A kortárs finn próza témái és tendenciái az irodalmi modernitás rendszerében
1.
Minden korszakolás és besorolás szükségszerűen mesterséges és önkényes, ugyanakkor végső soron létjogosult, amennyiben nem zárja ki a vele dialogikus viszonyban álló párhuzamos periodizációk és kategorizációk létjogosultságát, vagyis elismeri önmaga viszonylagosságát. A kortárs finn irodalom címkével való ellátásakor felmerülhet a posztmodem jelző. Másfelől a finn irodalomra történelmi periférikus meghatározottsága, valamint ebből eredő megkésettsége folytán nem, vagy csak fenntartásokkal alkalmazhatók a különféle stíluskorszak-elnevezések, így a posztmodem megnevezés is. Mindamellett legmegbízhatóbbnak látszik megtartani az általánosan elfogadott alteritás-modernitás, valamint a modernitáson belül a premodern-modern-posztmodern viszonykategóriákat. Ezen hármas osztáson belül pedig, már tekintettel a finn sajátságokra, a különböző stíluskorszakok helyett egymás mellé rendelhető tématrendeket és (izmus)tendenciákat lehet elkülöníteni.1
A modernitás mai látószögű végpontjánál, az 1990-es évek végén, jól kirajzolódóan létezik egy posztmodernista finn irodalom, amelynek megjelenése az 1980-as évek elejének jóléti és fogyasztói társadalmához köthető. Az önmagát ahistorikusnak és pluralistának valló posztmodernizmus már elnevezésével is elismeri viszonylagosságát a társadalmi-kulturális párbeszédben, irányzatként pedig csak párhuzamos létmódot nyer más kortárs finn irodalmi tendenciák mellett. Mivel azonban világolvasata alapvetően pluralista és dialogikus, a párhuzamos tendenciák közül a legrelevánsabb és ezért egyben a legversenyképesebb is.
2.
Ahhoz, hogy a kortárs finn prózairodalmat közelebbről bemutathassuk, szükséges a finn modernitás témáinak és tendenciáinak ismerete. Ez a pontos feltérképezésnek azért elengedhetetlen feltétele, mivel a mai irodalmat torzítások nélkül mai rálátással szemlélni szinte lehetetlen vállalkozás. Vizsgálatunk szempontjából a történeti távlat ilyetén beiktatása pedig azért bizonyul különösen érdekesnek és relevánsnak, mivel a premodern és a modern finn irodalom témái és tendenciái szembetűnő folytonosságot mutatnak a kortárs finn irodalom irányzataiban és motívumaiban. Ezt néhány példával lehet illusztrálni.
A posztmodern elmélete szerint a társadalmi-kulturális dialógusban az irodalom aktívan van jelen, ám az egyes szövegek között, illetve a szövegeken belül is megfigyelhető a párbeszédre törekvés. A posztmodernista irodalom voltaképpeni célja a kérdésfeltevés, a problematizáció, amely cél tökéletesen egybevág a premodern, részben brandesi vonalú realista finn irodalom problematizációs törekvéseivel.2 További példa a finn modernitás szervességére és kontinuitására a nőkérdést és az egyenjogúsítást előtérbe állító finn realista irányzat tematizációs rokonsága az 1980-as évek programszerű női szemszöget képviselő trendjével. Ezen kívül a Kai Laitinen által meghatározott népábrázolási hagyomány ismérveinek egy része szintúgy kimutatható a finn posztmodern irodalmában.3 Ilyen a népábrázolások tipikus antihőse, amely bizonyos transzformációkon keresztül jelentkezik nemcsak pl. Kerttu-Kaarina Suosalmi keverten realista-modernista színezetű Rakas rouva (1979; A drága asszony, 1992) című kisregényében, hanem az 1980-as és 1990-es évek posztmodernista prózájának rendkívül erőteljes, szinte rögeszmés gonosz-ábrázolásaiban, elsősorban Annika Idströmnél és Eira Stenbergnél.
A finn modernitás általános tendenciáit vizsgálva megállapítható, hogy a finn nyelvű irodalom a snellmani paradigmát követve kezdett modernizálódni nagyjából az 1860-as évektől, párhuzamosan a társadalmi és gazdasági modernizációval.4 A sajátos, megkésett finn modernizációból két fontos jellegzetesség adódik. Az egyik a témák rekurrenciája (a fent felsoroltakon kívül pl. még a munkásréteg, az identitáskeresés, a létszorongás, a társadalmi igazságosság keresése, a demokratizmus stb.), a másik a tendenciák rekurrenciája (különösen a realizmus, a szimbolizmus és az avantgarde). A viszonylagos megkésettség egy olyan folyamatot indított el, amely során az európai centrumból terjedő stílusirányzatok jellemzően egyszerre, egymással párhuzamosan, egy alkotói pályán, de még inkább egy művön belül jelentkeznek.5 Mindazonáltal az e megkésettségből eredő tematikus és tendenciális rekurrencia alapvetően pozitív előjelű, hiszen egyrészt egy adott korszakon vagy művön belül változatosságot, másrészt a modernitás irodalmában folytonosságot eredményez.
