Wagner esete

Előszó

Némi könnyebbséget engedek meg magamnak. Ebben az írásban nem csupán gonoszkodásból dicsérem Bize-t Wagner rovására. A sok tréfa közepette előhozakodom valamivel, ami távolról sem tréfadolog. A sorsom volt, hogy hátat fordítsak Wagnernak; ezután pedig valami egyebet megkedvelni – győzelem. Pedig talán senki sem gabalyodott bele veszedelmesebben a Wagner-mániába, senki sem védekezett elszántabban ellene, senki sem örült neki jobban, hogy megszabadult tőle, mint én. Nagy sora van ennek! – Akartok-e néhány szót hallani róla? – Ki tudja, hogyan nevezném, ha moralista volnék? Talán önmagamon aratott diadalnak. – Ám a filozófus nem szereti a moralistákat…és a szépen hangzó szavakat sem szereti…

Valójában a décadence problémája foglalkoztatott a legmélyebben – erre pedig megvolt a magam jó oka. „Jó és Gonosz” csupán e probléma játékmodora. Ha volt szemünk a hanyatlás jeleihez, akkor megértjük a morált is – megértjük, mi rejtőzik legszentebb nevei és értékképletei mögött: az elszegényedett élet, a vég akarása, a nagy fáradtság… A morál tagadja az életet… Ilyen feladathoz önfegyelemre volt szükségem – állást kellett foglalnom minden ellen, ami csak beteg bennem, Wagnert és Schopenhauert egyaránt ide sorolva, ide sorolva az egész modern „emberiességet”. – Mély elidegenedésre, elhidegülésre minden iránt, kijózanodásra mindenből, ami időbeli, időszerű: de leginkább Zarathusztra szemére volt szükségem, arra a szemre, amely az egész emberi tényálladékot iszonytató magasságból képes áttekinteni – maga alatt látni… Ilyen cél elérésére vajon milyen áldozattól zárkózna el? Milyen „önmagán aratott diadaltól?” Milyen „ön-megtagadástól”?

Legnagyobb élményen egy gyógyulás volt. Wagner nem egyéb egyik betegségemnél.

Nem mintha háládatlannak akarnék mutatkozni e betegséggel szemben. Ha ezen írással fönntartom a tételt, hogy Wagner káros, azt nemkülönben fönntartom, hogy ennek ellenére nélkülözhetetlen – a filozófusnak. Egyebekben meglehetünk Wagner nélkül: ám a filozófusnak nem áll jogában, hogy elkerülje Wagnert. A filozófus legyen kora rossz lelkiismerete – ehhez pedig kora legjobb ismeretével kell rendelkeznie. De hol találna Wagnernél a modern lélek labirintusához avatottabb vezetőt, ékesszólóbb lélekbúvárt? Wagnerból a modernitás legbensőségesebb nyelve beszél: sem a jó, sem pedig a gonosz oldalát nem rejti véka alá, teljességgel elfelejtett szégyenkezni önmaga előtt. És megfordítva: majdnem teljesen áttekintettük a modern értékét, ha megértettük Wagnernél a jót és a gonoszt. Tökéletesen megértem, ha manapság egy zenész így szól: „Gyűlölöm Wagnert, de már senki mást nem tudok elviselni.” Ám megérteném azt a filozófust is, aki így nyilatkozna: „Wagner összefoglalja a modernitást… Nincs más hátra, wagneristának kell lenni…”

A Wagner-ügy

Torinói levél 1888 májusából

ridendo dicere severum…

(nevetve mondani a komoly dolgokat – a ford.)

1.

Hiszik-e vagy sem, tegnap huszadszor hallottam Bizet mesterművét? Szelíd áhítattal kitartottam újra, megint csak nem szaladtam el. Ez a türelmetlenségem aratott győzelem meglepett. Mennyire tökéletes ez a mű! Mi magunk is „mesterművé” válunk a hallgatása közben. – És valóban: ahányszor csak a Carment hallgattam, úgy tűnt, sokkal inkább filozófus, jobb filozófus leszek, mint egyébként: olyan türelmes lettem közben, olyan boldog, annyira keleties, olyan röghöz kötött… Öt óra hosszat ülni: a szentésg első foka! – Mondjam-e, hogy Bizet zenekari hangzása az egyetlen, amelyet még el tudok viselni. Az a másik zenekari hangzás, amely manapság túlsúlyban van, a Wagner-féle, brutális, mesterkélt és „ártatlan” is egyben, ekképp a modern lélek mindhárom érzékéhez egyaránt beszél – mennyire ellenemre van ez a wagneri zenekari hangzás! Sirokkónak nevezem. Hideg veríték üt ki rajtam a hallatán. Ezzel szép időm tovaszállt.

Tökéletesnek tűnik ez a zene. Könnyedén, hajlékonyan és udvariasan közelít. Szeretetreméltó, nem verejtékszagú. „A jó az könnyed, minden isteni finom lábon szalad”: esztétikám első tétele ez. Ez a zene gonosz, kifinomult, végzetszerű: mindeközben népszerű marad – mert egy faj, nem pedig egy egyén kifinomultsága munkál benne. Gazdag. Pontos. Épít, szervez és elkészül: ekképp teszi az ellentétet a zene polipjává, „végtelen melódiává”. Hallottunk-e már fájdalmasabban tragikus hanghordozást színpadon? És ugyan, mi módon érték ezt el? Fintorok nélkül! Hamisítás nélkül! A nagy stílus hazugsága nélkül! – Végezetül pedig: ez a zene értelmes emberek, szintén zenésznek tekinti hallgatóját – ezzel lesz Wagner ellenpontja, aki – lehetett egyébként bármilyen, mindenesetre a világ legudvariatlanabb zsenije volt (Wagner csak olyannak tekint minket mintha, mitegy…) –, addig mondogat valamit, amíg csak kétségbeesésében nem hisz neki az ember.

Még egyszer hangsúlyozom: amikor Bizet beszél hozzám, jobb ember leszek. És jobb zenész is, jobb hallgató. De lehet-e egyáltalán jobban hallgatni a zenét? – Beásom a fülem ez alá a zene alá, hallgatom az okát. Úgy rémlik, megélem keletkezését – reszketek a bármely merész lépést követő veszedelmektől, és ujjongva örülök azoknak a szerencsés véletleneknek, amelyekben Bizet ártatlan. – És milyen különös! Alapjában véve nem gondolok rá, vagy nem tudom, hogy voltaképp mennyire rá gondolok. Mert közben egészen másféle gondolatok járnak a fejemben. Észrevettétek már, hogy a zene felszabadítja a szellemet? Hogy szárnyakat ad a gondolatnak? Hogy annál inkább filozófus valaki, minél inkább zenész? – Mintha csak villám hasítana az absztrakció szürke egébe; a fény elég erős a dolgok finom körvonalaihoz; a nagy problémák megragadásához; mintha hegycsúcsról tekintenénk át a világot. – Most éppen a filozófiai pátoszt határoztam meg. – És egyszer csak válaszok hullanak az ölembe, megoldott problémák kis jégesője és bölcsesség-zápora… Hol vagyok? – Bizet termékennyé tesz… Minden jó termékennyé tesz. Nincs más hálám azért, nincs más bizonyítékom sem arra, ami jó.

2.

E mű szintén megvált; nem Wagner egyedül a „Megváltó”. E művel veszünk búcsút a párás északtól, minden gőzös wagneri eszménytől. Ettől már a cselekmény is megvált. Mérimée-től kapja a szenvedély logikáját, a legrövidebb utat, a kemény szükségszerűséget; a cselekményben mindenekelőtt a forró égöv uralkodik, a száraz levegő, a levegő limpidezzája (tisztasága – a ford.). Itt minden tekintetben megváltozott az éghajlat. Itt másfajta érzékiség beszél, más érzékenység, más vidámság. Ez a zene vidám; ám ez nem francia vagy német vidámság. Vidámsága afrikai; végzet lebeg fölötte, boldogsága rövid, hirtelen támad és nincs rá bocsánat. Irigylem Bizet-t azért, hogy volt bátorsága ehhez az érzékenységhez, amely a művelt európai zenében eleddig nem rendelkezett nyelvvel – ehhez a déliesebb, barnább, napégette érzékenységhez… Milyen jót tesznek nekünk boldogságának sárga délutánai! Közben kipillantunk az ablakon: láttuk-e valaha is simábbnak a tengert? – És mennyire megnyugtatóan beszél hozzánk ez a mór tánc! Sikamlós bánatában még a mi tehetetlenségünk is megismeri egyszer a jóllakottság érzését! – Végre itt van a szerelem, a természetbe visszafordított szerelem! Nem egy „előkelő szűz” szerelme! Semmi kicentizett szentimentalitás. Hanem a szerelem mint végzet, mint végzetszerűség, a cinikus, ártatlan, kegyetlen – és éppen ezért természetes – szerelem! A szerelem, amelynek eszköze a háború, alapja pedig a nemek kölcsönös halálos gyűlölete! Sohasem láttam még, hogy a tragikus vicc, amely a szerelem lényegét jelenti, ilyen szigorúan fejezte volna ki magát, ilyen szörnyű módon alakult volna képletté, mint Don José utolsó kiáltásában, amellyel befejeződik a mű:

„Igen! Én öltem meg őt

én – imádott Carmenemet!”

– A szerelem ilyetén felfogása (az egyetlen, amely méltó a filozófushoz) ritka: ezer egyéb közül is kiemel egy műalkotást. Mert átlagban a művészek is azt teszik, mint bárki más, sőt rosszabbat – félreértik a szerelmet. Wagner úgyszintén félreértette. Azt hiszik, önzetlenek a szerelemben, mert a másik lény előnyét akarják, gyakorta a saját előnyük ellenére. Ám ehhez birtokolni akarják azt a másik lényt… Itt még Isten sem jelent kivételt. Távolról sem azt gondolja: „mi közöd hozzá, ha szeretlek is?” – hanem iszonytató lesz, ha nem szeretik viszont. L’amour – és e mondás istenekre és emberekre egyaránt érvényes – est des tous les sentiments le plus égoiste, et par conséquent, lorsqu’il est blessé, le moins généreux. (B. Constant). (A szerelem valamennyi érzelem között a legönzőbb, következésképpen a legkevésbé nagylelkű, ha megsérül. – a ford.).

3.

