A reformkori irodalom és sajtó az életképekben
A magyar reformkor két évtizedében mélyreható változások mennek végbe az irodalom önszemlélete terén: az előző időszakhoz képest máshogy ítéli meg önmagát, megváltozik belső tagolódása, kialakítja azt az intézményrendszert, amely nélkül nem létezhet. Hogy az egyetlen járható út a demokratizálódásé és a polgárosodásé, az a korábbi években is nyilvánvaló, de a legélesebb megfogalmazására a Conversations-lexikon-pör ad alkalmat 1830-ban, amikor Bajza az őt kioktató Dessewffy József grófhoz intézett válaszában már az új irodalom öntudatával szólal meg.1
A patriarchális-feudális irodalmi életben az írók többnyire nemesek vagy paptanárok voltak, akik nem műveik tiszteletdíjából éltek. Most megszületőben van a hivatásos írónemzedék, amelynek egzisztenciája függ az irodalom társadalmivá válásától, az új, szélesebb olvasóközönség, a folyamatos, rendszeres lap- és könyvkiadás, a kritika, a tudományosság néhány intézménye. A 40-es évek fiatal íróinak kenyérkeresete az írás, s nem mecénások, nem alapítványok, nem az akadémia gondoskodik megélhetésükről, hanem a közönség. „Az ő viszonyuk tehát merőben más a közönséghez, mint az eddigieké volt: ők nem kinyilatkoztatásokkal, nem a hagyományos ízlés kielégítésével akarnak hatni, hanem felkészültségükkel, újdonságokkal, friss szemlélettel, hanggal..."2
Nagyon természetes tehát, hogy a társadalmi élet minden olyan területén érdekelt életképnek, amely az új, az érdekes felé fordul, és amely anyagát az életből meríti, éppúgy tárgya ez a most alakuló intézményrendszer, mint azok a jelenségek, amelyeket nálunk a legkülönbözőbb irodalmi és eszmei hatások párhuzamos egymás mellett élése hozott létre, így önmaga is. A kor egyik legnépszerűbb műformája egy alakban vagy helyzetben a tipikusnak, a jellemzőnek látottat mutatja meg az azonnali erős hatás és a jobbítás szándékával. A 30-as, 40-es évek életképeiben jelentős az aránya az irodalmi életet tárgyazó írásoknak, köztük a lapkiadással, -szerkesztéssel, a szerkesztő, a segédszerkesztő munkájával és személyével kapcsolatos életképnek, s ez nem is csoda, hiszen elsősorban a divatlapok voltak a műfaj megjelenési formái. Munkatársaik pedig egyáltalán nem lebecsülendő szerepet játszottak abban a folyamatban, amely egymáshoz közelített irodalmat és olvasót, s amely a művészi ábrázolás életszerűségéhez és a költői személyesség új megnyilvánulásaihoz szoktatta hozzá a közönséget.3
A lapszerkesztés nehézségeit illetően meglehetősen hasonló a véleményük az életképíróknak (nem így a mindenható szerkesztő megítélésében), igazolva T. Erdélyi
Ilona megállapítását: „Pária volt a 30-as évek magyar újságírója, irodalmi divatlapszerkesztője akkor, amikor Jules Janint vagy Saphirt a francia és az osztrák közönség dédelgetett kedvenceként ünnepelték."4 A szerkesztőségekben egy, esetleg két emberre hárult mindaz a munka, amelynek ellátására néhány évtizeddel később kiadóhivatalok kellettek. Levelezők, korrektorok, anyagbeszerzők, tördelőszakértők, tudósítók, szépírók, divatszakértők és humoristák voltak egy személyben; írtak, fordítottak és ollóztak, mert a lapnak meg kellett jelennie, s mert a kedvelt műfaj, az életkép vagy a novella egyetlen számból sem hiányozhatott. De a szerkesztő vagy a segéd dolga volt az előfizetők gyűjtése, a díjak sürgetése is, neki kellett alkudoznia a nyomdával, a képíróval, az írókkal.
A „pária" alakjáról ad képet Nagy Ignác (Segédszerkesztő [irodalmi életkép] – PD5 1844. II. 8. sz.), aki belülről ismerte ezt a világot, hiszen maga is 1837-től 1844 júniusáig volt Széchenyi lapjának, a Helmeczy-szerkesztette Jelenkornak a segédszerkesztője. Talán éppen az elfogulatlanság illúziójának fenntartásáért vállalja az életképíró a kívülálló szerepét, aki először fordul meg egy szerkesztőségben, de a műfajra olyan jellemző módon zsúfolja össze a valóságelemeket egy, „az irodalom ezen béketűrő vértanu"-járól készült képpé, amely szándékolt elfogultságot takar a tárgyhoz fűződő kapcsolatában.
Másrészt viszont az életkép felfigyel arra az új jelenségre is, amely a nyilvánosság szerepének felértékelődésével, illetve á sajtó életet befolyásolni képes hatalmának felismerésével kapcsolatos – ebből fakadóan tárgya a lapszerkesztők felelősségének és hatalmának kérdése.