A megkésettségből következik továbbá az is, hogy rendkívül nagy szerepet kap a fordításirodalom, amely egyre újabb lendületet adott és ad ma is a stílusirányzatoknak és az alkotóknak. Nem volt elhanyagolható szerepe a fordításirodalomnak pl. az 1880-as évek jellegzetes társadalmi realizmusának kialakulásában vagy a modernista líra második világháborút követő kiteljesedésében.
3.
A finn modernitás kezdete a felvilágosodás programjának megvalósulásával, az autonómia korával esik egybe.6 A premodern XIX. században kiemelkedő jelentőségű Aleksis Kivi és a realista nemzedék jelentkezése.7 A finn nyelvű nemzeti irodalom megteremtése erős szálakkal kötődik a realista stílusirányzathoz és a finn vidék megjelenítéséhez. Ennek következménye pedig a finn modemitáson végigvonuló realista tendencia, valamint az agráréletforma tematizálása a modernista prózában egészen a legutóbbi időkig. Részben ez utóbbihoz köthető a modernista próza másik nagy témája, az identitáskeresés, amely legtöbbször a premodern agrárközösségtől fokozatosan elkülönülő és szorongó városi individuum küzdelmeiben jelentkezik.8
Az 1870-es évektől jelentkező realizmus a következő évtizedben ötvöződik bizonyos naturalista, majd később – főként Juhani Aho Lastuja (1891–1921, Forgácsok) című nyolckötetnyi novellagyűjteményében – impresszionista tendenciával. A finn századforduló meghatározó stílusirányzata azonban már a szimbolizmus, amelyet a finnek nemzeti romantikának hívnak. A XX. század első két évtizedének irodalmában párhuzamosan van jelen a még mindig snellmani alapokon álló szimbolizmus, az újrealizmus és a naturalizmus.
Pertti Karkama a finn modern két vezető tendenciájának a realizmust és a modernizmust nevezi. Ezek közé ékelődik a tagadást, a társadalmi radikalizmust és a harciasságot kifejezésmódjával is hirdető avantgarde.9 Egyes modernizmuskutatók szerint a finn irodalomban szükségtelennek tűnik az avantgarde-on belül megkülönböztetni a különféle izmusokat, mivel ezek csak közvetetten, nyomokban mutathatók ki. A finn avantgarde viszonylagos gyengesége ismételten a társadalmi-gazdasági megkésettségből vezethető le, hiszen az avantgarde természetéből adódóan előfeltételezi egy gazdaságilag erős polgárság viszonylag konzervatív esztétikai beállítódottságát, valamint egy erős premodern szimbolista-impresszionista stb. hagyományt, amellyel szembe lehetne fordulni.10 Ezek hiányában a független Finnország első két-három évtizedének irodalmában még mindig a nemzeti kultúra megteremtésének snellmani elve látszik érvényesülni. Mindamellett a finnországi svéd modernizmussal egyidejűleg jól megkülönböztethető egy igen erőteljes finn nyelvű expresszionista tendencia (Uuno Kailas és Yrjö Jylhä korai költészete, Aaro Hellaakoski prózája), továbbá egy kevésbé széleskörű futurista (Aaro Hellaakoski, P. Mustapää) és kubista hagyomány is. Ezekhez képest a szürrealizmus elsősorban a képzőművészetben jelentkezett, annak ellenére, hogy pl. Olavi Paavolainen Nykyaikaa etsimässä (1929, A mát keresve) című, a kor európai irányzatait ismertető esszékötetével és prózájával az összes akkori avantgarde irányzatot népszerűsíteni próbálta. Az expresszionizmus reakciójaként megjelent – ám főként a finnországi svéd Henry Parland költészetére korlátozódott – az új tárgyiasság néven ismert irányzat is, amely a nagy témákról lemondva a konkrét, hétköznapi dolgok elsőbbségét hangsúlyozta.11
A két világháború közötti modernista líra átfogó formanyelvi újításokat nem hozott magával, bár Katri Vala és Aaro Hellaakoski képnyelvi és ritmikai megoldásai a finnországi svéd modernista Edith Södergran teljesítményéhez közelítenek. Azonban a két költő a szabadvers és az erőteljes képnyelv használata útján nem talált követőkre, s az 1920-as évek végétől bizonyos formai klasszicizálódás és tematikus beszűkülés érzékelhető a „fáklyavivők” nemzedékének költészetében. Velük szemben a komoly előzményekkel rendelkező finnországi svéd modernista nemzedék eredményeit tekintve az 1920-as évek egész Skandináviájának avantgarde-ját képviselte; a svédországi modernista líra például csak az 1940-es évek terméke, a finn lírai modernizmus áttörését pedig számos kutató az 1940-es évek végére teszi és a modernizmus második hullámának nevezi.12
A realizmushoz hasonlóan a modemizmus fogalma is problematikus. Elsősorban azért, mert a „modern” elnevezés önmagában is egy viszonykategória, a régi, elavult ellenpólusa. Ebből pedig az következik, hogy jószerével mindent jellemezni lehet e jelzővel. A belőle képzett „modernizmus” irodalmi irányzatként, illetve még inkább irányzatok összességeként való használata azonban kanonizálódott. A modemizmus stílusirányzattá azért válhatott, mert általános formanyelvi és tematikus megújhodást, valamint valódi világolvasati lehetőséget kínált. A világ széttöredezettségének, kaotikusságának felismerése ahhoz vezetett, hogy a művészek az újonnan kialakított stíluseszközökkel egy belső, hiperrendezett és némely esetben meglehetősen steril jellegű világot hoztak létre, pontosan a külső, tárgyi világ fragmentalizálódása ellenében. A finn modernizmus meghatározó témái között találjuk az identitáskeresést, az egzoticizmusba menekülést, amely Olavi Paavolainen mellett legjellemzőbb Mika Waltarinál. A fiatal Waltari pl. Tutankhamon fáraó sírja feltárásának hírén fellelkesülve írta Muumio (1926, A múmia) című novelláját, s a későbbi antik tárgyú történelmi regényei, így pl. a világhírű Sinuhe egyptiläinen (1945; Szinuhe, 1964) is hasonló indíttatásúak. További téma az életimádat, a fejlődésbe vetett hit, de ugyanakkor az én veszélyeztetettségének érzése, a létszorongás.13 Ez utóbbi különösen erőteljessé válik az 1920-as évek végétől, s a kortárs posztmodernista irodalomban is meghatározó élmény.