Most már látják, mennyire megjavított engem a zene? – Il faut méditerraniser la musique (a zenét délvidékivé kell tenni – a ford.): megvan az oka, hogy ezt a képletet fogalmaztam meg (Jón-rosszon túl, 255 §). A visszatérés a természethez, az egészséghez, a vidámsághoz, az ifjúsághoz, az erényhez! – Jóllehet éppen én voltam az egyik legkorruptabb wagnerista… Képes voltam rá, hogy komolyan vegyem Wagnert… Ó, azt a vén varázslót! Mi mindennel el nem ámított minket! Az első, amit művészete kínál nekünk, nagyítóüveg: belenézünk és nem hiszünk a szemünknek – minden nagy lesz, maga Wagner is nagy lesz… Micsoda okos csörgőkígyó! Egész életében „odaadásról”, „hűségről”, „tisztaságról” csörgött előttünk, és az önmegtartóztatás dicséretét hangoztatva visszahúzódott a romlott világtól! – Mi meg hittünk neki…

– Hát nem hallgatnak rám? Wagner problémáját többre tartják Bizeténél? Én sem becsülöm alá, bizony, megvan a maga varázsa. A megváltás kérdése maga is tiszteletreméltó probléma. Wagner semmiről sem gondolkodott olyan mélyen, mint a megváltás kérdéséről: áldozata a megváltás áldozata. Bárki is keres nála megváltást, hol egy emberke, hol egy asszonyka, ez az ő problémája. – És milyen gazdagon variálja vezérmotívumát! Milyen ritka, milyen mély értelmű kitérők! Ugyan ki tanította nekünk, ha nem Wagner, hogy az ártatlanság előszeretettel vált meg érdekes bűnösöket? (A Tannhäuser este.) Vagy hogy az örök zsidó is megváltást talál, vagyis röghöz kötött lesz, ha megházasodik? (A bolygó hollandi esete.) Vagy hogy romlott vénasszonyok élvezik, ha szűzies ifjak váltják meg őket? (Kundry esete) Vagy hogy a szép lányok leginkább annak örülnek, ha olyan lovag váltja meg őket, aki wagnerista? (A Mesterdalnokok este.) Vagy hogy a férjes asszonyok azt szeretik, ha egy lovag váltja meg őket? (Isolda este.) Vagy hogy a „régi Istent”, miután morális szempontból minden tekintetben kompromittálta magát, végül egy szabad szellem és immoralista váltja meg? (A Niebelung este.) Csodálják-e Önök e végső mélyértelműséget? Vajon megértik-e? Részemről… óvakodom attól, hogy megértsem… Inkább bizonyítani akarom, semmint vitatni, hogy a szóban forgó művekből egyéb tanulságok is levonhatók. Hogy a wagneri balett kétségbeejtheti és erényessé is teheti az embert! (Újfent a Tannhäuser esete.) Hogy a lehető legrosszabb következményekkel számolhatunk, ha nem bújunk idejében ágyba (megint csak a Lohengrin esete). Hogy sohasem tudhatjuk pontosan, voltaképpen kivel is kötünk házasságot (harmadízben a Lohengrin esete). – Tristan és Isolda dicsőíti a tökéletes férjet, akinek, egy bizonyos esetben, egyetlen kérdése van csupán: „Miért nem mondtátok ezt nekem már előbb? Ennél mi sem egyszerűbb!”  A felelet pedig így hangzik:

„Nem mondhatom meg neked

és kérdésedre a választ

immár sohasem leled.”

A Lohengrinben a kutatás és kérdezés ünnepélyes kiközösítésével találkozunk. Wagner ezzel, „a feltétlenül hinned kell” keresztényi fogalmát képviseli. A legmagasabb, legszentebb dolgokat sérti meg azzal az ember, ha szemlélete tudományossá lesz… A bolygó hollandi azt a magasröptű tant hirdeti, hogy a nő a legmegfoghatatlanabbat is megragadja, azaz wagneri nyelven szólva, „megváltja”. E helyt engedtessék meg nekünk egy kérdés. Föltéve, hogy ez igaz, vajon kívánatos volna-e? Mi lesz az „örök zsidóból”, akit egy nő imád és „megköt”? Egyszerűen nem lesz örök már; megnősül és többé nem tartozik ránk. – A valóság nyelvére fordítva: a művészek és a zsenik veszélye – pedig az „örök zsidók” művészek és zsenik – a nő: a vesztük a nő, aki imádja őket. Alig néhánynak van csak elég erős jelleme ahhoz, hogy ne romoljék meg, ne szenvedje el a „megváltást”, ha úgy érzi, Istenként imádják – hamarosan leereszkedik a nőhöz. – A férfi gyáva minden örök-asszonyival szemben: a nőcskék pedig ezt tudják jól. – A női szerelem számos esetében, sőt talán a legnevezetesebbekben, ez a szerelem finomabb parazitizmus csupán, befészkeli magát egy idegen lélekbe, sőt időnként még az idegen testbe is – ó, és mindig a „gazda” rovására! Ismerjük Goethe sorsát a morállal átitatott, vénykisasszonyos Németországban. A németeknek mindig visszatetsző volt, csak a zsidó nők között talált igaz csodálókra. Schiller – a nemes Schiller, aki nagy szavakat sugdosott a fülükbe – csak ő volt igazán szívük szerint való. Ugyan mit vetettek Goethe szemére? A „Venusberget”; meg hogy ő a velencei epigramma költője. Már Klopstock erkölcsi prédikációt tartott neki; és volt idő, amikor Herder, ahányszor csak Goetheről beszélt, mindig előszeretettel használta a „Priaposz” szót. Magát a „Wilhelm Meistert” is a hanyatlás szimptómájának ítélték, afféle morális „ebek harmincadjára jutásnak”. A hős „szelíd szarvasmarha sereglete”, „méltatlansága”, feldühítette például Niebuhrt, aki végül zokszavakban tör ki, amleyet Biterolf is megénekelhetett volna: „Semmi sem kelt fájdalmasabb benyomást annál, mint amikor egy nagy szellem saját kezűleg nyirbálja meg szárnyait, és virtuozitását valami sokkalta kicsinyesebb dologban keresei, azzal, hogy kitér a nagyobb dolog elől”… Mindenekelőtt azonban az előkelő szűz háborodott föl: Németországban minden „Wartburg”-féle kisebb udvar keresztet vetett magára Goethe neve hallatán, a Goethében lakozó „tisztátalan szellemet” elűzendő. – Ezt a történetet ültette át a zenébe Wagner. Magától értetődik, hogy megváltja Goethét; ám okosan úgy jár el, hogy egyszersmind pártját fogja az előkelő szűznek is. Ekképp menekül meg Goethe: egy imádság menti meg őt, egy előkelő szűz emeli magához…

Mit gondolt volna Goethe Wagnerról? – Goethe egyszer föltett egy kérdést, mi lehet az a veszély, amely minden romantikus feje fölött lebeg, a romantikus-végzet. Válasza így hangzik: „megfulladnak az erkölcsi és vallási abszurditások kérődzésén”. Rövidebben: Parsifal. A filozófus még epilógust is fűz ehhez. Szentség – az utolsó talán, amit nép és nő a magasabb rendű értékekből még meglát, az eszmény láthatára mindenre, ami természettől rövidlátó. Filozófusok között azonban, mint minden láthatár, merő meg nem értés csupán, amolyan kapuzárás az előtt, ahol a filozófus világa kezdődik – az ő veszélye, az ő eszménye, az ő értéke… Udvariasabban szólva: La philosophie ne suffit pas au grand nombre. Il lui faut la sainteté. (A filozófia nem elegendő a tömegnek. Neki a szentségre van szüksége. – a ford.)

4.

– Elmesélem még a „gyűrű” történetét. Ide tartozik. Egy megváltás története ez is: csakhogy ezúttal Wagnert váltják meg. – Wagner egész életében úgy hitt a forradalomban, mint bármelyik francia. A mítosz rúnaírásában kereste, és azt hitte, hogy a Siegfriedben tipikus forradalmárt talált. – „Honnan jön a világ minden gyalázata?” – tette föl Wagner mgában a kérdést. „A régi szerződésekből”: adta meg a választ, mint bármely forradalom-ideológus. Magyarán szólva: szokásokból, törvényekből, morálokból, intézményekből, mindenből, amin a régi világ, a régi térsadalom nyugszik. „Hogyan takarítsuk el a gyalázatot a világból?” „Hogyan takarítsuk el a régi társadalmat?” Oly módon, hogy a „szerződéseknek” (hagyománynak, morálnak) hadat üzenünk. Siegfried ezt teszi. Korán kezdi, nagyon korán: már a származása is hadüzenet a morálnak – házasságtörésből származik, vérfertőző viszonyból jön a világra… Nem a monda, hanem Wagner találja föl e radikális vonást; e ponton kijavította a mondát… Siegfried ott folytatja, ahol elkezdte: csak az első impulzust követi, minden hagyományt, minden tiszteletet, minden félelmet elhárít magától. Ami nem tetszik neki, azt megdönti. A lehető legtiszteletlenebbül gázol a régi istenségek testébe. Fő vállalkozása azonban abban csúcsosodik ki, hogyb egyenjogúsítsa a nőt, „megváltsa Brünnhildét”… Siegfried és Brünnhilde; a szabad szerelem szentsége; az aranykor nyitánya; a régi morál isteneinek alkonya – a rosszat megszüntettük… Wagner hajója sokáig vidáman ezen az útvonalon evickélt. Kétségkívül itt kereste legfőbb célját. – Ám mi történt? Szerencsétlenség. A hajó zátonyra futott; ám Wagner szilárdan ült a helyén. A zátony a schopenhaueri filozófia volt; Wagner egy ezzel ellentétes világnézeten üldögélt eltökélten. Mit zenésített meg? Az optimizmust. Wagner igencsak elszégyellte magát. Ráadásul olyan optimizmust, amelyre Schopenhauer roppant rossz címkét ragasztott – az alantas optimizmust. Megint csak szégyenkezett. Sokáig törte a fejét, a helyzete kétségbeejtőnek látszott… Végül kiút derengett föl előtte: mi lenne, ha a zátonyt, amelyen megfeneklett, utazása céljaként, hátsó szándékaként, tulajdonképpeni értelmeként interpretálná? Éppen az volt a célja, hogy itt fusson zátonyra. Bene navigavi, cum naufragium feci…(jól hajóztam, hiszen hajótörést szenvedtem – a ford.) És ezzel a Niebelung „gyűrűt” Schopenhauer nyelvére fordította. Minden félresikeredik, minden tönkremegy, az új világ pontosan olyan rossz, mint a régi – a Semmi, a hindu Kirké int… Brünnhilde, akinek a régi szándék szerint a szabad szerelmet dicsőítő dallal kellett volna búcsúztatnia, szocialista utópiával álltatva a világot, „amellyel minden rendbe jön”, most más feladatot kap. Először Schopenhauert kell tanulmányoznia; „A világ mint akarat és képzet” negyedik könyvét kell megverselnie. Wagnert megváltották… Teljes komolysággal mondom, megváltás volt ez. Schopenhauer jótette mérhetetlen hálára kötelezte Wagnert. A décadence filozófusa adta meg először a décadence művészének igazi énjét.

5.

Előttünk áll e kifejezés: a décadence művészének. És e ponton ezennel megkomolyodom. Távol áll tőlem, hogy tétlenül nézzem, amikor ez a décadenct megrontja egészségünket – ráadásul a zenénket is! Ember egyáltalán Wagner? Nem betegség-e inkább? Amihez csak hozzáér, azt beteggé teszi – beteggé tette a zenét.

