„Most miféle verset mondjunk; dalunkat miről daloljuk?”

A finn internet oldalakat lapozgatva bukkantam egy listára, mely a 111 híres magyar címet viselte. Kíváncsiságból beírtam Rácz István nevét. A számítógép képernyőjen megjelent a tömör összefoglalás: fordító, író, műtárgy-fotós, fotóriporter.

Hát igen, kilencven év bizony hosszú életpálya, különösen, ha azt valaki folytonos munkálkodással tölti. A születésnapi köszöntő remek alkalom arra, hogy ne egy-egy művet elemezzen, hanem a teremtő embert mutassa be. Erre teszek most kísérletet.

„Jöttem a tölgy tövét törnöm, szilánkokká szétszabdalnom”

Ha az olvasó Rácz István A Semmi partján című önéletírását veszi kezébe, hamar belefeledkezhet egy vérbeli kalandregénybe. Az Eötvös Kollégiumból kikerülve latin-görög-olasz szakos tanárként csupán egy évet taníthat a Markó utcai gimnáziumban. Az illegális kommunista mozgalomban való részvétel vádjával fogházba zárják. A súlyosbított fegyházbüntetés elől átszökik a határon és Pozsonyban, Prágában dolgozik napilapoknál, ám a müncheni paktum fenyegetése miatt innen is menekülni kénytelen. Az ismeretlen Finnországba sikerül vízumot szereznie. Egy árva fényképezőgéppel érkezik, finn nyelvtudás nélkül. Fotóriporterként keresi kenyerét, a helsinki életképeket egy hadban álló ország megörökített tragikus pillanatai váltják fel. Önkéntesként harcol a finn-szovjet fronton s csak 1943-ban térhet haza Magyarországra. Ekkor már feleségével, Maijával érkezik, néhány hónap elteltével pedig behívót kap. 1945-48 között Sárospatakon a népfőiskolát szervezi és egy művészotthont alapít, melyben Illyés Gyulát, Szabó Lőrincet, Török Erzsit, Örkény Istvánt láthatják vendégül.

A fordulat éve azonban nem kegyelmez, állását elveszíti és falusi tanítóként keresi kenyerét. A kommunista hatalom bünteti, holott a háború előtt éppen kommunista kapcsolatai miatt kellett emigrálnia. Tüskés Tibor Rácz Istvánnal készített interjújában¹ rátapintott arra a szemléletbeli változásra, amely az emigrációt megelőző és a hazatérést követő időszak között bekövetkezett. A válasz szerint a finnországi tapasztalatok érlelték a harmadik utas eszményeket, a Vörös Hadsereg támadása az északi kis népek ellen pedig szertefoszlatták a Szovjetunióról alkotott illúziókat. A mellőzöttségen enyhít valamit a fővárosban, a Kiadói Főigazgatóságnál kínált állás. Ekkor készülnek műfordításai: Aleksis Kivi Hét testvérét, A kölcsönkért gyufa és Fiúk a tilosban címmel Maiju Lassila két regényét jelenteti meg, valamint a Kanteletar darabjaiból készít finn népköltészeti válogatást.

Felesége egészségi állapota annyira romlik, hogy az orvosok a finnországi hazatérést sürgetik. 1956 októbere még Budapesten éri őket, de csodával határos módon megkapják a kivándorló útlevelet. A Helsingin Sanomat 1956 karácsonyán² rövid híradást közöl arról, hogy egy magyar házaspár szállt partra Turkuban. A következő néhány év nyugodt élet- és munkakörülményeket biztosít, a periódus gazdag terméke az Otava kiadó gondozásában megjelenő művészettörténeti sorozat, mely a finn képzőművészet alkotásait rendezi albumokba a kőkortól a középkori, a reneszánsz, barokk művészeten keresztül a lapp népművészetig.

A Finnországban „nootti-kriisi” néven ismert válság, amely a Finnország és a Szovjetunió között lévő sebezhető politikai konszenzusban született, összeroppantotta a magánélet törékeny harmóniáját; a következő állomást Svájc jelentette. Ott adták ki többek között a Dreiklang-sorozatot (egy-egy adott kor képzőművészeti, irodalmi és zenei anyagának antológiáját), ám az Otava sem lett hozzá hűtlen és továbbra is készültek a művészettörténeti albumok.

