Kalligram / Archívum / 1998 / VII. évf. 1998. november–december / Rege az öreg halászról

Rege az öreg halászról

Élt valahol a sokhalú világtenger egy elhagyatott partján, a világi dolgoktól teljesen a fal felé fordulva egy öreg halász. Naphosszat elücsörgött a környék szikláinak a legmagasabb pontján, és hagyta, hogy a tenger rajta legeltesse óriási, mélykék szemét. Ő maga általában lehunyt szemmel üldögélt, csak elvétve pillantott bele a hol ködös, hol szemetkápráztatóan fényes messzeségbe. Ilyenkor cinkosan elmosolyodott, majd hirtelen ismét lesütötte a fejét. Így bizony. Az öreg halász flörtölt barátnőjével, a sokhalú tengerrel, aki – ha jókedvű volt – a legszebb halacskáit dobálta a levegőbe idős barátja gyönyörködtetésére. Kapcsolatuk meghittségét az sem zavarta, hogy időnként mindketten kínzó, viharos lökésekkel járó kedélyhullámzással küszködtek. Ha a tenger kékje a láthatáron aggasztóan őszülni kezdett és valami szíven ütő, furcsa színt öltött, az öreg halász napokra bezárkózott a sziklák lábánál kialakított kuckójába, melyből a kilátás csak a szemközti sziklafal szürke, likacsos derekáig terjedt, és csöndesen pipázgatva, a megbocsátó megértés melegétől belülről jólesően átjárva hallgatta barátnője szokásos hisztériarohamait.

Máskor benne sűrűsödött meg a köd, és ismét napokig nem láthatta őt a tenger, mely – az erre tévedt idegenek elképedésére – ilyenkor, a szélcsöndes időjárás ellenére, hatalmas, fehér sörényű hullámokat eregetett a föveny felé, és nyugtalanságában úgy hánykolódott, mintha át szeretné lépni azt a határt, melyet tenger át nem léphet. Csak az öreg halász tudhatta volna, hogy ez így is van. De ő lázas révületben hevert a szúette priccsen, és mindenféle túlvilági látomások vonultak ki-be az ablaktalan, szűk bejáratú kunyhó ajtaján.

Elsőként ezúttal egy idősebb házaspár érkezett: egy kopaszodó, öltönyös férfi és egy világosszőkére festett hajú, fekete gyöngyökkel ékesített asszony. A férfi dühös mozdulattal lazított a nyakkendőjén, körülnézett, majd rögtön cigaretta után kotorászott a zsebében. A nő leült a priccsre az öreg mellé, megcirógatta a haját, és azt mondta: „Nem lehetne mégis? Tudod, hogy szeretlek...” Aztán szokás szerint kezébe vette a pipát, és szemrehányóan nézett rá: „Még mindig? Apáddal sem mentem semmire, míg csak az infarktus le nem csapott... A többit tudod...” Sóhajtott, és fejcsóválva nekilátott a rendcsinálásnak. A lázas sürgés-forgás azt a látszatot keltette, mintha egy udvarház hónapok óta elhanyagolt háztartását kellett volna helyrepofozni, holott a berendezés mindössze egy teafőzésre használt bádogcsajkából, egy rojtosra olvasott bibliából és egy furulyából állt. Mialatt a festett hajú ezt a három dolgot rendezte át újabb és újabb konfigurációkba, az öltönyös elszívta aranygyűrűs cigarettáját, és a csikket kipöccintette a bejárat elé. Kettőt köhintett, ami a saját jelrendszerében azt jelentette, hogy szólni kíván. „Meddig óhajtod ezt így folytatni, úrfi?!” – fordult meg agresszíven, zsebre dugott kézzel. És – szokása szerint – mély lélegzetet véve, lendületesen, olykor hevesen gesztikulálva, beszélni kezdett. Nem rögtönzött, semmit nem bízott a véletlenre, beszéde a retorika szabályai szerint szerkesztett, hatásszünetekkel alaposan megspékelt előadás volt. Fortyogva, bugyborékolva törtek a felszínre a szavak, mintha tenger alatti vulkánból. És amikor lehűlve, megdermedve összeálltak a kitörés végeztével, a férfi egy olyan szigeten találta magát, melyre az öreg halász soha nem tette, de ha tehette volna sem tette volna soha a lábát. Irtózatos távolságok választották el őket egymástól, és görcsbe rándult az öltönyös gyomra, mint annak, aki lélekvesztővel vág neki a végtelen vizeknek. Görcsbe rándult, s bár beláthatatlan messzeségben volt tőle, ebből a távolságból is undort keltett benne ez az emberszerű féreg, aki összekunkorodva hevert a szúette priccsen, aki barátként sem volt méltó hozzá, nemhogy ellenfélként, mert nemcsak hogy nem volt hajlandó küzdeni, de az ő keserves küzdelmének a gyümölcseit is elkótyavetyélte, családfáját felaprította, hogy utolsó, mosdatlan halászként melegedjen mellette.