Tipikus décadent, aki szükségképpen érzi magát romlott ízlésűnek, amely vele magasabb ízlésre tart igényt, ez aztán romlottságát törvényként, haladásként, beteljesítésként képes érvényre juttatni.

Csak ne tiltakozzunk! Csábereje tart a végtelenhez, tömjénfüst gomolyog körülötte, félremagyarázását „Evangéliumnak” hívják – mindazonáltal nem csupán a lelki szegényeket győzte meg!

Kedvem kerekedett kinyitni kissé az ablakot. Levegőt! Minél több levegőt!

Nem csodálkozom, hogy Németországban ámítják magukat Wagnerrel az emberek. Az ellenkezőjén csodálkoznék. A németek olyan Wagnert csináltak maguknak, akit tudnak tisztelni: sohasem voltak pszichológusok, még hálásak is a félreértésért. De hogy még Párizsban is álltatják magukat Wagnerrel, ahol az emberek jószerével pszichológusabbak a pszichológusnál! Még Szentpétervárott! Ahol olyasmit is megsejtenek, amit még Párizsban sem! Mennyire összenőtt Wagner az egész európai décadence-szal, hogy ez őt nem érezni décadent-nak! Hozzá tartozik: főszereplője, legnagyobb neve… Azzal tisztelik meg magukat, hogy őt a felhők fölé emelik. – Már az is a décadence jele, hogy nem védekeznek ellene. Legyöngült az ösztön. Az a vonzó, amitől iszonyodni kellene. A szájukra azt veszik, ami gyorsabban dönt végromlásba. – Akartok netán egy példát? Csupán azt a szabályzatot kell megfigyelnünk, amelyet a vérszegény, a köszvényes vagy a cukorbeteg ír elő magának. A vegetariánus meghatározása: olyan lény, akinek erősítő diétára van szüksége. A kártékonyt kártékonynak érezni, önmagunkat a kártékonytól eltiltani tudni, az ifjúság, az életerő jele. A kimerült embert csábítja a káros: a vegetariánust a főzelék. Maga a betegség is lehet az élet stimulánsa: csak elég egészségesnek kell lennünk e stimulánshoz. Wagner fokozza a kimerültséget: ezért vonzza a gyöngéket és a kimerülteket. Ó, az öreg mester csörgőkígyó-boldogsága, amikor azt látta, hogy mindig pontosan a „kisdedek” közelednek hozzá!

Előrebocsátom a következő szempontot: Wagner művészete beteg. Színpadra állított problémái tiszta hisztériaproblémák, indulatának görcsei, túlhajtott érzékenysége, ízlése, amelynek mindig erősebb fűszerekre volt szüksége, kiegyensúlyozatlansága, amelyet elvnek álcázott, nem utolsó sorban hősei és hősnői megválasztása, fiziológiai típusként tekintve őket (valóságos beteg-társulat!): ez mind együtt, minden kétséget kizáró kórképet tár elénk. Wagner est une névrose (Wagner nem egyéb, mint neurózis – a ford.). Semmi sem közismertebb manapság, semmit sem tanulmányoztak alaposabban, mint az elfajzás Proteusz-természetét, amely itt művészetnek és művésznek álcázza magát. Orvosaink és filozófusaink Wagnerben legérdekesebb esetüket találták meg, vagy legalábbis nagyon tökéletes esetet. Wagner pontosan azért a par excellence modern művész, a modernitás Cagliostrója, mert semmi sem modernebb az idegrendszer ezen általános megbetegedésénél, túlérettségénél és túlzott érzékenységénél. Művészetében a lehető legmegtévesztőbb módon kevert össze mindent, amire ma mindenkinek a legnagyobb szüksége van – a kimerült ember három legnagyobb stimulánsát, a brutális, a mesterkélt és az ártatlan (az idióta) elemet.

Wagner a nagy végromlás a zenére nézve. Megsejtette benne az eszközt, amelynek segítségével a fáradt idegek ingerelhetők – és ezzel beteggé tette a zenét. A művészetnek nem keveset adott: a legkimerültebb embereket ismét talpra állította, a félholtakat visszahívta az életbe. Hipnotikus műfogások mestere, akár a legerősebb embereket is cudarul a földhöz teremti. Wagner sikere – az idegeken aratott győzelme, következésképpen a nőknél elért sikerei – az egész gőgös zenei világot titokzatos művészetének tanítványává tette. És nem csupán a gőgöset, hanem az okosat is… Ma csak a beteg zenével keresnek pénzt; nagy színházaink Wagnerből élnek.

6.

– Ismét némi könnyebbséget engedek meg magamnak. Azt az esetet tételezem fel, hogy Wagner sikere kézzelfogható alakot ölt, és ő emberbaráti zenetudósként elvegyül a fiatal művészek között. Mit gondolnak, hogyan nyilatkozna ebben a helyzetben?

Barátaim – mondaná –, szóljunk néhány szót egymás között. Rossz zenét könnyebb csinálni, mint jót. Tessék? Hogy ezen kívül még előnyösebb is? Hatékonyabb, meggyőzőbb, lelkesítőbb, megbízhatóbb? Wagneribb?... Pulchrum est paucorum hominum (A szépség csak keveseknek való – a ford.). Elég baj! Értjük a latint, értjük talán még a saját hasznunkat is. A szépnek megvan a maga bibije: tudjuk. Mire jó tehát a szépség? Miért nem inkább a nagyság, az emelkedettség, a gigantikusság, ami a tömegeket mozgatja? – És még egyszer: könnyebb gigantikusnak lenni, mint szépnek; ezt tudjuk…

Ismerjük a tömegeket, ismerjük a színházat. A legjobbak, akik ott ülnek, német ifjak, fölszarvazott Siegfriedek, meg egyéb wagneristák, akiknek szükségük van az emelkedettre, a mélyre, a lenyűgözőre. Ezt még meg tudjuk adni nekik. A másik felének meg, a művelt hülyéknek, a jelentéktelen fapofáknak, az örök-asszonyiaknak, a boldogan emésztőknek, röviden szólva a népnek ugyancsak szüksége van az emelkedettre, a szépre, a lenyűgözőre. Ennek is megvan a maga logikája. „Erős, aki felzaklat minket; isteni, aki felemel minket; mély az, aki sejtelmet támaszt bennünk.” – Szánjunk tehát rá magunkat, zenész uraimék: zaklassuk föl őket, emeljük föl őket, támasszunk bennük sejtelmeket. Ezt még meg tudjuk adni nekik.

Ami pedig a sejtelmeket illeti: „stílus” fogalmunknak itt a kiindulópontja. Mindenekelőtt csak semmi gondolat! Semmi sem kompromittálóbb, mint egy gondolat! Hanem a gondolat megelőző állapot, a még meg nem született gondolatok zsivajgó nyüzsgése, az eljövendő gondolatok ígérete, a világ, ahogy volt, mielőtt Isten megteremtette – a káosz rosszabbra fordulása… a káosz kelt sejtelmeket…

A mester nyelvén szólva: végtelenség, de melódia nélkül.

Másodszor pedig, ami e felzaklatást illeti, az részben inkább a fiziológiára tartozik. Tanulmányozzuk mindenekelőtt az eszközöket. Némelyek magához a belsőségekhez szólnak (Händellel szólva, kaput nyitnak), egyebek a gerincvelőt bűvölik el. A hangszín dönt itt; majdnem közömbös, ami fölcsendül. Finomítsuk csak ezt a pontot! Mi egyébre pazarolnánk magunkat? Legyünk csak jellegzetesek a hangzásban egészen a bolondériáig! Csak szellemünket gazdagítja az is, ha a hangzás útján leszünk rejtélyesek! Ingereljük az idegeket, verjük agyon őket, alkalmazzunk villámlást és mennydörgést – az felzaklat…

Mindenekelőtt azonban a szenvedély zaklat fel. – Ugyebár egyetértünk a szenvedély dolgában? A szenvedélynél semmi sem olcsóbb! Nagyon jól meglehetünk a kontrapunktika minden erénye nélkül, nem kell ehhez semmit sem tanulni – a szenvedély a legfontosabb! A szépség rázós ügy: jó lesz óvakodni tőle!... Hát még a melódia! Feketítsük be, ne kíméljük, ha eszményünket istenigazából komolyan vesszük, feketítsük csak be a melódiát! Nincs veszélyesebb egy szép melódiánál! Semmi sem rontja meg az ízlést biztosabban! Elvesztünk, drága barátaim, ha netán ismét megszeretjük a szép melódiákat!...

Alaptétel: a melódia amorális. Bizonyíték: Palestrina. Használati utasítás: Parsifal. A melódia hiánya már önmagában szentesít…

És éppen ez a szenvedély meghatározása – avagy a csúf gimnasztikája az enharmónia kötelén. Csak semmi restség, barátaim, merjünk csúfak lenni! Wagnerben megvolt ehhez a bátorság! Hajigáljuk el kíméletlenül önmagunkról az undorkeltő harmónia sarát! Ne kíméljük a kezünket! Csak így leszünk természetesek…

Végezetül még egy utolsó tanács! Talán összefoglalja az összes többit. – Legyünk idealisták! – Ez ha nem is a legokosabb, mindenesetre a legbölcsebb, amit csak tehetünk. Emelkedettnek kell lennünk, nekünk magunknak nemkülönben, ha az embereket föl akarjuk emelni. Lebegjünk a felhők fölött, csapjunk hűhót a végtelennel, aggassuk körül magunkat hangzatos és látványos szimbólumokkal! – Sursum! Bumbum! (a katolikus Sursum corda! – „emeljük föl szívünket” paródiája – a ford.) – bizony nincs ennél jobb tanács! Legyen az érvünk az „emelkedett kebel”, szószólónk pedig a „szép érzelem”. Még mindig az erénynek van igaza a kontrapunktikával szemben. „Hogy is ne lehetne jó az, aki megjavít minket?” – mindig így következtetett az emberiség. Tehát javítsuk meg az emberiséget! – ettől majd jók leszünk (ettől majd magunk is „klasszikusok” leszünk – Schiller „klasszikus” lett). Az alantasabb ingerek, az úgynevezett szépség utáni kapkodás enerválta az olaszokat: maradjunk mi csak németek! Még Mozart zenéhez való viszonya is – Wagner ezt vigaszképpen mondta nekünk – frivol volt alapjában véve… Sohasem engedjük meg, hogy a zene „pihenésül szolgáljon”; „felvidítson”; „szórakoztasson”. Ne szórakoztassunk soha! – elvesztünk, ha a művészetről ismét hedonistaként gondolkodunk… A XVIII. század legrosszabb része ez… Mellesleg szólva, semmi sem volna hathatósabb ellene, mint sit venia verbo (engedtessék meg a kifejezés – a ford.), egy adag – erénycsőszködés. Csak az kölcsönöz méltóságot! – És válasszuk meg a sötét tekintetre, nyilvános nyöszörgésre, keresztény sóhajtozásra igazán alkalmas órát, amikor a nagy, keresztény együttérzést közszemlére állíthatjuk. „Az ember romlott: kiváltja meg? Mi váltja meg?” – De ne válaszoljunk. Fő az óvatosság! Küzdjük le vallást hőn alapítani sóvárgó becsvágyunkat! De senki sem kételkedhet benne, hogy mi váltjuk meg, hogy csak a mi zenénk váltja meg… (Wagner „Vallás és művészet” című dolgozata).

