Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., 1999. november / Lakatlan Sziget

Lakatlan Sziget

részlet

 

(Töredékek) Esterházy Péter az Élet és Irodalomban Szepesi Attiláról. „Szerethető, ha egy szöveg így kezdődik: Cserépfalu és Bükkzsérc között a hegyek íve megtörik. A bükkzsérc külön király. Ahogy lajstromozza az országot (a költő). A mostanit, a régit. A tájat. A Tájgyűjtő. Tájőrző. Milyen sok szép van errefelé, Budaszentlőrinctől a Kis-Küküllő menti Szépmezőig, ez derül ki minden Szepesi-könyvből. Nyilván nem ez mindegyik kötet témája, ez Szepesi alapdallama. Élő benne a régi: az emberek, az ország. Szeret a régire nézni, régi emberekre újra és új kíváncsisággal és respekttel pillantani, Temesvári Pelbártra, Rimay Jánosra, az öreg Babitsra... Szepesiben sok Magyarország van, van hozzá nyelve, és van hozzá emlékezete. Szepesi jó raktár" – mondja. Esterházy azt dicséri Attilában, amit én is becsülök benne: az elmélyedést, azt, ahogyan megéli a tájakat, madarakat, verseket, azt, hogy más törvényt nem fogad el, csak a tájak, madarak, versek törvényét. Amikor szemlélődik, akkor nem csinál mást, más törekvések nem élnek benne. Megtalálta a maga törvényeit, ezért el tud merülni más törvényekben is, s megélhetővé tudja formálni a többi világot is – akárcsak Buda Feri. Magam ezt nem tudom megtenni, túl sok „külső világ" él bennem ahhoz, hogy feloldódjak egyetlenegyben. Olvasmányaim között is ugrálok, az „értékrendek" között is, a vaskos könyvet, amit mindenkinek meg kellene írnia, aki írással foglalkozik, még nem írtam meg – lehet, hogy nem is lesz időm, módom megírni. S keresem azt a tájat is, melybe bele lehetne helyezkedni, amelyik valóban megélhetővé válna az ember számára. Hiába tudom egyre több helyről, hogy ott lehetne élni, ez csak tudás marad, a megélésétől már elrántanak a körülmények. Nyáron egy hetet töltöttünk az Isztriai-félszigeten: nem a méreteit, a jellegét tekintve kistáj, belátható időn belül minden hajlata, beszögelése, emelkedője, kanyarulata, öble megismerhetővé válna – de nem tettünk mást, mint belekóstoltunk, akárcsak a turista-ipar sok ezer és tízezer fogyasztója – most pedig már a szokásos őszi útjainkra készülünk: Egyházashetye, Szekszárd, Szeged, Hévíz következik szépen sorjában, egy-egy nap, vagy csak pár óra erejéig. Miközben látom, hogy Szepesi Attila miképpen éli meg a természeti világot, a tájakat, érzem azt is, hogy az utazások, bolyongások az idegenséget is újjászülhetik, ezért értem, azt hiszem, nagyon mélyen Tandori Dezsőt, aki a maga bolyongásai után így fakadt ki: nem bírok elutazni többé... Nem, mert mégiscsak külsőként mutatkozik az egész világ...

     

* * *

A mostani – mondjuk a hatvan közeli – Tandori nagyon közel áll hozzám, úgy gondolom, sokat értek – vagy inkább érzek – abból, amit ír. Legutóbb azt írta, hogy Írországban még sosem ivott, ezért mégiscsak muszáj elmennie oda – másutt meg arról beszélt, hogy ivás nélkül az írás unalmas lenne, s valójában erről van szó: nem az ivásról, hanem arról, hogy meddig éltethetjük azt, ami csak a magunk számára fontos, márpedig az írás, s ami mögötte van, lassan az egész kultúra pár ember ügyévé egyszerűsödik, s hogy a magunk teremtette világnak való megfelelés – írás, a teljessé tétele, a motívumok továbbgondolása, éltetése – miképpen zár ki bennünket a külső világból. Kafka, Joyce számára ez még nem volt kérdés, Joyce még kétely nélkül éltette a maga zárt, s valójában csak az önmaga szemei előtt létező művét, a mai író számára viszont fontos kérdéssé vált, mert annak a hiánya, amit nem ír meg, már nem érződik. A hétköznapiság szintjén a meg-nem-írt dolgok hiányát nem érezte, mondjuk, József Attila sem, de azt mégiscsak átélte, hogy az előtte felsejlő világegészből hiányozna az, amit nem írt meg. Ezért is teljes az, amit megteremtett. Ma már a hiány nem érződik. Ezért mondja Tandori: „Hát ez: írni? mégsem írni? Ez nem kérdés? Ezt 'Rimbaud' megoldotta? vagy Reinhardt? Malevics? Kafka? Witti? Valami jön, és nagyon részletes. Végjátékká sem egyszerűsödik az életünk, mint egy sakkjátszma, nem élhetünk úgy, mint visszavonult versenyló."