Frankenburg írásában (Jelenetek egy divatlapszerkesztő műhelyében [Nem annyira torz-, mint életkép] – E 1848. II. 9. sz.) a mindenható, a siker vagy bukás fölött döntési joggal rendelkező szerkesztőt célozza meg, aki előtt minden színpadra lépőnek tisztelegnie kell, s jaj annak, aki ezt nem teszi, mert senki sem mer véleményt mondani a produkcióról lapja ítéletének elolvasása előtt. (A közvélemény szemében aránytalanul megnövesztett befolyással bíró szerkesztőn szúr egyet Jósika Miklós is [Humoristicai életkép – H 1846. II. 5. sz.]) Frankenburg választott figurája színikritikát ír: „...homlokán mogyorónagyságban gyöngyellenek a' verejték csöppjei, csekély ismereteinek egész zsibvásárját kizsákmányolja, indus, arab, görög és romai rongyokba burkolja magát, kólikát okozó idézetekkel lép a' papirostérre 's meglopja, megcsonkítja a' legnagyobb elméket, hogy tulajdon parányisága észre ne vétessék." A további jelenetsorból az is kiderül, hogy „renoméját" minden névvel rendelkező legyalázásával, botrányokban vállalt szerepeivel szerezte, példát adva ezzel másoknak is az érvényesülésre. Kétségtelenül egyoldalú, tendenciózus kép, noha Frankenburg műfajmeghatározása mellett (nem annyira torz-, mint életkép) még egy kiszólással is igyekszik hangsúlyozni elfogulatlanságát a jelenség ábrázolását illetően („Ha a' színek kissé rikítóbbak, mint azokat egynémellyik közülünk szeretné, az nem a' genrefestő, hanem az élet hibája..."). Az életképnek a típust megragadó sajátosságával szemben ez sokkal inkább arra figyelmeztet, hogy az életképírók – állandóan visszatérő módszerként – meglehetős nagyvonalúsággal bántak tipikus és torz megítélésével, nemegyszer helyettesítették egymással a két kategóriát, ha ezt kívánta egyéni ítéletük kifejezése.
A Jelenetek... indítása utal a kor irodalmi életének – elsősorban a zsurnalizmus korának – arra a jelenségére, amely az életképírókat közvetlenül érintő szerepe miatt témától, írói módszertől függetlenül valamennyi témacsoportban megjelenik: a lapok és folyóiratok ízlésbeli, eszmei elkötelezettségét és esztétikai programját illető különbözőségekből (meg a kenyéririgységből) eredő vitákra. „Magyar divatlapirók hárman vagyunk: de azért nagyon csalatkoznék, ki ezen háromságban egységet keresne, kivevén, hogy mind a 'hárman igen sokat képzelünk magunk felől' s még egyikünket sem neveztek ki magyar tudós társasági tagnak."
A jelenséget érintő utalásokra azonban általában nem jellemző ez a nyugodt hang. A különbözőségek a tréfás-gunyoros célozgatásoktól kezdve a komolyabb ütésváltásokon keresztül a kíméletlen, nyílt tollháborúig sokféle módon megnyilvánultak, egyféle szempontból képviseltek azonos magatartásmódot az életképírók: egyik sem burkolózott közülük a személytelenség homályába. Ez a műfaj, amely többnyire általános vonásokkal dolgozik, az egyénítés helyett a típust rajzolja meg a jellemző jegyek sűrítésével, lehetőséget adva bizonyos sémák kialakulására is (pl. a maradi nemes vagy az arszlán alakja), ebben a témacsoportban a legtermészetesebb módon személyeskedik. Adódhat ez egyszerűen abból, hogy a nyilvánosság előtt ismert neveket érint, de még inkább magyarázható azzal a ténnyel, hogy az írók legszűkebb életteréről, ennek változó viszonyairól szól. Amennyire például a parlagi lelkületű magyar nemesi figura rajzában feltűnően egységesnek látszik a kortársak szemlélete és ítélete, a kultúrát és a sajtót érintő tematika – a tárgy természetéből következően – olyan sokféle nézőpontból ítélhet jelenségeket visszásnak vagy torznak.
A lapok közötti elvi vitáknak nem az életkép a legjellemzőbb műfaja, de a súrlódások, az összeütközések ebben nyilvánulnak meg a leginkább személyeskedő hangon. Egy erősen szatirikus hangvételű írásában (Hírlapi epegörcs – T 1845. 82. sz.) Nagy Ignác az Üresde és a Széllap (a Honderű és a Pesti Divatlap) öncélú, nagyhangú párbajozásáról készít képet, amelyben a felek a vagdalkozás puszta tényében – az indíték igazságtartalmától függetlenül – elégtételt és megtisztulást vélnek elnyerni. A mennykővel párbajozó lapok segédei ugyanis megegyeznek, hogy – „afféle vakulj magyar!" módra – „elég lesz, ha a mennykő jót durran, 's veszélyes gyujtásra épen nem lesz szükség." Nagy Ignác akkor megy el a végsőkig a párbajozás öncélúságának ábrázolásában, amikor maga is jól tudja, hogy a két divatlap szembenállásának elviesztétikai alapja van: Petőfi megítélésének különbözősége.