Aztán jöttek még mások is, és ügyet sem vetve a festett hajúra meg az öltönyösre sürögtek-forogtak a kunyhóban, kérdéseket intéztek az öreg halászhoz, aki nem reagált semmilyen mozdulatra, nem válaszolt egyetlen kérdésre sem, csak feküdt tágra nyitott szemekkel a fal felé fordulva, háttal a jövő-menők tömege miatt funkcióját vesztett ajtónak. Volt köztük egy fiatal, dús keblű nő is, aki abban különbözött a többiektől, hogy ő viszont nem szólt, nem kérdezett semmit, csak ült a priccs szélén, kezében az öreg halász széltől-sótól cserzett kezével és időnként végigsimított rajta. Ez a dolog teljesen lekötötte a figyelmét (legalábbis úgy tűnt), mert nem hallotta a festett hajú szitkozódását, nem érezte az öltönyös hátába fúródó, megvető tekintetét, sőt, az sem zökkentette ki a nyugalmából, hogy egy gyér szakállú, kissé kancsal ifjú, elveszítve a türelmét, belerúgott. „Szajha, mindig is tudtam, hogy az vagy! Hogy nem én vonzottalak magamhoz, hanem a véred hajtott felém. De a vér az vér. Az nem állhat meg, mert ha megáll, többé már nem az, ami. Tudd meg, hogy neked örökre menned kell! Előre vagy hátra, mindegy. A dolgok kifordulhatnak önmagukból, az ember nem. A tenger megkövülhet úgy, hogy városok épüljenek rá, autók száguldozzanak rajta, a föld megolvadhat és elnyelhet mindent, amit addig öröknek hitt hátán hordozott, csak az ember marad mindig önmaga! Most azt hiszed, mindent megbántál. Most azt hiszed, hogy... hogy megváltoztál, vagy ami még rosszabb: visszaváltoztál olyanná, amilyennek valamikor hitted magad. De ez nem más, mint a tükör naivitása, mely azt hiszi, hogy magába zárhatja és megtarthatja, sőt: átrendezheti a szoba bútorzatát. Önámítás ez, bébi. Bele kell törődnöd, hogy ilyen vagy. Ilyen semmilyen. Az országút sara, melyet marhacsorda vagy kecskenyáj, vagy éppen ami arra jár, formál a saját képére...” Ez utóbbi remekbe sikeredett mondat után szünetet tartott, vagy valamiféle válasz reményében, vagy azért, mert hirtelenjében nem tudta méltóképpen folytatni. De hogy a dús keblű makacsul hallgatott, ismét belevágott: „Jó, lehet hogy kissé durva voltam, lehet hogy kissé elvetettem a sulykot, de csak azért, mert szeretlek. Mert nem akarom, hogy egy percig is megbánást, bűntudatot, egyáltalán: bármit is erezz ez iránt. Remember! Minden bajodért, egész elszúrt életedért ez a mamlasz a felelős! Ez, aki mindnyájunkat csak ámított és örökös szégyenkezésre ítélt azért az együgyű csodálatért, amellyel tudatlanul körülvettük! Ám ez még csak hagyján, ezt a szerelem megbocsáthatja. De gondolj arra a tragédiára, amit neked okozott! Ami minden vétkedet feloldja vagy legalábbis elhalványítja. Gondolj arra és állj fel onnan, mert látni sem bírom, amit csinálsz! Bocsáss meg a durvaságomért, de az ájultat simogatással nem lehet magához téríteni.” A nő erre sem válaszolt, hanem visszaengedte az öreg halász merev kezét a priccsre, felállt, átkarolta a férfit, és percekre egy hosszú csókban forrtak össze.

