Reaktorlevél

Budapest, 1957. december

Kedves Péter,

megpróbálok eleget tenni kérésednek, hogy írjak már egyszer valami bővebbet is a „technika filozófiájáról”, amivel a leveleim szerint „foglalkozom”.

Talán meglep, hogy most egyszer csak idézőjelbe teszem a „technika filozófiáját”, meg a vele való „foglalkozást” is. Egész sereg levelet fejeztem már be azzal a mondattal, hogy „egyébként pedig a technika filozófiájával foglalkozom”. Azonban ennek a rendszerességnek az ellenére is rákényszerülök az előbbi írásjeles szabadkozásra.

Azzal kell kezdenem, hogy tulajdonképpen már a „foglalkozik” kifejezést sem tudom kellemetlen mellékízek nélkül alkalmazni azzal kapcsolatban, amiről most be kellene számolnom. Kétségtelen ugyan, hogy elolvastam négy-öt olyan könyvet is, ami belevág a témakörbe. Az is tény, hogy megkíséreltem már többször is összeállítani a témakörbe tartozó problémákat. Azt is meg kell említenem, hogy ezekről a problémákról már többekkel és többször is beszélgettem, vitatkoztam, sőt, egyenesen „tárgyaltam” is. Azonban, a „foglalkozás” kifejezést mégsem tudom megjegyzés nélkül alkalmazni az egésszel kapcsolatban, főként éppen arra vonatkozóan nem, ami az egészből speciálisan engem, magamat illet. Nem arra gondolok, hogy a témakörrel kapcsolatos tudásom végeredményben nagyon kicsiny. Ezt a tudást meg lehet szerezni. Nem is arra gondolok, hogy ennek a tudásnak a megszerzését nagyon megnehezíti a tényleges, az idézőjelek nélküli foglalkozásom. A mérnöki munka ad a témához olyan tapasztalatokat is, amelyek fontosak. Hanem arra gondolok, hogy az a rendszeresen visszatérő állapot, amit kb. két éve még a „technika filozófiájával való foglalkozás” nevén tudnék a legkisebb megütközést keltő módon becsempészni a megszokott és főként a bevett dolgok körébe, mégiscsak meglehetősen távol esik mindattól, amit „foglalkozáson” általában értünk. Ugyanakkor viszont a „technika filozófiájával való foglalkozás” részemről lényegében nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy magamban és az életemben valamilyen módon tető alá hozzam ezt az állapotot, s vele együtt mindazt, aminek belőle következnie kéne.

Ezt az állapotot első közelítésben a kényszertevékenység hézagának tudnám nevezni. Mikor valaki azt csinálja, amit „muszáj” és nem csinálhatja, amit szeretne, akkor a hajszoltság kegyes pihenőiben csendes kéjjel kezd beleülepedni önmagába, mint ahogy igen finom szemcsék lassan szállnak lefelé a vízben. A hajszolt ember valahogy a tarkójában és a nyaka meg a válla között él, s amikor egy kis időre szünetel a hajsza, lassan csúszik lefelé a gerince mellett. Elliptikus pályát írva a lágyékba fordul, s onnan száll fel lassan, lassan az agyba. Ott aztán széttárul, kissé révült kínnal, s kérdezgeti magát, hogy miért is élek? Jön néhány aperçu, néhány gondos görbe, csak már idő előtt jön a hajsza is.

Kedves Péterem! Az én „foglalkozásom” a „technika filozófiájával” túlnyomó részben ezeknek a kényszertevékenységi hézagoknak, önregenerációs révületeknek a sorozatából állt, s azt hiszem, hogy ezt közölnöm kellett Veled, mielőtt a témánkba belevágnánk. A filozofálásom jellegére vonatkozó közlések után azonban felszabadultnak érzem magam, s így most a lehető legrövidebb úton szeretnék in medias res kerülni. Úgy gondolom, hogy csak egyetlen gondolatomat mondanám el, azt, amelyik megítélésem szerint a témakörrel kapcsolatban felmerült összes gondolatom közül a leginkább jellemző, s amit így a technikával kapcsolatos „filozófiám” alapgondolatának nevezhetnék.

