Levél

Azt hiszem, van tűnődő párbeszéd, társsal is, egyedül is, több ízben mind a két módon egyszerre. A legutóbbi ilyen társalgáskor elhangzott ez a név: Bosco Viennese, így, és felidézett hirtelen egy érzékeny feledésben tartott állapotot, mely arra intett, abban vegyem észre magam, amiben elmúltam. Ezután szó szót követett, és, az iméntiekhez fűződött némileg képzeletként: a vakságból nyílik a szem, a nézésben azonban minduntalan elásódik a tömérdek látvány. Éppen ezen járt az eszem, amikor J. levelét felbontottam.

Azért nem hallatott magáról, már néhány éve, írja J., mert nem volt mit elmondania, olyasmit, ami említésre méltó, ami történetként lenne. Nem lelt magában történetet, és bár ő nem gondolkodó, írja J., sokáig gondolkodott ezen, és mégsem akadt semmi megfogható eseményre, pusztán töprengésre, ám ezt képtelen megosztani velem, holott ezt kellene tennie, ha nincs más, de ő nem író, aki megírhatná, amiről fogalma sincs. Ráadásul, írja J., annyi minden zavarja tehetetlenségét, miközben nem képzel. Viszont makacskodik, írja J., szüntelenül visszatér ahhoz, amit nem tud. Ennek a levélnek a fogalmazásának mindig is nekilát, de mit fogalmazzon. Talán tanácstalanságból bukkant elé egy töredezett kép, amitől megtorpant; mindazonáltal nem volt se levert, se szomorú, válla azonban már alig érintette a fa törzsét, és ez a merev testtartás, meg a völgyön csüngő állhatatos tekintete (közömbössége már-már tökéletesnek tűnt), valami olyan fegyelmezett akaratból származhatott, amely bárkit tévedésbe ejthetett. Csak amikor szeme, mely fáradtnak látszott attól, hogy alig néz valamire, lecsukódott időnként, akkor lehetett hinni róla: csakugyan olyan rémlátó. És ha így lehunyta pilláit, olyan semmilyenné vált a helye, hogy megint előfordult benne: nem ő az itt, az ágak alatt, aki napról napra eltalál ide; másnak kell lennie annak, és picit félt, hogy önmagát sosem fogja holtalálni. Ott ült még, nem mozdult, nem érezte, hogy szeme elvesztette a völgyet; hagyta, legyen lecsukódva, elfelejti. Nos, ennyire estek szét a kép töredékei, melyekben megakadt, írja J., mintha írta volna, ám az már merő tréfa lenne, nem szó szerint, és mégis szó szerint, miként a vizsgálódás, írja J., a firtatás: hol keressem, amit sose fogok megtalálni, de ő nem szeretne írni erről, hanem találkozni, napfürdőzni, teniszezni, sétálgatni alkonyatkor a parkban, majd vacsorázni velem, ami nem úgy móka, ahogyan megtalálja, amit sosem fog megtalálni, írja J., ilyen az ő tevékenysége, nem másfajta, az ő természete nem kérdő, írja J., mert úgy érzi, valóban nem létezik kérdés: miért, azaz: miért van, ami van. Izzad a tenyere, írja J., attól, hogy ekkora bonyodalmasságig merészkedett, de ha már megtette, ide illenék, szemérmesen említve, ám gyakran gondolva, írja J.: élet és halál egynemű, és hozzáfűzi: valóban nagyon szégyenli, méghozzá mondani is ezt, hiszen honnan tudhatná ő, csak sejti, sejtését is titkolva eddig. Talán éppen ezért határozta el, hogy küldi ezt a levelet és üdvözletét, és Ch. üdvözletét is. Ch. most tesz-vesz valamit a házban – Amikor ennek a mondatnak a végére értem, letettem J. levelét; Hosszú szárú virágok egyenesedtek a tornác körül, szirmaikkal vállunk magasságában, teljesen mozdulatlanul, sárga színük őrjöngésének tetőpontján. A gyep hűvösnek és mélynek látszott a kertben, rajta a fák tömpe árnyai, a sövénynél