Ezt kihasználva rögtön egy népes csoport – nők és férfiak – vette körül a partra vetett kagylóként heverő öreg halászt. „Romulus, Romulus, miért hagytad germánok harmincadjára azt, amit rád bíztak, bár sosem volt a tiéd?” „Mikor kapom vissza a kölcsönadott biciklipumpámat?” „Nélküled nem megy, Caesar! A tetőcserép megengedheti magának, hogy a szél uszályába kapaszkodjon, de az alapnak maradnia kell!” „Hát csak egy éjszakára kellettem neked?!” „Mit vétettem, hogy évek óta nem nyitod rám az ajtót?” „Miért hagyod, hogy adócsalásaid miatt a szüleidet zaklassák?!” „Te csak ne szólj bele, ő jó ember! Ha azok közül, akiken segített, mindenki csak egy fillért adakozna, a város leggazdagabb polgára heverne előttünk!” „Kelj fel, az istenedet, Jago! Miattad gyilkolt a mór! Fedd fel csenevész kebledet, hadd járja át a bosszú lihegő tőre...” „Neked köszönhetjük, hogy így együtt vagyunk. Jöjj vissza, ó, zsineg, mert széthull a kéve...” „Nem baj, hogy nem tudsz szeretni, csak szeretkezz már velem!” „A tyúkok üdvözletüket küldik, Romulus. Mióta szemed fénye a láthatár mögé bukott, a fazék árnya borult rájuk, pengék kísértenek az éjszakában, és fekete tojások tartják rémületben a kihűlt fészkeket...” „Most már tudom, hogy nem volt igazad. Nem kellett volna rád hallgatnom, mégis ezt tettem és az egészet elcsesztem, hogy rohadnál meg ott ahol vagy!”

A festett hajú ekkor úgy gondolta, hogy a csajka, a biblia, sőt: a furulya is megtalálta az őt és csakis őt megillető helyet a kuckóban, és a priccs mellé lépett, mire a hangoskodók csoportja különös módon foszlott szerte a félhomályban. Fejek, végtagok lebegtek itt-ott a kunyhó légterében, s mint a cigarettafüst: eltűntek lassan, miközben jelenlétük továbbra is jól érzékelhető maradt. Amint a fehér női kéz újból a homlokához ért, az öreg halász váratlanul felült és szembefordult a festett hajúval. Tekintete szeretetet árasztott, mely túlcsordult az asszonyon, betöltötte a kunyhót, és ebben a szeretetben az öltönyös olvadozni kezdett. Előbb ijedten hadonászó karjai lettek semmivé, aztán a lábai, míg végül csak egy kopaszodó fej hevert a szigeten, mely maga is süllyedni kezdett a körülötte fortyogó tengerben. Szökőárszerű hullám borította el, hatalmas, agyagszínű víztömeg, s az asszony rémülten ölelte át az öreg halászt. „Ne bántsd, ne bántsd, ezt nem teheted, tudod, hogy nem szabad” –- hadarta kétségbeesetten. „Ne félj, nem bántom” – ennyit mondott az öreg halász, és a szökőár helyén vígan csörgedező, zenélő szökőkút tűnt fel, közepén egy ércszoborral, mely az öltönyös haragtól eltorzult fejét ábrázolta. Összeszorított szájából piciny vízsugár csillámlott bele a medencébe. A széltől-sótól cserzett karok a festett hajúra fonódtak és szorították, dédelgették, hogy majd beleakadt a szusz. Pincérek jöttek sorban, tálcáikon roskadoztak a gyümölcsök, sültek, koktélok, félédes és édes borok, kávé, nektár, sütemény, serbet és halva, és ópium kellemesen bódító illata töltötte be a kunyhót. „Egyél” – biztatta az öreg halász a festett hajút, és az asszony kényeskedve csipegetett mindenből, és szemérmesen elpirulva emelte a poharat az ajkához, és apró kortyokban nyelte a még soha nem ízlelt nedűt, és a szökőkút muzsikája még édesebbé tette a serbetet, még zamatosabbá a narancsokat, még illatosabbá a gazdagon fűszerezett sülteket. Akkor az öreg halász kikapcsolta a gyöngysort az asszony nyakán, izgatott mozdulatokkal lefejtette róla a ruhát, míg végül ott állt előtte anyaszült meztelenül, lúdbőrző testtel, feszülő mellbimbókkal. És ekkor nem volt már öreg, megfeszült a ráncokba roskadt bőr, a meglöttyent pocak helyén, mint bársonyos, simogatásra ingerlő cica lapult a has, alatta csábosán fénylett a szurokfekete szőrzet.