Ez az alapgondolat röviden annyi, hogy a technikai produktivitás lényegében nem egyéb, mint a misztikus spekuláció sajátságos kiaknázása, s egyben a misztikus spekuláció sajátságos fajtája is. A misztika ugyanakkor egyrészt nem egyéb, mint imaginárius és potenciális technika, másrészt viszont máris konkrét esete a produktív technikának. A technika tömegrealitásának egészében ugyan igen sok olyan mozzanat is van, ami nem hozható közvetlen kapcsolatba a misztikával, s ugyanakkor a közkeletű szóhasználatban misztikának minősülő vonatkozások is igen gyakran egyenesen kizárják a technikát. A technika tömegrealitásának ezek a mozzanatai azonban igen távol esnek az alkotó technika lényegétől, sőt éppen az alkotó technika parazitikus sorvasztását, konzumcikké való züllesztését jelentik. Ugyanígy, azok a misztikának minősülő vonatkozások, amelyek nem azonosíthatók a technika lényegével, valójában a misztika lényegével sem azonosíthatók, sőt éppen a zsenialitás szintjén élő termékeny misztika szándékos vagy önkéntelen diszkvalifikálásával és likvidálásával esnek egybe, a hagyományozott misztika legpregnánsabb képviselőivel és hitelesen aktuális változataival szemben egyaránt. A technika és a misztika lényegében azonos, és még kevésbé centrális mozzanataik is ugyanannak az emberi aktivitásnak a különböző mozzanatai. A köztük levő fáziskülönbség annak a függvénye, hogy mennyire lényegesek. A technika totális fejlődésének legelső feltétele a technika belső kapcsolata a misztikával. A fejlődés annál totálisabb, minél intenzívebb köztük az azonosulás, eredeti és lényegi egységük rekonstruálása és mobilizálása. Ugyanakkor ez a legelső feltétele a technikával kapcsolatos minden hisztérikum terápiájának is, a legmélyebb és legvégérvényesebb nyugalom játékos gyönyörűségének.

Kedves Péterem! Ezzel tulajdonképpen le kellene tennem a tollat, mert elmondtam, amit mondani akartam. Csak, persze, tisztában vagyok azzal, hogy ilyen módon nagy hiányérzetet hagynék Benned. Felsoroltam néhány állítást, és nyugodtan mondhatod, hogy a kifejtéssel és főként az igazolással adós maradtam. Ezzel teljesen egyetértek, a baj csak az, hogy a megfelelő kifejtéssel és igazolással önmagamnak is adósa vagyok. A főként kényszerből végzett mérnöki munka miatt egyszerűen nem jutottam hozzá, hogy annyit foglalkozzam vele, amennyit kellene. Szimpla panaszkodással viszont mégsem akarom befejezni a levelemet, s ezért bele szeretnék menni még egy-két dologba. Részben arról írnék, hogy ezeknek a gondolatoknak mi volt a funkciója az életemben, részben pedig arról, hogy milyen kényszerek szegeztek hozzá a mérnöki munkához. Azt hiszem, hogy így élesebb megvilágításba kerülnek a gondolataim, s ezzel legalább részben törleszteni tudom az adósságomat.

Nos, kedves Péterem, ha most megpróbálok ilyen módon közelíteni technikai filozófiámhoz, akkor elsősorban azt kell mondanom, hogy ennek a filozófiának talán a leglényegesebb, mindenesetre a legközvetlenebb funkciója a Krisztomarxista Freudopythagoreus Teóriaügynökséggel volt kapcsolatos. Röviden, itt arról van szó, hogy ezt a filozófiát építettem be az Ügynökség és önmagam közé, azzal a céllal, hogy mögüle sikeresebben védekezhessem az Ügynökség várható támadásai ellen. Támadásokra azért kellett számítanom, mert az Ügynökség vállalkozásaiban játszott szerepem ellenére egyre nagyobb mértékben kezdtem belekényszerülni abba a mérnöki egzisztenciába, amit dolgaim közül még a legjobban ismersz.