7.

Elég már, elég! Attól tartok, a végén még nagyon is világossá válik, hogy jókedvű tréfálkozásom közepette rájöttem a szomorú igazságra – megpillantottam a művészet, valamint a művész hanyatlásának képét. Az utóbbit, ezt a jellemgyöngeséget, átmenetileg talán a következőképpen fogalmazhatnánk meg: a zenész egyre inkább színész lesz, művészete egyre inkább egy tehetség hazugságaként fejlődik. A továbbiakban alkalmam nyílik (főművem egyik fejezetében, amelynek címe „A művészet fiziológiája”) közelről bemutatni, hogyan határozza meg a művészet ezen általános színésziességgé alakulása a fiziológiai elfajzás kifejezését (pontosabban szólva a hisztéria egy formáját), hogy a Wagner által kezdeményezett művészet minden egyedi romlása és esendősége, például optikájának nyugtalansága, hogyan kényszeríti ki minden pillanatban szemlélője állásfoglalásának megváltoztatását. Semmit sem értünk Wagnerből, amíg nem látunk egyebet benne a természet játékánál, önkényességénél, hangulatnál, véletlenszerűségnél. Ő nem „hiányos”, „szerencsétlen”, „ellentmondásos” zseni volt, amint ezt olyan gyakorta mondogatták. Wagner valami tökéletes volt, tipikus décadent, akiből hiányzik minden „szabad akarat”, és minden vonásának megvan a maga szükségszerűsége. Ha nem Wagnerben van valami érdekes, akkor az nem egyéb, mint a logika, amellyel egy fiziológiai rendellenesség mint gyakorlat és folyamat, mint az elvek megújítása, mint az ízlés válsága következtetésről következtetésre, lépésről lépésre megnyilvánul.

Ezúttal csupán a stílus kérdésénél időzöm. – Mi emez minden irodalmi décadence-t? Az, hogy az élet már nem hatja át az egészet. A szó függetlenedik és kiugrik a mondatból, a mondat túlárad és elsötétíti az egész oldal értelmét, az oldal önálló életre kél az egész rovására – és az egész nem egész immár. Ez a hasonlat érvényes a décadence minden stílusára: mindahányszor az atomok anarchiája, az akarat széthullása, az „individuum szabadsága”, morálisan szólva, az „az egyenlő jogokat mindenkinek” politikai elméletévé fejlődik. Az élet, az önmagával azonos élénkség, az élet lüktetése és burjánzása a legkisebb egységbe kénytelen visszahúzódni, míg minden egyéb elszegényedik életben. Mindenütt bénulás, ínség, dermedés vagy ellenségesség és káosz: mindkettő annál inkább szembeötlő, a szervezetnek minél magasabb formáiig emelkedünk föl. Az egész már egyáltalán nem él: csak mesterségesen összerakták, kiszámították, amolyan műtermék csupán.

Wagnernél kezdetben volt a hallucináció: nem a hangok, hanem a taglejtések hallucinációja. Csak hozzájuk keres hang-szemiotikát. Ha csodálni akarjuk őt, akkor e ponton vegyük szemügyre, munka közben: ahogy itt szétválaszt, amint kis egységekhez jut, ahogy ezeket élettel tölti meg, megmozgatja, láthatóvá teszi. Ám ezután kimerül az ereje: a többi már semmire sem jó. Milyen szegényes, zavart, laikus módon „építkezik”, mennyire szánalmas az a kísérlete, hogy legalább összeillessze mindazt, ami nem egymásból nőtt ki! Eljárása a wagneri stílusra egyébként is emlékeztető freses de Goncourt stílusára hasonlít: az ember végül is megkönyörül ennyi ínség láttán. Hogy Wagner a saját képtelenségét organikus alakokká öltöztette egy elvben, „drámai stílust” iktatott törvénybe, ahol egyáltalán a stílusra való képtelenségét állapíthatnánk meg csupán – mindez merész szokásnak felel meg, amely Wagnert egész életében végigkísérte: elvet tételez, ahol egy képesség hiányzik neki (mellesleg szólva, e ponton nagyban különbözik a jó öreg Kanttól, aki másfajta merészséget kedvelt: vagyis mindenütt, ahol nélkülözött valamely elvet, „képességet” tételezett az emberben…). Még egyszer hangsúlyozom: Wagner csak a legkisebb dolgok föltálalásában csodálatra- és szeretetre méltó, a részletek megközelítésében – minden joga megvan arra, hogy e tekintetben elsőrangú mesterré kikiáltását várja tőlünk, mint zenénk legnagyobb miniatüristája, aki a legkisebb térben az értelem és az élet édessége végtelenét sűríti össze. Gazdagsága színben, félárnyékban, az elhaló fények titokzatosságában annyira kifinomult, hogy utólag majdnem minden zenészben a túlzott erőteljesség benyomását kelti. – Ha nekem hisznek, akkor Wagner legmagasabb rendű fogalmát nem abból nyerik, ami ma tetszik benne. Ezt a tömegek meggyőzésére találták ki csupán, ám ettől a magunkfajta ember úgy hőköl vissza, akár túlságosan frissen festett freskótól. Mi tetszik nekünk a Tannhäuser nyitány agacante (fölzaklató) brutalitásában? Vagy a Wallkür-cirkuszban? Ami a színházon kívül Wagner zenéjéből népszerű lett, az nagyon is kétes ízlésű és megrontja az ízlést. A Tannhäuser-induló szerintem lelkifröccs kínálgatással gyanúsítható; a Bolygó hollandi nyitánya sok hűhó semmiért; A Lohengrin előjátéka adta az első megejtő, igazán jól sikerült példáját annak, hogy mi módon lehet a zenével is jól hipnotizálni (egyetlen olyan zenét sem kedvelek, amelynek becsvágya nem terjed tovább annál, hogy uralkodjon az idegeken). De a magnetizáló és a frissen mázolt freskót festő Wagneren kívül van még egy Wagner, aki félreteszi az apró kincseket: zenénk legnagyobb melankolikusa, tapintatos pillantásokkal, finomságokkal, vigasztaló szavakkal tele, amelyeket tekintve őt még senki sem szárnyalta túl, egy nyomott kedélyű és álmos boldogság hangjainak mestere… Wagner legbensőségesebb szavainak lexikona…, öt, tizenöt ütemből álló tiszta zene tiszta, apró dolgai, amelyeket nem ismer senki… Wagnerben a décadents erénye élt, a részvét…

8.

– „Nagyon jó! De hogyan ábrándulhat ki valaki ebből a décadentből, ha véletlenül nem maga is décadent az illető?” – És megfordítva: hogyan nem ábrándulhat ki? Csak próbálják meg! Fogalmuk sincs róla, kicsoda Wagner voltaképpen egy egészen nagy színész! Létezik-e egyáltalán mélyebb, súlyosabb színpadi hatás? Vessenek csak egy pillantást ezekre az ifjakra – megdermedtek, falfehérek, elállt a lélegzetük! Wageneristák: az égvilágon semmit sem értenek a zenéhez, és Wagner mégis úrrá lesz rajtuk… Wagner művészete száz atmoszféra nyomás kényszerével hat… csak hajoljon meg, kérem, úgysem tehet mást. Wagner a színész, zsarnok, pátosza minden ízlést, minden ellenállást legyőz. – Kiben volna meg a taglejtésnek ez a meggyőző ereje, ki látná meg ilyen jól, ennyire mindenekelőtt a mozgást! A wagneri pátosz e lélegzet-visszafojtása egy rendkívüli érzelem teljes átélésének szándéka, azon állapotok félelmet ébresztő hosszúsága, amelyekben már a pillanat is öl!

Zenész volt-e egyáltalán Wagner? Mindenképpen valamivel több: éspedig feledhetetlen historio (színész a régi Rómában – a ford.), a legnagyobb mimus, a legcsodálatosabb színházi zseni a németek között, a mi par excellence szcenikusunk. Máshová tartozik ő, nem a zenetörténetbe: ne tévesszük össze a valódi nagy zenészekkel! Wagner és Beethoven – blaszfémia ez – és végül igazságtalan is, magával Wagnerrel szemben… Zenészként is az is volt, ami általában: zenész lett, költő lett, mert a benne élő zsarnok, az ő színész-zsenije erre kényszerítette.  Semmit sem sejtünk Wagnerból, amíg meg nem sejtettük uralkodó ösztönét.

Wagner nem ösztönösen volt zenész. Ezt azzal bizonyította, hogy valamennyi törvényszerűséget, pontosabban szólva, minden zenei stílust föláldozott, hogy azt csináljon belőlük, amire szüksége volt: egy színházi retorikát, a mozgással való hatáskeltés, a szuggesztió, a pszichológiailag festői kifejező eszközét. Wagner itt elsőrangú újítónak és feltalálónak számíthat előttünk – mérhetetlenül fokozta a zene beszédképességét –: a nyelvként felfogott zene Victor Hugója ő. De még mindig föltéve, hogy a zene bizonyos körülmények között lehet nem zene is, hanem nyelv, eszköz, ancilla dramaturgica (a dramaturgia szolgálóleánya – a ford.). Wagner zenéje, ha a színházi ízlés, ez a roppant toleráns ízlés nem veszi védelmébe, egyszerűen rossz zene, a legrosszabb, amilyet egyáltalán csináltak valaha. Ha egy zenész nem tud háromig számolni, akkor „drámai”, „wagneri” lesz…

Wagner majdhogynem fölfedezte, milyen mágia gyakorolható még egy föloldott, mintegy elementárissá tett zenével is. Szinte félelmetesen tudatában van annak, mennyire nincs szüksége ösztönének a magasabb törvényszerűségekre és a stílusra. Elegendő az elementáris – hangzat, mozgás, szín, röviden szólva a zene érzékisége. Wagner zenészként sohasem számít ki semmit semmiféle zenész-lelkiismeretből: csak a hatás érdekli, soha semmi egyéb nem érdekli, csak a hatás. És nagyon jól tudja, ismeri, mire akar hatni! – Éppen olyan tévedhetetlen ebben, mint Schiller volt, mint minden színházi ember, a világ megvetésében is Schillerre emlékeztet, a világéban, amelyet a lábai elé kényszerít!... Színészek vagyunk akkor, ha egy belátásnyi előnnyel rendelkezünk a többi emberhez képest: nem kell igaznak lennie annak, ami igaznak hat. A tételt Talma fogalmazta meg: a színész egész pszichológiáját tartalmazza, ezenkívül tartalmazza – és ehhez nem férhet semi kétség! – ennek morálját is. Wagner zenéje sohasem igaz.

