlenül dünnyög magában.

– Mi a’...? – vakkantja dacosan, és megdörzsöli csipás szemét.

– Dologra, iparkodj! – bömbölé az atya fia egykedvűre formált lapátfülébe. – Talpra, szaporán!

Az ifjabb Dônč a bútorokba kapaszkodva az ablakhoz tántorog. Koromsötét van, öreg éjszaka. Égő kátrány szaga terjeng. Bizonyára valaki szeszes mámorában felborította a petróleumlámpát, és felgyulladt a kunyhó.

– Hol... hol vagyok? – tétovázik az ifjú Dônč.

– Itthon! Hun lenné’? – türelmetlenkedék az atyja, miközben kezének megmaradt hat ujját morzsolgatá. Kettő nélkül jövelt a világra, kettőt a favágásnál veszejte el.

– Ja... – ocsúdik fel az ifjú Dônč, de rögvest elbizonytalanodik. – És mit akar tőlem?

– A gyárba mégy, szedelődzködj! – hördülé haragosan az atyja. – Elszalajtod a gőzöst, jaj aztán! A sikta egy-kettő kárba vész.

Hátára mért ütésekkel ösztökélé, hogy magára öltse gatyáját. Amaz már teljesen magához tért. Tehetetlen dühében nagyot rúg a kutya ágy mellett heverő egyhetes tetemébe. Az istent káromolja. Aztán tenyerét dörzsölgető atyjával sarkában, sorsába beletörődve megindul a pitvaron által a konyhába, és leül az asztalhoz.

Mindenki fenn van már. Reggeliznek. Emil az egybenőtt uszonyos ujjaival, a világtalan Ondrej, a kétszeresen nyúlajkú Matúš és a néma Karol, akinek a nyelve a szájpadlásához van hozzánőve. Mohón, kapkodva nyelik a pálinkát és a kenyeret. Észre sem veszik az érkező Ľudevítet.

A szüle, megint másállapotban, az asztal körül sürög-forog, töltögeti a szíverősítőt. Mint az utóbbi időben mindig, most is akörül forog a szó, hogy ugyan lánya vagy fia születik-e. Ľudevít nem kapcsolódik be a vitába. Úgyis halva jön a világra, gondolja, akár az előzőek. Utoljára Vinco született élve, akit azóta is az ólban kell tartani. Annak is már tíz esztendeje. Ľudevít tehát hallgat. Kenyeret szel, tölt magának a pálinkából. Az itóka felmelegíti, megrázza. Egy szemvillanásra álomba zuhan. Sohasem biztos abban, hogy mikor alszik és mikor van rohama. Nem érdekli. Olykor bepisál, máskor meg nem. Ma nem.

Mire felocsúdik, és nekilát kiszedegetni vérző tenyeréből a pohár szilánkjait, amit még az előbb a kezében tartott, már másra terelődik a szó. Öregapa idejében az volt a szokás, hogy a reggelinél rendre megbeszéljék az aznapi tennivalókat a gazdaságban, a földeken és a jószágok körül. Öregapa eltűnése óta atyjuk igyekeze ezt a hagyományt életben tartani. A beszélgetés akadozik. Már jó ideje senki sem dolgozik a családból. Amióta az öreg nyomtalanul eltűnt, nem tudnak mihez kezdeni. Magukba roskadva gubbasztanak az asztalnál. A gazdaság szétesett, apjuk fokozatosan eladogatá ingóságaikat lenn, a faluban, hogy tudjon miből vedelni. Amit meg nem sikerült eladnia, az megdöglött. Még néhány tyúkocska lézeng céltalanul az udvarban, de a napjaik nekik is meg vannak számlálva. Enni muszáj.

Az atyjuk ragadá magához a szót. Miként öregapa tette a maga idejében, ő is okító beszédet intéze az övéihez. Kénytelenek végighallgatni apjuk terjengős monológjait olyan dolgokról, amikről a legjobb esetben is csak halvány sejtelme van, de legtöbbször annyi sem. Fölindultan, emelt hangon szónokola, mintha valakivel veszekednék. De senki se száll vitába vele. Szótlanul, magukba fordulva ülnek. Csak a néma Karol hallgatja rajongó szeretettel, és mindahányszor apjuk szónoklatba fog, lelkes szógurgulákkal fejezi ki egyetértését.

Máskor meg fejtegetésbe bocsátkozék atyjuk, de mihelyst elkezdé, rögvest elfeledé, mit is akart mondani. A többiek növekvő zavartsággal szürcsölgetik a pálinkát a csattanóra várva, de apjuk úgy belebonyolódék mondanivalójába, hogy maga sem tudá, hol tarték. Beszéde ilyenkor dührohamba torkollik, esetenként a mit sem sejtő Karol ütlegelésével tölte ki a mérgét. Karol a hegyekbe menekül, apjuk pedig az önvád terhe alatt leszopó magát, igyekezvén a lehető legközelebb ülni a sparhelthez, hogy felforrósodott vére minél hamarabb alkoholos bódulatba kábítsa agyát.

A mai napon azonban apjuknak igen virágos kedve vagyon. Örüle a pénznek, amit majd Ľudevít hoz a házhoz. Hajnali önbeszéde ünnepélyesebbre s egy kicsit szertelenre sikeredék.

Ľudevít kedveszegetten tör a kenyérből, és a szájához emeli. A szüle újabb poharat tesz elé, és tölt neki a pálinkából.

– Igyál cak, fiam, a’ kell a jó munkásznak! – selypegi fogatlan szájával, és odébbcsoszog.

Ľudevítnek megszikkadt szájában a falat. Nincs étvágya. Ideges, életében először megy munkába. Összevagdosott tenyerét égeti a szesz, de különösebben nem zavarja. Épp ellenkezőleg, mintha teste minden kínját-baját fölemésztené.

Apjuk az asztal túlsó végén üle. Egészen kipirula a kiadós reggelitől, nem is igyekezvén leplezni beszédes hangulatát.

– Jóféle pályinkát hoztam, úgy-é? – elégedetten rámosolyodék Ľudevítre. Ájtatos ábrázattal ízlelgeté a szeszt.

– Az ám! – helyesel Ľudevít. – Jóféle, csak valahogy gyenge. A mifélénkhez vagyok szokva, az valahogy erősebb!

Fogja a poharát és felhajtja.

– Úgy ám! – ragyogék fel az atyjuk arca. – Ahogy mondod! A mifélénk erősebb és jobb. Csakhogy már nincs. Mind kifolyott.

Sandán Ľudevítre néze, és elönté orcáját a pír.

– Kimarta az üveget, még a vastagabb flaskókba’ se maradt meg.

Egy pillanatra csend ül meg felettük, amit csupán méltóságteljes szürcsölésük és csámcsogásuk tör meg. Mindenkinek ízlik a reggeli, a hosszú éjszaka jót tett az emésztésnek.