egy olajfa, mely megrezdülgetett, és hamvas derengést szórt maga elé. Egyenletes esties szín volt, és testetlen, bálványos nyugalom. Ch. a tornác korlátjának dőlve ült, és aludt. Letelepedtem vele szemközt, a zsebemből kivettem a cigarettát, a gyufát, néhány pénzérmét, és lassan kiraktam kettőnk közé. J. eloltotta a villanyt, kijött a házból, lehuppant a fűbe, a tárgyak mellé. Kezében egy sárgarépa volt, amibe szép lassan harapdált, és közben kinézett a kertből. Ekkor én azt mondtam: odaadó és szomorú vagyok, ő pedig, továbbra is másfelé nézve, elismételte ezeket a szavakat, helyes, jó hangsúllyal és latin könnyedséggel, és egy kicsit úgy, mintha már csupán a kiejtésen kellene igazítanom. Mire én újra, de valamelyest másképpen megismételtem: szomorú és odaadó. J. harapott még a répából, és elhajította maradékát. Szótlanul kuporogtunk, és meghallottam a szomszédos kert lucfenyőinek hirtelen halk zúgását, és kisvártatva Ch. mozdulatát, ahogy álmában reszketegen és ügyetlenül oldalára dől. J., meg én magunk elé bámultunk, annyira, hogy szinte alakunk sem volt, annyira hangulat voltunk. És talán ettől idéződött emlékezetembe: amikor a takaróval bementem a szobámba, és lefeküdtem az ágy mellé, a padlóra, és nem hallatszott más, csak lélegzésem nesze a takarón és szívem dobogósának sejtelme. Gyufa sercent, és J. parázsló cigarettát nyújtott felém, és mihelyt ujjaim közé fogtam, azt motyogta, ám mintha példamondatoknak szánná: ami szép, nem szép: szép, és végbemegy szakadatlan, a kilátástalanságig, majd hozzábiggyesztette: próbálgassam ezt, én azonban nem próbálgattam, mert emlékembe ötlött: kora tavaszon, amikor sétáltam a tó északi partján, a köves-gyepes ösvényen, és néztem a domboldalakat, rajtuk a szőlősorokat, ahogy mutatják a lejtést, és zöldjük megbolyhosodik a ferdén eső fénytől, mélyületük sötétjében, fő színülésüket mutatva. És haladok néhány lépésnyit, olyanképpen, ha levegőben jár a hold, tiszta, alig felhő, mely nem képződik, nem foszlik, marad, mozdulatlan mozgásban. Idő teltével kihűlődünk, és bár ehhez mozdul a múlásunk, nem erre indul a halál. Csupán önnönmaga merevségpillanatára hagyatkozhat, nem másra, ha feladná egyneműségét. Meghalna, mulandóságképtelenül. Bénaságba. Ez azonban olyan állapot, amely kiábrándító. Gazdag semmitmondás lenne, ha nem enyésznénk el. És hadd pimaszkodjam tovább, regényesen: a természetnek, aki se nem hazardőr, se nem vajákos, végeznie kell természetét, állandó esetlegességének pompájában valósítva meg mindig elmozduló teljességét. Meghiszem: ez talány, az anyag talánya, egyszersmind a talány anyaga, és nem különbözöm ettől a talánytól. És a léleklélegzettől? Trécselek. Összehordva hetet-havat. Nagy szavakat, apróka jelentésekkel. Így keresem a szüzsét; magyarán: a mesét, csodás elemeket tartalmazó, naiv hangú, költött elbeszélést, avagy a hihető cselekményt, mely megvalósult, és valósul, éppen ezáltal ejtve bűvöletbe. Az eszemben azonban aligha akadnak összefüggő tartalmak. Inkább közömbösségtömegek, amiknek viszont dúsak a tekinteteik. A nézés szüntelen tűnése a cselekedetük, bár nem hangulattörténészek. Ismét a levélhez, kapkodó emlékezettel. A te vallomásaid, az érzelmek is, mondta J., elgondolhatatlanok, nincs efféle értékük, sem díszítésük; semmi. Mennyire számíthatsz hát magadra, amikor beszélsz, élményekről, igyekszel megtalálni életüket, és