Hatvanéves fejjel tér vissza immár harmadszor Finnországba, ahol a fordulatokkal teli évtizedek után a sors feladta a vele való küzdelmet, immár harminc éve végre révbe ért Rácz István.

„Vidámodjon csak a világ, kerek erdő kedvesedjen”  

A leleményesség mellett bátorság kellett ahhoz, hogy a vert helyzetekből is legyen kiút. Mit bátorság, vakmerőség, hiszen nem vakmerő-e az az ember, aki két napig tartó fényképész leckék után fotóriporterként kezd el dolgozni egy országban, melynek még nyelvét sem ismeri. Bátor az, aki el meri kötelezni magát eszmények mellet olyankor, amikor azok nem népszerűek, sőt egyenesen tiltott gondolatok. Vakmerő, aki frontra indul akkor, amikor megbújhatna a hátországban. Bátor az, aki szembeszáll saját végzetével, amikor az éppen letaglózná. Elgondolkodtató, hogy vajon honnan származik ez a mérhetetlen elszántság.

Kölcsey Ferenc aforizmája szerint: „Saját karaktert ritka bír, állandót még ritkább.” Félreállított falusi tanárként, ösztöndíjakkal jutalmazott művészként, politikai vádlottként vagy elismert műfordítóként Rácz István állandó, azaz önmaga maradt. Követett egy belső hangot – egy értékrendet –, amely nem függött a külső körülményektől, és amely szuverénné tette a lelket. A sors kegye vagy csapásai nem fértek hozzá ehhez az öntörvényű és éppen ezért szabad személyiséghez. Példaként hadd idézzem fel azt a pillanatot, amikor szemorvosától megtudta, hogy nemsokára el fogja veszíteni látását. Haladéktalanul hozzáfogott a mintegy 20 000 negatív rendezésének, hogy a Finnországban készült képeket a finn Nemzeti Múzeumnak, a többit pedig Magyarországnak ajándékozza.³

Az eszményekkel való szubsztanciális kapcsolat egykedvűvé tette őt a sors szeszélyeivel szemben. Ettől vált sebezhetetlenné.

„Szó nem szállhat föld ölébe, táltosok bár halni térnek”

Rácz István életszemléletében kitapintható az erőteljes törekvés a szintézisteremtésre. Nem pusztán egy-egy kötetére gondolok, ezek csupán jelzik a mélyben gyökerező indíttatást. Összehangolta az egyes művészeti ágakat, de éppúgy harmóniát keresett az egyes kultúrák között. A finn képzőművészetről megjelent könyveit több nyugat-európai nyelven is kiadták, fotóiból vándorkiállítást rendeztek, mely jó néhány európai országba is eljutott. Életműve egy láncszeme Finnország és a világ kapcsolatának. Érdeklődve fordult a hosszú ideig elhanyagolt kisebbség, a lappok kultúrája felé. A finnugor népcsoportok vagy az afrikai, dél-amerikai törzsek alkotásaiban ugyanúgy megragadta őt az ember alkotóereje, mint a nagyszentmiklósi kincsben. Térben és időben teremtett összhangot bemutatva a nembeli létezés örökérvényűségét.

„Dúdolnék derék dalokat, pengetnék pompás éneket”

„Fordítani egyszerű, a művelet minden további nélkül kivitelezhető – ez talán a legelterjedtebb nézet. Fordítani lehetetlen, a művelet végső soron kivihetetlen – így a másik véglet.”⁴ A folyamat ellentmondásosságát bizonyítja, hogy a Kalevalát, holott huszonháromezer verssorával még olvasmányként is nagy kihívás, Rácz István negyedikként fordította magyarra. (Barna Ferdinándé 1871-ben, Vikár Béláé 1900-ban, Nagy Kálmáné 1972-ben jelent meg. Tegyük hozzá, hogy azóta 1987-ben Münchenben napvilágot látott az ötödik műfordítás, Szenté Imre munkája.)