– Ám ezért tartjuk sokra: és ez így van jól. –

Amíg gyermetegek vagyunk, ráadásul wagneristák is, magát Wagnert gazdagnak tartjuk, sőt, a tékozló ember mintaképének, mi több, a hangzás nagybirtokosának. Azt csodáljuk rajta, amit a fiatal franciák Victor Hugón, a „királyi bőkezűséget”. Később aztán egyiket is, másikat is homlokegyenest ellenkező okokból csodálják: mesterként és a gazdaságosság példájaként, okos vendéglátóként. Senki sem versenyezhet velük abban, hogyan kell szerény költségráfordítással fejedelmi asztalokat „festeni”. – A wagnerista a maga hiszékeny gyomrával meg azon a koszton is jóllakik, amelyet a mester eléje varázsol. Mi többiek, akik mind a könyvektől, mind pedig a zenétől elsősorban szubsztanciát követelünk, és akiknek csupán „festett” asztalokat is alig szolgálnak fel, sokkal rosszabbul járunk. Magyarán szólva: Wagner nem ad nekünk elég harapnivalót. Recitativóján kevés a hús, sok a csont, és túl hosszú lére ereszti az egészet – a magam részéről „alla genovese”-nek kereszteltem: ám ezzel távolról sem hízelegni akartam a genovaiaknak, hanem inkább a régi recitativónak, a recitativo seccónak. Ami pedig a wagneri „vezérmotívumot” illeti, ehhez aztán hiányzik belőlem minden kulináris megértés. Ha már mindenképpen kényszerítenek rá, talán ideális fogpiszkálónak használnám, megragadva az alkalmat, hogy megszabaduljak az étek maradékától. Hátra volnának még Wagner „áriái” – de róluk inkább nem szólok egy szót sem.

9.

Wagner a cselekmény tervezésében is mindenekelőtt színész. Először is, a legfontosabb számára egy mindenképpen biztos hatású jelenet, igazi actio (megjegyzés: Igazi balszerencse volt az esztétikára nézve, hogy a dráma szót mindig „cselekménnyel” fordították. Nem csupán Wagner téved itt; mindenki más téved; még a filozófusok is, akik ezt is jobban akarják tudni bárki másnál. Az antik dráma éppen a nagy, patetikus jeleneteket kedvelte – pontosan a cselekményt zárta ki [a darab elején vagy a jelenet mögött helyezte el a cselekményt]. A dráma szó dór eredetű: és a dór szóhasználat szerint „eseményt”, „történetet” jelent, mindkét szó hieratikus értelmében. A legrégebbi dráma „helyi legendákat” ábrázolt, „szent történeteket”, amelyeken a kultusz alapítása nyugodott [tehát nem cselekvést, hanem történést]), a mozgás magas reliefjével fölzaklató jelenet – ezt mélyen gondolja el, csak ebből nyeri a jellemeket. Az összes többi innen származik, egy technikai ökonómia szerint, amelynek semmi alapja ahhoz, hogy finom legyen. Wagnernek nem Corneille közönségét kell kímélnie: hanem egy XIX. századit csupán. Wagner körülbelül úgy ítél „az egy a szükséges” felől (Lukács 10, 42), amint ma bármelyik színész ítéli meg azt: erős jelenetek sora, amelyek közül az egyik erősebb a többinél – és közben sok okos hülyeséget. Először igyekszik egy mű hatását biztosítani, a harmadik felvonással kezdi, ezzel a végső hatással bizonyítja maga előtt művét. Akit a színház ilyen gyökeres ismerete vezérel, az nincs kitéve annak a veszélynek, hogy ne adj’ isten, drámát alkot. A dráma kemény logikát követel: de mit törődött egyáltalán Wagner a logikával! Még egyszer hangsúlyozom: nem Corneille közönsége volt, amelyet Wagnernek kímélnie kellett: németek voltak mindössze! Jól tudjuk, hogy a drámaírónak milyen problematikánál kell összeszednie minden erejét s gyakorta vért izzadnia: a bonyodalomnak szükségszerűséget adni és a megoldásnak nemkülönben, úgy, hogy mindkettő egyetlen módon legyen lehetséges csupán, mindkettő a szabadság benyomását keltse (a legkisebb erőráfordítás elve). Nos hát, Wagner e munka közben nemigen izzadt vért; igaz viszont, hogy a bonyodalomhoz és a megoldáshoz a lehető legkevesebb erőráfordítást alkalmazza. Vegyük górcső alá Wagner cselekmény-„bonyolításának” bármely pontját – és ígérem, hogy a nevetés kerülget majd minket. Nincs szívderítőbb a Tristan bonyodalmainál, ha ugyan nem a Mesterdalnokok bonyodalmai. Wagner nem drámaíró, efelől ne legyenek kételyeink! Csupán szerette a „dráma” szót: ennyi az egész – mindig is szerette a szép szavakat. Ám írásaiban a „dráma” szó mindig is félreértésen alapult (no meg okosságon is: Wagner mindig az előkelőt játszotta az „opera” szóval szemben); – ahogy a „lélek” szó az újszövetségben úgyszintén merő félreértés. – Még a drámához sem volt eléggé pszichológus; ösztönösen kitért a lélektani motiválás elől – hogyan? Úgy, hogy az idioszinkráziát erőltette az előbbi helyére… Ez aztán modern, ugye? Roppant párizsias! Nagyon décadent!... Mellesleg szólva, a bonyodalmak, amelyeket Wagner a drámai lelemény segítségével valóban meg tud oldani, egészen másfélék. Lássunk egy példát! Tekintsük azt az esetet, amikor Wagnernek női hangra van szüksége. Egy egész felvonás női hangok nélkül – ez egyszerűen nem megy! Ám a „hősnők” pillanatnyilag mind foglaltak. Erre mit tesz Wagner? Egyenjogúsítja a világ legöregebb asszonyát, Erdát: „Gyerünk! Pattanj fel vén mamóca! Fakadj dalra, izibe!” És Erda énekel. Wagner elérte célját. A vénasszonyt azon melegében újfent eltakarítja a színről. „ Még mindig itt vagy? Tűnés! Szunyókálj nyugodtan tovább”! – In summa: e jelenet tele van mitologikus borzongással, amelyet szemlélve a wagneristának sejtelmei támadnak…

– „No és a Wagner-féle szövegek tartalma! Misztikus tartalma! Örök tartalma!” – Kérdés: hogyan vizsgáljuk meg e tartalmat, ezt az örök tartalmat? – A kémikus így válaszol: valóságosra, modernre fordítjuk Wagnert – legyünk még kegyetlenebbek: polgárira! Mi marad Wagnerből? – Köztünk szólva, megpróbáltam. Semmi sem szórakoztatóbb, semmit sem ajánlhatunk úgy séta közben, mint Wagnert megfiatalított arányokban elbeszélni magunknak: például a Parsifalt gimnáziumi képesítéssel rendelkező teológia hallgatóként (az előbbi nélkülözhetetlen a vegytiszta ostobasághoz). És micsoda meglepetések várnak ránk közben! Vajon hinnék-e, hogy a wagneri hősnők, mihelyt kissé levakartuk róluk a heroikus mázt, azon nyomban a megszólalásig hasonlítanak Madame Bovaryhoz! – Amint ennek fordítottja ugyancsak érthető: hogy Falubert-nek jogában állt hősnőjét skandinávra vagy karthágóira fordítani, és őt aztán, immár mitologizáltan, Wagnernek szövegkönyvként ajánlani. Igen, nagyjából és egészében úgy látszik, Wagner soha semmi iránt sem érdeklődött, csak ami iránt manapság a jelentéktelen kis párizsi décadents érdeklődnek. Mindig karnyújtásnyira a kórháztól! Az igazi, nagy, modern nagyvárosi problémák iránt! Kérem, ne kételkedjenek ebben!... Észrevették már (ez nemdebár csak az eszme-képzettársítás dolga), hogy a wagneri hősnőknek nem lesznek gyermekeik? – Képtelenek erre, ugye… A kétségbeesés, amellyel Wagner megrohanta azt a problémát, hogy Siegfried egyáltalán mi módon jöhetett a világra, elárulja, mennyire modernnek érezte e pontot. – Siegfried „egyenjogúsítja a nőt” – ám az utódok reménye nélkül. – Végül itt van még egy tény, amellyel tanácstalanul állunk szemben: Parsifal Lohengrin apja. Hát ezt meg hogyan csinálta? – Minden bizonnyal e ponton kell emlékezetünkbe idéznünk, hogy „a szűziesség csodákra képes!...”

Wagnerus dixit princeps in castitate auctoritas. (A szűziességet tekintve Wagner mondotta a legfontosabb dolgokat. – a ford.)

10.

Még egy szót Wagner írásairól, csak úgy futólag: nem egyebek ezek, többek között, az okosság iskolájánál. A Wagner által alkalmazott eljárások rendszere száz egyéb esetre alkalmazható – akinek füleik vagynak – hallják! Talán némi igényt támaszthatok a nyilvános elismerésre, ha a három legértékesebb főtételt pontosan ismertetem.

Mindaz, amit Wagner nem tud, fabatkát sem ér.

Wagner még sok mindent tudna, ám elvi szigorból lemond erről.

Amit Wagner tud, azt senki sem fogja utána csinálni, senki sem csinálta előtte és nem is szabad senkinek utánacsinálnia… ugyanis Wagner isteni…

E három tétel a wagneri irodalom kvintesszenciája; – a többi csak amolyan – „irodalom”.

– Eleddig nem minden zenének volt irodalomra szüksége: nem árt, ha itt kissé megvizsgáljuk a pontos okot. Talán az, hogy Wagner zenéje túl nehezen érthető? Vagy netán pont az ellenkezőjétől tartott, mármint hogy túlságosan könnyen értik meg – hogy nem elég nehezen érthető? – Valójában egész életében egyetlen tételt ismételgetett: hogy a zenéje nem csupán zenét jelent! Hanem többet is ennél! Mégpedig végtelenül többet!... Nem csupán zenét – így nem beszél egyetlenegy zenész sem! Még egyszer hangsúlyozom: Wagner nem tudott egészet alkotni, nem volt választása, részművet kellett csinálnia, „motívumokat”, taglejtéseket, képleteket, megkettőződéseket, megszázszorozódásokat, zenészként rétor maradt – alapvetően ezért kellett a „jelenetet” az előtérbe állítania. „A zene mindig eszköz csupán”: ez volt az elmélete, ez volt számára az egyetlen lehetséges praxis. Ám egyetlen zenész sem gondolkodik így. – Wagnernek az irodalomra volt szüksége, hogy mindenkit rábírjon arra, vegye komolyan zenéjét, fogja fel mélynek, „mert az a végtelent jelenti”; ezenközben ő volt az „eszme” kommentátora. – Mit jelent Elsa? No de semmi kétség: Elsa a „nép öntudatlan szelleme” („ezzel a felismeréssel lettem szükségképpen tökéletes forradalmár.”).

