A test kielégülése a halálban

Azt hiszem, az élvezettel kell kezdenem. „A tücsök élvezett.”¹ „A cél ugyanis az egyes gyönyör, míg a boldogság az egyes gyönyörök összerendeződése, amelyek közé az elmúlt és jövőbeli gyönyörök is odatartoznak.”² Győry Attila regényének szereplőit nem lehet boldognak elképzelni, ugyanis nincs múlt és nincs jövő, amelyben élhetnének, csak a permanens jelen. És ez éppolyan közhely, mint Jean Baudrillardé, akinek megállapítása érvényes az Ütközésre is – ez a megvalósult utópia világa. Győry regénye tehát arra a Techno Pop közhelyre épül rá, amelynek birtokosai a legnagyobbnak vélt agyak ezredvégi világunkban, Fukuyama, Baudrillard, McLuhan és a többiek. Intertextuálisan tehát jól tudatában van önmagának ez a regény, hat séta a fikció erdejében, a pályaudvari szónoké, a Púpos-Nico-Igor létmódjában leledző háromkirályoké, majd külön-külön, séta, séta a Púpossal, Nicóval, Igorral, végül rájuk kapcsolódik az élveteg kis prücsök.

De hagyom most ezt a bandát, s visszatérek imádott Diogenész Laertioszomhoz, aki segít az élvezés tudományának megalapozásában, annál is inkább, mert a szöveg öröme és élvezete azzal a veszéllyel fenyegethet, amivel a kürénéi Arisztipposz nézhetett szembe i. e. 400 körül hetérák alakjában. Mikor ugyanis egyszer betért egy hetéra házába, és a vele lévő ifjak egyike elpirult, így szólt: „Nem belépni nehéz, hanem az, hogy lehetetlen kimenni.”³ Megpróbálom hát visszaszorítani a bennem lakozó ifjat, hogy sikeresen kikászálódhassak majd írásomból, mint Arisztipposz a kuplerájból. Mert miért is ne lehetne Baudrillard Amerika-könyvének híres „sivatag”-metaforáját helyettesíteni, tehát újrametaforizálni az elhagyott kuplerájjal. Hiszen van élvezetutániság, szimuláció, van olyan, hogy „tes­tünkhöz vagyunk kapcsolva”⁴ és a többi. Meg ha egy szót sokszor használtak már, vagy házat vagy hetérát, abban semmi különbség sincs, hogy sokszor használták már, vagy még senki.⁵ Ezt megint Arisztipposz kapcsán tudtam meg. Az érzékek szolgái ugyanis az Ütközés szereplői is, mint ahogy az ógörög hedonisták tanították. Csak a manipuláció módozataiban jutottak más helyzetekbe, Púposék ugyanis textuálisan már tudatában vannak a Timothy Leary-féle, az eksztázisban feléjük forduló tudatosság hét tág szintjének. Mert egy pszichedelikus olvasat szerint az alvás csöndjének struktúrája felől haladhatunk az alkohol kiváltotta kábultság, a kávé és nikotin által előhívott szimbolikus, majd a marihuánából következő érzékelő, hasisból nyerhető romantikus, mérsékelt LSD-bevitelből nyerhető celluláris, nagy adag LSD által beindított szoláris tudatstruktúrába, s végül, áthúzva ezt a struktúrát, az állati lét szuroksötétjébe. Hogy érthetőbb legyek, illetve egy kicsit Timothy Leary, gyanús ez a reggeli szöszözés ott a Púpos tudatában, a másnaposság kis kábult alkoholcsöndjében. A Púpos amúgy is egy kezdőember, maximum a Chivas Regal Whiskyig jut el, magasból leszarja az érzékelhető meg a szomatikus tudatstruktúrákat, a speedeket vagy pervitint vagy mi az isten faszát is, olyan laza csuklómozdulattal csúsztatja át a 4x100-as váltó következő tagjának, aki azért nem a kasszásfiú, mert hát ez mégiscsak szépirodalmi művészet, és nem rövidtávfutás. Nico nem picsázik sokáig, mindjárt a szimbolikussal kezdi, abban áll benne nyakig, abban a hagyományban, és ő az árucserének nem a fogyasztói, hanem ama másik rendje felől közelíti szövegileg a pszichedelikus tudásszintet, persze, mi vájt fülű olvasók, azért sejthetünk valamit a fogyasztóiba tett kirándulásairól is. Akárhonnét is nézem, ez a horáci arany középút Győrynél valamiképpen a nőbe fut bele, gondoljunk csak a Púpos szomorú kalandjára Szofival és Búgócsigával, valami női szervezet aktivistáival, vagy Igor plátói szerelmére Doroty firm. mil iránt (egyébként ez a [Philo] Szofi és platonikus sem lehet véletlen) – egyiknek sem sikerült, csak Nicónak, de neki aztán dögivel, fikciósan is meg realisztikusan is, fekálisan is (lásd „nyomuló barna massza”) meg análisan is, hogy a víziókról ne is beszéljünk, hisz Nicónak úgyis TELE a töke, majd megpattan, és a teste az állától egészen a lábujjáig egy merő izomköteg, magyarul fasz. És egyébként is: Nico majd a tücsökben tér vissza.