Az öreg halász ösztönösen megigazgatta magán szakadt rongyait, bütykös ujjaival a hajába túrt, majd közelebb lépett és nagyot sóhajtva átölelte. Az asszony lehunyt szemmel szorította magához, talán túl erősen is, mert halk rottyantás hallatszott, és bosszantóan éles szag metszette át az ópiumfátylat. Igen, az öreg halász elszellentette magát, és a keserű, fojtogató szag lassan beborította őket. Az asszony igyekezett nem venni tudomást a zavaró jelenségről, de azt nem lehetett már meg nem történtté tenni, visszavonhatatlanul beletrombitált az intim együttlétbe. Betolakodott az orrlyukaikba, sőt, a nyál is kellemetlenül keserű lett a szájukban. És az öreg halász, érezvén a helyzet fonákságát, kibontakozott az ölelésből, és intésére sötétszemüveges, öltönyös alakok léptek elő, hogy kitoloncolják a kunyhóból a szemtelenül kíváncsi betolakodót. Profi mód végezték a dolguk, erőteljes, határozott mozdulatokkal terelték a bejárat felé a nemkívánatos légáramlatot, és perceken belül felszívódtak ők maguk is, biztos jeleként annak, hogy immáron tiszta a levegő. A zene, mely az imént tökéletesen hozzáillő drámai akcentusokkal festette alá az akciót, most újólag elhalkult, és a felkavaró vonósakkordok elcsitulásával a világ legcsodálatosabb hangszerének, a hárfának a futamaival próbálta nesztelen utolérni és gyöngéden visszaterelni a durván elriasztott, Erósz szülte pillanatot.

Az öreg halász, pirulását leplezendő, megigazgatta magán szakadt rongyait, közelebb lépett a festett hajúhoz, és halk sóhajjal átölelte. De a karok, melyek néhány pillanattal korábban még lágyan a nyakára fonódtak, most kőkeményen feszültek a mellének, és az öreg halász érezte, hogy késő, hogy elszúrta, és most már mindennek, de mindennek végérvényesen vége. „Ne tedd ezt velem, a test nem uralkodhat a lélek fölött, a test sárba húzhat, a lélek tisztán lebeg a sár fölött” – így nyaldosták megalázkodva a szavak a festett hajú formás bokáját. Eredménytelenül. Mit ember elrontott, szó helyre nem hozza. „Nem. Nem lehet. Erre figyelmeztet Ő, aki, ha akarja, hattyú képében, ha akarja, aranyesőként, ha akarja, fing formájában valósítja meg szándékát. Ez a szerelem, nem az a szerelem. Te a fiam vagy és szeretsz, de bűnös az a fiúi szeretet, mely elemészti az apát. Ám ha nem így lenne is, nézz magadra, majd énrám. Gyöngysor és bádogcsajka. De Sade és a biblia. Szalonzene és furulya. Okádnom kell.” És a festett hajú magára öltötte ruháit, és többé nem tekintett az öreg halászra, hanem semmivé foszlott. Akár a fing.

Másnap hajnalban frissen ébredt az öreg halász, és fiatalosan ugrott fel a priccsről. Vizet forralt, édesvizet, és dúdolgatva rakta a tüzet, míg csak a tea aromája be nem töltötte a kunyhót. Nem evett semmit, mert nem volt semmi, amit ehetett volna. A forró tea felvillanyozta a belsejét, és horgászbotját meg furulyáját magához ragadva a vidáman harsogó tenger partjára sietett. Barátnője üdén csillogva terült el a lábainál, és az öreg halász minden porcikáját átjárta vadító, sós illata. Néhány percig csak állt így, boldog révületben, aztán letérdelt, megsimogatta, majd megcsókolta a puhán lüktető hullámokat. Szakálláról lecsordult a víz, mint kölyökkorában, ha mohón itta a bögréből. Izgató, kesernyés-sós íz járta át a szájüregét és újabb meg újabb megmerítkezésekre ingerelte. Végül hasra feküdt, és nyelvével lefetyelte a folyékony sót egyre vadabbul, játékos ingerültséggel morogva neki, míg egy nagyobb hullám végig nem nyalta derékig, gyöngéden, de mohón, a birtokbavétel félreérthetetlen szándékával. Az öreg halász ekkor prüszkölve-nevetve ugrott föl, a partra húzott bárkához rohant, és erejét a végsőkig megfeszítve a víz irányába tolta. A homokba süppedt bárka lomhán, recsegve-ropogva mozdult meg. A tenger türelmetlenül csapott feléjük, újabb és újabb erőkifejtésre ösztökélve a lihegő vénembert, aki türelmét vesztve a rozoga faalkotmány túlsó végére szaladt és húzta-vonszolta, míg lábujjai közt ficánkolni nem érezte a sistergő hullámokat. Akkor visszament a hátuljához, és egy utolsó lökést követően a bárka az éppen érkező hullámba hasított. A tenger mohón szippantotta magához, és az öreg halásznak csak épp annyi ideje maradt, hogy cókmókját a csónakba dobva maga is beleugorjon. A felajzott víz apró, de erélyes lökésekkel dobálta egyik hullámtarajról a másikra őket, vitte boldogan magával, ki a nyílt tengerre, messzire a partoktól, ahol csak ők ketten voltak, zavartalanul egymás közt és egymáséi: a sokhalú tenger és az öreg halász.