Gyakran elhangzanak minden különösebb él nélküli célzások az írótársak gyengéire vagy különcségeire, pl. Irinyi József, „Mr Joseph d Yrigni rentier" franciás műveltségére (Kaján Ábel: A 'sipládás fia és a' sipládás fiának az apja [Irány-ábrány ad normam: irány-regény] – É 1846. 2–3. sz.), Frankenburg pedig az állatgenreképeket író Nagy Ignácra tesz megjegyzést, amikor a társaskocsi egyik utasát mutatja be: „Most következtek a vastag úr által elbeszélt Pudlerianá-k és Monsieur Fripon-nak nevezetes caracter-vonásai; szóval egy humorista-szerkesztő, ha e' kocsiban velünk ült volna, sokat gyűjthet vala 'kutyaságos' czikkelyének megtöltésére." (A' társas kocsi – R 1836. 96. sz.)
Domján X. képében (Rapsodia vagy Se füle, se farka – képekbe irta Domjan – Ra 1838. 8. sz.) már valaki ellen ír. Az athenaeistákat támadja annak a lapszerkesztőnek a védelmében, akit durva, sértegető hangja tett hírhedtté a kortársak között. A mindenfelé vagdalkozó szerkesztő, Munkácsy különösen vadul rohan ki Rondahátijának harmadik részében (Rondaháti ur vagy A' pipaszámyi hosszu falu – Ra 1837. 60–62, 65–66. sz.), amikor történetének befejezéséhez hívja segítségül ellenfeleit, a „doctort" és a „historicust". Ugyan nem közvetlenül erre, de visszavág az Athenaeum is. A szerkesztőség véleményét képviselő név nélküli írás (Öregebb Furkács Tamás' levele fiához Pestre – A 1838. 30. sz.) előzményei a 26. számban Ifjabb Furkács Tamás apjához írt leveléből derülnek ki, ezekre vonatkoznak az apának a higgadt bölcsesség látszatát keltő gonáolatai a Rajzolatok magatartásának feltételezett okairól.
Az Athenaeum és a Regélő Pesti Divatlap 1842-ben kezdődő és hosszan elnyúló vitájára éppen egy életkép szolgáltatott okot. Garay Az inasgyerkőcz (RPD 1842. 46. sz.) című pesti genreképének lezárásában Nagy Ignácot vádolja meg:6 „De ki győzné minden pajkosságait elbeszélni ezen ezer alaku kis Protheusnak? ki télen nyáron későn és korán űzi egyformán a' maga 's mások' mulatására ezer alaku csineit, mellyeknek bővebb kifejtését örömest átengedem a' 'nyújtás' mesterségéhez, 's mások által megpenditett eszmék 'folytatásához' igen értő Zajtay urra; az arczkép festéshez, véleményem szerint, egy pár jellemző vonás 's a' szellemnek kikapása elég; ki fogna minden szeplőcskét képébe felvenni?" Nagy Ignác már június 14-én válaszol a sértésre (Őszinte kérdés Garay urhoz), de reagál rá életképben is (A' jurátus), amikor így mentegeti magát a kezdő elmélkedő szakaszban: „...de ur isten, hová jutottunk ismét! röviden akartunk szólani, 's imé, annyira nyujtottuk már ezen bevezetést, hogy egész külön czikknek is beillenék; csak hiában, a' miben mester az ember, attól nem igen bir elállani."
A Honderűt már indulásától kezdve csipkedik a más lapokban megjelent életképek szalonias stílusa, az arisztokrata körök kegyeit kereső törekvései miatt. Egy a számtalan utalás közül, amelyben a szerkesztőt, Petrichevichet is célba veszik: „...egy kis emberke lép be, nyivácskoló hangon lármáz, köszön, mindenkivel kezet fog, páholyáról beszél, minapi munkáival dicsekszik, a külföldet magasztalja, szája szalonokkal van tele, és a hallgatók egymásra néznek, és nevetnek, – de ő egyre beszél, s visszanevet – mintha elménczségei, s nem maga volna nevettető. Órás vagy gombkötőnek gondolva, kérdém Szürke Zsáktól,7 ki legyen e madárijesztő? 'Az Ónterhű8 igazgató-tulajdonosa. Ő a világon legtudósabb ember, csak hogy a világ azt nem tudja, e mellett nagy büvész, s valóságos szemfényvesztő." (Bökfy Zakariás: Magyar panoráma uti képekben. I. füzet. V. szakasz – PD 1845. 19. sz.) Ez már több puszta csipkelődésnél, s hogy a későbbiekben csak élesedik a támadások hangja, összefüggésben lehet azzal is, hogy 1845 elejétől nagy intenzitással folyik a Petőfi-ellenes hadjárat a lap hasábjain Nádaskay és Zerffi kritikáinak közlésével.