Elnézésedet kell kérnem, hogy váratlanul ilyen fantasztikumokkal kezdlek traktálni. Úgy gondolom azonban, hogy ha már egyszer megpiszkáltuk a filozófiámat, akkor próbáljunk meg legalább viszonylag teljes munkát végezni. A Krisztomarxista Freudopythagoreus Teóriaügynökségről mindeddig nyilván semmit sem hallottál. Ezen, persze, én csodálkozhatom a legkevésbé, mégpedig azért, mert az egészet én találtam ki, ebben a minutumban. Na ne tiltakozz, komolyan beszélek, nem akarok bolondot járatni Veled. Helyesbíteném is kell: nem az „egészet” találtam ki, hanem csupán az elnevezést. Az, amit itt megpróbáltam elnevezni, valóban létezett, s 1946 és ’56 között bonyolultan ambivalens módon, de domináns faktor volt az életemben. Az általam imént kreálthoz hasonló elnevezése pedig nem azért nem volt, mert egy-egy ilyen elnevezés túlságosan is komplikáltnak tűnt volna, hanem éppen ellenkezőleg, az ilyen elnevezéseket inkább megengedhetetlen szimplifikálásoknak kellett volna minősíteni. Magam is, máris szégyellem, hogy eddig csak a krisztomarxista és a freudopythagoreus karaktert említettem. A buddhaleninisztikus vagy a grecoeinsteiniánus karakter talán semmivel sem kevésbé lényeges, és azt hiszem, hogy adott esetben a bartókchurchillizmus vagy a rimbaudbólyaizmus karakteréről sem lehetne sokáig hallgatni. A „teóriaügynökség” kifejezés sem mond eleget. Hamarjában a „teóriareaktor” kívánkozik bennem melléje, de mondom, hogy itt is a rokon kifejezések egész tömegét lehetne és kellene produkálni. Erről azonban leteszek, belekapaszkodom a „teóriareaktorba”, s a belesűrített hasonlattal megpróbálom jellemezni azokat a vérre és velőre menő barátságokat és ellentéteket, amelyeket először az „ügynökség” szóval igyekeztem megidézni.

Ismered az uránreaktorok működésének alapelvét. Ha a kozmikus sugárzással érkező neutronok hatására is könnyen hasadó izotópot tartalmazó uránból nagy mennyiséget halmozunk fel, akkor a felhalmozott uránban rövidesen több neutront mérhetünk, mint amennyi a kozmikus sugárzással érkezik. A kozmikus sugárzással érkező neutronok hatására hasadó atommagok ki is bocsátanak neutronokat, mégpedig többet, mint amennyi a magokat elhasítja. Ezek a hasadásnál kibocsátott neutronok mármost további hasadásokat eredményeznek, feltéve, hogy az urán elégtelen mennyisége miatt magba való ütközés nélkül ki nem lövődnek az uránnal megpakolt térből. Ezáltal a maghasadások láncolata jön létre, amely az időegység alatt történő hasadások számának fokozatos növekedésével jár. Ha a maghasadást okozó és az uránnal kitöltött térből kiszökő neutronok mennyiségét sikerül egyenlővé tenni, akkor állandó és jelentős energiamennyiséget termelő forrást nyertünk, mivel a meghasadásnál a kémiai reakciókhoz viszonyítva rendkívüli energiák szabadulnak fel. Ha az urán tömegéből maghasadás létrehozása nélkül kiszökő neutronok száma kicsiny, akkor a maghasadások láncreakciója az uránbomba robbanásánál lejátszódó jelenséget eredményezi.

A mi „teóriareaktorunk” működése elsősorban óriási tömegű, fundamentális és egzisztenciális szempontból rendkívül imperatív teória felhalmozásán alapult. A reaktor megpakolásánál elsőrendű követelmény volt, hogy lehetőleg éppen olyan teóriák sajtolódjanak közvetlenül egymásba, amelyek egyébként a lehető legagresszívebben zárják ki egymást. Mármost, a teljességgel egyeztethetetlen teóriák közvetlen közelségének hatására e teóriák magjai hasadtak meg, s a teóriamagok egyes töredékei irtózatos energiával lövellődtek bele a legtávolabbi teóriák magjaiba is, ott újabb maghasadásokat eredményezve. A teóriamagok hasadásának láncolódása rövidesen a legkülönfélébb magreakciók összjátékára gerjesztette a felhalmozott teóriák egész tömegét. Ez az összjáték percek alatt is abnormális mennyiségű, eddig ismeretlen és elképesztő teóriát, problémát, axiómát, hipotézist, konjunkciót és kontradikciót termelt. A teóriagazdagságnak olyan foka állt elő, amely egy tucat emberiség teóriaszükségletének kielégítésére is bőségesen elegendő lett volna, s egyre fenyegetőbbé vált az a veszély, hogy a teóriamagok hasadásainak totális elharapózása révén olyan fantasztikus energiájú teóriarobbanás következik be, amely egyszer s mindenkorra véget vet minden teoretikus életnek a Földön, sőt, esetleg egész naprendszerünkben is.