annak alakzatát. Majdnem suttogva ejtette ki ezeket a szavakat, és megfontoltan is, meg huncutkásan is, a száját csücsörítve. És azért, hogy a társalgás ne érjen véget, megismételte: a vallomások, ahogy elvarázsolt hercegekként virágzó hangacserjék között sétálnak. Rágyújtott, és kihúzta magát a füvön, amin nem tudom, mennyi időtöltést kuporodott szemben velem, én meg vele, körülvéve szirmok privo de senso színével a színnek, azért így, mert színünknek vagyunk controsenso, miként lényünk legerősebb derengése a leghalványabban. Mikor kezdődött ez? Körülhatártalanul egyszer, ahogyan ami történik, úgy érkezik a távozás. Az a bizonyos: hol van a szél, amikor nem fúj. Ám az a hol hol van, követelődzött J., kicsit magasztos egykedvűséggel, és ingerülten is. A szél a szélben, szóltam, ám ez túlontúl van azon, amikor baszottul érzem magam. Ha álmaim alkotják dolgaim anyagát, majd dolgaim anyaga álmaimat. Ne használjanak engem. Ne. Ami engem illethet: mindezek műgondja, fecsegve, természetesen, aminek közelébe kerülhet olyan tény, mint az, ami van, és amivel foglalkozgatunk; például: ősök, szülők, ragaszkodás, barátság, természet, egyszerűen. Ami viszont maradandóan lehet benne, mindeneknek modora. Ám ne essék több szó erről, legjobb esetben hasonlatfogalmainkat hallgathatja beszélgetésünk. Bár ezen nem múlik semmi, nem ezen múlunk el, mondta J., mosolyban, meg nem is mosolyban, ugyanúgy ülve a füvön. Ám min múlunk el? Mire J. azt felelte: ilyesmit még kiejteni sem szabad a szánkon. Miért? Menjünk a konyhába cuocere, állt fel J. Égetni, vagy főzni? Vajon mire hívna, invitálhat J., aki hindu olasz, én meg még az anyanyelvemet sem értem igazán. A tűzhely egyik rózsájára fazekat, a másikra pedig serpenyőt tettünk. Fakanalat kerestünk a konyhaszekrény fiókjában, és napraforgóolajat öntöttünk az edényekbe. Hokedlit húztunk a fenekünk alá. Miért hívott konyhába J.? Feltehetően azért, mert a konyha kellemes színhely, tetszetősen közönséges, akár a főzés, a szép legközönségesebbike; az itt: petrezselyem, ernyős virágú, illatos, szárnyult levelű, elvékonyodó, fehéres gyökerű konyhakerti növény. És amit hozzáadtunk a már forró vízbe: sárgarépát, ernyős virágzatú, gyökeréért termesztett növényt, és ennek vastag, narancssárga gyökerét, és vele sajátos zamatú és szagú hagymát. És kisvártatva szimatolhattuk ízüket, mintegy testet. És eközben neszezni kezdett a nyitott ablakban az eső. És az Uránuszt, akit sosem láttam, juttatta eszembe. Miért éppen őt? Talán azért vélem őt, mert semmit sem érthetek, amikor vagyok. De nem mertem említeni ezt J.-nak, hiszen úgysem értettem, éppen attól nem, hogy létezem. Az Uránusz pályája, és felbukkant, mozzanatig, töprengésem: mitől is látom a szemem; minduntalan belebonyolódom szemem szemébe. Szállong az eső, a halkságig szállong, én meg átélem kurtán azt, amit csaknem mindegyikünk; mindegyikünk: amikor nem tudjuk magunkat, élünk, és ennek nincs hasonlósága, még kevésbé hasonlata. Ne is keressük. És felrémlett, nem kísértetként: ami hasonlatlanul vagyok, és gondolatlanul, ám féltem éreztetni ezt J.