Új jelenség egyébként irodalmunkban az a pezsgés is, amelyet Petőfi rendkívül gyorsan növekvő népszerűsége hozott. Egy-két év alatt annyit írtak róla, mint még egy költőről sem Magyarországon. Vidéken fáklyás zenével ünneplik, költeményeit szavalják, költők és nem költők verseket jelentetnek meg hozzá a lapokban. Itt meg kell jegyezni azonban, hogy az életképekben feltűnően ritkán jelenik meg a neve és az általa képviselt költészet.
Petrichevich és Nádaskay megszólaltak ebben a formában is (Az ifjú Magyarország vagy Hatvankettő egy ellen [Frescokép a vidékből – fővárosi csillagokkal]– H 1847. 18. sz.). A főszerkesztő a borsodi ifjúság levelét közli, amelyben arról értesítik, hogy 62 tagú társaságot alapítottak, s ha ő továbbra is gátolja Petőfi érdemeinek elterjedését, úgy egyenként fogják párbajra hívni. A levél számozott kifejezéseihez megjegyzéseket toldott, amelyek között van védekező, ténymegállapító hangú, gunyoros és durván sértő is. Itt csak kettőt idézek a levélrészlethez: „Kegyed lapjai hasábjain Petőfit gyakran méltatlanul gyalázta, Petőfit, kit minden becsületes ember egyaránt szeret, nemcsak azért, mivel korunk legjelesebb költője, hanem, mert hű fia hazájának, barátja az elhagyott népnek.4 [...] És ön merészelt6 a közvélemény ellenére az ifjú költőre anathémát kiáltani. Pedig 50 000 ember születhetik olyan, mint ön, Hiador és Zerffi, mig egy olyan érdemet szereznek, mint a milyent Petőfi csak egy versével is győzedelmesen vívott ki magának. [...]
4. Szegény elhagyott nép! örvendj, fel van fedezve messiásod!
6. A Honderü sokat merészelt már olyast, mitől más lapok maig is irtóznak. A szilaj csordával daczolni. Ezen erélyét, s ha ugy tetszik önöknek erényünket most csak a miveltek és higgadt lelküek bámulják, de elismerendi egykor egy igazságos itélőszék... a jövő kor."
Valószínűleg Petőfi Nádaskay szatirikus képmagyarázatának tárgya is (Young: Ködképek – H 1846. 20. sz.). A kép egy költőt ábrázol, aki kirúgja maga alól a széket, és homlokához bök. A szöveg: „Ez elég világosan mondja, hogy fiatal költő, és igy szegény költő, arrogans költő, magamat legelső genienek képzelő költő vagyok. Épp azon perczben rajzoltatám le magamat, a mint agyamban egy pyramidalis költőiségü gondolat támadván, kirugom a széket magam alól, mutatóujjamat homlokom bubjára illesztem, szemeim majd kidülyednek a nagy fölfödözés fölötti örömben, s diadali állásba téve magam, mintha mondanám: ide ti magyar költők valamennyien, a ki lelke van! felkiáltok: megvan!"
Amellett, hogy az irodalomnak és a sajtónak a korban betöltött szerepe gerjesztette, Petőfi diadalútja tovább erősíthette azt a jelenséget, amely viszont rendkívül gyakran szerepel megcélzott tárgyként az irodalmi és a más témájú életképekben: az új költők fellépése, a szerzői kör hirtelen kibővülése. Ebben megint csak közvetlen a lapok tapasztalata: naponta el kell viselniük az ismeretlenek ostromát, sőt gyakran meg is kell alkudniuk. Különösen vonatkozik ez a divatos prózai formákra: a közönség minden számban várja a novellát és az életképet, s a szerkesztő azzal tölti ki a rovatokat, amit kap.