Az Ügynökség azonban természetesen tisztában volt a vállára nehezedő felelősség súlyával, s ezért kellő időben kidolgozódott a teóriareaktor megfelelő regulációjának metodikája is. Ennek lényege egy hiperteória kiépítése volt, amely magába foglalta és ugyanakkor többszörösen áthatotta a felhalmozott és a magreakciókban keletkező teóriák egész tömegét. Ez a hiperteória képes volt arra, hogy befogja az össze-vissza süvítő teóriafrakciók fölös záporát, s ezzel a megkívánt szinten tartsa a reaktor teóriatermelését. Ilyen módon eliminálódott a kozmikus katasztrófával fenyegető teóriarobbanás veszélye, s ugyanakkor kézben volt az elvi és gyakorlati lehetőség arra, hogy bármilyen és bármennyi problémát is megoldjunk.

Kedves Péterem! Most nyilván azt fogod követelni, hogy ismertessem ezt a hiperteóriát. Végtelenül sajnálom, hogy most már másodszor is csalódást kell okoznom ebben a levélben, azonban be kell vallanom, hogy ennek a teóriának az ismertetése szinte végtelenül meghaladná a képességeimet. Azt azonban nem tagadhatom, hogy ez a teória mégiscsak hagyott bennem valami nyomot, s ezért az adott helyzetben alapvető emberi kötelességem, hogy mondjak is róla valamit. Azazhogy mit is beszélek. Azt mondtam, hogy „ez a teória mégiscsak hagyott bennem valami nyomot”. Pedig talán semmi egyéb sem vagyok, mint ennek a teóriának egyik lábnyoma.

Kedves Péterem! Azt hiszem, meg fogsz lepődni azon, amit most erről a hiperteóriáról mondani fogok. Ez a teória ugyanis nem volt más, mint az emberiség generációról generációra hagyományozott, ősi eredetű hitének zöldellő ágacskája és ünnepi kórusa. Az előzőek után talán képtelenségnek fogod érezni, hogy az Ügynökség keresztény közösségnek tartotta magát, sőt, a szó szigorú értelmében véve az egyetlennek, az Egyháznak. Kétségtelen ugyan, hogy ez az Egyház sokkal inkább tartotta pillérének Platónt, Buddhát és Bőhmét, mint például a Szent Péter, Szent Jakab és Szent János apostolok leveleinek szerzőit. Az is kétségtelen, hogy ez az Egyház Krisztuson sokkal inkább értette az élő szó és gondolat, az élő poézis és matézis, vagyis a közvetlen tapasztalatából ismert Ige megváltó erejének csodáját, mint az evangéliumi csodákba fixált Krisztus képét. Az is kétségtelen azonban, hogy az Ügynökség minden teoretikus rafináltsága ellenére is olyan elvi szilárdsággal azonosította magát az isteni szeretet mindenek fölé való helyezésének akár legnaivabb impulzusaival is, amely a szó megszokottabb értelmében véve is használhatóvá teszi vele való kapcsolatban a „keresztény” megjelölést, mindaddig, amíg a kereszténység legáltalánosabban és egyben legközvetlenebbül is a szeretet vallásaként definiálódik. Vagyis, a hiperteória az Erósz volt, a János-evangélium demitologizált Igéjének konkréciójában.