Igor pedig ama nagy meglepetés. Mármint Timothy Leary szerint, hisz Púpos reggeli kávéjának szimbolikus struktúrája meg sem érinti, röpül, siklik, szörfözik a drog által kibiztosított tudatszinteken, szomatikus, celluláris, szoláris, ki nem bassza le. Ő lesz a nyerőember Timothy Learynál, pedig eléggé pipogya fráternek indult a dadaista szövegével, aztán kiderül, hogy menő számítógépbuzi, meg a világuraló cég elméleti zsenije, meg minden. Ezért is bízott rá az Ütközés szövege túl sokat, vagy inkább túl keveset, szerintem legalábbis, mármint azt, hogy neki kellett, számítógépes barátjával együtt, pontosabban az ő dialógusuknak kellett (volna) megalapoznia a Techno Pop ideológiáját. Ez, szerencsére, nem sikerült annyira, amennyire kellett volna, mert akkor most nem az élvezet felől kéne a regényhez közelítenem, ami ugye azért manapság menő téma lehet, nekem is, hanem az utópiák felől, ami így 1997 táján eléggé mogorva kis modernista kivagyiságnak tűnne, akármit is állít a Jürgen Habermas a befejezetlen projektumáról. És akkor Platónról is kellett volna valamit mondanom, pedig azt meg Jacques Derrida helyezte már előre törlés alá, és különben is, az három vastag kötet, a hedonisták meg alig pár sort hagytak maguk után. Úgyhogy élvezzük inkább őket.

A hús sima mozgása húzódik végig ezen a regényen, én is így próbálok közeledni feléje, simulékonyan, a gyönyör felől. A totális jelen poétikáját látom megvalósulni az Ütközésben, hiszen az élvezet mindig egyedi, időben és térben szegregált érzékelés. Egyúttal azt a narrációs problémát is előhívja, hogy ha minden szereplő saját egyéni érzékelésébe van zárva, miként férhetnek mégis egymás élvezeteinek közelébe. Tehát, pontosabban fogalmazva, miként valósul meg a dialógus. A párbeszéd struktúrája ugyanis a regény egyik alapvető kategóriája. Amikor Igor megkapja a pusertől a téves anyagot, akkor válik láthatóvá az a szakadás, amely nemcsak az interperszonális kapcsolatok csődjét jelentheti, hanem valamilyen új minőséget is. Igorban ugyanis a két adag ütközése, harca hozza magával az exitust. Nemcsak a regény állít fel tehát egy lehetséges világot, amelyben a szereplők különálló bolygórendszerekként keringenek, hanem az anyag, a drog is önálló, független szervezőerőként lép fel, első lépésként destruálja a primer szövegteret, második fokozatában pedig konstruál egy újat, s így a drog mint a dekonstrukció metaforája stilizálja önmagát. A regényszöveg egésze viszont épp ezért nem lesz sem a primer, dialogicitásra épülő modalitással, sem e második, az első által feltételezett és egyúttal autonómra átalakított beszédmóddal egyenértékű, hanem az a harmadik, amely lehet számunkra az előző kettő összege vagy szorzata, vagy külön-külön a kettő, vagy a kettő közötti üres, anyagtalan kommunikációs lyuk. Épp ezért lehet olvasni az Ütközést úgy is, mint folyton megszakított, lineárisan előrehaladó szövegek összeadódását, egymásrarétegződését, erre egy formalista poétika nyújtana lehetőséget, mint egymást erősítő, új és új lehetséges világokat, esetleg utópiákat konstruáló, tágan értelmezett parabolát, erre egy metaforikus vagy egy ideologikus olvasat adhat módot. Az ideologikus olvasat lehetősége különösen akkor villanhat fel számunkra, ha vele ellentétben egy referenciális olvasatot tételezünk fel, szétszakítva így a regénystruktúrát, megvalósítva így a címbeli ütközést.