– Lent vettem, a faluba’, a vaskereskedésbe’ – folytatá az apjuk, miután lényeié a falatot. – Aszondták, ipari szesz. Isten neki, nem vót drága, ami pénzem vót, annyit vettem. A bótosné aszondta, nem ivásra való! Hogy szennyezett, vagy mi a csuda. Én meg mondok: mitő’ lenne szennyezett? Szép tiszta, átlátszó. Ami tiszta, nem árthat!

Teletölté a poharát, és a petróleumlámpa fénye felé tartá.

– Ide süssetek! Nem halljátok?! Mindenki ide nézzen!

A világtalan Ondrej kivételével, kelletlenül ugyan, de mindenki a pohár felé emeli apatikus tekintetét. Jól ismert helyzet, ez megy minden reggel. Csupán a néma Karol torkából tör fel az el-elfúló basszus gurgula, ami atyja ügyessége, intelligenciája és szakértelme iránti csodálatának legmagasabb fokát jelenti.

– Lássátok? – folytatá az apjuk. – Nyoma sincs piszoknak. Tiszta, mint a víz! Az ilyen pálinka nem árthat, az ilyen biz’ a’ nem! Még hogy szennyezett! Minő úri huncutság!

Apjuk vidáman és elégedetten nevetgéle az úri huncutságon. Megváró, míg a szüle az előbbi mutogatás közben kilötyögtetett pálinkát utánatölti, és kéjesen ivék belőle.

A nyúlajkú Matúš meginog a padon ülve, majd üres tekintettel hanyatt vágódik, elnyúlik a földön, aztán meg se moccan. Ő már jóllakott, bereggelizett. Vagy ketten felfogják, és kirakják a pitvarba, hadd aludjon rá egyet.

Ľudevít merengve aprítja a kenyeret, étvágytalanul forgatja szájában az apró falatokat. Gondterhelten ráncolja alacsony, de széles homlokát. Nem akar dolgozni menni. Inkább itthon maradna. Csakhogy ő a legegészségesebb és a legerősebb. A családnak lassan már betevő falatja se lesz. A gazdaság oda lett, kis földjüket felverte a gaz. Senkinek se akaródzik semmi. Végső esetben a szüle némi rőzsét gyűjt össze a hegy alján, és pár fillérért eladja a faluban.

Mikor még öregapa velük volt, mindent ellátott, megcsinált, elrendezett. Kemény kézzel irányította a családot, megregulázta őket, kiosztotta a parancsokat. Mindenkinek szót kellett fogadni. Mert aki lazsálni mert, annak odacsördített az ostorral, és nyugalom volt.

Csakhogy egyszer öregapa a kuka Karollal fáért ment az erdőre, és Karol egyedül jött vissza. Mivel néma volt, nem tudták meg soha, mi lett az öreggel.

Dônčék egész napokon át az öregapa visszatértére várnak, hogy az mindent elrendezzen. Nap mint nap hajnal előtt kelnek, mint az öreg idejében, körülülik az asztalt, megreggeliznek, és feszülten lesik a jövetelét. Besötétedik, leszáll az éj, de az öregapa sehol. Csalódottan, elbizonytalanodva térnek nyugovóra, hogy másnap új reménnyel ébredjenek.

Így megy ez közel tíz éve, és öregapa még mindig sehol.

                   

2. Az utazás

Ľudevít kelletlenül áll fel az asztaltól. Leszel magának egy szelet kenyeret, és a zsebébe csúsztatja. Búcsúzóul megiszik egy utolsó pohárka borszeszt, és amint a nap kibontja első sugarait, elindul lefelé a lejtőn a vasúti töltés irányába. Még jó darabon elkíséri apja búskomor, vonító éneke és az asztalra mért ökölcsapásainak hangja, vagy éppen recsegő átkozódása, ahogy a családot regulázza. Végül az ő hangja is a távolba veszik. Ľudevít megtorpan. Egyetlen hang sem éri a fülét. Süket hegyvidéki csend veszi körül. Némi tétovázás után megint elindul, és meggyorsítja lépteit.

Lenn a völgyben, a vasúti töltés tövében már gyülekeznek a falubeli és a hegyi tanyákról érkező férfiak. Mind az üveghutában dolgoznak. Egynéhányat ismer közülük, de a legtöbbjük idegen.

– Má’ gyön! – kiáltja a kövér Fero Molnár. Elkapja fülét a sínről, felpattan, és integetni kezd a töltés mellett gyülekezőknek. – Má’ gyön!

Sietve nekiveselkednek a kopár fűvel borított, meredek töltésnek.

– Hogyha közelebb ér a gőzös – magyarázza a tapasztalt Tóno Nagy az ifjú Dônčnak –, készülj neki az ugrásnak. Ahogy elrobog melletted az első vagon, eredj utána, és ahogy elkaptál egy fogantyút, rögvest ugorj fel a peronra. Ne félj semmit!

Az ifjú Dônč elfehéredik.

– Hát nem áll meg a vonat? – kérdi.

A férfiak jóízűen felröhögnek.

– Majd pont miattad fog fékezni a masiniszta! – gúnyolódik vele Tóno Nagy. Mikor látja, hogy amaz a szívére vette, békülékenyen hozzáteszi:

– Ne félj semmit, majd megszokod. Mink is megszoktuk!

Haragoszöld villámként robog feléjük a vonat. Vadul zakatolnak a kerekei.

– Fuss! Fuss! – unszolja valaki az ifjú Dônčot.

Futásnak erednek a szerelvény mellett. Elsőnek Laco Tomovics rugaszkodik el a földtől. Egy lendülettel fönn is van a peronon. Aztán Molnárnak is sikerül. Mindenki felkapaszkodik valamelyik kocsira, csak az ifjú Dônč lohol a pálya mellett szerencsétlenkedve.

– Add a kezed! – üvölti Tóno a peronról. – Hamar!

Az ifjú Dônčot ájulás környékezi. Ha tehetné, hazaszaladna, bebújna a dunyha alá, és ki se dugná az orrát.

– Iparkodj, te, fiú! – sürgeti Tóno.

Belecsimpaszkodik az alsó lépcsőfokba, és elrúgja magát a földtől. Lábai tehetetlenül kalimpálnak a levegőben. Mintha a szerelvény alá akarná szippantani a szilaj sínpár. Homlokára kiül a veríték. Hárman-négyen is utánakapnak, ki a vállánál, ki a gallérjánál fogva cibálja.

– Miket csinálsz?! – förmed rá Tóno Nagy. – A kerekek alá akarsz esni?!

Helyet keresnek a kocsiban, elhelyezkednek a fapadokon. Dombok között kígyózik a szerelvény, a vagonok ütközői össze-összekoccannak. Hol hegynek fel vezet a vasútvonal, hol pedig meredeken lefelé a völgynek. A kapaszkodón keservesen pöfög a gőzmozdony, hogy majd szétrobban a kazán, dombnak le pedig olyan eszeveszettül robog, hogy a fékpofák fehéren izzanak.

–Nézd a’! – Tóno göcsörtös ujjával a távolba mutat, ahol a végeláthatatlan erdőség fölött két kormos kémény magasodik. – Az ott a üveghuta. Szedelőzködj, leugrunk!