A tehetségből fakadó tekintély szerkesztők és kritikusok által történő elismeréséért azonban a legtöbb életképfigura vért izzad (Fekete János: Falusi költő [Vidéki életkép] –PD 1844. II. 19. sz.; Uj Károly: Egy szépreményű költöncz életéből [Életkép]-PDII. 1845. 20. sz.). Nagyon tipikusnak látszanak az őket mozgató indíttatásokra a következők: „Tudjátok, milly őrült szenvedéllyel viseltetem rég óta az irodalom iránt, mint hevité már syntaxista koromban keblemet a vágy: ha nem pályázni is a tudós társaságnál, s elnyerni a száz aranyat, ha nem kiáltatni is ki a haza egyetemes véleménye által Vörösmartynál sokkal nagyobb költőnek – de legalább nyomtatva látni valahol nevemet." (Zugligeti: Egy lángész irói pályája [Irodalmi életkép] – PD 1844. II. 20. sz.) A pályakép további állomásai is jellemző elemei az írásoknak: a költőjelölt elküldi kötetnyi versét az Athenaeumnak, mert kíváncsi rá, túl van-e már „a lelki sötétség azon gyászos korán, hol a lángész legnagyobb kiömlései is felismertetnek". Tapasztalnia kell, hogy nem, s miután még fél év elteltével sem kap választ, így panaszkodik: „...oh barátim! meg sem álmodjátok, mennyi malitia, milly rosszakarat lakik az illyen vén literátorokban; hogy félnek minden uj névtől, hogy nyomnának el minden kezdőt az irodalom mezejéről, mert attól tartanak, egyenesen attól, hogy a kezdő nyakokra talál hágni." Rá kell jönnie, hogy Garay és lapja sem különb, ahol novelláival próbálkozik, sőt a Honderű sem, amely ugyan közli színibírálatát, de szörnyen megcsonkítva, aláírás nélkül. Csalódik az irodalomban, s egy életre lemond arról. A folytatásból (Toldalék az „Egy lángész irói pályája" mellé – 21. sz.) kiderül, hogy a szerző véletlenül volt fültanúja az előző panaszáradatnak, azt megjelentette a Pesti Divatlapban, s hőséhez hasonlóan csalódik annak fogadtatásában.
Hogy az életkép foglalkozik a dilettantizmus problémájával, az is a való életet tárgyazó szándékosságából adódik. A nyilvánosság felértékelődésének korában a kinyomtatott szónak is értéke van, az irodalommal foglalkozás már nem privilégium, s egyre szélesebb társadalmi körökben beszédtéma, a sajtóban való megjelenésnek megvan a maga becse. Az intézményrendszer kiépülése nemcsak az irodalom és általában a kultúra polgárosodásának és demokratizálódásának jele, de része van abban a folyamatban is, amelynek eredményeként az irodalom már egyfajta szakmának gondolja magát. Az önmegítélése terén bekövetkezett jelentős változással magyarázható az életképi megformálásban is jelentkező reagálása a dilettantizmus kérdésére: egyrészt korszellem és demokratizmus ellenére a körnek a konvenciók diktálta zárásáról lehet szó, másrészt pedig a kialakuló szakmai öntudat köti feltételekhez a körön belülre kerülést. Az egyes jelenségek torznak való minősítése lehet egyéni ízlés-, érdek- és értékrendszer kérdése, de a problémafelvetés maga fontos belső ügye a demokratizálódással, a nyilvánosság kiszélesedésével nyitódó körnek, amelynek kereteit mégiscsak századok hagyományai alakították ki.
És egyben közügy is. A Kritikai Lapok megindítására készülő Bajza még 1829-ben így ír Toldy Ferencnek az irodalmi kontárokról: „Agyon fogjuk verni mindezeket a huncfutokat, de az első kötetben a nagy hírűeket kell bántanunk, hogy a dolog lármát okozzon." Ezt Fábry Anna idézi, hozzátéve, hogy az irodalom polgárosodásáért vívott harcban ők ketten akár egy erős ék feszítik szét az irodalom és a közvélemény eddigi, már avult szemléleten és megegyezésen alapuló építményeit. Az általuk tört résen aztán az utánuk jövők fognak előrenyomulni, most már véglegesen elhatárolva a műkedvelőket a hivatásosoktól, a régit az újtól. Kettejük fegyverbarátsága tehát több, mint az irodalom belügye: közéleti következményei vannak.9
Kísértetiesen hasonlítanak Zugligeti-Lauka hősének gyötrelmeihez Nagy Ignác újoncának próbálkozásai (Az ujoncz – Aradi Vészlapok 1844.), míg barátja fel nem világosítja őt arról, hogy rosszul kezdett a dologhoz. Az íróvá válás legbiztosabb, kipróbált útját vázolja neki: „Tolakodjál a nevesebb irók körébe; leginkább azon vendéglőkben, hol estelizni szoktak, iparkodjál őket jó ötletekkel mulattatni, csodáld minden szavukat, istenítsd munkáikat; mert hiában, az ember gyarló, s ritkán idegenkedik az efféléktől. Utczán lesd meg őket, midőn sétálnak, és csatlakozzál hozzájuk, hogy az emberek lássák, mikép te is az irodalom hősei közé tartozol." Ezek után már csak néhány apróságot kell összeszedni vagy hazudni, azokat a lapok újdonságként örömmel közlik, német újságokban hírül adni, hogy hamarosan új könyve fog megjelenni – s így az újoncból bármi lehet.