A finn modernista próza az 1920-as évektől teljesedett ki Frans Eemil Sillanpää vidéki és Mika Waltari városi tematikájú művei nyomán. Formabontó törekvései miatt azonban sokkal nagyobb figyelmet érdemel a kevésbé előtérbe állított Aino Kallas, Volter Kilpi és Veijo Meri. Aino Kallas bravúros archaizáló nyelven írt észt tárgyú kisregényei egészen kivételes kísérletnek számítanak a finn prózában. Volter Kilpi nem kisebb nyelvi és szerkesztésbeli bravúrról tanúskodó, a normatív mondatszerkesztés kereteit áthágó és tudatfolyam-technikát alkalmazó Alastalon salissa (1933, Alastalo házában), Pitäjän pienempiä (1934, A község kisebbjei) és a Kirkolle (1937, Templomba) című művei a modernista finn próza csúcsteljesítményei közé tartoznak. Ugyanez igaz Veijo Meri Manillaköysi (1957; Manilakötél, 1964) című regényére, amelyben a szerkesztésbeli játékosság, az önreflektivitás és az egyes cselekményelemek mutációs variálása posztmodernista színezetű.
A próza modernista vonulata mellett, illetve azzal egybefonódva megtalálható a realista irányzat is, főként Toivo Pekkanennek, majd később, a második világháború után Väinö Linnának, Hannu Salamának és a változó finn vidéket ábrázoló, az 1970-es években induló regionalistáknak, Kalle Päätalonak, Heikki Turunennak és Anni Blomqvistnak alkotásaiban.
A modernista líra második világháborút követő virágkora elsősorban Eeva-Liisa Mannernek és Paavo Haavikkonak köszönhető, de jelentősek Aaro Hellaakoski, Aila Meriluoto eredményei is. Az 1960-as és 1970-es éveket társadalmi és művészeti radikalizmus, egyfajta neoavantgarde-tendencia jellemezte, amelynek Pentti Saarikoski volt a vezéralakja.
4.
Az 1980-as évek elején széleskörű művészeti és társadalmi vita indult a kortárs irodalom feladatának újradefiniálásáról.14 A vita eredményeképpen számos tanulmány született, továbbá vezető szerepet nyert a posztmodernista irányzat, amelynek 1990-es évekbeli továbberősödése és tematikus sokszínűsödése méltán érdemel figyelmet.
A megelőző évtizedek rendkívül sikeres gazdasági modernizációja hatására az 1980-as évek Finnországa jóléti és fogyasztói társadalommá vált. A posztindusztriális gazdaság felpörgése folytatódott, ugyanakkor a mögötte húzódó folyamatok és ezek társadalmi következményei a laikusok számára egyre kevésbé voltak megmagyarázhatóak. A világ kaotikusságának, irracionalitásának érzete tovább erősödött és a modern individuum létszorongása megmaradt. A főként Dél- és Délnyugat-Finnországot érintő urbanizáció következtében a városi kultúra és életforma minden negatív következménye ellenére vonzónak mutatkozott, ugyanakkor az észak-finnországi vidékek leszakadása tovább folytatódott. Sokak számára alapélménnyé vált a természetes – mesterséges fogalmának egyre nehezebb elkülöníthetősége, valamint az a jelenség, hogy az egyén önmagát időben nem egységes, folyamatos egészként érzékeli, hanem különböző helyzetekben különféle szerepeket betöltő, különböző beszédmódot használó és meghatározott játékszabályok szerint részvilágból részvilágba mozgó személyiségként. A teljes folyamatot nem láthatja át, csak a következményeket képes regisztrálni. Válasz nem kapható, illetve a válaszok és beszédmódok pluralizmusa kizárja az egyetlen helyes válasz lehetőségét.15 Ezen látásmód kialakulásának további lökést adott az 1990-es évek elejének gazdasági recessziója, amely kényszerű bankfúziókat, egyes vállalatok racionalizálását, a munkanélküliség földcsuszamlásszerű növekedését, valamint a jóléti kiadások megnyirbálását vonta maga után.