Az ifjú Dônč megborzong. Kiveri a hideg veríték, arca hullasápadt lesz.

– Mi van? Teli lett a gatyád? – gúnyolódik valaki a munkások közül, s Ľudevítnek könny szökik a szemébe.

Tóno aggodalmasan nekiszegezi a kérdést:

– Azt akarod, hogy elvigyen a Városba?

A többiek ijedten elhallgatnak. A Város puszta említésére megáll bennük az ütő. Egyre közelebb kerülnek a gyárhoz.

– Nyomás! – csattan fel Tóno, és feláll.

A folyosón munkások tolonganak. Valamennyien a vasút menti falvakból és hegyi tanyákról jöttek. Mindenki iparkodik leszállni. Nehogy véletlenül a Városba vigye őket a vonat. Molnár egy erőteljes lökéssel kitárja az ajtót, az arcába csapó léghuzat összeborzolja beolajozott haját. Egymás után vetődnek ki a harmatos töltéspartra, egyik kezükkel mellükhöz szorítva kopott táskájukat, a másikban zsíros kalapjukat, svájcisapkájukat markolászva. Az ifjú Dônč nagy levegőt vesz, behunyja a szemét, és utánuk ugrik. Lehempereg a vasúti töltésről, és fekve marad. Szájában föld és hervadt fűcsomó. Csontjai, mintha ezer darabra törtek volna. Most válik számára világossá, miért temetnek olyan gyakran üveggyári munkást lenn a faluban.

Feláll, és a többiek után ered. Besorakozik az üveghuta felé kígyózó hosszú menetoszlopba. Hamarosan elnyeli őket a gyárkapu.

                 

3. A rámpa

Az ifjú Dônčnak, így első látásra, tetszik a rábízott munka. Megerőltető, de egyszerű. A rámpára betolt vagonokból kirakja az üveghomokkal teli zsákokat, és egy csúszdán leengedi az alagsorban lévő raktárba.

– Jóféle egy munka! – ordítja Ľudevít fülébe a nagyothalló Svoreň. – Itt mindig nyugtod van, hallod-e!

Leköp a rámpáról, megdörgöli a szemét, és hozzáteszi:

– Hatkor betójják a vagont, kirakod, háromnegyed nyóckor má’ fájront. Nyóckor gyön a második, de má’ háromnegyed tízkor nyugtod van! Tízkor gyön a harmadik, de má’ tizenkettő előtt nincs mit csinálnod. A negyediket délben hozzák, háromnegyed kettőre kész is vagy. Este hatig még kettő vagont kiraksz, aztán má’ csak lesepred a rámpát, fél óra, és nyugtod van! Itt mindig nyugtod van!

A lapát hegyével hiába próbálja felkapni a kiszóródott üveghomokot. Letámasztja a lapátot, és kérges kezével cigarettát sodor magának. Meggyújtja, és kifújja a füstöt a hűvös kora reggeli égboltnak.

– És ha ezek a vagonok se vónának – mondja aztán –, mindig nyugtunk lehetne. Ez a legjobb hely az egész gyárba’. Még igazgató se akarnák lenni.

Összegyűjti a nyálat összeaszott szájában, és a megmaradt két foga közt hegyeset köp, bakancsa hegyével pedig szétmaszatolja a turhát a rakodó bádogaljzatán.

– Oszt a rámpán mindig tartsál rendet, hallod-e! Ha szétszakad egy zsák, rögvest seperd össze! Különben csúszni fog – osztja ki tanácsait az öreg.

Egy rozzant gőzmozdony érkezik pöfögve, betolja az első rakományt. Az öreg egy vasrúddal kinyitja a tolóajtót. A feltornyozott zsákok láttán az ifjú Dônčot ájulás környékezi.

– Lódulj! – kiáltja az öreg reszketeg hangján. – Frissen! Térülj-fordulj, hallod-e!

Az ifjú Dônč mélyet sóhajtva ösztönzi mozgásra tagbaszakadt testét. Rövid cipekedés után világossá válik számára, hogy az öreg segítségére nemigen számíthat. Öt zsákot is leenged a csúszdán, az öreg még mindig ugyanazzal bajlódik.

– Három ember kopott el mellettem! – üvölti Svoreň. – Három olyan, mint te, hallod-e! Túl vagyok én má‘ a hetvenen, és ha ez a légszomj nem vóna, ölre is mennék veled! Dógozz, csak dógozz! Ne ácsorogj! Dolog közbe’ nem hallod, vagy mi a...?

A rakomány alig valamivel lett kevesebb.

– Régente lovas szekér hordta a zsákokat – mondja Svoreň. – Az egyik kocsist úgy hítták, hogy...

Arca megnyúlik a megerőltetéstől.

– ...hogy Mališ. Úgy valahogy... Vagy mégis inkább Gruliš? Nem. Guniš. Igen, Guniš. Szerette az italt, hallod-e! A rumot.

Leül a zsákra, amivel még mindig nem végzett, és felnevet:

– Minden máshogy vót akkor. Van annak negyven éve is. Nem is tudom, nős vótam-e má’. Tán igen! Későn házasodtam. Harmincon túl, hallod-e! Sokáig legényeskedtem. Nem mintha nem kellettem vóna senkinek. Csak válogatós vótam.

Az öreg Svoreň elmerül az emlékeiben. Lehunyja a szemét, magába fordul. Hol huncut kaccantás, hol meg keserű szitok bugyog fel aszott ajkain, attól függően, hogy kedves vagy rossz emlékkép kísérti meg.

Az ifjú Dônč megállás nélkül cipekedik, a feneketlen mélység egymás után nyeli el a zsákokat. Patakzik róla a veríték. Megfeszített hasizma remeg.

– Egyszer egy mulatságon, Hochštetnben... vagy Hasprunkában?... – mondja Svoreň ábrándozva. – Az egyik gazdának... a szeme ollyan vót, mint a viperáé... a felesége meg illyecske... mint az ujjam, hallod-e!

Ľudevít megáll egy pillanatra. Tenyerét égővörösre horzsolták a jutazsákok, cserepes szájában szárazon vergődik a nyelve.

– Matejová vót a lyány kori neve – folytatja az öreg. – Az apja elitta a malmukat. Nem, kártyán játszotta el. A Városba’. Fölakasztotta magát...

Svoreň elfelejti, mit is akart mondani, ábrándosan bámulja a síneket. Aztán hirtelen felpattan a zsákról.

– Pihenj egy cseppet, hallod-e! Most én fogok dolgozni.

Az ifjú Dônč hitetlenkedve pislog, de azért helyet ad az öregnek, és fáradtan letámaszkodik a tehervagon ajtajára. A sínek között a munkavezető közeledik. Testes ember, bőrkabátban, zöld posztóbricseszben, magas szárú fűzős bakancsban. Pálcájával egyfolytában bakancsszárát ütögeti. Jól táplált, pirospozsgás képét kackiás, tömött bajusz díszíti.