   

* * *

Mondatok Rushditól, a Talpa alatt a föld című regényből: „Öt rejtély őrzi a láthatatlant nyitó kulcsot: a szerelem, a születés, a nagy művészet szemlélése, a halál vagy a katasztrófa közelsége, és a dalt éneklő emberi hang. Ezektől pattannak fel a világegyetem zárjai, és vethetünk egy pillantást a rejtett dolgokra; a kimondhatatlan egy betűjére". Magasztos, a világ nagy emberi jelenségeire utaló mondatok – a mágikus realizmus szellemében, de nem érzem igaznak őket. Nem a rejtélyesség és a magasztosság miatt: a titkokat sosem fogjuk megérteni, azok kísérni fogják az embereket még sokáig, hanem azért, mert a titkok előterében az élet mégiscsak elszürkült. A magasztosság helyére a kiszámíthatóság, az egyszeri helyére az ismételhető, a titok helyére az unalomig ismételt került – így a Rushdi által megütött hangot már idegennek találja a mai ember. A mágikus realizmus, s így mindenek előtt Marquez sikeréhez az emberekben meglévő, a világ jelenségei iránti nyitottság is hozzájárult. A vágy, hogy egységesnek mutassák meg számukra a világot, s hogy ennek az egységnek maguk is a részesei lehessenek. A vágy, hogy talán utoljára a művészetek történetében a legapróbb rög és a csillagok között kapcsolat teremtődjék. Ez a vágy mostanra eltűnt, a racionalitás, a kiszámíthatóság újra uralkodik a világon, s ez a művészetekben is érezteti a hatását...

   

* * *

Mészöly Miklós Széchenyiről: „Számomra a tragikum titkait megközelíteni igyekvő Széchenyi sokkal többet mond, mint Madách vagy Katona. Ők az emberi jelenségek ontológiai alapproblémáit legfeljebb érintik, de nem mozognak azon belül, ellentétben Széchenyivel, aki – igaz, hogy más területen – tulajdonképpen a magyar lét szép esetlegességét az emberi létezés dilemmáinak megragadásával fogalmazza meg." Széchenyit tekintve nyilvánvalóan igaza van, de vajon igaz-e az, amit Katonáról és Madáchról mond? Nem tudom. Széchenyit nyilván a Naplói is előtérbe állítják, pontosabban az, hogy Nap/óiban a cselekvés mögötti feszültségeket tárja fel...

   

* * *

Nyári olvasmányok: a háromkötetes, még kilencvenegyben megjelent Széchenyi-válogatás, Bodor Ádám új regénye, Az érsek látogatása, s Darvasi Lászlótól ,4 könnymutatványosok legendája – s persze más is, de az emlékezet ezeket állítja egymás mellé. Sajátos hármas, el lehetne játszani velük... Nézzük csak: Széchenyi műve – nem művei, munkái stb., hanem így: műve, élete is, s az is, amit leírt – a nemzeti, a történeti, a kulturális emlékezet része, tudjuk, hogy mit olvasunk, s hogy mit fogunk olvasni, ha a könyveket felütjük – aztán persze mást olvasunk, s másként, ám a támpontok, a rájuk rakódott félreértések, egyszerűsítések, hazugságok ellenére adottak, beivódtak gondolkodásunkba. Nem tudom, hogy bármelyik magyar gondolkodó életműve – lásd: Bibó és Bibó-felejtés – hasonló módon beivódhat-e egyáltalán az egymásra következő nemzedékek gondolkodásába. Azt hiszem, hogy nem. Nem azért, mert nem lenne méltó rá, ahogyan számos mai író műve is méltó lenne arra, hogy a nemzedékek emlékezetében megőrződjön, hanem azért, mert ez a közös emlékezet már nem létezik, szétesett, az, aki továbbvisz valamit ebből a világból, a maga számára fontosat, hasznosat viszi tovább, a közös élmény, a közös tapasztalat végképpen eltűnt. Erről mondja Tandori: „Van-e közös ismeretanyagunk elégséges, hogy a 'paramétereket' örökké elmagyaráznunk ne kelljen? Az ilyesmi végzetes lassulás. És a lassítódásnak nem eszköz-e, nem eszköze-e a túlságosan is közkeletű, ismert 'anyagok', lekötődések tömege? Csak ugyanabban a körben, ugyanabban a pontban, ugyanabban a KÖZTesben is: elegend őképp hasonlóak-e tételeink ahhoz, hogy szót válthassunk egymással?"