A posztmodern világolvasatra jellemző párhuzamosság és dialógus az irodalomban is megjelent. Lehetséges és hipervalóságos világok állnak egymás mellett, továbbá eltűnőben vannak a szorosan vett műfaji és műnembeli határok, amely jelenség legjellemzőbb Leena Krohnnál. A műalkotások a külső világ kaotikusságát, széttöredezettségét és megmagyarázhatatlanságát teszik belső szervezőelvükké, ellentétben a modernista törekvésekkel. A prózában a novellisztikus, illetve szubnovellisztikus formák válnak uralkodóvá, amely tény nagyrészt az ún. nagy elbeszélések, mítoszok ellehetetlenülésével és az általános ideológiaellenességgel függ össze. Habár mitológiai utalások történnek is, mint pl. Leena Krohn műveiben, ezek a műveken belül csak dialógusban állhatnak más alternatív filozófiai, természettudományos, társadalmi stb. beszédmódokkal, s nem törekedhetnek kizárólagosságra. A hipervalóságot és a fantasztikumot ábrázoló művekben eltűnik a valóságravonatkoztathatóság; helyette sokszor metafiktív szerkesztésmód érvényesül.
A finn posztmodernista próza és költészet jellegzetes témája a városi ember önkeresése, a személyiség torzulása, a nemi identifikációs zavarok, a család széthullása, a szorongás és a magányosság.
Az ideáltipikus posztmodern irodalmi mű nyelvezete burjánzóan játékos: korábbi stílusirányzatok diskurzusait használja fel pastiche-szerűen, vagy éppen filozófiai, politikai, természettudományos beszédmódot követ. Nem ritka azonban a Helsinki egyes munkásnegyedeiből (elsősorban Kallio, Sörnäinen) elterjedt városi szleng használata sem. Szlenget használ például Rosa Liksom, helyenként Anja Kauranen és Anna-Leena Härkönen. A posztmodem nyelvi túlburjánzásának ellenhatásaként a finn irodalomban is kimutatható egyfajta minimalista irányzat, amely nyelvi és szerkesztésbeli redukcióra törekszik. Nyomokban minimalista jellegűek pl. Martti Joenpolvi vagy Rosa Liksom novellái, Juha Seppälä és Anja Kauranen egyes regényei.
A prózastílus egyre jellemzőbb vonása a destruktív cselekményesítés. A narráció sok esetben mutat diszjunktív, mutációs vagy éppen rizomatikus jelleget, amelyről leginkább Anja Kauranen és Juha Seppälä művei esetében lehet beszélni. Az elbeszélés idő- és térviszonyai torzultak, szubjektív alakzatúak. A szereplők sokszor stilizált, elvonatkoztatott figurák, erővonalak megtestesítői. Jó példák erre Leena Krohn műveinek szereplői. Az elbeszélői szemszög hagyományos típusai mellett egyre kiemelkedőbb szerepű a megbízhatatlan elbeszélő, a szempontváltás, a több elbeszélő párhuzamossága. Ezeket alkalmazza többek között Eira Stenberg, Juha Seppälä és Anja Kauranen. Mégis a legreprezentánsabb példa a Nuoren Voiman Liittóhoz tartozó és elsősorban költőként ismert Jyrkki Kiiskinen Suomies (1994, A mocsárember) című regénye, amelyben egy férfi mocsárba fulladásáról eltérő elbeszéléseket, tanúvallomásokat, véleményeket és hivatalos jegyzőkönyv-részleteket is találhatunk. Ám mindezen ún. kis elbeszélések párhuzamosak: nincs közöttük egyetlen kizárólagosan elfogadható változat sem.16
Az 1980-as évek debütáló prózaíróit Yrjö Hosiaisluoma a következő öt csoportba osztja: 1. Az új fáklyavivők nemzedéke, amely a Kiima és a Myrsky folyóiratok köré szerveződött; közéjük tartozik Anja Kauranen, Jan Blomstedt, Harri Sirola, Anna-Leena Härkänen. E fiatal prózaírók az életvidámságot és az embereknek társadalmi és szexuális gátlásoktól való felszabadítását tartják fontosnak; 2. A gonosz iskolája, amelynek tagjai az illúziókkal való leszámolást, az értékek inflációját és a megmagyarázhatatlan gonosz jelenlétét hirdetik; képviselői Annika Idström, Esa Sariola; a korábban indultak közül Eira Stenberg, Christer Kihlman, Olli Jalonen; 3. Az ún. rövidpróza reneszánsza, amely irányhoz a fragmentális szerkesztés követői tartoznak: Rosa Liksom, Joni Skiftesvik, Juha Seppälä, Leena Krohn; 4. Az irányzatos női szemszög képviselőinek prózája, amely a nemek közötti érdekellentéteket hangsúlyozza és szoros öszefüggésben áll a feminista mozgalom finnországi térhódításával. Érdekes adat, hogy a finn irodalom történetében a kezdő prózaírók csoportján belül a nők száma először haladja meg a férfiakét; 5. A posztmodernisták, akiknél a lényeg a játék, a tükrözés és a fragmentalizálódott világ: Leena Krohn, Rosa Liksom, Dan Steinbock, Markku Eskelinen, Kari Kontio, Tuomas Nevanlinna.17 Az 1980-as évek irodalmában Pertti Karkama posztmodernistának tartja továbbá Matti Pulkkinent, Keijo Siekkinent, részben pedig Leena Lander és Alpo Ruuth egyes műveit.18