Dél tájt úgy tűnt, hogy ott távol, a parton, türelmetlenül integető, hadonászó emberek rohangálnak, tüzek villannak, lövések dördülnek, mintha valakik mindenképp jelezni vagy az értésére akartak volna adni valamit, amiről csak ők – a szárazföld lakói – tudhattak. Az öreg halász azonban csak nevetett mindezen, és furulyáját a kezébe véve olyan dalba kezdett, amelyhez a hullámok lassú, ringató lüktetése adta a ritmust. Az enyhe, alig érzékelhető légáramlat a partra vihette a dallam foszlányait, mert a nyüzsgés lassan megszűnt, és a szürke, likacsos derekú sziklák lábától egy vékonyka füstcsík óvatoskodott a magasba. Késő délután, amikor a nap már a láthatár peremét kóstolgatta Nyugaton, a szárazföld teljesen eltűnt a messzeségben, csak a fekete füstoszlopot vélte még látni időnként, mint egy titokzatos, ismeretlen eseményre figyelmeztető felkiáltójelet. A sötétség később arra is fátylat vetett, és az öreg halász teljesen magára maradt barátnőjével, a sokhalú tengerrel, a sziporkázó égbolt alatt. Korgó gyomra egyre türelmetlenebbül jelezte az egész napi étkezés elmaradását, ezért néhány csalit erősített a zsinegekre, és a tengerbe dobva őket elheveredett a csónak fenekén. A víz halk sustorgása álmot hozott a szemére, de ez az álom teljesen más volt, mint a szokásos lázas révületek, melyek annak idején a kunyhójában háborgatták. Önmagát látta, amint az úszómedence szélén toporog, hiába unszolja az úszómestere, hogy ugorjon már, nem lehet baja, amíg ő ott van, csak áll és görcsösen markolja a lépcső karzatát, miközben csúfolódó osztálytársai azon viháncolnak, hogy aki fél a víztől, azt megeszik a halak. Aztán látta magát, amint szakadt ruhájú diákként kölcsönért kopogtat be a nagybácsijához, majd néhány másodperc múlva már a színpadon volt a boldogságtól mámoros társulat karjai közt, amint hálálkodva szorongatják, lapogatják a hátát és diadalittasan cipelik ki a vállukon az ünneplő közönség elé. Aztán szörnyű csend támadt körülötte, és egy folyóparton toporgott tehetetlenül, mellette egy csuromvíz, zokogó, dús keblű asszonnyal. Amikor a fiút először meglátta a kunyhója küszöbén, kezében a szardíniákkal, valami olyasfélét érzett, mint hajdanán a színpadon, ha elfelejtette az éppen odavágó replikát. Akkor ösztönösen odébb rebbent a tekintete, mintha a súgót keresné, most halkan felnyögött álmában. Tudta már akkor is, hogy az, amire gondol, teljességgel lehetetlen, de nem tehetett róla: a gyanú újból és újból visszatért, és kereste az utat egy olyan bizonyosság felé, mely nem létezett sehol. Emlékezett arra a pillanatra, amikor először meglátta a tengert. Órák hosszat ült mozdulatlanul a parton, és estére bekérezkedett a falu egyik kunyhójába, hogy ott töltse az éjszakát. A család kedvesen fogadta, megvacsoráztatta és nem kérdezte senki, mit akar, annyira látszott rajta, hogy foglyul ejtette a tenger. Kezdetben kirítt a helybeliek közül választékos modorával, kifogástalan kiejtésével, de ahogy teltek az évek, mindinkább a környezetéhez fakult. Persze, ezt soha nem ismerte volna el mások előtt, hiszen annyira jólelkű, nyílt szívű embereknek tartotta őket, hogy