Emlékezzünk rá, hogy Wagner akkoriban volt fiatal, amikor Hegel és Schelling félrevezették az elméket; megsejtette, hogy azt tartja kezében, amit csak egy német vesz komolyan – „az eszmét”, mármint valamit, ami sötét, bizonytalan és sejtelmes; hogy a németek között a világosság nem egyéb ellenvetésnél, míg a logika cáfolat. Schopenhauer keményen becstelenséggel vádolta meg Hegel és Schelling korszakát – keményen, de igazságtalanul is: ő maga, a vén pesszimista pénzhamisító, semmivel sem volt „becsületesebb” híres-nevezetes kortársainál. Hagyjuk ki a morált a játékből: Hegel nem egyéb ízlésnél… És nem csupán német, hanem európai ízlésnél! – Olyan ízlés, amelyet Wagner megértett! – amelyről úgy érezte, hogy neki termett! Amelyet megörökített! – Csak alkalmazta a használati utasítást a zenére – föltalált magának egy stílust, amely „a végtelent jelenti” – ő lett Hegel örököse – a zene, mint „eszme”.

És mennyire megértették Wagnert! – Ugyanaz az embertípus, amely Hegelért rajongott, ma Wagnerért rajong; sőt, az iskolájában hegelies módon írnak! – Elsősorban a német ifjú értette meg őt. A két szó: „végtelen” és „jelentés” már elég volt: és ez valami példátlan módon megerősítette őt. Wagner nem a zenével hódította meg magának az ifjakat, hanem az „eszmével” – művészetének legrejtélyesebb része, bújócskázása száz meg száz szimbólum között, ideáljának polikrómiája (sokszínűsége – a ford.) vezeti és csalogatja Wagnerhoz az ifjakat; Wagner felhőképző zsenije, megfoghatatlan, kiszámíthatatlan gomolygása a levegőben, a tény, hogy mindenütt jelen van, ugyanakkor nincs sehol, ugyanúgy, ahogy Hegel a maga korában mindenkit félrevezetett és lépre csalt! Wagner sokfélesége, teljessége és önkényessége közepette találtak mintegy önmaguknál önigazolásra – és „megváltásra” – a német ifjak. Reszketve hallgatják, amint művészetében a nagy szimbólumok a ködös messzeségből szelíden mennydörögve fölerősödnek; akkor sem haragvók ezek, ha időnként baljósak, förtelmesek és hidegek. Nagyjából és egészében olyanok, mint maga Wagner, a rossz idő, a német idő rokonai! Az istenük Wotan: ám Wotan a rossz idő istene… Igazuk van ezeknek a német ifjaknak, amint csak egyszer lehet: hogyan is érezhetnék annak a hiányát, amit mi, mi halkionikusok (görög értelembe: békés és vidám emberek – a ford.) hiányolunk Wagnernél – a gaya scienzát; a könnyű lábat, a viccet, a tüzet, a bátorságot; a nagy logikát; a csillagok táncát, a merész szellemiséget; a délies lidércfényeket; a síma tengert – a tökéletességet…

11.

– Megmagyaráztam, hová tartozik Wagner – nem a zenetörténetbe. Mit jelent hát mégis a zene történetében? A színész megjelenését a zenében: roppant jelentős esemény ez, és ha meggondoljuk, talán még félelmet is ébreszt bennünk. Képletben kifejezve: „Wagner és Liszt”. – A zenészek becsületét, „ természetességüket” még sohasem tették veszedelmesebben próbára. Kézzelfogható: a nagy siker, a tömegsiker már nem a természetesség oldalán jelentkezik, színészkedni kell, ha a birtokába akar jutni az ember! Victor Hugo és Richard Wagner egy és ugyanazt jelentik: hogy a hanyatló kultúrákban, mindenütt, ahol a tömegek kezébe került a döntés joga, a természetesség fölösleges, mellékes és terhes lett. Csak a színész kelt még nagy lelkesedést. Ezzel jön el az aranykor a színésznek – számára és minden egyébnek, ami csak rokona. Wagner nagy csinnadratta közepette menetel minden előadó, ábrázoló és virtuóz művész élén; először is a karmestereket, a díszletezőket és a színházi énekeseket győzte meg. Ám meg ne feledkezzünk a zenekari zenészekről – ezeket az unalomtól „váltotta meg”… A Wagner által elindított mozgalom messze túlterjed a megismerés területére: vele együttjáró tudományok merülnek lassan föl az évszázados skolasztikából, Példának okáért kitüntetéssel emelném ki Riemann teljesítményét a ritmikában, minthogy elsőként érvényesítette az interpunkció fő fogalmát a zene területén is (sajnálatos módon egy csúf szó használatával: „Phrasierung”-nak nevezi). Hálatelt szívvel mondom: mindez a legjobb, a legfigyelemreméltóbb Wagner-tisztelők között – egyszerűen joguk van rá, hogy Wagner tiszteljék. Ugyanez az ösztön köti össze őket egymással, legmagasabb rendű típusokat látják benne, úgy érzik hatalommá, hamisítatlan nagyhatalommá alakultak át, mióta ő a saját parazsával lángra lobbantotta őket. Ha valahol, hát itt valóban jótékony hatású volt Wagner befolyása. E területen még sohasem gondolkodtak, akartak, dolgoztak ilyen sokat. Wagner mindezen művészeknek új lelkiismeretet adományozott: amit most megkívánnak, önmaguktól megkövetelnek, azt Wagner előtt sohasem követelték meg – korábban túlzottan is szerények voltak ehhez. Másféle szellem uralkodik a színházban, mióta Wagner szelleme uralkodik: a legnehezebbet követelik, keményen dorgálnak és csak ritkán dicsérnek – a jó, a kitűnő szabálynak minősül. Ízlésre már semmi szükség; hangra meg mégúgy se. Wagner csak tönkrement hanggal énekelhető: ez hat „drámainak”. Még a tehetség is ki van zárva. A minden áron való espressivo, ahogyan ezt a wagneri ideál, a décadence-eszmény megköveteli, nem nagyon viseli el a tehetséget. Ehhez az erény tartozik csupán – mármint az idomítás, az automatizmus, az „önrágalmazás”. Sem az ízlés, sem a hang, sem pedig a tehetség: a wagneri színpadhoz csupán egy a szükséges – a germánok!... A germánok meghatározása: engedelmesség és hosszú láb. Ez már aztán igazán mély értelmű összefüggés, hogy Wagner megjelenése időben egybeesik a „birodalom” megalapításával: mindkét tény ugyanazt bizonyítja – engedelmesség és hosszú láb. – Sohasem engedelmeskedtek jobban, sohasem parancsoltak jobban. Különösen a wagneri karmester méltó olyan korszakra, amelyet az utókor félénk tisztelettel a háború klasszikus korszakának nevez majd. Wagner aztán értett a parancsolgatáshoz; sőt, nagy tanár is volt ebben. Kérlelhetetlen akaratú emberként, életfogytiglani önfegyelmezőként parancsolgatott önmagának: Wagner, aki talán az önmegerőszakolás legnevezetesebb példáját adja a világnak, amellyel a művészetek története csak rendelkezik (még Alfierit, legközelebbi rokonát is túlszárnyalta ebben. Egy torinói lakos megjegyzése).

12.

Azzal a belátással, hogy színészünk tiszteletreméltóbb, mint valaha, veszélyessége még egyáltalán nem csappant meg… De ki kételkedik még abban, amit akarok – abban a három követelményben, amelyre a művészetért érzett haragom, aggodalmam és szeretetem miatt nyitottam a szám?

Hogy a színház ne uralkodjon a művészeteken.

Hogy a szín-ész ne tévessze meg az igazit.

Hogy a zene ne legyen a hazugság művészete.

Utóirat

– Az utóbb elhangzott szavak komolysága megengedi nekem, hogy e helyt egy kiadatlan értekezésből közreadjak néhány mondatot, amelyek, legalábbis komolyságomat illetően, minden kételyt eloszlatnak. Az értekezés címe a következő: Mibe kerül nekünk Wagner?

A Wagner-pártiságért komoly árat kell fizetni. Efelől egy sötét érzés még ma is él, ma is eleven. Még Wagner sikere, győzelem sem tépte ki gyökerestül ezt az érzést. Ám valaha erős, félelmetes, engesztelhetetlen gyűlölet volt ez, amely Wagner életének majdnem háromnegyed részében éreztette hatását. Nem lehet elég nagyra becsülni, értékelni azt az, amellyel Wagner nálunk, németeknél, találta szemben magát. Úgy védekeztünk ellene, akár valami betegség ellen – nem elvekkel – egy betegséget nem cáfolunk meg –, hanem szorongva, gátlásokkal, bizalmatlansággal, nyomott kedéllyel, undorral, komoran, mintha személyében valami komoly veszedelem ólálkodna körülöttünk. Esztéta uramiék csúfosan felsültek, amikor a német filozófia három iskolájából kiindulva, „ha, akkor”-jaikkal abszurd háborút viseltek Wagner elvei ellen – mit érdekelték Wagnert az elvek, még a sajátjaival sem törődött! Maguk a németek azonban az ösztöneikben elegendő észt hordoztak ahhoz, hogy e ponton maguknak ezt a „ha, akkor”-t megtiltsák. Valamely ösztön akkor gyöngül meg, ha megtelik racionalitással: mivel azáltal, hogy racionalizálja magát, meggyengül. Ha vannak olyan jelek, hogy – az európai décadence összkaraktere ellenére – létezik még az egészségnek bizonyos foka, bizonyos szimat-ösztön a németségben a káros és fenyegető iránt, akkor én a legkevésbé sem szeretném alábecsülni ezt a Wagnerrel szemben tanúsított szorongó ellenállást. A becsületünkre válik, sőt már önmagában is reményekre jogosít: ennyi egészséget Franciaország már nem áldozott volna erre. A németek, a történelemnek ezek a par excellence habozói, ma Európa legelmaradottabb kultúrnépe: ennek megvan a maga előnye – éppen ezért viszonylag a legfiatalabb is.

A Wagner-pártiságért komoly árat kell fizetni. A németek csak nemrégiben felejtettek el félni Wagnertől – aztán minden alkalommal újra meg újra átélték az örömöt, hogy megszabadultak tőle.(Megjegyzés. Egyáltalán német volt Wagner? Van néhány jó okunk rá, hogy föltegyük e kérdést. Nehéz benne egynémely német vonást fölfedezni. Amilyen sokat tanult, megtanult sok németet utánozni – ennyi az egész. Egész lénye ellentmond annak, amit eleddig németnek éreztek: nem is szólva a német zenészről! – Apja egy Geyer nevű színész volt. – A geyer már majdnem sas… (a német geyer szó keselyűt jelent – a ford.) Amit eleddig „Wagner életéről” forgalomba hoztak, az nem több fable convenue-nál (kedélyes mese – a ford.), ha ugyan nem rosszabb. Megvallom bizalmatlanságomat minden ponton, amelyen csupán maga Wagner a tanúság. Nem volt elég büszke ahhoz, hogy reá vonatkozó bármilyen igazságot elviseljen, senki sem volt kevésbé büszke, mint ő; Victor Hugóhoz hasonlóan még az önéletrajzi elemben is teljességgel hű maradt önmagához – azaz megmaradt színésznek.