A „történeti" anyaggal szemben két mai regény: igaz, mindkettő „történelmi" – de az érdekességüket nem ez adja... S mindkettő 'mágikus realista': Bodor Ádám negatívba fordítja át a mágikus realizmust, az ő alakjai is, noha kicsi, esendő, a világ perifériáján élő emberek, mindent tudnak az emberi létezésről s a világról, csakhogy az ő világuk zárt világ, s a világ iránti áhítat helyett a pusztulással jegyezték el magukat. Darvasi regénye megfejtendő: a legnagyobb titka, azt hiszem, a vegetáció törvényeinek az ismeretében rejlik, annak bemutatásában, hogy a világok mindig változatokban léteznek, hogy nem fejlődések vannak, hanem mozgások, és ezek a mozgások hol kapcsolódnak egymáshoz, hol pedig elszakadnak egymástól.... A fenti és a lenti világ törvényeinek a feltárása állította egymás mellé Széchenyi, illetve Bodor Ádám és Darvasi írásait? Nem. Széchenyi épp annyira ismerte a lenti világ jelenségeit, mint évszázaddal későbbi író-utódai. Az ezernyolcszázharmincnégyes dunai utazásáról írott beszámolóban olvasom: „Ebéd után, mely aránylag és a körülményekhez képest nem volt éppen rossz, ismét kocsim bakjára ülék, hol némi kis megjegyzéseim közt azt is vettem észre, hogy körülbelül 200-búl álló sokadalom szinte az egész pesti cseresznyevásárt magával hozta, s ki-ki valódi tűzzel nekiállott a cseresznyeevésnek; amin igen örültem volna, mert úgy mondják: 'erősen egészséges a cseresznye és felette sikeres vértisztító' – ha ezen hajói seregnek eszébe jutott vala a cseresznyemagvakat inkább a Dunába vetni, mintsem a hajó padlatjára. Ezen jó gondolat azonban, nem tudom, jó nevelés hiányábúl-e vagy csak feledékenységből, igen keveset kivéve, senkinek eszébe sem jutott; úgyhogy estefelé, miután ezen szinte 200-bul álló utazó társaság con amore pipázott s mindenüvé, csak a Dunába nem pökött, a hajón sehová lépni nem lehetett, hol valami bútor, vánkos, fekvő ember vagy cseresnyemag és -szár, kivert pipa és pökbűl egybekevert alom ne lett volna." Ez a leírás változtatás nélkül szerepelhetne akár Bodor Ádám, akár Darvasi László munkájában...

   

* * *

Egy mondat Margittai Gábor sziget-könyvéből (noha a könyv az Agyagcsónakok címet viseli, legfontosabb fejezete a sziget-létet elemzi – akárcsak Jász Attila Szicíliája). „Szerző misztikus képei között tartja számon a hajnalokat, amikor valami ördögien tiszta és ritmikus zavar fut végig a Kordilleráktól a Szahalin-szigetekig, amely a világossággal terjedve lassú mozgásba hozza az utakat" – mondja, s alighanem ez a zavar nem engedi, hogy a világ olyan legyen, amilyennek képzelni szeretnénk. A zavart, a töréseket külön-külön meg kell neveznünk, de kétségtelen, hogy valamennyiünk életében megjelenik, s utána már csak a világnak kiszolgáltatottan létezünk. Függő létté válik az életünk – ahelyett, hogy magunk formálhatnánk... Ez a rövid, zavarra való utalás érteti meg velem a sokat olvasott Balázs Attila írásainak töredékességét is. Pontosabban nem is töredékességről van szó, hanem arról, hogy történeteiben, legyenek azok akár zártak és kerekek is, mindig felbukkannak a zárt történettől idegen elemek, s ezek az elemek aztán zökkenőkkel gazdagította formálják az írásokat. Gazdagította? Inkább világszerűbbé...

   

* * *

Bodor Ádámnál is és Darvasi Lászlónál is az idő a főszereplő. Szívesen mesélnek, titkuk azonban az idő kezelésében rejlik. Bodor Ádám története az időben körkörösen „körbefut", a történethez minden beszélő a maga idejét teszi hozzá, az időre történő folytonos utalással: „akkoriban", „egy nappal a vikárius temetése előtt", „aznap", „amikor" – a mesélés szinte minden újabb mozzanata a történés idejének rögzítésével kezdődik. Darvasi hatalmas teret vág ki magának az időből, és ebben a térben mozgatja a szereplőit. Az ő hősei nem valóságos térben léteznek, hanem az időben, mintegy az időn belüli átnövéseket jelezve. És Széchenyi? Széchenyi szinkronban élt az idővel, de Naplóinak belső szaggatottsága, az egyes mondatok egymástól gondolatjelekkel való eltávolítása, az egyik témáról a másikra történő folyamatos váltás azt jelzi, hogy a legszívesebben szétrobbantotta volna az időt...