Rácz István maga úgy fogalmazott, hogy nyugdíjas évei kezdetén önmagának szeretett volna bizonyítani – még nem felejtett el magyarul.⁵ Jegyezzük meg, hogy már 1956-ra elkészült a Kullervo-epizód fordításával, a 70-es években tehát nem kezdte, hanem folytatta a munkát. Aligha gondolta végig tudatosan a hatásmechanizmusokat, de talán kimondatlanul a honvágy is szerepet játszhatott abban, hogy nekiveselkedett az erőpróbának, különösen, ha elfogadjuk a megállapítást, mely szerint: „...a fordítás során már maga elé képzeli az olvasót is, aki vele azonos rendszerben gondolkozik. Így tehát kommunikációs partnerével, az olvasóval, egy meghatározott kommunikatív helyzetben van...”⁶ Gombár Endre tanulmányában találóan fogalmazza meg a választ a merészen feltett kérdésre, mivégre ennyi újrafordítás: „a fegyvernél, a nyers erőszaknál egyértelműen többre becsülik a szó, a sámános-varázsos motívumok irrealizmusában is meggyőző, nemes emberi értelem erejét”.⁷

A szubjektív indíttatáson kívül természetesen objektív oka is volt az újrafordításnak, hiszen a kész mű 1980-ban az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent. Varga Domokos, aki lektorálta a készülő művet és akinek tanácsaira Rácz István hallgatott is, az alábbiak szerint fogalmazta meg a három jelentős magyar nyelvű Kalevala közötti különbséget.⁸

Vikár Béla rímes sorai egy kissé monotonná tették, tájszavai pedig (pl. ját, szajt) lassították és nehezítették az olvasást. Nagy Kálmán puritánságra törekedve nem tudta visszaadni teljes mértékben a mű költőiséget. A két véglet között volt szükség egy olvasmányos, ám mégis költői megoldásra. Rácz István fordítása ezt az űrt töltötte be. Varga Domokos abban látja a fordítás sikerét, hogy Rácz István a teljes magyar poézisen iskolázott nyelvet használja, azaz közös hangra lel az olvasóval anélkül, hogy a költőiségről le kellene mondania. Feltűnő továbbá a gazdag alliteráció, amely a finn kalevalai verselés egyik sajátsága. Péczely László statisztikája szerint ugyanabban a szövegrészben Vikárnál 29, Nagy Kálmánnál 25, Rácznál 62 az alliterációk száma.⁹

A nyelv varázsereje révén a monumentális eposz lendületes és magával ragadó olvasmány Rácz István fordításában.

„Öreg estém örömére, hűs hajnal köszöntésére”

A kilencvenedik születésnap szaporította a díjak, kitüntetések számát, Göncz Árpád Köztársasági Elnöki Emlékéremmel tüntette ki Rácz Istvánt életművéért. Úgy gondolom, ennél is nagyobb tiszteletadás a Polar Alapítvány kötete – mintegy fél éve kiadta újra Rácz István fordításában Maiju Lassila A kölcsönkért gyufa című művét. A regény egy idilli, fájdalmaiban is mosolyogtató világot idéz. Habár a szereplők egy letűnt kor gyermekei, viselkedésükben, szokásaikban van valami, amiből napjaink finnjeire is ráismerhetünk.

Pista bácsi, Isten éltessen !

Jegyzetek

1. Tüskés Tibor: Kodály módszer – fényképezőgéppel, Alföld 1984

2. Helsingin Sanomat 1956. 12. 27.

3. Helsingin Sanomat 1977. 7. 15.

4. Erdélyi Ágnes: A fordítás; Művelet és eredménye, Holmi 1991

5. Tüskés Tibor im.

6. Cs. Jónás Erzsébet: A műfordítás mint a mű és a befogadó párbeszédének terméke, Filológiai Közlöny 1991

7. Gombár Endre: A negyedik magyar Kalevala, Nagyvilág 1977

8. Személyes beszélgetés Varga Domokossal 1988. 4. 23.

9. Péczely László: Rácz István – Kullervo, Jelenkor 1975