Még divatíró is.10 A jólértesültség, a beavatottság a sajtó munkatársait olyan társasági szerephez juttatja, amely nem csupán az írott szó közvéleményt alakító hatalmának további kiterjesztését, hanem személyes befolyásuk és súlyuk növekedését is eredményezi. A zsurnalizmus korának e természetes jelenségéről készít képet Inokai Csalán álnéven Bulyovszky Gyula (Divatironcz [Silouettek napi-életünkből] – Ha 1848. 175. sz.) úgy, hogy annak egyes kísérő elemeit helyezi előtérbe és teszi meg tipikusnak, nem titkolva ellenszenvét a legtöbbször kezdő, minden előképzettség nélkülire, műveletlenre és gátlástalanra formált alak ellen már a lendületes kezdésben sem: „E sorokban egy minta-alakot mutatok be neked, az ironcznak legeredetibb fajából, ki ha jóléte van, divatbul ír, ha megszorul, szükségből csinál rőfös vásári munkákat, 's elárasztja vele a' szerkesztőket, szinházi választmányokat negyediziglen, mert ő minden genreben dolgozik, vagy ha épen tárgy szükében beállnak nála midenfelől az apály ideji, legalább az irói dijt igyekszik négy-öt helyről anticipálni. Ezekből némileg már világosságra derül, hogy a' divatironcz, az arszlán és az iparlovag közt, a' közép helyet foglalja el, vállalkozó szellemre nézve meg, ha épen saisonja van, mindkettőt felülmulja."
A környezetükből a művészet által kitűnni akarók, a divatból írók és a divatírók mellett nem kevésbé foglalkoztatja az életképet az a jelenség, amelynek célba vétele a nemzeti öntudatot kéri számon a felsőbb körökben: a „nálunk csak az bír beccsel, ami idegen és külföldi"-beidegződést még a divatmajmolásnál is kritikusabban ítéli meg. Ezzel magyarázható Nagy Ignácnak a főúri estélyen megörökített jelenete (Kiss Pál: Budapesti séták XI. – É 1846. 15. sz.). Egy négylovas hintón érkező úrnak tetszik meg az elhangzó ének, és az író világosítja fel arról, hogy az a Szózat. A kérdésre, hogy ki írta, megdöbbenve mondja ki Vörösmarty nevét. „Ah? Igen jó zene, nem is tudtam, hogy Vörösmarty nevű zeneszerzőnk is van!" – csattan a poén. Hasonlóak az utalásai a Szúnyogok című sorozatában is (Fürdői képecskék 11. Társalgás – É 1847.15. sz.), ahol a német könyvet olvasó „szellemdús fiatal kisasszony" és a „lelkes úrfi" nem tudják ugyan, hogy a Szigligetit Vörösmarty írta-e, de abban biztosak, hogy a Petőfi az ő műve.
Nagyon érthető, hogy a nemzetté válás és a nemzeti irodalom kialakulásának folyamatában, az irodalom önszemléletének alapvető változásai idején markánsan jelentkezik – az előzővel összefüggésben – az idegen értékek átvételével, az idegen minták másolásával kapcsolatos jelenségek bírálata az életképekben. A variációk pedig az elejtett kiszólásoktól, a keresett hasonlatoktól a stílusparódiákon keresztül a komoly elmélkedésekig mennek – nagy számban, különböző hangvétellel, témától, sőt megjelenési helytől is függetlenül. Ez utóbbi szempontból érdekes, hogy még az ismert ízlésiránnyal rendelkező Honderű is helyet ad olyan parodisztikus elemeket is tartalmazó írásnak, amely a válogatás nélkül átvett természetellenes finomkodás és szenvelgés stílusát gúnyolja ki (Pityefoki: Házassági kaland – H 1846. 14. sz.). Ennek egyik betétjében a 27 éves szende szűz és a „sóhajos Byroni alak", Ede úrfi egymásra találásában gyönyörködik az író: „Oh mi szép volt látni az andalgó párt a fák' árnyaiban bolyongva, ajkaikról lelesni az első gerjedező szerelem' ömledezését, az esdő vágy költői kínját Edvard' holdvilágképén, ennek megfelelően Eulália' arczán a betanult szendeséget, a reményt adó szerelem' édeskínos mosolyával, a Sand György urnő' regényéből merített szemérempírt a halványérdekes vonások' kölcsönzött bíbora fölött." Élesebb az utalás Tóbiásy írásában (Tölper Kleofás – Ha 1847. 37. sz.), mert az ő szerelmes fűzfapoétája egyenesen Kazinczy Gábortól, Vas Gerebentől, Kolmártól és Kuthytól tanult meg stilizálni.
Különleges helyet foglalnak el ebben a témacsoportban Pákh Albert (Kaján Ábel néven írt) humoros irodalmi életképei. A' honszerelmesek vagyis Ignácz és Konstanczia (É – 1847. II. 1–3. sz.) alakjai „a lánglobbanású haza" divatlapjainak frazeológiájában érintkeznek egymással, s eddig megy el szerelmük. A már említett A' sipládás fia... a korabeli irodalmi jelenségek és személyiségek paródiáját adja. Még önmagát is megfricskázza az „egy ismeretlen egyéniség" által 1890-ben szerzett történetének indításában, amikor író-hőse, Hondery Ákos, aki „épen kéz alatt levő regényének kifejlési stadiuman vala, 's a' regényhősök bonyolódásaiba ugy belebonyolult maga is, hogy nyakába barult volna annak, a' ki hamarjában kezébe adta volna gomolyaga irányfonalát".