– Adj’ isten erőt, egészséget! – rikkantja szolgálatkészen Svoreň, lekapva fejéről sipkáját, csámpás bakancsának sarkát összecsapva. Az elengedett zsák lábai elé puffan, ő pedig vigyázzállásba mered.

– Ahá, Svoreň! – mondja a munkavezető, és szigorú tekintete végigsiklik az erőlködéstől kivörösödött, verejtékező, az aznapi harmadik zsákjával küszködő öregen és a vagon oldalának támaszkodó ifjú Dônčon, aki már majdnem az egész rakományt lepakolta. – Hogy megy a munka?

– Megy, megyeget, faktor úr. De megy ám! – jelenti büszkén, de tiszteletteljesen az öreg. – Láthatja, megteszek minden tőlem telhetőt. De, hallja-e, ez a legény meg mindig csak támaszkodna, nem szokta a munkát. De hagy pihenjék, valahogy majd boldogulok. Ki, ha én nem? Én még a régi gárdához tartozok! Énrám lehet számítani, hallja-e, akárhogy is legyek! Hálás vagyok a faktor úrnak, hogy még egy évecskét meg tetszett engedni itt a hutába’! Nem vagyok még ócskavasba való, nem bizony!

– Látom, látom! – mondja a faktor szigorúan, de nem titkolt elégedettséggel. – Ha így fog továbbra is dolgozni, Svoreň, remélem, nem kell egyhamar elbúcsúznunk.

– Ahogy parancsolni tetszik, ahogy óhajtja – ragyog a boldogságtól a sükebóka. Üdvözült, hálateli ábrázattal ragadja meg a zsákot, és egy szuszra a csúszdához vonszolja.

– Hát maga? – kérdi a faktor az ifjú Dônčhoz fordulva, és szigorú ránc jelenik meg a homloka közepén. – Nem fűlik a foga a munkához, mi? Ne álldigáljon már úgy, mint akit megfejtek? Mozduljon!

– Engedelmével, tessék őt hagyni – kel Ľudevít védelmére az öreg alázatosan. – Hadd pihenjék a szerencsétlen, ha nem bírja. Kirakom én egyedül is,...

Habozva keresi a megfelelő megszólítást, ami a faktor iránti szeretetét és háláját kellőképpen kifejezné.

– ...Fenséges uram! – böki ki végül az öreg, és elpirul.

A faktor szemmel láthatóan megörül a hódolatnak. Némán bólint, köp egyet, öklével megfenyegeti az ifjú Dônčot, és pálcájával suhogtatva odébbsétál.

Az öreg erőtlenül leejti a zsákot a csúszdavályú szélére, és megtörten leroskad a rámpára. Mélyről, tompán köhög. Magához inti az ifjú Dônčot.

– Most egy kicsinyt te, fiam. Emészt a légszomj. Mintha tűz égne a mellyemben. Ettő’ az üvegportó’. Szétrágta a tüdőmet, hallod-e!

Tyúkmellét kopogtatva felköhög, s fáradtan lehunyja a szemét.

Az ifjú Dônč munkához lát. Hamarosan kiürül a vagon. Eléggé tetszik neki a munka. Mert nem egyhangú: mindegyik zsák máshogy van elhelyezve. Csupán két jutazsák szakadt szét a rakodásban. Fogja a seprűt, és a sínek közé sepri az üveghomokot. Ezalatt az öreg Svoreň elalszik. Akkor sem ébred fel, amikor a gőzmozdony betolja a következő kocsit.

Déltájban, amikor Ľudevít már az utolsó zsákokat csúsztatja le a pincébe, megszólal a gyári sziréna. Az öreg felriad, felül, s míg teljesen magához nem tér, üres tekintettel bámul maga elé. Aztán feláll, és megszámolja a zsebéből előkotort aprópénzt.

– Megyek a kantinba levesre – mondja. – El ne mozdujj innen, mer’ még ellopják a seprűt meg a lapátot, hallod-e!

Az ifjú Dônč leül egy zsákra, kicsomagolja az otthonról hozott kenyeret, és jóízűen beleharap. Öklével szétzúzza a hagymát, elnyomja a foghagymát, meghinti sóval. Épp csak a pálinka hiányzik. Egye fene, gondolja, majd holnap hozok. Egyszeriben megrémül. Holnap? Lesz-e egyáltalán holnap? Lesz-e kedve egyáltalán megint eljönni? A munka kedvére van, miért is ne, de gondolatai folyton az otthoniak körül forognak. Ugyan mit csinálhatnak most az övéi? Magához tért-e vajon a nyúlajkú Matúš? Hát öregapa? Visszatért-e időközben? Lehet, hogy igen. Mindenki önfeledten örvendezik, ő pedig itt görnyedezik a zsákok alatt. Elkapja a hideglelés, ha csak belegondol, hogy holnap hajnalban is el kell hagynia a szülői házat. S ha még a robogó vonatra való fel-leugrálás is eszébe jut, rögtön hevesebben ver a szíve.

Bevégzi az ebédet, gondosan tenyerébe sepregeti a morzsákat, és bekapja. Nadrágszárába törli a bicskáját, összecsukja és a zsebébe csúsztatja. A csúszdavályú szélére támaszkodva várja, hogy a gőzös betolja a következő teherkocsit. Gondolatai, mint valami ideges vándormadarak, haza-hazarepdesnek.

Végül megjelenik az újabb tehervagon. A műszak végéig az összes vagont egyedül rakja ki. Valamivel hat előtt megérkezik Svoreň. Részegen. Megmutatja Ľudevítnek, hol mit kell összetakarítani. Amíg az ifjú Dônč sepreget, a sükebóka a régi időket emlegeti, amikor még minden másképp vót. Nem vót ilyen kupleráj, mint most. A fájront előtt mindent lemostak petróleummal, a rámpát, a csúszdát, a kocsit, a lovat, a kocsist, az egész üveghutát, mindent. Aztán elalszik a kimerültségtől.

                     

4. A fájront

Tóno Nagy jelenik meg a rámpán.

– Gyösz-e? – kiáltja türelmetlenül. – Itt hagy a vonat. Lódulj, hamar!

Az ifjú Dônč az összekuporodott öregre mutat.

– Mi legyen vele?

– Hadd aludni – tanácsolja Tóno. – Ő má’ nem utazik sehova. Öreg má’, gyámoltalan. Nem bír felkapaszkodni a vonatra. Itt alszik a hutába’. A kazánház fölött, egy sufniba’. Sokan vannak ilyenek... Nem éri meg nekik naponta négy órát utazni. Két órát ide, kettőt vissza. Inkább itt maradnak éccakára.

Az ifjú Dônč meg van lepve.

– És mikor járnak haza? – kérdi.

– Vasárnap – feleli Tóno idegesen pislogva a gyártelep toronyórájára. – Éppen csak annyi időre, hogy leadják a fizetést, megszorongatják az asszonykát. De ez itt – Tóno Svoreňra mutat – má’ végképp nem jár haza. Özvegy, a lányai mind férjhez mentek. A gyár az ő családja. Gyösz má’ végre?