Tévedésben vagy azonban, ha azt gondolod, hogy az erotikus gyöngédség evangéliumi variációjának, vagy helyesebben evangéliumi totalitásának ez a mindenek fölé való helyezése a privát intimitásban lejátszódó barátságok és szerelmek idillikus vagy szentimentális kultuszát jelentette. El ne felejtsd, hogy az Ügynökség elsőrendű funkciója mégiscsak a teóriareaktor működtetése volt, s így a hiperteória Erószán is elsősorban a teóriák erotikáját kellett érteni. Az adott világhelyzetre való tekintettel a teóriáknak ez az erotikája igen előkelő helyen jelentette pl. a krisztianizmus és a marxizmus teóriájának a konfrontáltatását is. Az Ügynökséget természetesen szerfölött irritálta a világ két részre szakadásának és ennek megfelelő barbarizálódásának az az undok és az emberiség jövőjének, sőt fennmaradásának szempontjából is rendkívüli módon baljóslatú folyamata, amely a második világháború befejezésével vette kezdetét. Ezzel kapcsolatban az Ügynökség álláspontja az volt, hogy e folyamat kontraparírozásának legelső feltétele azoknak a világnézeti-mozgalmi teóriáknak a becsületes és totális megütköztetése, amelyekre való őszinte vagy cinikus hivatkozással ezt a folyamatot mindkét részről produkálják. Az, hogy erre a megütközésre hivatalos részről mindig csak a demagógia nyersebb vagy rafináltabb formájában kerül sor, nyilvánvalóan mutatja, hogy a világnézeti problémák adekvát tárgyalását mindkét részről rendkívüli vaskosságú érdekek akadályozzák.

Ez volt az a pont, amelyre az Ügynökség az antiidillikusan és antiszentimentálisan értelmezett korszerű szeretet szúrólángját fordítani kívánta, annak az evangéliumi kérlelhetetlenségnek az egyenes folytatásaként, amely ostorral hajtotta ki a kufárokat a templomból. Egy dolog van, amivel nincsen kompromisszum: a hazugság. A hazugság tipikus önfenntartása pedig az igazság, a teljes értelem izolálása, kirekesztése abból a térből, amit ő akar megfejni. Az izolálódás viszont, ez a spontánul antierotikus, parazitikus és illogikus karakter, differencia specifikája annak a történelmi krízisnek, amelyben most vagyunk. Ezzel a karakterrel az összefüggéstelenség, az izolálódás bűnös és beteg kultuszával kell tudnunk megmérkőzni, mégpedig elsősorban a teóriák izolációjával, az izolációt glorifikáló teóriákkal, az elit belső izoláltságával, emberi összefüggéstelenségével. A teóriák harmóniája az emberek harmóniájának előfeltétele. Az izolálódás szuggesztiója belerágta magát a legkülönfélébb tudományokba. Közgazdaságtani, pszichológiai, matematikai és logikai teóriáinkból árad a darabosnak, abszolúte atomisztikusnak felfogott létezés destruktív képlete. Ennek a szaktudományosán maszkírozott kriminalizmusnak és a százmilliók vérébe vagy izzadságába kerülő hazugságnak, kizsákmányolásnak és erőszaknak a szövetségével nem tud megküzdeni a hivatalos kereszténység. Nem tud, mert nem is akar, mert velejéig átjárta a klerikalizmus, az Isten országának, az evangéliumi Erósz konkretizálásának gyáva és parazitikus feladása az értelmétől majdnem teljesen megfosztott liturgikum javára. És természetesen nem tudott vele megküzdeni többek között a marxizmus sem, speciálisan főként azért, mert a kiinduló téziseibe is belejutott éppen az a polgári materializmus, amit fel akart számolni.

Kedves Péterem! Még egy nagyobb méretű könyv is kevés lenne ahhoz, hogy beszámoljak arról a munkáról, amit az Ügynökség végzett. Szerencsémre azonban csak arra vállalkoztam, hogy a technika filozófiájával kapcsolatos dolgaimról írjak, s így megelégedhetem ennyivel is. Levelem már így is nagyon hosszúra nyúlik, s ezért visszatérek oda, ahol belefogtam az Ügynökség munkájának ismertetésébe.

Azt mondottam, hogy a technika és a misztika azonosítására irányuló impulzusaim konkrét funkciókban elsősorban azt a célt szolgálták, hogy mögülük sikeresebben védekezhessem az Ügynökség várható támadásai ellen, amelyekre mérnöki kényszeregzisztenciám fokozódó kialakulása miatt egyre inkább számítanom kellett.