A fiatal óriás (Magyar titkok vagyis hazai rejtelem) (É – 1846. 24. sz.) is paródia – a divatos beszélyek stílusát bírálja és mondat véleményt íróiról a kor olvasójával. Számos utalást találhatunk az életképekben a Sue (és a Nagy Ignác) hatása alatt kialakult mysterekre, illetve a szélsőséges romantika harsány színeinek a hazai viszonyok között idegennek, természetellenesnek ható térhódítására. Még a Magyar titkok szerzője is felszólal a jelenség ellen, amikor szobalány és cseléd hőseinek történetét – hogy küzdötték le a szemetes, sáros Háromdob utcában az őket elválasztó tócsaakadályt – írja le azon „modorban, mellyben Sue Jenő 'Örök zsidó' czimü legujabb regénye, bizonyos dagályos iskola nem csekély örömére, iratott." (Nagy Ignácz: Lélia és Trenmor [Szívbéli életkép] – PD 1844. II. 11. sz.)
De ami érdekesebb, hogy vele szemben a sajátos eszközökön kívül (pl. torz forma használata a torz jelenség ellen) komoly elmélkedő formában is helyet kapnak a legkorszerűbb irodalmi programok ebben a műfajban. Így az új eredetiség-program, az eredeti életanyag sablonok nélkül való ábrázolása, a magyar élet jellemző problémáinak beengedése az elbeszélő irodalomba, a valóságábrázolás igénye.
Szabó Dávid írásában (Divat-regények – Ra 1837. 10. sz.) egy fiatal, művelt társaság tagjai vitatkoznak szenvedélyesen. Az egyik „az új divatszerű romantica' védelmére" annak hatni akaró és fenséges jegyeit említi, a másik nem ért vele egyet: „Megkapja ugyan eleinte az olvasót, de ha jőnek egymás után az őrület rettentő kitörései, az erőszakos meggyalázások, a' vesztőhelyek, hohérpallos, kinpad, elundorítnak; fönség sincs benne, mert emeli-e az embert a' sok iszonyatosság, rondaság, mellyekben az író bujálkodik? valószinüség sincs benne, mi a' költészetben lényeges volna." Mások is meg akarják győzni a francia romantikáért lelkesedőt, s a magyar regény szebb irányait, az Abafit és Bélteky-házat hozzák fel ellenpéldának. Ez utóbbiról mondja az egyik: „Nagy becsü e' könyv azért, mert a' történet nem ábránd-világból, vagy a' holdból van lehozva czikornyás epedezésekkel, a' mellyekhez szokott olvasót – mint a' derék szerző mondja ideje már a' fellegekből leköltöztetni. A' mindennapi társasélet' körében foly a' történet; de nem sanyaru inség' szemete közt, vagy épen a' czégéres erkölcstelenség' tanyáiban, hol a' dolog' egy részét talán hagyta volna történni egy franczia regényíró."
Ugyanerről az irodalmi elvről beszél Pákh Albert is a Fiatal óriásban, csak ő a fonák oldali megközelítésnek megfelelően iróniával. Az olvasó szájába adja a kor íróira vonatkozó szavakat: „Jól teszik, ha minél több uj és frappant helyzeteket, ha soha nem látott jellemeket és soha nem hallott dolgokat teremtenek. Bölcsek, hogy erejük utolsó megfeszítésével is eredetiek akarnak lenni. [...] 'S akár mit beszél és gondol b. Eötvös József, hogy a' magyar népnek illy érzéscsiklandozásokra még szüksége nincs: én azt kiáltom több rokon érzelmüekkel együtt, hogy van! hogy a' magyar közönség is elvesztette immár ama könnyűszerrel is megindítható szüziességét. – Hogy szegény a' magyar élet és kevés benne a' felhasználható tárgy és alak? igaz. De épen azért kell költögetnünk szabadon, minden tartózkodás nélkül szinpadokat, és teremtgetnünk bele annyi exoticus személyt, a' mennyit csak megbirunk. – Az igazsághoz és valószinüséghez nekünk minél kevesebb közünk van."
A különböző irodalmi jelenségek ellen vagy mellett állást foglaló életkép természetesen önmagát is vizsgálja, s ha kell, önmagával szemben is kíméletlen. Éppen az a lap, amely nyíltan vállalva esztétikai programját, címéül választotta a műfajt, szólal fel először az életképírás torz méreteket öltött divatja ellen (É 1845. 10. sz.), amely már valóságos „cholera morbus", és az olvasóban „émelygést és gyomorcsikarást" okoz. Figyelmeztet, hogy az írók a könnyebbik végénél fogják meg a dolgot, amikor a hídfőnél, a csapszékekben, a zsibvásáron vagy a kávéházban látott-hallott jeleneteket firkantják le sebtiben, „egy pipadohány elszívása alatt", s árasztják el velük a lapokat. Hamarosan megtörténik a leszámolás is a műfajjal – s nagyon természetes, hogy életképben (Frescofi Tihamér: Nincs többé! [fővárosi frescokép] – í 1845. II. 16. sz.).