Az 1990-es évek prózájában az előző évtizedhez képest annyiban változott a helyzet, hogy a posztmodernista irányzat egyre inkább lefedni látszik a többi fenti csoport tevékenységét is, tehát egyfajta tágabb gyűjtőirányzattá válik. Ezzel egyidejűleg jelentősége tovább növekedik. Melléje állítható a kortárs finn irodalom másik nagy tendenciája, a realizmus, amelynek egyik legismertebb képviselője Hannu Salama. Realista irányultságú a regionalista irodalom, pl. Kalle Päätalo és az ålandi Ulla-Lena Lundberg. A jellegzetes témák és műfajok között található a középosztályosodó munkásréteg önmeghatározása, az Európai Uniós játszmák, az önéletrajzi indíttatású fejlődésregény (Jukka Pakkanen, Timo Pusa) és a társadalmi visszásságok humoros-szatirisztikus bemutatása. Ennek mestere Simo Hämäläinen, akinek Selkä (A hát) című novellája a Moebiuksen lehti (1993, Möbiusz levele) című kötetének egyik meghatározó darabja. Jelentős prózaíró az emberi kapcsolatok szövevényességét és a viszonyváltozásokat pszichológiai pontossággal bemutató és egyébként besorolhatatlan Harri Sirola. A fiatal író mind debütáló Abiturientti (1980, Az érettségiző), mind pedig a sorban negyedik Kaksi kaupunkia (1991, Két város) című műve méltán váltott ki elismerést. Sirolára jellemző viszonyváltozás-ábrázolást találhatunk például a Silkkaa kalajuttua (1995, Csupa horgászsztori) című kötet Merkittävä matka (Jelentős utazás) című novellájában, amely egy barátság elmélyülésének szinte fényképszerű lenyomata. A hivatalosan kétnyelvű Finnország államalkotó svéd és „őshonos” számi népességének köszönhetően az irodalmi párbeszédben a finn nyelvű irodalom mellett jelen van a hagyományosan erős svéd (Christer Kihlman, Märtha Tikkanen, Johan Bargum stb.) és az 1970-es évektől egyre erősödő számi nyelvű irodalom is (Nils-Aslak Valkeapåå, Kirsti Paltto).19
5.
A kortárs finn próza posztmodernista tendenciájának részletesebb ismertetését a meghatározó témák szerint érdemes elvégezni. Eszerint négy alaptémával számolhatunk: 1. a városi élet; 2. a nemi identitás keresése és zavarai; 3. a pszichotikus személyiség megnyilvánulásai és a család felbomlása; 4. a fantasztikum. Természetesen itt is léteznek altémák (pl. kannibalizmus, magány stb.), valamint átjárások, kapcsolódások a különböző témák között.
A posztmodem városi létet legteljesebben Rosa Liksom novellái és Kari Hotakainen Bronks (1993) című fantasztikus-utópisztikus regénye ábrázolják. Rosa Liksom első novelláskötetében, amely az Yhden yön pysäkki (1985, Egyéjszakás megálló) címet viseli, tárgyilagos képet kapunk többek között a helsinki szubkultúrában élő deviáns fiatalok reménytelen, céltalan vergődéséről, beilleszkedési képtelenségéről és kiüresedett kapcsolatairól. Ugyanezekkel a jellegzetes vegetáló alakokkal találkozhatunk az Unohdettu vartti (1986, Elfelejtett negyedóra) és a Tyhjän tien paratiisit (1989, Az üres út paradicsomai) jellemző című kötetekben is. A cím nélküli novellák által megjelenített világ legkiábrándítóbb jellegzetessége az, hogy a kábítószerhasználatba és a szexre korlátozódó kapcsolatokba menekülés, a céltalan utazgatás, a lődörgés, az öngyilkosság legtöbbször csak egymás alternatívái lehetnek. Még inkább kiábrándító a kép akkor, ha hozzátesszük, az írónő nemcsak Helsinkinek, hanem saját lappföldi szülőhelyének deviáns viselkedésű alakjait is előszeretettel ábrázolja, méghozzá hasonló, sokszor tragikus kimenetelű élethelyzetekben. Liksom az illúzió és a pátosz minden látszatát kerülve jeleníti meg a hétköznapok és a kisemberek tragédiáit. A helyenként már-már dokumentarista igényű szövegek tárgyilagos hangja és életszerűsége részben ebből az illúziótlanságból, részben pedig a helsinkii szleng és az észak-finnországi, közelebbről a lappföldi regionális beszélt köznyelv következetes használatából ered.