Átlépik a nyáladzó alvót, és az iparvágány mentén elindulnak a vasúthoz. Az ifjú Dônč egyre szűkebbre méri lépteit.

– Szaporábban szedd a lábad! – förmed rá Tóno. – Valami bajod van?

Az ifjú Dônč megrázza a fejét. Húzza haza a szíve, de még hogy! De amint arra gondol, hogy a zakatoló szerelvény mellett loholva fel kell ugrania a peronra, szíve a torkában dobog. Mi lenne, ha ő is a gyárban éjszakázna, s csak vasárnap menne haza. Két erő, két szándék birkózik benne. Együgyű ábrázata idegesen remeg, irdatlan keze ökölbe szorul, majd elernyed.

Végre elrobog mellettük a behemót gőzmozdony, dübörögve maga után húzva a sötétzöld vagonokat. A férfiak lassacskán mind felugrálnak a kocsikra. Az ifjú Dônč meginog. Futásnak ered, majd visszahőköl. A szerelvény zakatolva robog mellette.

– Ugorj, legény, ugorj! – kiáltoznak a férfiak a kocsikból.

– Gyere! – kiáltja Tóno Nagy, és a kezét nyújtja.

– Maradok! – kiáltja utánuk az ifjú Dônč lihegve. – Maradok!

– Ne bolondozz! – inti le Tóno. – Uccu, ugorj!

Az ifjú Dônč nem nyúl a segítő kéz után.

– Nem megyek sehova – mondja határozottan. – Maradok!

Tóno elhúzza a kezét, és felkapaszkodik a lépcsőkön a peronra. A haját összeborzolja a szél.

Ľudevít a sínek mentén lohol. Fél kézzel elkapja az egyik lépcső korlátját, alig bír lépést tartani a pöfögő lokomotívával.

– Tóno – üvölti.

– Mi van? – Tóno már a peronon áll.

– Ha találkozol a mieinkkel, mondd meg nekik, hogy szombat délután hazamegyek!

Tóno megadóan legyint.

– Ahogy gondolod! – kiáltja. – De nagy hibát követsz el!

– És hogy ne aggódjanak! – teszi hozzá az ifjú Dônč, de Tóno ezt már nem hallhatja. A szerelvény túl messze van már.

Az ifjú Dônč megáll. Majd szétszakad a tüdeje. Verítékben úszva bámul a távolba vesző vonat után. Alkonyodik. Az áttüzesedett, kopár vasútparti fű hűlni kezd. Leereszkedik a töltésről, és elindul vissza a gyárba. Az őrház ablakán belesve megpillantja az aludni készülő baktert, épp a vekkerét állítja be. Az ifjú Dônč átsurran a portán, és észrevétlenül bejut a gyárudvarra.

                   

5. Éjszaka a gyárban

Éjszaka az üveggyár külön életet él, és ez merőben különbözik a világos nappal látottaktól. A gyárudvaron hatalmas tábortűz lobog. Villódzó lángnyelvek fényei csapongnak a komor téglafalon. A tűz körül férfiak ülnek, és pálinkát vedelnek. Az ifjú Dônč megérzi a kisüsti édeskésen csábító illatát. Ellenállhatatlanul magával ragadja a szesz utáni vágy. Teste beleborzong, kiszárad a szája, és pórusaiból fehéres, sűrű és bűzhödt veríték tör elő. Az egész teste belereszket. A pálinka az ő gyógyszere. Tudja, hogy most is segítene.

Egyszer már megesett vele valami hasonló. Régen. Az apjával eltévedének az erdőben. Szem elől tévesztek az ösvényt, és körbe-körbe bolyonganak. Leszálla az est. A százéves fák sötétlő koronái alatt az orrukig se látának. Sehol egy árva lélek, sehol egy pisla fény. Pálinka nem volt velük. Az ifjú Dônč rohamot kapott, hideglelést. Atyja a vakító fejfájástól megkínzott, fülsiketítő hangon vernyákola. Végül a fia kezébe nyomá a szekercét, hogy csapj le a fejét. Ľudevít bűzhödt verejtékben fürödve kezébe vette a baltát. Az első csapásra nem sikerüle átvágnia apja tömött és szíjas tarkóját. Másodszorra pedig csak a dereka magasságába tudta felemelni a nehéz szerszámot, úgy hasogatott az oldala. Apja nyakából dőle a vér, és földre rogyva, észvesztőén óbégatának a sötétben.

Valamilyen csoda folytán a fák között megpillanták Otripač fűrésztelepének fényeit. Onnan már ismerek az utat. Futának, mintha az életük múlna rajta. A pitvarajtóban majd egymásnak estek, hogy ki kapja előbb kézhez az üveget. Aztán már minden rendben volt. Ültek, és ejtőztek. Ľudevít lehunyta álmosodó szemhéját, atyja pedig dohogva a nyakszirtjén tátongó sebbe önte egy kevés szeszt. Ismeré a pályinka gyógyító hatását, hogy nélküle begyulladna, evesedni kezdenék. Azóta se tudá se elfordítani, se lehajtani a fejét.

A tűz körül ülők mind feketék, akár a cigányok, és komorak. Kérges lábukat a tűznél melengetik. Oldalukon, a nadrágszíjba tűzve élesre fent kések villognak. A legmagasabb és legerősebb közülük aranykarikát visel fülében, a fél szeme ki van folyva. Ľudevít legyűri magában a szesz iránti vágyat, s inkább nagy ívben elkerüli őket. Az egyikük valamilyen érthetetlen nyelven utánakiált valamit. Az ifjú Dônč meggyorsítja lépteit.

Befordul a sarkon. A tábortűz fénye elvakította, nehezen szokik hozzá a sötéthez, megkésve veszi észre a kulimászos hordók mögött leskelődő alakot.

– Pénzt vagy az isten irgalmazzon! – kurjant rá valaki. A sötét figura ütésre készen tartja a dorongot. – Hamar, mert dühös leszek!

Az ifjú Dônč először megrémül, de aztán haragra gerjed, és fél kézzel nyakon ragadja az útonállót. Másik kezével kitépi kezéből a szegecses buzogányt, és nagy ívben félrehajítja. Nyakánál fogva a falnak szegezi a rablót.

– A máséra fanyalodtál? – sziszegi felbőszülve. Szeme már hozzászokott a sötéthez, de a kulimásszal bekent arc vonásai nehezen kivehetők.

– Irgalom! Irgalom! – sipítozik a rabló, és elsírja magát.

– Minek neked a másé? – kérdi Ľudevít, és nem enged a szorításból.

– Az utca nevelt fel – siránkozik a rabló. – Jó anyám meghalt tüdőcsúcsban, apámat nem is ismertem!

Ľudevít megsajnálja.

– És fogsz-e még lopni? – kérdi, engedve egy kicsit a halálos szorításon.

– Nem fogok! Nem fogok! – ígérgeti sírósan a zsivány.

– És higgyek neked? – kérdi az ifjú Dônč.