Kicsit homályosnak tűnhetett, amikor a regény két rétege közti anyagtalan kommunikációs lyukról beszéltem. Egyfelől azt a párbeszédet értettem ez alatt, amit a regény intertextuális játékának nevezhetnénk, tehát hogy ilyen párbeszédet folytat más szövegekkel, beleértve önmagát is. Erre az elméleti alapra vezethető vissza az a kérdés is, hogy miről tud ez a regény, miről tud ennek a műnek a szövege, explicite vagy implicit módon, tág teret engedve az olvasói asszociációk számára. Ezt az üres, anyagtalan kommunikációs lyukat úgy is felfoghatjuk, mint a név, a megnevezés halálát. „Név: ez (van) az Apokalipszis. Ez (van): különös jelen, most. Benne vagyunk.” – írja Derrida.⁸ Bármi történjék is, Győry könyvében nem létezhet apokalipszis. Örök jelen van, fehéren csillog, mint a kokainpor, tágra nyitott, mint az elhagyott kupleráj ajtaja, minden megtörténhet, ami emberi. Az apokalipszis viszont túl van az embereken és az emberin. Az, ami a túlra mutat, a másra. Nincs hozzáférhetőség és nincs elképzelés. Kiváló szó erre az ütközés. Ütközés: „Az a cselekvés, tény, hogy valaki, valami (valakibe, valamibe) ütközik.” „Nekimegy, nekiütődik valakinek.” „Akadályra talál, korlátozza valami.” „Ellentétbe kerül valamivel.” „(Az embert érintő, érdeklő több esemény) azonos időpontra esik.” Azt kell elképzelni tehát, hogy mi történik két tárgy vagy két személy között. Az elképzelhetetlent kell elképzelnünk. Egészen eddig megnyugtató volt a válasz: kommunikáció. Az egyik test átad valamit a másik testnek. Üzenetet, jelet. Meg lehet fejteni, el lehet mondani róla ezt vagy azt, sokat, többet vagy kevesebbet.

Ma meg? Az Ütközésben? Összeütközés, és nincs meg, ami a kettő között történt. Ezért ütközés. Az anyag találkozik az anyaggal. Például Igor testében. Találkoznak, aztán mi van? Az anyaggal? Még elképzelni sem tudjuk. Megvan valahol, fene tudja. Igorral? Egy halál. Aztán jön a második, a harmadik. Variálható.

Ezt az ismeretelméleti kollapszust már az ókori görögök is ismerték. „Érzékelni csupán benyomásainkat érzékelhetjük”, „csupán a testi érzeteknek szabad hitelt adnunk.”⁹ „Ezért is mondják, hogy nem létezik közös kritérium az emberek számára, jóllehet a dolgok neve közös.”¹⁰ Győry regényében is közös az adag neve – drog, speed, heroin, kokain –, de mit tudhatnánk meg egymás élvezeteiről? Az élvezetben-lét saját maga negálja ezt a kérdést, föltehetetlen, értelmetlen. És a befogadásesztétika olvasója felől? Ha élvezem a szöveget, mit érdekel engem az író, a szöveg öröme, tegyük fel így a kérdést, hogy olyan radikális interpretáció-felfogás felé nyissunk utat, amelyet csak Stanley Fish tud megnyugtatóan kezelni.¹¹

A drogok nevei az apokalipszis sokágú, megvalósulással kecsegtető nevei. A csúcsra juttatnak, átélni láthatjuk a végső dolgokat, amelyekről tilos beszélni. Azért tartjuk a kiválasztottakat, hogy beszéljenek róla. A megvalósult utópiának viszont minden pillanata apokaliptikus. Ezért nem lehet beszélni róla, ezért nincsenek kiválasztottak. Győry Attila sem az, az Ütközés sem. A vegetáció burjánzása, a szivacsos sejtek táguló élvezkedése az agyban, a drog lárvái kidugják vonagló fejüket, zsibongnak a húsban, zuhanás cserepekre törve az aszfalt felé – íme, az apokalipszis, ami már nem az, nem azonos saját nevével, a gravitáció vegetatív apokalipszise.