-vel, hát nem éreztettem vele, hanem magamba igyekeztem kapaszkodni, mentségül: engem elégetnek: hajfüst, bőrfüst, húsfüst, csontfüst, velőfüst. Sorolható parányok. Légpor. Kiesem a petrezselyemből, ebből a fogalomból, zamatból. És hát mit is sajnáljak? A felejtést? Ami már önmagát sem ismeri, pedig ismerte: feljött neki az égbolt, nemcsak égitestekkel, hanem kilétekkel is, akik annyi minden voltak; felélték a leélést, a virágzásokat, meg a havazásokat. Hagytam, hadd baromkodjam így, kitérve a részletezések elől. Mondjuk: az estékétől, a pillanatokétól. J. csak pislogott eközben, majd váratlanul azt mondta: oltsd el a gázt, nem kell az étel, üljünk be a kocsiba, és vezess, ahová akarsz, és nagyon gyorsan. Törd össze a kocsit, ha úgy adódik. És kinézett az ablakon, nagyon komolyan – Ó, J., annyi, de annyi emlék követelődzi magát leveled olvasásába – Hajnalok hajnalán fölriadok, kusza döbbenetben, és felfoghatatlan szorongás nyomasztó súlyával a mellemben kászálódtam ki az ágyból. Elnyújtott és valószínűtlen léptekkel, mezítláb haladtam végig a szobán az ablakig, és sarkig tártam. Egész életet magába foglaló, roppant és különlegesen rideg nyugtalanság járt át. Visszabotorkáltam az éjjeliszekrényhez, rágyújtottam, azután az ablakban álldogáltam megint. Enyhe és szeszélyes légáramlat emelgette a függönyt, és szétszórta a hamut. Volt ebben a látványban valamiféle tűnődő érzékenység és tapintatlan gyöngédség. A zaklatott ijedelem, amivel keltem, szétesett, de ismét belémfeledkezett, mihelyt tépelődni kezdtem, vajon mi válthatta ki: a hely, ahol éppen téblábolok, vagy az, amihez szüntelenül szeretnék útrakelni: a nemérzés bizonyosságához. De, persze, csend volt. És észlelésembe beékelődött a tiszta fogalmatlan rettegés. A függöny meg-megérintett, fehérre hajtogatott fehéret, tűrtem ezt egy ideig, azután a már alig parázsló cigarettát kiejtettem az utcára. Ha csinálnék még valamit. Szavakkal pasziánszoznék, kiteregetném őket, és sokféleségeimből szándék nélkül alakulnának egy pillantásig. Csücsülnék egy tűlevelű fa ritkás árnyékában, mellettem szikla nyúlik hosszan, és merül alá a vízbe, szemközt hatalmas színanyag domborodik, és lélegzik halkan, lassan, és kékségein tiszavirágok felhői és szitálása. Mennyieknek kellett elmúlniuk tőlem, mielőtt megjelenhetett ez a látvány, és most éppen ebben testesítődhetnek meg, az udvari deszkaklozettól az Uránusz zümmögéséig. Halott életek verőfényei egy még mindig gyermeki önállapoton. Jobb könyökömre nehezedve nyugodnék, tökéletes mozdulatlanságban, és nyár van, egészen holdtalan, csillagos éjszaka, én meg bal könyökömre támaszkodva nyugszom, tökéletes tétlenségben. Előttem a tenger homályos virrasztása, és sejtelmem sincs, mi történik, és mi múlik el, itt és majd, csak érzem, anélkül, hogy az érzés megnyilvánulna bennem; megítélhetetlen anyagjelenségben fogy, ami maradék még; nem esik meg velem semmi: múlok, és nincs jelentése, és az élet, nem kifejezés többé. Fájdalom sincs, és örömöm sincs, sem ellenszegülésük, még merengésük is képzelhetetlen. Bámészkodtam a függönyt, a fehérre fehéret, ahogyan az vagyok, ami vagyok, és mégsem az – Kezemben J. levelének folytatása, éppen Ch. üdvözleténél félbeszakítva: Un caro saluto e arrivederci in Italia szavakat másolva le ide, bár, írja J., ő sosem lesz író, aki másolni tudna, meg különben is, mégsem lehet másolni eredetiség nélkül. És most elpirult, írja J., eme véleményének nagyképűsége és főként tehetetlensége miatt. Ch. takarít, vagy mosogat, és neki, írja J., megint csak történet szeretne járni az eszébe, vagyis inkább fordítva: történetben szeretne járni az esze. Ez azonban már merő