Egy figyelemre méltó torzó

A polgárháború alatt a neves orosz írók többsége elmenekült Oroszországból. Addig másodvonalba szorult alkotók kerültek előtérbe, és új nemzedékek képviselői léptek a szovjet irodalmi életbe – így jött létre a húszas évek szovjet irodalma nevű csoda; a húszas évek diadalmas szovjet íróinak jó része a harmincas évek áldozatává vált.

Az emigrációba kényszerült írók a nagyobb, párizsi, berlini, prágai központok körül működtek. A sors kijelölte, választott központ, az írók életkora és politikai, esztétikai meggyőződése szerint hihetetlen széthúzás, megosztottság jellemezte az orosz emigráns irodalmat.

Voltak írók, akik az emigráns-témához alig kapcsolódva nagy nehezen folytatni tudták addigi pályájukat. Voltak, akiknek – például a humorista Avercsenkónak és Teffinek – életművébe beépült az emigráns-téma. (Olykor mintha maga az élet gondoskodott volna humoreszkbe illő szituációkról – ilyen volt például az, amikor Avercsenkónak Konstantinápolyban Leonyid Andrejev megárvult fiának, Vagyim Andrejevnek a segítségkérését azzal kellett visszautasítania, hogy: „De hát ebben a hónapban maga Leonyid Andrejev tizedik megárvult fia, aki hozzám fordul”.)

A Szovjetunióban maradt írók tucatjai világhírre tettek szert, az emigráns világból egyedül Vladimír Nabokov tudott kiemelkedni – igaz róla hívei azt mondják, hogy ő a huszadik századi orosz irodalom egyik fele.

Pályájuk elején hosszú ideig együtt emlegették Nabokov és Vaszilij Fjodorov nevét. Fjodorov volt talán az emigráció egyetlen autentikus, életműve egészét e témának szentelő krónikása.

Fintyijuski (Himihumi) című kisregénye stílusbravúr: olyan szemléletmódról, írói világról tanúskodik, amelyet ha ki tudott volna bontakoztatni Fjodorov, ma a huszadik századi orosz próza megújítói közt tartanák számon.

Fjodorov a kísérletezésnek jobban ellenálló, realistább irodalom- és életszemléletű Prágában telepedett le, de annak, hogy „nem futhatta ki formáját”, legfőbb oka a megélhetésért folytatott mindennapos, írói erőt, tehetséget sorvasztó küzdelem volt. Ahogy megszilárdult hivatalnoki egzisztenciája, úgy került mind távolabb az irodalomtól. A harmincas évek közepére-végére létrehozta két tucat elbeszélésből, egy befejezett, egy befejezetlen regényből, két kisregényből, egy befejezetlen drámából, öt tanulmányból, néhány recenzióból álló szépírói életművét.

Vaszilij Fjodorov a méltatlan körülmények méltó megörökítője volt; egy széthulló, önmagát fölszámoló, a körülmények hatására fölszámolódó struktúrának – az emigráns létnek – állított emléket önmagát fölszámoló életművével. Az impozáns és a például Majakovszkijéhoz hasonló torz életművek mellett ritka a figyelemre, örök életre méltó torzó – az övé ilyen volt.

Vaszilij Fjodorov 1895-ben született, kispolgári családban a Fekete-tenger gazdasági, kulturális vonzásköréhez tartozó Herszonban, amelyről jelen elbeszélés kisvárosát is mintázta. 1919-ben, miután a fehérek és vörösök mellett négy atamán foglalta el egymástól a várost, és egymás után négy intervenciós hadsereg ágyúzta a Dnyeperről, Fjodorov emigrált, azzal a szerény céllal, hogy elvégezze jogi tanulmányait. Románián keresztül – és néhány, a gyanús idegennek kijáró rövidebb börtönbüntetés után – Csehszlovákiába menekült. 1922 őszén beiratkozott a csehszlovák állam nagyvonalú támogatása keretében Prágában működő orosz jogi karra, ahol a legkiválóbb orosz történészek és jogászok tanítottak. Jövedelmét azzal szerezte, hogy egy, az országot járó orosz énekes-táncos társulatban énekelt. 1926-ban énekesi „pályáját” derékba törte súlyos tüdőgyulladása, anyagi eszközök híján hat szemeszter után jogi tanulmányait is abba kellett hagynia.

1925-ben megnősül; első elbeszéléseit betegsége idején írta.

1926-ban belépett a Szkit nevű irodalmi társaságba, amelyet a kiváló orosz irodalomtörténész, neves Dosztojevszkij-kutató és önfeláldozó irodalomszervező, Alfred Ludvigovics Bem hozott létre és működtetett. Életművének nagy része a Szkit vonzáskörében jött létre.

1933-ban az irodalmi élettől távoli Uzsgorodban (Ungváron) vállal földhivatali állást, 1938-ban Husztra kerül. 1940-ben visszatér Prágába, ahol szintén hivatalnokként keresi kenyerét. A német megszállás alatt letartóztatják, kényszermunkára ítélik, ami aláássa egészségét.

1947-től orosz nyelvet tanít, 1949-től külkereskedelmi vállalatok tolmácsa. 1952-ben cseh-orosz szótárt állít össze a turbinákról.

Élete végén megvalósulatlan írói terveket melenget, sikertelen kísérletet tesz, hogy felvegye a kapcsolatot az Ogonyok című szovjet hetilappal – e kísérlete során egy szovjet irodalmi csinovnyik stilisztikai „oktatásban” részesíti. 1959-ben halt meg, a prágai orosz temetőben nyugszik, Avercsenko, Nyemirovics-Dancsenko és más orosz írók sírja közelében.