Az eszkhatologikus beszéd, a végső dolgok közelében lét a halál közelében tapasztalható, gyakorolható. És a drog szimulált halál. Mi a helyzet akkor a primer halálélménnyel, az egzisztencia biológiai megsemmisülésével? A drog közelében a halál ideje egyrészt elhúzható, nem a pillanatban, az idő törtrésze alatt áll be, hanem egy olyan út, amely átélhető, szakaszolható, sőt, többször is lejátszható. Másrészt eltűnik az identitása, virtualizálódik, ezért bizonyos nézőpontból úgy is tűnhet, mintha az Ütközés számára nem létezne halál. Következetesen dekonstruálja a halál fogalmát, leválasztja az élet fényéről úgy, hogy annak hétköznapi, átélhető, megismerhető és megismételhető részletévé degradálja vagy emeli, s ezáltal lép ki az európai metafizikai hagyományból. Még azt is megkockáztatnám, hogy a hit egyetemes kategóriáit is maga mögött hagyja, hisz nincs utalás olyan kultúrákra, amelyek a halál tényét másképpen problematizálnák. A halál szimulációja a drog, az alkohol, a szex, a zuhanás állapotaiban valósul meg, s deszakralizációjában döntő szerepet játszik az is, hogy vagy közömbösen vagy élvezetként kerül elénk, mármint az elszenvedő szubjektumok felől.

Az érzékek iskolája lesz e regénynek a tere, ahol a szubjektum végérvényesen darabjaira hull szét. Ez a széthullás azonban nem tragikus, sőt. Hiszen érzékszerveinkre hullunk szét, azért, hogy a létezés elképesztő nagyszerűségének stimulációit mind nagyobb felülettel, gyönyörüket megsokszorozva habzsoljuk. Ez az én olyan kiterjesztésével jár együtt, amellyel a hagyományos szubjektumfelfogás már nem tud mit kezdeni. Olyan funkciók megsokszorozásával, amelyekben, ahogy Michael Foucault is érvelt az egyik előadása utáni vitában,¹² az egyén mint szubjektum léphet fel, vagy ahogy Jacques Lacan érvelt,¹³ amelyektől a szubjektum függőségbe kerülhet, sőt, amelyek által multiplikálhatóvá válhat, elveszítve önazonosságát.

Itt megállhatunk egy pillanatra a nevek, a jelölők szemantikájánál. Nem hagy nyugodni ugyanis egy kérdés, amely egy eléggé radikális olvasatot vonna maga után. Umberto Eco szavával ez lenne az overinterpretation, azaz a túlértelmezés? Ezzel ki lehetne cselezni a halál és a szubjektum multiplikálhatóságának a tapasztalatát, de akkor nem egymásra következő, egységes történet képe tárul elénk a regényt elképzelve, hanem egyfajta szimultaneista pozícióból építkező, mozaikszerű eklektika. A kérdés pedig úgy hangzik, hogy miért hisszük azt, hogy a regényen végigvonuló nevek mindvégig ugyanazokra a személyekre vonatkoznak, hogy tehát a jelölőknek ugyanaz a jelöltjük. Honnét a feltételezés, hogy az a Nico, Igor és Púpos, aki a regény elején elkezd zuhanni, s a regény végén összezúzódik az aszfalton, ugyanaz, mint az, aki belerohan a tűzfalba, vagy aki karriert csinál a maffiában, vagy aki kábítószer-túladagolásba hal bele. Miért gondoljuk, hogy ez a Nico ugyanaz a Nico, ez az Igor ugyanaz az Igor, ez a Púpos ugyanaz a Púpos? Azt lehetne erre válaszolni, hogy a jellemek, a környezeti tényezők, a helyszínek azonossága eligazít bennünket? Az idő tehát lényeges. Hogy egymás után következő vagy egyszerre történő szekvenciák felől olvassuk-e a művet. Ha az első felfogás szerint, akkor a halál neve, ha a második felől, akkor a név neve problematizálódik. Melyikben valósul meg inkább a személyiség, kérdezhetnénk. A halál vagy a név fontosabb-e számunkra? Melyik inkább a része egyéniségünknek?