A nemi identitást, illetve annak problémáit tematizáló művek közül kiemelkedik Ritva Ruotsalainen Pandora (1996) című regénye, amelynek főszereplője transzvesztita. A finn olvasóközönség szexuális devianciákkal szembeni hagyományosan konzervatív magatartásán elsőként Christer Kihlman egyes művei kezdtek változtatni; Ruotsalainen regénye egy kevésbé elutasító társadalomnak köszönheti megjelenését.
A nemi identitás keresésének női szempontú megfogalmazása Anna-Leena Härkönen Akvaariorakkautta (1990, Akváriumszerelem) című műve, amelyben egy fiatal nő elsősorban szexuális fejlődését követhetjük nyomon különböző, többé-kevésbé tartós kapcsolat sorozatán keresztül. Mellékesen megemlíthető, hogy a regény egyik színhelye Budapest; lakóinak finn szemszögű ábrázolása tanulságos. Härkönen 1984-ben debütált Häräntappoase (Bikaölőfegyver) című regényével, amely egy tinédzser fiú felnőtté válásának folyamatát beszéli el egy nyári vakáció eseményein keresztül. Az olvasmányos regény nyelvezete az 1980-as évek ifjúságának szlengjén alapul és a maga nemében telitalálat. A könyv gyorsan bestsellerré vált, amely nem meglepő, hiszen az én-elbeszélő és a többi szereplő innovatív nyelvhasználatában egy egész generáció és korszak életérzése tükröződik.
Az egyik legerősebb tematikus trendbe a pszichikai betegséget, patologikus alakokat és a hagyományos családmodell széthullását megjelenítő művek tartoznak. Annika Idström Isäni rakkaani (1981, Drága apám) és Veljeni Sebastian (1985, Sebastian bátyám) című regényeiben a gyerek-szülő konfliktus rémálomszerűvé vált, a családról legkevésbé sem állítható, hogy szent. Idström későbbi regényei, a Kirjeitä Trinidadiin (1989, Levelek Trinidadba) és a Luonnollinen ravinto (1994, Természetes táplálék) a testi élvezet végsőkig vitelének tematizálásával kannibalista motívumokat mutatnak. A mai finn prózában a kannibalizmus jelentős altéma, hiszen pl. Rosa Liksom Bamalama (1993) című művének egyes fejezetei, valamint Leena Krohn Häävieraat (1992, Esküvői vendégek) című novellája is ezt az extremitást ábrázolja.
Patologikus alakok uralják Eira Stenberg regényeit és verseit is. Kuun puutarhat (1990, A hold kertjei) című regényében három elbeszélő található, amelyek közül kettő egymást részben lefedő skizoid én-elbeszélő, a harmadik pedig egy Rorschach-teszt figurája. Stenberg a családot, a házasságot koncentrációs táborként jeleníti meg, ahol is a férfi és a nő egyaránt gonosz, a gyerek pedig kifejezetten démonikus.20
Juha Seppälä regényei a szorongás, a halál és a pszichózis háromszögében játszódnak. Luru (1992) című művében egy patologikussá növelt félelem vezeti az egyik én-elbeszélőt, Teemut a szomszéd Luru nevű macskájának meggyilkolásához, a gyógyszeres kezeléshez, végül az öngyilkossághoz. Jumala oli mies (1994, Isten férfi volt) című regénye egy férfi szorongását, magányát ábrázolja. A regény utolsó fejezetének nyomasztó vibrálása megkérdőjelezi a főhős által megtalálni vélt életreszóló kapcsolat sérthetetlenségét. Mindkét előbbi regény elliptikus szerkesztést követ, amelynek következtében döntő szerep jut a behelyettesíthetőségnek, a kipótolhatóságnak, illetve végső soron mindezek lehetetlenségének.
Az átlagos anya-gyermek kapcsolattól fényévekre eső állapotot helyez a Kiima és a Myrsky folyóiratok köréből indult Anja Kauranen a már címével is sokatmondó Kaipauksen ja energian lapset (1991, A vágy és az energia gyermekei) című regényének középpontjába. A nosztalgiára hajlamos, felfokozott szexuális energiával rendelkező anya-alak saját egyszemélyesedő múltjából és jelenéből próbál kitörni, amelyben a gyerekeinek, a regény mi-elbeszélőinek már nincs tág mozgási terük. A mi-elbeszélőkhöz a mitikussá növelt Elmúlt Nyaraknak szobákon átszűrődő fénye jut csak el; az anya fényképgyűjteménye és az éjszaka lejátszott régi slágerek a hiányt, az elhagyatottságot jelentik mind az anya, mind pedig a gyerekei számára. Végül az anya életmódja, rendszeres eltűnései a környezet ellenszenvét is kiváltják. Ezzel párhuzamosan a mi-elbeszélőkben sajátos belső világ teremtődik, amelynek jellegzetes alkotói jelképes alakok (pl. a Homokozó Nagytanácsa, Anilinhajú Lány stb.), ismétlődő és kombinálódó helyzetek, valamint bizarr képzettársítások. A tudatfolyamatok a szövegszinten a cselekményelemek és a motívumok rizomatikus és mutációs alakzataiban tükröződnek. A regény alaphangját a nosztalgia, a keresés és az elhagyatottság érzete mellett a következetesen adagolt kíméletlen irónia határozza meg. Mindezek visszaadását pedig a kivételesen érzékletes nyelvi megoldások sorozata teszi lehetővé.