Vajon emlékszünk-e még egy különös körülményre, amikor végül, és egészen váratlanul, ismét átélhettük ezt a régi érzést? Wagner temetésén történt, hogy az első Német Wagner Egylet, a müncheni, a sírján koszorút helyezett el, amelynek felirata azonnal nagy hírnévre tett szert. Így hangzott: „Megváltás a Megváltónak!” Mindenki csodálta azt magasrendű ihletettséget, amely e feliratot sugallta, mindenki csodálta az ízlést, amelyre a Wagner rajongóknak van előjoga; ám sokan (és ez bőven elég volt!) a következő röpke kis korrektúrát hajtották végre rajta: „Megváltás a Megváltótól!” – Így már mindenki föllélegzett. –

A Wagner-pártiságért komoly árat kell fizetni. Mérjük le ezt a kultúrára gyakorolt hatásán! Mozgalma voltaképpen kit állított előtérbe? Mit is terjesztett el nagy mértékben? – Elsősorban a laikus, a művészet-idióta arcátlansága. Ők szerveznek manapság egyleteket, amelyek majd „keresztülviszik” ízlésüket, ők szeretnének bírók lenni rebus musicis et musicantibus (múzsai és zenei dolgokban – a ford.). Másodsorban: mindig nagyobb fokú közömbösséget minden szigorú, előkelő, lelkiismeretes művészeti iskolával szemben; erre a helyre kerül a zsenibe vetett hit, amúgy német módra: vagyis a pökhendi dilettantizmus imádata (ennek képletével a Mesterdalnokokban találkozunk.) Harmadsorban, és ami a legrosszabb: a teatrokrácia – a színház elsőbbségébe vetett babonás hit, a színházi uralom jogának hite a művészeteken, a művészeten… Ám a wagneristáknak akár százszor is az arcukba kell vágni, mi a színház: valami művészet alatti dolog, valami eredendően másodlagos, valami eldolgozatlan, valami, amit a tömeghez igazítottak, a tömegekhez hazudtak! És mindezen még Wagner sem változtatott: Bayreuth nagy opera, de még csak nem is jó opera… a színház a demolátria (a népért való bálványimádó rajongás – a ford.) formája az ízlés dolgában, a színház a tömegek lázadása, népszavazás a jó ízlés ellen… A Wagner ügy éppen ezt bizonyítja: megnyerte a tömegeket – megrontotta az ízlést, sőt megrontotta opera-ízlésünket is!

A Wagner-pártiságért komoly árat kell fizetni. Mit művel a szellemmel? Wagner felszabadítja a szellemet? – Minden kétértelműség megfelel neki, minden kettős értelem és egyáltalán minden, ami a tudatlanokat rábeszéli, anélkül, hogy a tudomásukra hozná, mire is beszélték volna rá őket. Wagner tehát nagystílű csábító. Nincs a világon a szellemnek az a fáradt, kiélt, életveszélyes és a világot megrágalmazó ügye, amelyet művészete nagy titokban védőszárnya alá ne venne – a legsötétebb obskurantizmus az, amit az ideál fénypalástja alatt rejteget. Hízeleg minden nihilista (buddhista) ösztönnek és a zene álöltözetébe burkolja, hízeleg minden rendű és rangú kereszténységnek, a décadence minden vallási kifejezési formájának. Nyissátok fel füleiteket: minden, ami valaha is az elszegényedett élet talaján elősarjadt, a transzcendencia és a túlvilág egész pénzhamisítása, Wagner művészetében találja meg legfinomabb szószólóját – nem képletekben – Wagner túl okos a képletekhez –, hanem az érzékiségre való rábeszélésben, amely a maga részéről megint csak durvává és fáradttá teszi a szellemet. A zene, mint Kirké… Végső műve ebben legnagyobb mestermű. A Parsifal a csábítás művészetében örökre megtartja rangját, mint a csábítás zseniális fogása… Csodálom ezt a művet, azt kívánom, bárcsak én magam alkottam volna; ehelyett megértem csupán… Wagner sohasem volt ihletettebb, mint élete végén. A kifinomultság a szépséggel és a betegséggel alkotott szövetségben itt olyan messzire megy, hogy már-már árnyékba borítja Wagner korábbi művészetét – és túlontúl világosnak, egészségesnek tűnik. Értitek ezt? Az egészség, a világosság árnyékhatást kelt? Ez már szinte ellentmondás!... Ettől mi, szegény bolondok, olyan messze vagyunk. Soha nem élt még e világon nagyobb mestere a dohos, papi tömjénfüstnek – soha nem élt még minden kis végtelennek, minden reszketegnek és túlcsordulónak, a boldogság nyelvjárásszótára minden feminista cikkelyének ilyen ismerője! – Igyátok csak, barátaim, e művészet bájitalát! Sehol kellemesebb módját nem találjátok szellemetek lezüllesztésének, meg annak, hogy férfiasságotokat ott felejtsétek a rózsalugasban… Ó, ez a vén varázsló! Minden Klingsorok Klingsora! Hogyan háborúzik ellenünk, ellenünk, szabad szellemek ellen! A modern szellem minden gyávaságát hogyan beszéli rá varázslatos tündéri hangokkal az akaratra! – Ilyen halálosan még sohasem gyűlölték a megismerést! – Aki nem akarja, hogy itt félrevezessék, annak cinikusnak kell lennie, harapnia kell tudni, ha nem akar imádni. Nos hát, vén csábító! A cinikus figyelmeztet téged – cave canem … (óvakodj a kutyától – a ford.).

A Wagner-pártiságért komoly árat kell fizetni. Figyelem az ifjakat, akik sokáig ki voltak téve e fertőzésnek. A leggyakoribb és viszonylag ártalmatlan hatás az ízlés leromlása. Wagner úgy hat, akár a huzamosabb visszaélés az alkohollal. Eltompít, gyomorhurutot idéz elő. Specifikus hatás: a ritmusérzék tönkremegy. A wagnerista végül azt nevezi ritmikusnak, ami én, egy görög közmondással szólva, „a sár dagasztásának” nevezek. Ennél már sokkal veszélyesebb a fogalmak megrontása. Az ifjú hatökör lesz – afféle „idealista”. A tudomány fölé helyezi magát; ebben a mester színvonalára helyezkedik. Viszont adja a filozófust; írja a Bayreuthi Lapokat; minden problémát az atya, a fiú és a szent mester nevében old meg. A legszörnyűbb mindenképpen az idegek leromlása. Menjünk csak végig éjszaka nagyobb városaink utcáin: mindenütt azt halljuk, hogy ünneplő dühvel, görcsös igyekezettel gyötörnek hangszereket – vad üvöltés kíséretében. Mi folyik ott? – Az ifjak imádják Wagnert… Bayreuth a hidegvízzel operáló gyógyintézetre rímel. – Tipikus távirat Bayreuthból: máris megbántam. – Wagner nem tesz jót az ifjaknak; a nőkre viszont végzetes. Orvosilag téve föl a kérdést, voltaképpen micsoda egy wagnerista nő? Úgy tűnik, a fiatal asszonyok orvosa nem tudná elég komolyan fölállítani ezt a lelkiismereti alternatívát: ez vagy az. – De ők máris választottak. Két urat nem lehet szolgálni, ha Wagnernek hívják az egyiket. Wagner megváltotta a nőt; a nő ezért építette neki Bayreuthot. Tökéletes áldozatból, teljes odaadásból: a nőnek aztán semmije sincs, amit Wagnernek oda ne adna. Elszegényedik a Mester érdekében, megható jelenet, amint meztelenül ott ácsorog előtte. – A wagnerista nő – a legszédítőbb kétértelműség, ami csak létezik manapság; ő Wagner ügyét testesíti meg… ügye az ő jegyében diadalmaskodik… Ó, ez a vén rabló! Elrabolja ifjainkat, még asszonyainkat is elrabolja és a barlangjába hurcolja… Ó, ez a vén Minotaurosz! Mi mindenbe nem került már nekünk! Évről-évre hosszú sorban vezetik legszebb leányainkat és ifjainkat a labirintusába, csak azért, hogy elnyelje őket – Európa évről évre zengi: „Krétára, Krétára!...” (Offenbach: A szép Heléna kórusának szövegrészlete. – a ford.).