Győry szövege négyszer ismétli meg, hogy egyetlen lehetőségünk van a szabadságra vagy szabadulásra. „A többi megváltó némasággá, üres, tiszta, fehér csenddé változott. Szabad lett újra...” Az tehát, ha nem döntünk. Ha nem döntünk, nem leszünk egyik döntésünk foglyai sem. Hogyan lehet nem dönteni, ez lenne a regény egyik súlyos kérdése, amely az értelmező elé tárul. Hogyan lehet nem dönteni akkor, amikor emberi létünk egyik legnagyobb kihívása az, hogy nap nap után, a pillanat ezredrésze alatt kell döntenünk kérdések százaiban, ezreiben. Nem-dönteni csak a halál után lehet, illetve amikor nem vagyunk eszméletünknél. Az eszméletvesztés lesz Győry szövegének egy másik hangsúlyos pontja. Az eszmélet modern felfogása annak pozitív jellegét hangsúlyozta – gondoljunk csak József Attila versére. Az eszmélet az életet tudatosan irányító, aktív individuum szinonimája lett. Győry szövege már olyan kondíciót tár elénk, amelyben éppen az eszmélet hiánya értékhangsúlyos. Hiszen az új társadalom eljövetelét hirdető félnótás szociológus éppúgy nem az önmagunkat kontroll alatt tartott tudatosságból építi fel személyiségét, mint ahogy a hímringyó sem, amikor megöli megrendelőjét. A kontroll hiánya miatt azt is képzelhetnénk, hogy egy kaotikus társadalmat tár elénk a regény szövege, amelyben a szerepek nincsenek jól meghatározhatóan elosztva. Nem szabad azonban a káosz ellentétét a diktatórikus hierarchiában keresni. Létezhet olyan nem-kaotikus társadalom is, amelynek hierarchiáját az élvezet felől lehet vizsgálni, Győry szövegvilágában legalábbis egy ilyen társadalom képe sejlik fel.

Ezen a helyen nyílttá tehetjük a terepet egy olyan ideologikus olvasat számára is, amely az utópia és az anarchizmus fogalmainak segítségével közelít az Ütközés szövegvilágához. Ha erre szánjuk el magunkat, akkor ügyelni kell viszont arra, nehogy megsérüljön olvasatunk irodalomra vonatkoztathatóságának szabadsága. Paul Ricoeur¹⁴ írja, hogy minden utópia lényege a deinstitucionalizáció akarása. Ha ezt vesszük kiindulópontnak, akkor Győry regényében ennek inverzét is meg lehet találnunk, azaz arra is meg kell találnunk a választ, hogy miként jelenik meg az intézmény. Feltűnő lesz a hiány, s ez tényleg afelé mutathat, hogy Győry regényét lehetséges utópiaként is olvasni – hiszen maximum Igor számítógépes cége tornyosul a privát szféra fölé, esetleg a Nico által megalapított galéria krémje, a mentőszolgálat vagy a rendőrség vehető még számba. Annál érdekesebb viszont, hogy Nico szabadsága egy különleges „halálformában” valósul meg, abban ugyanis, hogy része, tagja lesz a maffiának. Miféle anarchia akkor ez, miként utal egy uralom nélküli társadalomra, ahogyan azt Prondhon elképzelte. A maffia szigorúan hierarchikus felépítése ellentmond annak, hogy itt anarchista utópiáról beszéljünk, valamiféle negatív utópiára vonatkozó ideologikus olvasatunkat pedig Igor és Alex dialógusai tehetik inadekváttá. Úgy gondolom, ezen a ponton újból Baudrillardhoz nyúlhatunk vissza – Győry szövegvilága egy már megvalósult utópiát feltételez bármiféle olvasat hátteréül, olyan utópiát, amelyet „a pillanat győzelme az idő mélysége fölött”¹⁵ az egydimenziós társadalom hiperrealizmusába röpít. A „Techno Pop” már itt van bennünk, bármennyire is játszaná ki a könyv fülszövege a messianisztikus elvárásokat, éppen ennek az elvárásnak az explicitté tételével, azaz üzletbe vonásával válik vertikális minőségből horizontálissá. Nincsenek tehát anarchisták a regényben, nincs underground, nem érdemes a történelem végéről beszélni vagy hiperrealizmusról, ha már mindenki anarchista, ha az egész társadalom underground, ha már nincs történelem és realitás, akkor az ezt meghaladni vágyó fogalmak regresszív módon éppen önmaguk feltételéül szabják, tehát végső soron belőlük vannak, történelemből és realitásból. Hidat építenek a szakadék fölé.