a közéjük való beolvadást inkább dicséretes fegyverténynek tekintette. Nem kérdezték tőle, hogy miért jött és honnan, és azt sem tudakolták később, hogy hová költözik és miért hagyja el őket. A halászok kérdéseiket a tengernek tartogatták, egymás számára csak meséik, éjszakába nyúló történeteik voltak. Ezek a történetek általában ugyancsak halászokról szóltak, de sohasem róluk, mindig távoli vidékek vagy letűnt idők hasonló sorsú embereiről, akik a városiak könnyű élete helyett a tengerrel való viaskodás mindennapos gyötrelmeit választották. Bár nyíltan soha senki nem fogalmazta ezt meg, mindnyájan titkos büszkeséget éreztek ilyenkor, és a nemes küzdelemben való együvétartozás melengető érzése jóleső meghittséggel töltötte fel ezeket az órákat. Egyszer egy idegen vetődött a vidékre, aki a történeteiket hallva maga is előállt néhány sztorival, melyek a folyami horgászok életéről szóltak, de ezeket idegenkedő hallgatás fogadta. Az idegen, látván hogy nincs kapása, egy nosztalgikus sóhajjal zárta az elbeszélését: „De hol vannak ma már azok a folyók...?” „Ott, ni” – mutatott a tenger irányába az öreg halász, és a kunyhójába ballagott lefeküdni. Népszerűsége ettől kezdve töretlenül ívelt felfelé és akkor érte el a csúcspontját, amikor a nagy hal legyőzése után a hatalmas csontvázzal partra szállt. De a tengeren töltött magányos napok másféle gyümölcsöt is hoztak a számára. Erre csak akkor ébredt rá, amikor egyre inkább zavarni kezdte, hogy a falubeliek legtávolabbi rokonaikat is idecipelték, hogy az ő szájából hallhassák a „tenger legyőzésének” nem mindennapos történetét. Lelkiismeret-furdalás kezdte gyötörni, hogy olyasmiről locsog fűnek-fának, ami tulajdonképpen nem tartozik senkire, csak őrá és a tengerre, meg hogy amit tesz, az nem más, mint ellenfelének folytonos megalázása, pellengérre állítása. És egyre erősödött benne a gyanú, hogy semmi sem úgy volt, ahogy képzeli, hogy lényegében nem ő a győztes, hanem a tenger, mely ezzel az ajándékba adott alamizsnával bizonyította az ember esendőségét, leküzdhetetlen hajlamát, hogy az önmaga köré szőtt történetek összefércelt pillanatait többre tartsa az örökkévalóságnál. A repülőhal is képes néhány másodpercre a levegőbe emelkedni – mondta a fiúnak –, mégsem tart igényt arra, hogy madárnak nevezzék. Ami a végső elhatározást megérlelte benne, az végül mégis a fiú árulása volt, aki egy reggel bárgyú mosollyal az arcán megállt a kunyhó küszöbén. „Találd ki, mit hoztam neked?!” Nem találta ki. A meglepetés egy vékonyka füzetecske volt, mely őróla szólt, pontosabban a nagy hal elejtésének történetéről. Egy muki írta, aki ráadásul nem is az ő, hanem a fiú előadásában hallotta az esetet, és azon nyomban világgá kürtölte, persze: megengedhetetlen torzításokkal. Felháborodásában rögtön elzavarta a fiút, aki sírva ment végig a kunyhójához vezető ösvényen, és többször visszanézett, hátha meggondolja a dolgot és visszahívja. „Nincs szükségem rád, többé ne gyere!” – kiáltotta utána, és nem hatotta meg a másik arcára kiülő elkeseredett megdöbbenés. Még aznap összeszedte a legszükségesebb holmijait, és odébbállt.