Második utóirat

– Olybá tűnik, levelem ki van téve annak, hogy félreértsék. Némely arcokon a hála vonásai rajzolódnak ki, szinte hallom a visszafogott, örvendező viháncolást. Ebben is, mint annyi másban, szeretném, ha megértenétek. – Ám amióta a német szellem szőlőhegyein új állat honos, a birodalmi féreg, a híres-nevezetes Rhinoxera (a rinocérosz és a filoxéra összetétele, Nietzsche leleménye – a ford.), egyetlen árva szavamat sem értik meg. A „keresztlap” (Kreuzzeitung – Nietzsche a konzervatív Neue preussische Zeitungra gondol, 1848 – 1938 – a ford.) bizonyítja ezt nekem, nem is szólva a központi irodalmi lapról. – Én adtam a németeknek a legmélyebb könyveket, amellyel egyáltalán csak rendelkeznek – ez éppen elegendő ok arra, hogy a németek egy szót se értsenek belőlük… Ha ebben az írásban háborúzom Wagnerrel – és mellesleg szólva, a német „ízléssel” ugyancsak –, ha a bayreuthi agyalágyultság számára kemény szavaim vannak, ezzel még távolról sem akarnék ünnepelni bármilyen másik zenészt. Más zenészek Wagnerrel szemben nem jönnek számításba. Rosszul áll az egész helyzet. A züllés általános. A betegség mélyre bocsátotta gyökereit. Ha Wagner marad a zene romjainak neve, ahogy a szobrászat romjait Bernininek hívják, akkor sem ő mindezeknek az oka. Csak fölgyorsította e folyamat tempóját – persze oly módon, hogy iszonyodva állunk e hirtelen lecsúszás, zuhanás előtt. A décadence naivitása élt benne: ebben állt az ő fölénye. Ebben hitt, a décadence semminemű logikája nem állította meg. A többiek haboznak – ez különbözteti meg őket. Semmi egyéb!... Felsorolom a közös vonásokat Wagner és a többiek között: a szervezőerő elsorvadása; a hagyományos eszközökkel való visszaélés, a célravezető, igazoló erejű képesség nélkül; a hamispénzverés a nagy formák utánzásában, amelyek számára ma senki sem elég erős, büszke, magabiztos és egészséges; a legkisebb dolgok túlélési képessége; szenvedélyre törekvés bármi áron; az elszegényedett élet kifejezésének kifinomultsága; egyre több az ideg a hús helyén. – Csak egyetlen zenészt ismerek, aki képes ma egy nyitányt egy darabból megmunkálni: őt pedig nem ismeri senki… Ami ma híres, az Wagnerhez képest nem „jobb” zene, hanem határozatlanabb csupán – közönyösebb, mert a felét máris elintézték azzal, hogy az egész már létezik. De Wagner teljes volt; Wagner volt a teljes leromlás; ám Wagner volt a bátorság, az akarat, a meggyőződés a leromlásban! Mi múlik például Johannes Brahmson? …Boldogsága német félreértés volt: Wagner ellenfeleként fogták föl őt – szükségük volt egy ellenfélre! – Ebből nem szükségszerű zene lesz, hanem mindenekelőtt túlságosan sok zene! – Ha nem vagyunk elég gazdagok, akkor legyünk büszkék szegénységünkre!... Sokáig rejtélyt jelentett számomra az a szimpátia, amely Brahmsból itt-ott tagadhatatlanul árad, azon bizonyos pártérdektől, párt-félreértéstől eltekintve: míg végül, majdhogynem véletlen révén, rájöttem, hogy ő bizonyos embertípusra hat. A képtelenség melankóliája dolgozik benne; nem a bőségből alkot, hanem szomjazik a bőségre. Ha leszámítjuk utánzását, amit a nagy, régi, vagy az egzotikus-modern stílusformákból kölcsönöz – akkor ő a másolás mestere – legsajátosabb vonásként marad a vágy… Ezt sejtik meg a vágyakozók, meg a mindenféle kielégítetlen ember. Túl kevés benne a személyiség, a központ… Ezt nagyon jól értik a „személytelenek”, a periférikusok – ezért szeretik őt. Különösen a kielégítetlen nők kedvenc zenésze ő. Ötven lépéssel odébb ott van a wagnerista nő – amint ötven lépéssel Brahms fölött ott van Wagner – a wagnerista nő, ez a jellegzetes, érdekes, ám mindenekelőtt a legbájosabb típus. Brahms megható, amíg titkon rajong, vagy önmagát gyászolja – ebben „modern” ő –; kihűl, és már nem tartozik ránk, mihelyt klasszikusoktól örököl… Brahmsot szívesen nevezik Beethoven örökösének: ennél óvatosabb eufemizmust nem ismerek. – Mindaz, ami ma a zenében a „nagy stílusra” igényt tart, ekképp vagy velünk szemben hazug, vagy önmagával szemben. Ez az alternatíva éppen eléggé elgondolkodtató: tartalmazza e két eset értékének kazuisztikáját. „Hazug velünk szemben”: ez ellen a legtöbb ember ösztöne tiltakozik – nem akarják, hogy becsapják őket –; persze én még mindig inkább ezt a típust választanám a másikkal szemben („hazug önmagával szemben”), Az én ízlésem már csak ilyen. A „szellemi szegények” kedvéért kézzelfoghatóbban kifejezve: Brahms – vagy Wagner… Brahms nem színész. – A másféle zenészek jó része Brahms kategóriájába csoportosítható. – Egy árva szót sem szólok Wagner okos majmairól, például Goldmarkról: a „Sába királynőjével” bekerülünk az állatseregletbe és mutogathatjuk magunkat. – Ma csak a kis dolgokat lehet jól, mesterien csinálni. Csak itt lehetséges még a becsületesség. – Ám egyáltalán nem képes gyógyítani a zene, a fő dolog, fő dolgában, a végzetszerűségben, nem képes megszólaltatni a fiziológiai ellentmondást – tehát nem lehet modern. A legjobb tanítás, a lelkiismeretesebb iskola, az alapvető intimitás, sőt az öreg mester társadalmi elszigeteltsége – mindez tüneti kezelés csupán, szigorúbban fogalmazva, illuzórikus, mert előfeltétele már nincs meg a testben: akár egy Händel erős fajtájáról van szó, akár egy Rossini túláradó állatiasságáról. – Ne mindenkinek van joga minden tanárra: ez egész korszakokra érvényes. – Önmagában nincs kizárva a lehetőség, hogy erősebb fajok maradványai, tipikusan korszerűtlen emberek, Európában valahol élnek még: ebből kiindulva remélhetnénk még a zenében is bizonyos megkésett szépséget és tökéletességet. Amiket mi még a legjobb esetben megélhetnénk, azok kivételek. A szabály alól, hogy a lezüllés uralkodik, hogy a lezüllés végzetszerű, semmiféle isten nem menti meg a zenét. –

Epilógus

– Húzódjunk vissza végül, hogy föllélegezhessünk, egy pillanatra abból a szűk világból, amelyben a személyek értékére vonatkozó minden kérdés elítéli a szellemet. Egy filozófusnak igénye van rá, hogy mossa kezeit, miután ilyen hosszasan foglalkozott „Wagner esetével”. – Megadom az én modernség-fogalmamat. – Minden korszak erejének méréséhez az a mérték is hozzátartozik, hogy milyen erényeket engedélyeznek és milyeneket tiltanak benne. Vagy a felszárnyaló élet erényei szerepelnek benne: ebben az esetben a végsőkig ellenáll a hanyatló élet erényeinek. Vagy maga a hanyatló élet ez a korszak – és akkor szüksége van a hanyatlás-erényekre is, akkor gyűlöl mindent, ami a teljességből származik, és az erők túláradó bőségével igazolja magát. Az esztétika változatlanul ezen biológiai előfeltevésekhez kötődik: létezik egy décadence esztétika és van egy klasszikus esztétika – a „magánvalóan szép” nem egyéb agyrémnél, akár az egész idealizmus. – Az úgynevezett morális értékek szűkebb szférájában nem találhatunk nagyobb ellentétet, mint az uralkodó morál és a keresztény értékfogalmak morálja: az utóbbi kifejezetten morbid talajból sarjad elő (az Evangéliumok pontosan azokat a fiziológiai típusokat mutatják be nekünk, amelyeket Dosztojevszkij regényei ábrázolnak), az uralkodó morál („római”, „pogány”, „klasszikus”, „reneszánsz”) éppen fordítva, a jó közérzet, a fölszárnyaló élet, a hatalom akarása, mint az élet elvének jelbeszéde. Az uralkodó morál éppen olyan ösztönösen mond igent, ahogy a keresztény tagad („Isten”, „túlvilág”, tiszta tagadások „önzetlensége”). Az előbbi még ad is a dolgoknak a bőségéből – derűsebbé teszi, megszépíti, értelmessé teszi a világot – míg az utóbbi elszegényíti, megfakítja, elcsúfítja a dolgok világát, tagadja a világot. A „világ” – keresztény szitokszó ez. – Az értékek optikájában mindkét ellentétforma szükségszerű: látásmódok ezek, amelyek hozzáférhetetlenek okok és cáfolatok számára. A kereszténység nem cáfolható, ahogy nem cáfolható egy szembetegség sem. A tudós agyalágyultság tetőpontja az volt, amikor a pesszimizmussal úgy küzdöttek, mintha az filozófia lett volna. Az „igaz” és „nem igaz” fogalmainak ebben az optikában, szerintem, nincs értelmük. – Ezzel szemben, ami ellen védeni kell magunkat, az a hamisság, az ösztön-villásnyelvűség, amely ezeket az ellentéteket nem akarja ellentétnek érezni: amilyen például Wagner akarata volt, aki az ilyen hamisságokban a kis mester rangjára tett szert. Az uralkodó morál az előkelő morál irányába tekint (az izlandi monda majdhogynem ennek legfontosabb oklevele), és ezzel szemben áll az ellentétes tan, az „alacsonysorúak evangéliuma”, amely a megváltás igényéről szólt!... Mellesleg említve, csodálom a keresztények szerénységét, akik Bayreuthba járnak. Én magam ki nem állnék bizonyos szavakat egy Wagner szájából hallani. Vannak fogalmak, amelyek nem tartoznak Bayreuthra… Hogyhogy? Olyan kereszténységről van szó netán, amelyet wagnerista nők számára igazítottak ki, esetleg maguk a wagnerista nők igazítottak helyre – hiszen Wagner öreg napjaiban a velejéig a femini generishez (a női nemhez – a ford.) tartozott? Még egyszer hangsúlyozom: a mai keresztények túlságosan szerények szerintem… Ha Wagner keresztény volt, akkor Liszt talán egyházatya! – A megváltás igényének, minden keresztény igények kvintesszenciájának az efféle paprikajancsikhoz semmi köze: ez a décadence legtisztességesebb kifejezési formája, a reá mondott legmeggyőződésesebb, legfájdalmasabb Igen emelkedett szimbólumokban és prédikátumokban. A keresztény meg akar szabadulni önmagától. Le moi est toujours haissable – Az én mindig gyűlöletes (Pascal – a ford.). – És megfordítva: az előkelő morál, az uralkodó morál egy önmagára való diadalittas Igent-mondásban gyökerezik. Önigenlés ez, az élet önimádata, tehát emelkedett szimbólumokra és prédikátumokra van szüksége, de csak azért, „mert túlságosan is csordultig telt a szíve”. Az egész szép, az egész nagy művészet ide tartozik: háládatosság mindkettő, lényege szerint.

Másrészt nem vehetünk el tőle egy ösztön-ellenállást a décadentekkel szemben, bizonyos gúnyt, sőt iszonyodást sem szimbolikájuktól: mindezek jószerével bizonyítékai. Az előkelő római a kereszténységet foeda superstitiónak (gyalázatos babonaság – a ford.) érezte: emlékszem rá, milyennek érezte a keresztet Goethe, az utolsó előkelő ízlésű német. Hiába is próbálnánk előhozakodni értékesebb, szükségszerűbb ellentétekkel…

(Az „előkelő morál” és a „keresztény morál” ellentétéről először az én „Adalék a morál genealógiájához” című írásom tanít: e könyvnél talán nincs is döntőbb fordulat a vallási és morális megismerés történetében. E könyvnek, amely mindannak próbaköve, ami hozzám tartozik, van szerencséje csak a legmélyebben gondolkodó és legszigorúbb emberekhez tartozhatni: a többinek nincs füle hozzá. Az embernek olyan dolgokban kell megtalálnis szenvedélyét, amelyekben ma senki más…)

– Ám manapság nem kivétel az ilyenféle hamisság, mint a bayreuthiaké. Mindannyian ismerjük a keresztény junker esztétikaellenes fogalmát, Ez az ellentétek közötti ártatlanság, ez a „jó lelkiismeret a hazugságban” inkább modern par excellence, majdnem ezzel határozható meg a modernség. A modern ember biológiailag, az értékek ellentétét jelenti, két szék között kuporog a pad alatt, egy lélegzettel mond igent és nemet. Nem csoda hát, hogy korunkban a hamisság hússá és vérré, sőt zsenivé változott. Hogy Wagner „köztünk lakozott”! Nem ok nélkül nevezem Wagnert a modernség Cagliostrójának… Ám tudásunk és akaratunk ellenére mindannyian hordozunk a testünkben szinte egymást kizáró forrásokból származó értékeket, szavakat, képleteket és morálokat – fiziológiailag szemlélve hamisak vagyunk… Mivel kezdődne a modern lélek diagnosztikája? Határozott bemetszéssel ezen ösztön-ellentmondásosságba, az ellentét-értékek elszigetelésével, legtanulságosabb esetük élveboncolásával. – A Wagner ügy szerencsés eset a filozófusoknak –, ezt az írást, tudjátok meg, a háládatosság ihlette…