Győry szövege viszont a túlpartról beszél. Nincsen hangja, csak nyomja a sódert, elveszik benne. Az már más tudás. Miről tud tehát az Ütközés nyelve? Milyen nyelvben létezik, honnét építkezik? Úgy tűnik, a regény szereplői számára mellékes, hogy megértik-e őket, nincs lelkük olyan értelemben, hogy irtó fontosnak tartsák, hogy beszéljenek róla, hogy elfogadtassák „önmagukat” (hiszen ez az önmaguk nem is meghatározható kategória), hogy kifejezzék önmagukat. Vége az önkifejezésnek, nem lényeges, hogy mit mondunk, csak a mozgás, a hús sima mozgása számít, az élvezet. Ha valamiféle megértés létrejön, azt is a szituáció teremti, nem a nyelv, hasonló a tautológia, mint amiről Boris Groys¹⁶ beszél. A nyelv elveszíti referencialitását, egyrészt abban az értelemben, hogy nem lehet többé komolyan venni – sem a nyelvet, sem a nyelvi kijelentéseinket (Púpos például a dinnyében hisz, de a móka kedvéért például a reinkarnációban is), a nyelv a félrevezetés eszközévé válik (gondoljunk a két feminista csajra, akik hagyják magukat megujjazni, csak hogy megalázzák a Púpost), vagy éppen lehetetlen kontrollálni (mint Igor, amikor az adagjai után képtelen szót érteni a taxissal). Győry regényének nyelve tehát épp olyan fantasztikus műanyag-nyelv, mint amennyire műanyag-kultúra egy modem nézőpontból a benne felmutatott értékvilág. Ezért pattanhatnak le róla az olyan kritikák, amelyek esetleg azt rónák fel neki, hogy pornográf, közönséges vagy éppen brüszk, mert hisz magának az (Ütközésnek a nyelve állítja önmagáról, hogy félrevezető, komolytalan, kontrollálhatatlan, csak ahhoz a szituációhoz köthető, amelyben olvassuk. A Humboldt-féle nyelvfelfogás felől dolgozta ki Sapir nyomán B. L. Whorf azt az elméletet, mely szerint a nyelv határozza meg, hogyan fogjuk fel, strukturáljuk tapasztalatainkat, a bennünket körülvevő világot, erre a hipotézisre is támaszkodva alakult ki a szociális lingvisztika, amely a nyelv szociológiai funkciója felől vizsgál standard és azon kívül eső nyelvi jelenségeket, a többnyelvűség kérdéseit, a társadalmi csoportok nyelvi identitását. Az Ütközés nyelvfelfogását én afelől a szociolingvisztikai álláspont felől látom megvalósulni, amely funkcionális alapokra helyezve egyfajta radikális eklektikát enged meg, a nyelvműködés kommunikációs stratégiáit helyezve előtérbe. Ezt a nyelvfelfogást destruálja aztán Győry szövege. Ebben a nyelvben saját magára tekint vissza használója, a megértés tehát eleve fölösleges.