Természetesen a két évtized irodalmi élete annál sokkal bonyolultabb, összefüggéseiben mélyebb és sokrétűbb, mint ahogyan arra a jelenségek szintjén az idézett életképek utalnak. A műfaj esztétikailag nem is törekszik többre, mint néhány vonással vázolni a megcélzott tárgyat (pl. korabeli művészeti életünket átfogóan: Fellegi Jordan: Olympi titkok, vagy a regeistenek és a magyar – PD 1846. 24–25. sz.). Ennél azonban fontosabb a társadalmi igényt kielégítő szerepe: a kultúra polgárosodásának és demokratizálódásának idején bizonyosfajta tudást, ismereteket, a beavatottság érzését kínálja a széles olvasóközönségnek arról a világról, amely eddig csak egy szűk kör számára volt ismerős.
Jegyzetek
1. Bajza József: Észrevételek a Conversations-lexikoni pörhöz gr. Dessewffy József ellen. In: Tollharcok. Irodalmi és színházi viták 1830–1847. Bp. 1981, 100. 1. „Megtanultam igenis a társasági élet viszonyait tisztelni; tudom, hogy ott herceg és gróf, báró és nemes, polgár és paraszt van: mivel tartozom mindenkinek, egyenként és együtt, értem; de értem viszont azt is, s igen jól, hogy ezen tartozás, ezen kötelékek, csak a polgári kör határáig nyúlnak, s ott, hol az írói respublica kezdődik, hol a tudományok országába léptünk, hol a társalkodási konvencióknak vége, ezek is megszakadtak. Itt nem érdem, nem születés, nem hivatal többé, egyedüli okok, egyedül ész adnak elsőséget; s én ezeknek szoktam, ezeknek tudok térdet és fejet hajtani, nem semmi auktoritásnak, nem semmi grófi méltóságnak."
2. Fábri Anna: Az irodalom magánélete. Irodalmi szalonok és társaskörök Pesten 1779–1848. Bp. 1987, 713. 1.
3. Uo. 688. 1.
4. A magyar sajtó története I. 1705–1848. Szerk.: Kókay György. Bp. 1979, 442. 1.
5. Rövidítések: A: Athenaeum; É: Életképek; H: Honderű; Ha: Hazánk; PD: Pesti Divatlap; R: Regélő; RPD: Regélő Pesti Divatlap; Ra: Rajzolatok; T: Társalkodó.
6. Garay azzal vádolta Nagy Ignácot, hogy az A' házi ur (A 1842. 54. sz.) című életképéhez az ő néhány nappal korábban (PD 1842. 34. sz.) megjelent azonos című és műfajú írását használta fel.
7. Sorozata I. füzetének 5. szakaszában Boross Mihály utazóját az a Szürke Zsák kalauzolja, aki Nagy Ignác rendkívüli népszerűségű életképfüzérének, a Magyar titkoknak központi alakja. Ő maga beszél róla, hogy le sem írta, csak sajtó alá mondta azokat a „magyar mendemondákat", mert olyan mohón kapkodták az olvasók, hogy akarata ellenére hosszabbra nyújtotta a történetet a tervezettnél.
8. Azt is Szürke Zsáktól tudja meg, hogy az „Ónterhű divatlap magasabb tónusú és fényesebb hölgytermek számára Szalonna mellékletével." Boross Mihály több életképében mond véleményt a Honderűről. A legélesebbek közé tartozik, amikor állatgenreképének (Bökfy Zakariás: Állatgyülési eredmény [fresco- vagy fricskakép] – PD 1846. II. 39. sz.) agár szereplője így nyilatkozik a nemzetietlen Ónborúról: „Csak a nagyoknak hizeleg, csupán a selyem gyapjas juhokat magasztalja, a fehér hattyú-tollakat isteníti, a magas galambházakat énekli, és puha homok területekről beszél, mellyekben virág nem fogamszik meg, a maszlag is csak titkon tenyészik. Szóval ami nem sima, mint a házi nyul szőre és nem hajlongó, mint a nád, mi nem olvadékony, mint a méz: az mind durva, az mind darócz üvegesedett szemeinek."
9. Fábri Anna idézett műve. 413. 1.
10. Többen tartották a kortársak közül Nagy Ignácot is divatírónak, az irodalom arszlánjának. Az egyik legkíméletlenebb hangú támadás ellene Boross Mihály szatírája, a Találkozás a piaczon című állatgenreképe (PD 1845. II. 31. sz.), amelynek hőse Nagy Ignác állattörténeteinek állandó szereplője, Fripon úr, a kofák kosarából gátlástalanul lopkodó kapós literátor.