– Esküszöm! – kiált fel a gazfickó. – Csak ne bántson az uraság!

– Akkor kotródj innen! – feleli, és az udvar felé taszítja. – Fuss, vagy összetöröm a csontjaidat!

A rabló futásnak ered, ahogy csak a lába bírja. Amikor biztonságos távolságba ér, megfordul és odakiált Ľudevítnek:

– Minek engedtél el, te ostoba? Én a lopást abba nem hagyom! Eszembe sincs! Kerülj csak még egyszer a kezem közé, nem lesz benne kímélet! Várj csak!

Aztán eltűnik a gyárudvar sötét szegletében.

Az ifjú Dônč csarnokok, műhelyek közt bolyong. Egy végtelen hosszú hengerpálya mentén eljut egészen az olvasztóműbe. Ahová lép, pokrócba, daróctakaróba burkolódzó alvókba botlik, van, aki csak birkabőr köpenyét veti át magán, s a bakancsát teszi a feje alá. A csarnokokban sötét honol, csak az imitt-amott izzó parázs mutatja, hol hajtották le fejüket a munkások az egésznapi robot után.

Ľudevít kimegy a csarnokból, arcát megcsapja a hűvös esti szellő. Megáll a kazántelep előtt. Ilyenkor csak ott folyik munka, a katlanok alatt nem hunyhat ki a tűz. A nyitott kapuban állva figyeli a derékig csupasz fűtők sziluettjét, ahogy lapáttal a kezükben serénykednek a katlanok alatt lobogó tüzeknél. Észre sem veszik, amikor belép az átforrósodott levegőjű csarnokba. Csak egy idősebb, parancsnok kinézetű férfi lép hozzá, miután elcsavarta a nyikorgó szelepkereket.

– Hát te ki vagy? – kérdi tőle erélyesen.

– Svoreňhez gyöttem – feleli az ifjú Dônč

A férfi rábiccent.

– Itt én vagyok az úr! – szól kevélyen, s mivel kijelentése nem éri el a kívánt hatást, szigorúan hozzáteszi: – Itt mindenkinek én parancsolok! Én vagyok a kazánház főnöke! Te meg Svoreňhez jöttél?

– Svoreňhez – hagyja helyben az ifjú Dônč. – Azt mondják, itt szokott aludni.

– Szokott vagy nem szokott! – feleli kitérően a kazánházvezető. – Mi dolgod vele?

– Együtt dolgozunk a rámpán – feleli az ifjú Dônč –, beszédem lenne vele.

A férfi mellényzsebéből egy óriási zsebórát húz elő, és szigorúan rápillant.

– Milyen beszéded lehet vele ilyen késői órán – mondja némi mérlegelés után. – Na, de nem az én dolgom! Ne maradj soká! S mielőtt elmennél, jelentkezz nálam! Itt rend van és szigor!

A fűtők felfigyelnek az idegenre, abbahagyják a munkát. Lapátjaikat támasztva ácsorognak, Ľudevítet méregetik. A kazánházvezető néhány érthetetlen parancsszóval visszazavarja őket a katlanokhoz, és jómaga is visszatér a szelepeihez. Mohón megragadja a fényesre fogdosott kerekeket, mintha kárpótolni akarná magát az ifjú Dônčra vesztegetett néhány percért.

– Ott megtalálod! – kiáltja még a gőzgomolyok közt tétovázó Dônč után.

Az ifjú Dônč megindul abba az irányba, amerre a kazánházvezető feketés ujja mutatott. Felkapaszkodik egy fémlétrán a katlanok fölé, végigmegy a korláttal szegélyezett függőfolyosón, amely egy irdatlan nagy, zubogó vízzel teli, szegecselt tartály mentén vezet. Az olajbűzbe és a tökéletlenül elégett szénpor füstjébe korom, pára és nyirkos rozsdaszag vegyül. Az alant lobogó tüzek valamennyire megvilágítják előtte az utat. Egy újabb fémlépcső következik. Minél feljebb kerül, annál rosszabb a levegő. A legfelső szinten már pokoli a hőség. Azon nyomban kiszárad a szája, annak ellenére, hogy a lyukas csővezetékekből és a rosszul szigetelt csőkarimákból és szelepekből kitóduló gőzzel telítődött a levegő.

Végül legfelül, a fedélszék alatt találja magát. A tetőszerkezet tartógerendái és szarufái közé eszkábált deszkakalyiba előtt. Alig valamennyivel nagyobb egy kutyaólnál. Nyitott ajtaján két meztelen, csámpás lábfej lóg ki. Ľudevít rögtön megállapítja, hogy csak a sükebóka lába lehet. Megáll felette, hirtelen nem is érti, miért jött ide. Szállást kérni? Az lehetetlen. Svoreň maga is alig fér el a bódéjában. Egyébként is, nagy a forróság. Ľudevítnek csurom víz lett az inge. Visszafordul tehát.

A kazánházvezető távolba meredő tekintettel tekergeti a szelepeit. Amikor megérzi magán az ifjú Dônč tekintetét, fontoskodó képet vágva gyorsan megtesz néhány teljesen fölösleges mozdulatot. Rárivall félcsupasz lapátosaira, összehúzza a szemöldökét, hirtelen elzár egy szelepet, egy másikat pedig megnyit. Majd a nyomásmérők kerek számlapjaira összpontosítja figyelmét. Kíváncsian Ľudevítre pislant, hogy lemérje a hatást. De az semmi jelét nem mutatja a kiérdemelt csodálatnak, túlságosan el van foglalva a maga bajával.

– Mit akartál Svoreňtől? – kérdi tőle gyanakvón.

Az ifjú Dônč maga sem tudja. Tétován megvonja a vállát: – Semmit...

A kazánházvezető elkomorodik.

– Ha akarom – feleli sértetten –, egy-kettő kiszedem belőled.

Fáradtan legyint, és a számlapokra pillant.

Az ifjú Dônč kisurran az éjszakába. A gyárudvaron ténfereg. Fekvőhely után néz. Elővigyázatos, nem akar akárhol ledőlni, még a végén valaki torkát szegi, mint egy disznónak.

Végül visszatér az elhagyott rámpára. Kinyitja az egyik üres tehervagont, és megaljaz magánk. Fázik, de csak addig, míg el nem fogja az álom. Azután már nem érez semmit, csak a fáradtság tompa lüktetését.

                     

6. A baszókurbli

Az ifjú Dônč másnap munkaruhát és bakancsot vételez, aztán tovább cipeli az üveghomokkal teli zsákokat. Tóno Nagy áll meg a rámpánál. Egy darabig szótlanul figyeli a fürge mozgású Ľudevítet. Az öreg Svoreň kihasználva az alkalmat, panaszkodni kezd Tónonak.

– Mindig illyen legényt adnak mellém! – mondja keserűen. – Lustát és esetlent. Mire rendes munkásembert faragok belőle, jobb kereset után néz, oszt odébbáll. Eddig még minddel így vót!

– És ki maradna itt ennyi pénzér’? – feleli Ľudevít védelmére kelve.