Hogyan közeledjünk akkor ahhoz az Ütközés által intertextuálisan kitüntetett szerephez juttatott szövegrészlethez, amely a regény nyitódarabjaként szerepel? A megértés vagy a tautológia felől? Hajdú szövege lenne az a tükör, amelyben az Ütközés önmagára tekint? A tükör szállítja a képet önmagunkról, s válik a megértés eszközévé? Vagy éppen ellenkezőleg? Beleütközünk a tükör-képbe, s az fogva tart bennünket? Mi tehát ez a regény? Egy körülhatárolható, meghatározott tárgy, vagy a folyton osztódó végtelen metaforája? Az a párbeszéd, amelyet más szövegekkel folytat, anélkül, hogy tudnának egymásról? Vagy egy folyton szűkülő minőség, amely az idők sodrában önmagába záródik, s mint a zárvány, két idő, az írás és az olvasás ideje között vegetál?

Anything goes, minden lehetséges, írja Feyerabend, tehát ez is, hogy a megértés nem jön létre, többszöri próbálkozás után sem. És lehetséges, hogy jobban járunk, ha ezt nem hibaként fogjuk fel. Mint például a perverzitást, amely emberi lényegünk része, vagy a rútságot, amelyhez ezernyi szál fűz minden létezőt. Pontosabban nem is annyira létezőkről van szó, mint inkább történetszekvenciákról. Szekvenciák vagyunk, elágazunk az időben, néha továbbnyomulunk, néha visszatérünk, ahogy az élvezet, a fájdalom, a tudás mindennapos hóbortjai diktálják, meg Győry Attila Ütközése most, ebben a pillanatban, itt.

A szekvenciaként felfogott létező számára pedig az erkölcsi kérdés így jelenik meg, hogy:

– Melyik erkölcs, éppen melyik erkölcsre gondolsz? „Lopásnak, házasságtörésnek és a templomrablásnak (is) megvan a maga ideje, hisz ezek közül egy sem természettől fogva hitványság, ha eltekintünk a rájuk vonatkozó előítéletektől, amely az esztelenek kézben tartása végett alakult ki.”¹⁷ Majd folytatta: „Hiszen egy hazánk van – mondta – a világegyetem.”¹⁸ És: „az élet senki számára sem előnyös.”¹⁹

Arra a kérdésre pedig, hogy mit gondolsz rólam, így válaszolt a szöveg: „Kéjencek, korra és nemre való tekintet nélkül! Egyes-egyedül nektek ajánlom ezt a könyvet..., amely elvezet a boldogsághoz.”²⁰

De erről azt is tudni kell, hogy Ptolemaiosz király eltiltotta a kürénéi Hégésziászt a további tanítástól, mert hallgatói közül sokan öngyilkosságot követtek el az előadás után.²¹

Jegyzetek

1. Győry Attila: Ütközés, Aquarius, Dunaszerdahely, 1997, 206. old.

2. Görög gondolkodók 4, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1995, 25. old.

3. Görög gondolkodók, 17. old.

4. Jean Baudrillard: Amerika, Magvető, Budapest, 1996, 49. old.

5. Görög gondolkodók 4, 19. old.

6. vö. Pethő Bertalan szerk.: A posztmodern, Gondolat Budapest, 1992, 415. old.

7. Győry i. m. 135. old.

8. Jacques Derrida–Immanuel Kant: Minden dolgok vége, Századvég Kiadó Budapest, 1993, 146. old.

9.  Görög gondolkodók 4, 62. old.

10. Görög gondolkodók 4, 68. old.

11. lásd Stanley Fish: Bizonyítás vagy meggyőzés: a kritikai tevékenység két modellje, in: Az irodalom elméletei 3, Jelenkor Kiadó, 1997

12. lásd Michael Foucault: Diskurs, autor, genealogie, Nakladatelství Svoboda, Praha, 1994, 68. old.

13. u. o. 70. old.

14. lásd: Anarchism. Community and utopia, Filosoficky ústav AV ČR, Praha 1993, 27. old.

15. Baudrillard: Amerika, 13. old.

16. Boris Groys: Az utópia természetrajza, Kijárat Kiadó, 1997

17. Görög gondolkodók 4, 77. old.

18. Görög gondolkodók 4, 92. old.

19. u. o. 86. old.

20. De Sade márki: Filozófia a budoárban, Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1989, 7. old.

21. Görög gondolkodók 4, 86. old.