Anja Kauranen már 1987-es Pimeää vain meidän silmiliemme (Csak a mi szemünknek sötét) című regényével a narrációs kísérletezés útjára lépett, ám egész addigi pályafutása is az írói technikájának folyamatos megújulásáról árulkodik. Nők a korábbi regényeinek főszereplői is, a meghatározó téma pedig az elvágyakozás és a nemiség. Újabb regényei, az Ihon aika (1993, A bőr kora) és a Pelon maantiede (1995, A félelem földrajza) a Kaipauksen ja energian lapset kísérleti prózájának tematikus irányát folytatják.
A fantasztikum, a lehetséges alternatív világok feltérképezése a kortárs finn posztmodernista próza negyedik fő tematikus vonulata. Fő képviselői között találjuk Kari Hotakainent, Maarit Venonent és Leena Krohnt. Kari Hotakainen Bronks (1993) című regénye utópia egy kettéosztott, fejlett centrumból és pusztuló perifériából álló város lakóiról. Az identitás válságának ábrázolása egyszerre pszichikai és konkrét fizikai – közelebbről kinetikus – kiterjesztésű. A városrészek közötti mozgás a lakók számára egyúttal egyik részvilágból a másikba való mozgást jelent, amely szabályszerű alkalmazkodást, átállítódást igényel.21 A Raimo Kallio nevű főhősnek és édesanyjának testéről egyes erős érzelmek hatására darabok válnak le, amelyek helyére különleges fémlemezek vannak építve. A posztmodem városi létezést sajátos szemszögből láttató regény egyúttal felveti az elgépiesedésnek, a mesterséges világok természetes világok helyébe lépésének következményeit.
Az eltérő világok és létformák tematizálása erősen filozofikus megközelítésekkel párosul a posztmodernista finn irodalom egyik legkiemelkedőbb és legsokoldalúbb írójának, Leena Krohnnak fantáziaműveiben. Az 1970-es években meseregényekkel, majd verseskötettel jelentkező írónő 1980-as és 1990-es években írt műveinek műfaji besorolása korántsem egyszerű: némelyikek nevezhetők pl. esszénovelláknak, variációknak, fantáziaműveknek vagy éppen sorozatoknak is. Ezek szereplői sokszor számítógépszerű élőlények: Umbra (1990) című regényének egyik szereplője egy Ecce Homo nevű számítógép; a Matemaattisia olioita tai jaettuja unia (1992, Matematikai élőlények, avagy megosztott álmok) című esszénovella-gyűjteményének Gorgonoideja (Gorgonoidok) című darabjában pedig lefordíthatatlan nevű számítógépmonitor-élőlények kavalkádja tárul elénk. A Krohn számára áttörést hozó Tainaron (1985; magyarul 1992) című levélregényszerű művének főhőse egy távoli antropomorfizált rovarvilágból küldözgeti leveleit, amelyekre válaszlevelek nem érkeznek. Sajnos a magyar fordításból hiányzik a mű értelmezését jelentősen megkönnyítő, Angelus Silesiustól vett mottó, amely valahogy így hangzik: „Nem te vagy egy helyen, hanem a hely van tebenned.”
Az említett Matemaattisia olioito taijaettuja unia című kötetben tetten érhető Leena Krohn egyik jellegzetes írói módszere, amely nem más, mint egyetlen témának variálása példákon és kapcsolódó kérdésfeltevéseken, végül esszéisztikus következtetéseken keresztül. A kötetben variált téma a létezés emberi közösségének megfogalmazhatósága, tudatosíthatósága. A felismerés, a ráismerés és a megismerés mint a valóság tudati tükröződésének egyes lehetséges formái szövegszervező szerepet kapnak a novellák cselekményesítési szintjén. A kötet alaphangját megadó novellák közül kiemelhető az Esikoisen sormet (Az elsőszülött ujjai), amelyben a címszereplő elsőszülött fiú először eszmél rá saját létezésére és egyúttal végességére, a Kuolemani valtias (Halálom ura), valamint a Cerro el Plomon inkaprinssille (Cerro el Plomo inkahercegéhez), amely ódai színezetével, genetikai okfejtésével megrendítő vallomás a megismételhetetlenség misztériumáról.
Krohn oeuvre-jébe szervesen illeszkedik a számítógépes világháló számára készített Sfinksi vai robotti (Szfinx vagy robot), az írónő honlapján olvasható Pereat mundus című, közeljövőben megjelenő művének több fejezete, vagy pl. az Emma Ecksteinin piina (Emma Eckstein kínszenvedése) című hangjáték, amelynek két főszereplője Sigmund Freud és az első pszichoanalitikus kezelésben részt vevő Emma Eckstein.
6.