Azt hiszem, hogy mindazok után, amit az Ügynökség munkájáról elmondottam, nem lehet kétséges előtted, hogy az Ügynökséghez a legteljesebb lelkesedéssel csatlakoztam, és minden energiámat az ügynökségi munkára fordítottam. Hogyan kerülhetett mégis sor arra a konfliktusra, amit jelzek?

Az Ügynökség munkája 1945 és ’47 között volt a legmozgalmasabb. Akkor mintegy 30-40-en vettünk benne részt. 1948 végére viszont tulajdonképpen már csak hárman folytattuk a teljes intenzitású munkát. A többiek részvétele egyre inkább mérséklődött, s a legtöbbeknél a passzív érdeklődésre korlátozódott. Mi volt ennek az oka?

Közelről nézve itt egy rendkívülien bonyolult folyamatról volt szó, amit a legkülönfélébb személyes és szociológiai jellegű konfliktusok egész tömege szőtt át. Ennek a bonyolultságnak a megragadására itt nem vállalkozom, s ezért meg kell kísérelnem, hogy durva leegyszerűsítésre támaszkodva világítsam meg a történteket.

1946-ban az Ügynökség munkájának még volt valami nyilvánossága. 1948-ra erről már szó sem lehetett. Az Ügynökség munkájában való részvétel kezdett politikailag veszélyessé válni, és egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy az Ügynökség felfogásának lényegi megtagadása nélkül kutató vagy alkotó munkából semmiképpen sem lehet megélni. Az a gondolkodó, aki az Ügynökség lelke volt, rokoni és baráti támogatásból élt, a legteljesebb igénytelenségben. A legpregnánsabb ügynököt a felesége tartotta el, három gyermekükkel együtt, időről időre a legnagyobb nélkülözésekkel küzdve. A legtöbben azonban valami megélhetés után néztek, s maradék idejükkel próbálták tartani a nívót. Ez még egy-két festőnek, szobrásznak sikerült a legjobban. Azok, akik valamilyen nívósabb és az államhatalom által is méltányolt szaktudományban dolgoztak, jobbára felszívódtak a szakmájukban.

Számomra is az átlagos megoldás adódott. Tudod, hogy építészmérnöki diplomám van. Elhelyezkedtem egy ipari kutatóintézetben, ahol építészmérnököket is alkalmaztak. Építőanyagipari kutatásba kerültem, ami talán távolabb állt tőlem, mint bármi más. Építésznek határozottan művészi törekvésekkel mentem. Először festő akartam lenni. Az építészetre főként azért került sor, mert nagyon szerettem a matematikát is. Az egyetemen a tanáraim és az évfolyamtársaim egyaránt tehetségesnek tartottak. Az elhelyezkedésnél mégsem a művészeti vonalat választottam, mert az architektúrában korrumpálni kellett volna magamat az 1950 körüli évek magyar építészetének szocialista realizmusával. A praktikus tervezői munka elvesztése azonban nem is érintett erősebben. Valójában csak az kínzott, hogy a foglalkozásszerű munkám attól a teoretikus-spekulatív munkától rabolta az időt és az energiát, amelynek az Ügynökségben találtam otthont, és amelyet az Ügynökség fejlesztett ki bennem. Éveken át küzdöttem, fogcsikorgatva. Az intézeti munkára fordított energiát a lehetséges minimumon tartottam, otthon pedig jeges keménységgel hajtottam magamat abban a munkában, amely az Ügynökségen belüli pályafutásomból következett. Ennek a munkának az eredményei azonban nem tudták az Ügynökségen túlnyúló körre menően is áttörni a gondolkodásnak azt a kábult zsibbadtságát, amely a magyar értelmiséget ezekben az években jellemezte. Sőt, ez a munka tulajdonképpen még az Ügynökségen belül is csak mérsékelten volt sikeres. Ez nemcsak velem volt így, hanem kisebb vagy nagyobb mértékben valamennyiünkkel.