Az öreg egyetért. Úgy van. Nagyon igaza van.

– Biz’ uccse, meg nem becsült munka, hallod-e! – mondja az öreg. – Pedig kulcsfontosságú. Mer’ ha mi nem lennénk itt a rámpán, tik megállnátok a termelésbe’. De hiába, hogyha ezt a felsőbbség nem érti, hallod-e!

Tóno legyint, nem szól semmit. Kór a szóért. Amikor az öreg félrenéz, egy lapos üveg pálinkát nyom Ľudevít kezébe.

– Keress meg a hengerdében! – suttogja titokzatosan. – Beszédem van veled...

Még egy darabig ácsorog, de amikor megszólal a gőzsziréna, visszamegy folytatni a munkáját.

Az ifjú Dônč merengve néz utána, ő jelenti az egyedüli kapcsolatot az otthonával. Zsebébe nyúl az üvegért, mohón leiszik belőle. Felmelegíti a pálinka, jókedvre deríti. Egyből szebb lesz a világ. Vesztére megkínálja Svoreňt is. Az egyetlen kortyocska is rögtön a fejébe száll. Fújtatva, fontoskodó pofával jár-kel a rámpán, szigorú tekintettel méregetve Ľudevítot. Mesterkélten, sete-suta igyekezettel utánozza a munkavezetőt. De nem viccből. Komolyan. Csodálja és gyűlöli őt egyszerre. Lehet, hogy ő is szeretett volna faktor lenni. Fiatal korában. De túl hülye volt hozzá. Azóta magában hordozza ezt a tüskét. Most, hogy elázott, szeretné, ha az ifjú Dônč úgy tekintene rá, mint ő a faktorra. De Ľudevít figyelemre se méltatja, dolgozik. Csupasz háta fénylik a verejtéktől. Ezt a hátat is irigyli tőle az öreg Svoreň. Az övé fekélyes. Végül elfárad a járkálásban, de még mielőtt elszunnyadna, okító beszédet intéz a felhalmozott zsákok tetejéről.

Csak déltájban ébred fel, mielőtt betolnák a következő tehervagont. Rosszul van, lehelete cefreszagú, szárazon csettegtet kiszikkadt nyelvével. Öt koronát nyom az ifjú Dônč markába, hogy hozzon neki két kiflit és savanyú halat.

Ľudevít egy darabig bóklászik, többször is meg kell kérdeznie a kantinhoz vezető utat. A kantin egy alacsony, fészerszerű, kátránypapírral borított deszkatákolmány. Kong az ürességtől.

Hajdan a kantinos hosszan kísérletezett, hogyan tudna a tolakodó és bosszantó vevőktől egyszer s mindenkorra megszabadulni. És sikerrel: nem rendelt több árut. A munkások kérdésére nem válaszolt, vagy rájuk dörrent, hogy „elfogyott”. Miután a vevők lassanként elmaradoztak, a kantinos végre kedvét tölthette unaloműző foglalatosságaiban, mint a célba dobás, a biliárd és a tájképfestészet. Senkitől sem zavartatva. Csakhogy aztán fordult a kocka, lehetősége nyílott gebines szerződést kötni. A fizetése olyan alacsony volt, hogy családot sem tudott alapítani. Egyszeriben megcsillant előtte a magas jövedelem reménye. Kapva kapott az alkalmon, megírták a szerződést, és a maga ura lett. Megrendelte a sok árut, kifestette és a saját kezűleg pingált képeivel kicsinosította a kantint. Elfeledkezett azonban arról, hogy a munkások rég elpártoltak tőle, és ezen a helyzeten még a bejárat fölé mázolt rikító reklámfelirat sem segített. Azóta is hiába igyekszik visszaédesgetni vevőit a legínycsiklandóbb csemegékkel és a legválogatottabb italokkal. A kantin kong az ürességtől, a gebines pedig az éjszakai gyárudvaron portyázva a rablógyilkosságaiból származó kis mellékesből tengeti életét.

Mikor az ifjú Dônč belép a kantinba, a gebines éppen a befizetetlen számlái közt turkál szomorú ábrázattal. A pultok felett fémes ragyogású, férfiköröm nagyságúra hízott legyek keringenek jóllakott zümmögéssel. Az üvegburák alatt pöffeszkedő sajtok lázadón fújtatnak, egyik oldalukról a másikra vetődve idegesen döngetik üvegkalitkájukat. Méregzöld sonkák és felvágottak végzetillatú lehelete tölti meg a félhomályba burkolózó helyiséget. A gebines szórakozottan meglengeti a kezében lévő légycsapót. Amikor észreveszi Ľudevítet, vendégszeretőn elébe siet.

– Hohó, szakikám! – rikoltja negédesen. – Falatozni jöttél? Van eleség elegendő! Ízletes csemegék!

Huncutul rákacsint Ľudevítre, és a kínálatra mutat. Az ifjú Dônč megedződött a hazai koszton, nem fordul fel a gyomra. Egyébként is inkább azon töri a fejét, honnan ilyen ismerős a kantinos hangja. Nem jut eszébe semmi. Megvonja a vállát. A gebines nem vesztegeti tovább az időt, vállon ragadja, és a szomszédos helyiségbe tuszkolja. A teremben egy masszív állványra szerelt, kukkolócsővel és forgatókarral ellátott bádog dobtárcsa látható. Szemét a kukkolócsőhöz tapasztva egy elhanyagolt külsejű munkás tempósan forgatja a kart, egyedi jellegűre fermentálódott zokni-, veríték- és húgyszag elegyét árasztva magából. Ütemesen zilál, fél szeme lehunyva, a másik izgatottan ugrál üregében. Az ifjú Dônč az egyik fűtőt véli felismerni benne, akit előző este látott a kazánházban. A gebines odalép hozzá, két ujjal finnyásán nyakon csípi, a munkás pedig ellenvetés nélkül engedi kivezetni magát.

– Eleget kukkoltál az egy koronádért – mondja a gebines. – Vége! Kuncsaftokat hozzál, ha hozol kuncsaftokat, ingyen is belenézhetsz!

Elnéző mosollyal fordul Ľudevít felé, mint aki el szeretné oszlatni azon aggodalmait, hogy majdan ő is ahhoz a vevőkörhöz tartozhat, amely ilyesfajta bánásmódban részesül. Az ifjú Dônč, felismervén, hogy nem lesz képes beteljesíteni a hozzá fűzött alkalmi reményt, restelkedve húzódozik, legszívesebben gyorsan odébbállna, de a gebines tolakodó bizalmaskodással markolássza az ingujját, majd kerekre nyílt szemekkel Ľudevít egyszerűre formált arcába néz.

– Ide figyelj! – mondja. – Olyat mutatok neked, amilyet még nem láttál! Hopplá hopp! Ide dugj egy koronácskát!

Megkopogtatja a dobtárcsát, és húsos mutatóujjával a perselyre mutat.

– Na, mi van? – vidámságot színlelve kérdőn néz Ľudevítre. – Tán nincs nálad egykoronás?