A sokhalú világtenger egy olyan pontjára telepedett, ahol senki nem ismerhette, mivel senki nem lakott a környéken. Mindössze egy vándorkereskedő bukkant rá egy alkalommal, aki jó szimatával azonnal megérezte az üzletet, és azóta havi rendszerességgel szállította neki a sót, a teafüveket és a jófajta dohányt. A kereskedőt csak egy dolog érdekelte: az, hogy minden alkalommal több halat csikarjon ki tőle a hozott áruért, és mivel ez többé-kevésbé sikerült is neki, hétpecsétes titokként kezelte kliense hollétét, nehogy a mindig résen levő konkurencia lecsapja őt a kezéről.

A gyomor ekkor – tiltakozásul a túl hosszúra nyúlt álom ellen – ismét mocorogni kezdett, és az öreg halász nehézkesen tápászkodott fel a csónak fenekéről, hogy életet dörzsöljön a hűvös éjszakától elgémberedett tagjaiba. Enni, enni valamit – ez volt az első gondolata, de a laza zsinegek nem érezték át a helyzetét. A tenger felszíne valószerűtlenül sima volt, az éjszaka holdtalan, és a csillagok, mint pásztor nélküli nyáj, rendezetlenül szállták meg a fekete legelőt.

Az a néhány mozdulat, melyet felébredése óta végzett, elegendő volt, hogy teste felmelegedjen, már nem fázott és nem érzett éhséget sem, és kellemes kábulat kerítette hatalmába. Ismerős volt ez az érzés, mindig ilyesfélét érzett, ha eltökélte, hogy végre rendezi az életét. Ilyenkor minden végtelenül egyszerűvé vált, minden kérdés körül két lehetséges válasz alkotott egységes, kikezdhetetlen burkot, és olyan nyugalom költözött a lelkébe, mint amilyen hajdan a kimeszelt, kitakarított szobájában töltötte el, és amely szinte tapinthatóan áradt a helyüket megtalált és ebben tökéletesen megbékélt tárgyakból. A megtalált világrend békéje volt ez, a káoszból frissen, még nedves fürtökkel kilépő világé, melyben a sokhalú tenger alul volt, a sokcsillagú égbolt odafent, a bárka a kettő közt, a bárkában ő és őbenne a titok, mely most már titok marad a világ végezetéig.

Az öreg halász tudta, hogy „vízválasztóhoz” érkezett, hogy ez az a pillanat, amikor barátnőjét örökre megtarthatja vagy örökre elveszítheti. És megértette, hogy semmi sem volt véletlen, az a jel sem, melyet ott és akkor a folyóparton kapott, és az sem, hogy a nagy hal éppen az ő horgára akadt azon a napon. Hogy miért éppen ő a kiválasztott, azt nem tudta, de érezte, hogy ha akarna sem tehetne ellen semmit. Erósz azonban nem lehet erőszakos, a szerelmesek – ha fájó szívvel is – mindig felkínálják a választás szabadságát. Az egyik zsinór megrándult, és az öreg halász ösztönösen utána kapott. A húzás erejéből érezte, hogy nagy zsákmány lehet, óriási, talán a nagy hal még nagyobb társa akadt a horgára. Elengedte a kötelet, leült a bárka orrában, és – mintha álmában – csak nézte, nézte a szünet nélkül pergő orsót. Amikor már nem volt tovább és a húzás ereje kimozdította a csónakot a helyéből, felugrott, és baltájával egyetlen csapással elmetszette a zsinórt. Majd sorjában a többit is, míg végül a gazdátlanul lebegő zsinórvégek olyanná tették a bárkát, mintha egy álmatagon egy helyben kapálózó pók lenne.

Akkor levetette az inget, a cipőket, a nadrágot, a zoknikat és végül a szürkésfehér alsót. Majd összefogta a ruhadarabokat, az elnyűtt cipőket gondosan párba illesztette, és a csónak orrába helyezte őket.

Aztán állt egy ideig így, mezítelenül, meggörbülve, miközben ujjai a bárka peremét markolták, és a sötétlő vizet bámulta.

*

Többé soha nem látták az öreg halászt, a vándorkereskedő is (bevallása szerint) csak fekete, füstös romokat talált a kunyhója helyén.

Persze meglehet, hogy mégsem így történt, hogy egy nap majd a kezébe kerül valahol ez a vékony brosúra, és akkor majd bosszankodva ismeri fel: nincs választása, a sokhalú világtenger mélye az egyetlen menedék. Partjait ugyanis már réges-rég birtokába vette a locsogó-fecsegő emberiség.