Ugyanakkor konstatálnom kellett, hogy kutatómérnöki egzisztenciám határozottan erősödik, és különféle sikerekkel lep meg. Mondottam, hogy az intézeti munkára fordított energiát a lehetséges minimumon tartottam. Azt viszont nem tudtam megtenni, hogy amit már mindenképpen meg kellett csinálnom, azt ne csináljam meg viszonylag rendesen. Ez elég volt ahhoz, hogy egyre nagyobb feladatokkal bízzanak meg, s néhány év múlva a szakma egyik legjobb fiatal képviselőjeként kezdjenek kezelni.

Nem tagadhatom, hogy ez volt rám hatással. Meg kellett állapítanom, hogy még a különféle dicséretek, pénzjutalmak és fizetésemelések is okoztak valami örömöt, méghozzá azon túlmenően, hogy mindez erősítette a helyzetemet a családomban, amelyről nem mondhatom, hogy osztatlanul támogatta volna az anyagi szempontból teljesen kilátástalannak látszó ügynökségi munkát. A legveszélyesebb azonban az volt, hogy kutatómérnöki munkaköröm egyre több ember ismeretségét és az érdekeltségek egyre bonyolódó feszültségét kezdte jelenteni, vagyis szinte testszerű konkrétsággal kezdtem összenőni a foglalkozásommal. Egyre inkább úgy látszott, hogy a foglalkozásomban feszül, erjed, forrong, az érdességig menően valóságos az életem, a világnézeti, spekulatív problémák világában viszont süket csönd és hideg hullaszag állítja el a lélegzetemet. Az Ügynökség még eleven tagjaival találkozva egyre többször az volt az érzésem, hogy elevenségük mesterkélt, nincs valóságosan megalapozva, politikai jellegű megállapításaikat pedig egyre többször éreztem felelőtlennek és öncukkoló karakterűnek. Mindezzel egyidejűleg többször átéltem valamit, amit az öntudat billenésének tudnék nevezni. Az Ügynökség fénykorában az öntudatom centruma egybeesett az Ügynökség aktivitásának centrumával. Abban az időben minden kétséget kizáró biztonsággal a teóriareaktor egyik üzemeltetőjének tudtam magamat, a foglalkozásomat pedig teljesen jelentéktelen mellékkörülménynek tartottam. Most viszont egyre többször elhomályosodott bennem ez az éles gondolkodói öntudat, s egyre többször ütköztem bele abba az érzésbe, hogy tulajdonképpen máris nem vagyok egyéb, mint ami a szakmámban vagyok, és a valóságos emberi rangom a szakmai rangommal azonos. Ennek tudatosítása rendkívüli módon elkedvetlenített, bár érdekes módon ugyanakkor sajátságos megelégedettséget is konstatáltam magamban.

Az Ügynökségben természetesen ennek az elkedvetlenedésnek éppoly kevéssé tudtam hangot adni, mint furcsa kísérőjének, a megelégedettségnek. Az elkedvetlenedést roppantul szégyelltem volna, mert az Ügynökség hivatalos felfogása az volt, hogy szellem és rezignáció kizárják egymást. Az elkedvetlenedés puszta tényén kívül az oka is szégyenletes volt. Megtört és behálózott az a munka, amit eredetileg utáltam. A megelégedettség okával magam is kevésbé voltam tisztában. Két dologra tudtam gondolni. Az egyik az, hogy az öntudatom mutációja révén mentesültem az ügynökségi munka felelősségétől, s ez nagy megkönnyebbülést okozott. A másik az, hogy a technikához kapcsolódó új öntudat egy kolosszális nagyhatalom védencévé és részesévé változtatott önmagam előtt. Abban a legkülönfélébb felfogású gondolkodók is egyetértenek, hogy az utolsó 200 év óriási méretű történelmi-társadalmi változásai a modern technika kialakulásának következményei, vagy legalábbis rendkívül szoros kapcsolatban vannak vele. A jelenlegi világpolitikai küzdelem általános vélemény szerint a technikában dől el. A legfejlettebb államokban a lakosság 60-70 %-a az iparban dolgozik. A közvetlenül vagy közvetve technikainak a szerepe a jelenkor tudományában és művészetében egyaránt igen nagy, sokszor döntő. Kedvet kaptam ahhoz, hogy belefogjak a technika egészének valamilyen fajta asszimilálásába, vagy az egész realitásnak ebből a technikai aspektusból történő valamilyen fajta asszimilálásába. Először egy elméleti fizikai stúdiumra szántam el magam. Nem akartam azonban elvágni a szűkebb értelemben vett világnézeti munka fonalát sem, s ezért elhatároztam, hogy foglalkozni fogok a technika filozófiája címen szereplő témakörrel. Az utóbbiakat azután előadtam az Ügynökség legfontosabb képviselőinek, és a legteljesebb helyesléssel találkoztam. Vagyis a várható konfliktusra nem került sor, illetőleg a konfliktus csupán bennem zajlott le. Nem kellett máshol is tisztázni magamat, mint a lelkiismeretem előtt.