Az ifjú Dônč némi habozás után előkotorja zsebéből a Svoreňtől kapott egyik koronást.

– Na látod – mondja elégedetten, és még mielőtt Ľudevít tiltakozhatna, kikapja kezéből az érmét, és a perselybe dobja.

– Most nézz bele! – szólítja fel az ifjú Dônčot. – Na, nézz csak!

Az ifjú Dônč a kukkolócsőhöz tapasztja szemét, letaglózza a látvány.

– Bámulsz, mi? – nevet fel önelégülten a gebines, és megveregeti a hátát. – És most tekerd meg a kurblit – tanácsolja íziben.

Az ifjú Dônč megforgatja a kart, arcát elönti a pír.

– Az elv egyszerű – magyarázza a gebines. – Ha nem forgatod a kurblit, a figurák se mozdulnak, ha viszont meghajtod, mozgásba jönnek. Minél gyorsabban kurblizod, annál gyorsabban izélnek.

Ľudevít képtelen elszakadni a kukkolócsőtől. A kendőzetlenül egyértelmű, obszcén pingálmányok felcsigázzák az érdeklődését. Lassanként növeli a tempót, amivel a dinnyényi golyókkal ellátott dákó el-eltünedezik a fodros női combok között.

– Ez még mind semmi! – jelenti ki a gebines. – Ezzel a kallantyúval három különböző jelenés között választhatol. Egy koronáért egy férfi, egy nő, két koronáért egy férfi két nővel...

– Ketten egyre? – kérdi elkerekült szemmel Ľudevít.

– ...háromért pedig megláthatod, hogyan csinálja két nőszemély! – jelenti ki diadalmasan a gebines.

– Két nőszemély? – kérdi elképedve Ľudevít. – Egymással?

– Persze – helyesel kevélyen a gebines. Diadalittasan gyönyörködik Ľudevít ámulatában, majd megkérdezi: – Különben hogy tetszik?

– Tetszik – mondja elismerően az ifjú Dônč –, csak valahogy furcsán van megrajzolva.

– Hogyhogy? – kérdi sértetten a gebines. – ÉN MAGAM rajzoltam. Saját találmányom!

Majd bizalmaskodóra veszi a hangot:

– Mit gondolsz, idecsalja az embereket? Nekem vendégek kellenek! Sok vendég! Teli a raktár sok finom étekkel, rafinált ínyencségekkel. Italokkal, amilyet a világ nem látott! Ha nem lesznek vevőim, mindenem megromlik, és én tönkremegyek. Már meg is romlott.

Egy sajtkorongra mutat, amelyik erőlködve fújtat, igyekszik kiszabadulni a vitrin üvegbörtönéből.

Az ifjú Dônč megvonja a vállát.

– Mondd el mindenkinek – a gebines úgy szól hozzá, mintha különleges bevetésre küldené a könyörtelen ellenség frontvonala mögé –, hogy gyöjjenek el! Hogy micsoda csemegék állnak itt halomban! És ha a baszókurblit megunják, rajzolok másat, jobbat! Így mondd meg nekik!

A gebines könyörgőn néz Ľudevít szemébe, azután visszatér a halomba rakott számláihoz.

Az ifjú Dônč tétovázik, kezeit lógatja. Aztán kétszer egymás után lejátszatja magának a kétkoronás jelenetet. Utána kibotorkál a kantinból, hogy pénz nélkül, göngyölt hal nélkül visszatérjen a rámpára.

                   

7. Svoreň a Városról beszél

Az öreg a csúszdavályú mellett alszik. A teli vagont már betolták. Amikor az ifjú Dônč nagy zörgéssel eltolja a vagonajtót, felkapja a fejét, és álmosan hunyorgat.

– Vettél?

– Nem vettem – vallja be Ľudevít, és elvörösödik.

– A pénz megmaradt?

– Nem…

Svoreň megütközik ezen, megvakarja a fejét.

– Így nem leszünk barátok – mondja bosszúsan. – Így biz’ a’ nem, hallod-e!

Az ifjú Dônč a tehervagon mellett tétovázik. Inkább nekilát a rakodásnak, csak ne kelljen a süket vénemberre néznie, nehogy összetalálkozzon a tekintetük. Svoreň nem tud sokáig haragot tartani.

– A baszókurblit tekergetted, mi? – kérdi teljesen megenyhülve.

Ľudevít válasz helyett újra elpirul. Az öreg tovább kérdezősködik.

– Hát te... ott nálatok... egyátalán... dugtá’ má’ meg valakit?

– Hogy mi? – értetlenkedik Ľudevít.

– Mondok, dugtá’-e má’ valakivel? Nem hallod? – ismétli meg az öreg.

– Dugtam – bólint rá Ľudevít, és újfent elpirul.

– És mégis hogyan? – szórakozik Svoreň. – Hátulró’ is? Vagy csak elölrő’? – Mikor látja, hogy Ľudevítet nem bírja szóra, mást kérdez: – Hát a Városba’ vótá’-e má’?

– A Városba’? – rémül meg az ifjú Dônč.

– Ott hát – feleli az öreg. – Ott aztán annyi a naccsága! Dugig! Aminőt csak akarsz, hallod-e! Nagyocska, kicsinyke, gömbölyded, vézna!

– S akkor mi van? – veti oda az ifjú Dônč.

– Aztat dugod meg, amelyiket akarod – feleli Svoreň. – Ha van elég pénzed, választhatsz kedvedre.

– Mennyi az az elég? – érdeklődik Ľudevít.

– Úgy egy-kétszáz korona – mondja az öreg.

Az ifjú Dônč eltöpreng. Fizetés után elmehetne a Városba egy kicsit körülnézni. Csalogató a gondolat, másrészt arról sem feledkezik meg, hogy társai a hengerdéből óva intették a Várostól. A Város veszedelmes.

– Hát maga, vót-e má‘ a Városba’? – kérdi Svoreňtől.

– Mi az hogy! – nevet fel az öreg. – Régebben minden fizetés után elmentem, hallod-e!

– No és miféle?

– Akárcsak faluhelyen. Házak, utcák, meg a sok nép. Csak valahogy minden nagyobb. A házak magosak, mint ha hármat-négyet is egymásra tenné. Ha nem vigyázol, el is bolyongsz. És van ott egy negyed, amit Vydricának neveznek. Ott osztán vannak olyan házak, ahol a fehérnépet bezárva tartják. Mindenfélét, fiatalt, öreget. Egész házra való cafka, hallod-e!

Az ifjú Dônč már nyitja a száját, hogy újabb kérdést tegyen fel, de az öreg erélyesen rápirít:

– Dologra, dologra! Nincs itt az ideje a henyélésnek, hallod-e! Most pedig én magam megyek el a kantinba!

Nagy nehezen feltápászkodik, és elcsámpázik a kantinba.

Az ifjú Dônč egyre-másra cipeli a zsákokat. Arcán lángrózsák égnek, minden ízét izgatottság járja át: el fog menni a Városba! Nyomban a fizetés után!

Azonmód jobban esik neki a munka!