A kortárs finn próza korántsem teljességre törő bemutatásának zárásaként érdemes megemlíteni, hogy az irodalom rendkívül gyorsan alkalmazkodik a kor kihívásaihoz. Az egyre globalizálódó és gyorsuló világ információs társadalmai megkövetelik a világhálón való kommunikálást, az állandó jelenlétet. A finn írók és költők olyannyira lépést tartanak, hogy Leena Krohnhoz hasonlóan sokuknak van saját honlapjuk, amelyen műveikből vett részletekkel ismerkedhet az interneten szörföző olvasó. A hálón azonban nemcsak az egyes művészek, hanem a legkülönfélébb irodalmi csoportosulások, pl. a Nihil Interit és a mostanság viták kereszttüzébe került Nuoren Voiman Liitto meghatározó kortárs irodalmi műhelyek is pillanatok alatt elérhetőek.22 Ezek után mi mást lehetne kívánni, mint minél több további felfedeznivalót a finn irodalom minél több olvasójának.
Jegyzetek
1. Pertti Karkama a nagyjából ezt az elvet követő Kirjallisuus ja nykyaika. Suomen kirjallisuuden teemoja ja tendenssejä (Helsinki: SKS, 1994) című könyvének előszavában megindokolja az alcímet. Mindezzel együtt véleményünk szerint eredménnyel alkalmazható az az eljárásmód, amely az irodalmat történetiségében és szinkronitásában egyaránt jellemző témáin és tendenciáin keresztül mutatja be. A dolgozatban használt terminológia Bókay Antal Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban (Budapest: Osiris, 1997) című könyvén alapul, azonban sok esetben el kellett térni a szerző ajánlotta megoldásoktól.
2. Georg Brandes (1842 – 1927) dán irodalomtörténész, esztéta, teoretikus. Korai korszakának főműve, a Hovedstrømninger i det 19. århundredes europeiske litteratur (1872–90, A XIX. századi európai irodalom fő áramlatai) a modern áttörés megalapozója a skandináv irodalmakban.
3. Kai Laitinen, A finn irodalom története (Budapest: Gondolat, 1981), 264–265. old.
4. Johan Vilhelm Sriellman (1806 – 1881) államférfi, filozófus, aki a finn nemzeti irodalom megteremtését tűzte ki egyik céljául. Nézete szerint a majdan megírandó finn nyelvű és tematikájú művek a finn nemzettudat fenntartói lesznek.
5. Pertti Karkama (1994), 24–25. old.
6. Pertti Karkama (1994), 10. old.
7. Azonban például Aleksis Kivi Seitsemän veljestä (1872; A hét testvér, 1974) c. regényét Pertti Karkama egyértelműen a modernhez, nem pedig a premodernhez sorolja (1994), 90. old.
8. „Modernisaatioprojekti”, In: Ajankohtaisten tutkimushankeiden esittely (on-line), elérhetőség: http://www.utu.fi/hum/kkirjallisuus/ajank.html.
9. Pertti Karkama (1994), 120. old.
10. Pertti Lassila idézi Renato Poggiolit: Uuden aikakauden runous: Ekspressionistinen tematiikka 1910-ja 1920-luvun suomenkielisessä lyrikassa (Helsinki: Otava, 1987), 109. old.
11. Pertti Lassila (1987), 147. old.
12. Maria-Liisa Kunnas, Muodon vallankumous. Modemismin tulo suomenkieliseen lyrikkaan 1945–1959 (Helsinki: SKS, 1981), 16–17. old.
13. A korszak témáinak pontos áttekintését adja Pertti Lassila (1987), 114–135. old.
14. Yrjö Varpio, „Vanhan polven perintö, 1980-luvun kirjallisuus – muutosten aika", In: Yrjö Hosiaisluoma, szerk., Hevosen sulkia (Jyväskylä, 1991), 14. old.
15. A posztmodern irodalom jellemzéséhez felhasznált forrás Pertti Karkama (1994) könyvének utolsó fejezete: Postmodernismia? Mitä se on?, 298–317. old.
16. Milla Peltonen, „Kirjallisuus ja nykykulttuuri”, In: Sanelma 1997 (on-line verzió), elérhetőség: http://www.utu.fl/hum/kkirjallisuus/sanelma/s972.html#milla.
17. Yrjö Hosiaisluoma, „Nykyproosan monet maailmankuvat”, In: uő, szerk., Hevosen sulkia (Jyväskylä, 1991), 32–45. old.
18. Pertti Karkama (1994), 302. old.
19. A számi irodalomról bővebben lásd: Pertti Lassila, Geschichte der finnischen Literatur (Tübingen und Basel: Francke Verlag, 1996), 221. old.
20. Herbert Lomas, szerk., Contemporary Finnish Poetry (Newcastle upon Tyne: Bloodaxe Books, 1991), 221. old.
21. Laura Pitkonen, „Bronksin hajonnut maailma”, In: Kati Jaatinen és Laura Pitkonen, Kun aika heittää häränpyllyä ja tila hajoaa käsiin. Ajan ja tilan vä linen suhde suomalaisessa nykykirjallisuudessa, In: Sanelma 1995 (on-line verzió), elérhetőség: http://www.utu.fi/hum/kkirjallisuus/sane95.html#a4.
22. A vita résztvevőinek írásai a Parnasso 1997/2–3. számában találhatóak.