Most is ott kellene.

Kedves Péterem! Nagyon hosszú már a levelem, befejezésül azonban mégis írnék valamit a gondolataim kialakulásáról és szerepéről egy másik vonatkozásban is. Azt hiszem, hogy indirekt megvilágításukhoz erre is szükség van.

A kutatóintézetben a legnehezebb idő mindig a reggel volt, az az idő, amíg rá tudtam szánni magamat, hogy nekilássak a munkának. Tele voltam friss energiával, az intézeti munkát viszont esztelen, tiszta vérveszteségnek éreztem. Szinte fojtogatta a sírás a torkomat. Sajgó fájdalom nyomult ide-oda az ereimben. Lassanként azonban úgy éreztem, mintha ez a fájdalom nyúlt, női meztelenséget ülepedne körül, kínzott remegéssel. Képlékeny és sajgó belső testszerűségem ennek a meztelenségnek a pontos negatívjává kocsonyásodott, majd üvegesedett. Érzékenysége viszont így sem csökkent, csak mozdulatlanná vált, és csak a legfinomabb ultra-rezgésekre reagált. Azokra viszont pattanó áthasadásokkal. Aztán mindezt már láttam is, az üveggé meredt, önmagamba zárt női test fiatalságának végtelenül kifejező felület- és kontúrjátékát. Ez az arctalan közelségű, áttetsző test a fájdalom teljes képe volt, s ugyanakkor teljes vigasza is. Itt aztán tércsere történt. Üveges, befelé homorú önmagam hirtelen megolvadt, összegyűlt egyetlen mélypontba, a belülről nekem domborodó test pedig körém tágult, még nagyobb áttetszőséggel. Aztán mélypontomból szép görbékkel gyorsuló mozgásba lendültem, s bejártam terem minden részletét, folytonos, komplex pályákkal, míg a mozgás olyan végtelen sebessége és sűrűsége állt elő, hogy teret és mozgást nem lehetett már megkülönböztetni. A tér külső régiói elsötétedtek, anyag áramlott bennük körös-körül, a belső mozgással lassanként teljesen azonosuló pályákkal. Az anyag belémcsorgott, és teljesen eggyé lett velem. Ebben a pillanatban mindig akcióképessé váltam. Mintha számtalan reflektort kattintottam volna fel, s középre irányított fényükben az az anyag produkálódott elém, amelynek természetét napi munkámmal kellett felderítenem. Nem idegenül állt előttem, hanem olyan volt, mint ami felett hatalmam van. Akcióképességem teljesen aktualizálódott, tiszta és energikusan egyértelmű matematikai akcióvá. Az anyag foszlott és forgácsolódott manipulációim hatására, melyek mozgásgörbéi és felületképzései láthatóan és tudottan azonosak voltak azokkal, amelyekben a korábbi női test jött létre. Erotikum és technologikum teljes kontinuitását, áthatását és azonosságát éltem át a matematikumban, s így a technologikum erotikus táplálékommá vált. Ez tette lehetővé számomra azt a technológiai munkát, amelyet eredetileg nem tudtam volna elképzelni önmagammal kapcsolatban.

Nagy kérdés persze, hogy mindez közvetlenül így is van-e, lelkiismereti egyensúlyom szempontjából azonban igen fontos, hogy a történteket legalábbis így képzeljem el.

Hanem kedves Péterem, ezzel be is fejezem. Nagyon érdekel, hogy mit válaszolsz minderre.

Szeretettel üdvözöl:

János