szenvelgés, affettazione, amolyan scrivere con affettazione, a gondolkodásmódjáé, és még a mozdulataié is. És ezzel aztán egyetlen lépcsőfokot sem kaptat önmagán. Talán mert szenvedélyei, ha vannak egyáltalán, meghátrálnak. Ezért hát azt emlegeti, amit én meséltem neki hársfaillatzuhanásokról, meg dermedten vadászó gyíkokról. Nem igazán így hangzott a nyelvünkben, de azóta is felfoghatatlan neki, mi másképpen. Szeretne szabadulni már a különbségektől, írja J., és a hozzájuk ragadt modorosságtól; azoktól a körülményektől, amelyektől olyan émelygős a személye; és oda kerülni, ahol érzelem nélkül érezni az érzést, úgy, hogy érezni, de ez talán sosem lehet meg, valójában soha, így nem tudhatni, mi az: érezni. De ez újra nem az, amit írna, mert akármit ír is, nem ír semmit, legfeljebb jelzőket, írjaJ., pusztán aggatásokat arra, amiről fogalma sincs. És most ismét megbicsaklott az esze, írja, és csupasz restellkedésben van megint, mert közhelybe keveredett, a közhely jelmezébe, amikor azt írta, megbicsaklott az esze. Viszont éppen ettől a restellkedéstől előkerült, hál’ istennek, egy tárgy, ami velem esett meg, és bár mondható, de szerencsére, írja J., igazán tárgy ami előjött az autópályán a kocsiban éjszaka, semmivel sem összefüggésben. Egyszer, gyerekkoromban, zuhanyozás közben kicsúsztam a kádból, és rázuhantam tarkómmal a vécé csészéjére. Nem jajdultam, csak hánytam, és azután elájultam. Ágyban találtam magam, amikor feleszméltem, érzékelhetetlen békesség állapotában voltam. Ebből keltem fel, és megláttam, néhány lépésnyire a szobától a fakarikámat a fal mellett, az ajtónál. Iszkoltam kifelé vele, és kergetve hajtottam utcákhosszat, akkora könnyedséggel, amekkora a könnyűség, önfeledten, ahogyan akkor nem volt meg az eszem, már nem volt tárgy, hanem tárgy. És ez, írja J., megrázta őt, amikor nem volt meg az eszem, nélküle lehettem én, és bizonyára változás voltam én, fogalmatlanná váltam én. De ezt megint olyan pongyolán és sután, ügyetlen barátságban írja, csak formáit az eseménynek, ugye, és most már nem telik többre, nem tehet mást, mint elengedi az eszemet, tűnjék, ám szeretné, ha valóságba, miként a fű fű, a kilincs kilincs, a lepke lepke, a cipőfűző cipőfűző, a képzelet képzelet, és az így és tovább. Valójában olyan összevisszaságban van, és emiatt tehetetlen bármit is befejezni. Ő, akármilyen valóságunkat, ami ő, és ami én, és ez végül is sokfelé tart, miközben együtt van, írja J., és hozzáfűzi, nem mint gondolkodó: ha valóság volna a valóságban. Hát így, teszi hozzá, mint írja: fellengzős egyszerűséggel. Beszélj végre te is, hadd halljam: rozmaringkertek, szamarak szomorú szeme, és patáik kopogása. És, a végéhez érve, elengedheti magát, és fecseghetne már akármiről, írja J.; lehet érzelgős, puha, takony ebben, és esetleg fennhéjázó is ilyenképpen, ám képes mondani végre: te, és ez nem takony, akkor is, ha holdfényesen, amikor a kiléte nem holdfényes éppen, csak hatásában lehetne az; és ha ez a hatás benne van, akkor mit csináljon, kérdezi, és habozás nélkül válaszol is: felejteni ezt a hatást, és talán magába a holdfénybe. Saját hatásában maradjon az ember, akárhogyan. És ezzel most igazán befejezhetné, de nem leli annak módját, mint ahogyan az sem leli őt. Hagyjuk hát, legyen, írja J., hiszen úgyis mindegy: mert valójában láthatatlan, ami írás; felfoghatatlan, minek a mása, azért.