(Nagyság) Széchenyi írásait erre a nyárra a „magán-kíváncsiságom" vetette elő velem: készülök „haza", már régóta szeretném az otthoni világot újra bejárni, azokat a részeket is, amelyek mindeddig idegenek maradtak számomra, noha sokáig a közelükben éltem. Az utat erre a nyárra terveztük, de elmaradt, pihenni akartunk, nem kutakodni, így jutottunk el az Isztriára. A készülődés azonban folyamatos, könyveket böngészek, térképeket nézek, jobban ismerem már a falut körülvevő világot, mint akkor, amikor benne éltem. Széchenyinél is arra voltam kíváncsi, hogy mit ír erről a környékről: Cenk csak tizenhét kilométerre esik tőlünk, valamennyire az ő világához is hozzátartozott ez a falu, s ha Bezerédi István átjárt Cenkre István-napot tartani, akkor Széchenyi is megfordulhatott nála... Széchenyitől nem volt idegen a tájakért való rajongás, romantikus indíttatásához, szerepjátszásához szorosan hozzátartozott a tájakért való lelkesedés, keleti utazására irodalmi minták alapján készült, s maga az úti beszámoló is magán viseli az irodalmi minták nyomát, de az itthoni tájról jóformán nem írt semmit. Vagy ha igen, akkor sem éppen dicsérőket, mintha a maga szűkebb világával nem tudott volna sohasem megbarátkozni. „Sajátságos, Magyarország csaknem legkevésbé tetszik nekem mindazon országok közül, melyeket ismerek. Ha Sopronból Bécsbe utazom, az ausztriai rész jobban tetszik, ugyanígy, ha Pestről megyek Bécsbe – és csinosabb is sokkal. Midőn Sárospatakon át Lengyelországba mentem – a Duklán által –, kiváltképp feltűnt nekem Lengyelország kultúrája –összevetvén a mi barbárságunkkal. Ugyanezt éreztem, midőn Nagyváradról Feketetón által Erdélybe utaztam. – Két évvel ezelőtt Horvátországban kivált a Sziszektől Zágráb felé vivő út bűvölt el – és ugyancsak megijedtem a poros, hamuszürke, rendezetlen pátria láttán, midőn Zákánynál tulajdon birtokaimon ismét földjére léptem. – Ezúttal ugyanígy éreztem – habár szívesen meggyőződtem volna az ellenkezőjéről – és a Szerémség, a vidék zöldje, buja tenyészete, a jó utak, eleven sövények, bájos házak etc. olyannyira kontrasztban állottak az 'Extra Hungariam etc' földjének árterületeivel és műveletlen síkjaival, hogy mélységes bánat lett úrrá rajtam – ha a végzet hatalma s nem a mindennél felkavaróbb butaság tartana bennünket lealacsonyultságunkban" – írta például Naplójában. Alighanem a feladatkereséssel és az ugar meglátásával függhetett össze ez a szemléletmód, a feladatok máskor sem engedték meg számára a részletek és az apróbb körülmények észrevételét, s ha ez így volt, akkor nem kell csodálkoznunk, hogy még Cenk is alig-alig tűnik fel írásaiban. Egyszer – gyönyörű utalással – a gazdálkodás kapcsán említi meg a cenki birtok „sárvári útra dűlő napkeleti részét", máskor, hátborzongató érzéseket keltve, alapvetően romantikus kellékeket használva a kriptában tett látogatást írta le: „A kriptában voltam – és kértem istent, tisztítsa meg szívemet, érzékeimet és kedélyemet, szellememet pedig töltse meg igazi bölcsességgel és tiszta szívvel". Ennyi az, ami a háromkötetes nagy életmű-válogatásban található, nem több, hiányt azonban egyetlen percre sem éreztem. A tájak leírása helyett azonnal magával ragadott a nagyság érzékelése. Széchenyi gazdag volt – gazdagsága a tizenkilencedik századi arisztokrata-létbe enged bepillantani, otthonosan mozgott nemcsak a bécsi, de a londoni arisztokrata-világban is, itthon üveghintóját használta, ebben akkor is tudott olvasni, amikor esett az eső, hordószám hozatta udvarába a márkás borokat, az utazás még a múlt századi körülmények között sem okozott számára gondot –, de az előbb említett nagyság nincs szoros összefüggésben a gazdagságával, ahogyan nincs összefüggésben – legalábbis közvetlenül – politikai szerepvállalásával sem. Az általa képviselt nagyság lényege az – s ehhez természetesen szükségeltettek azért a kiváló képességek, s a képességek kibontakoztatását segítő körülmények is –, hogy az általa felvállalt funkciókat, s ezeket sem a címek és rangok szerint, hanem valójában a nemzet életében betöltött valóságos életfunkciók szerint gondolom, egyénisége kibontakozásának részeként élte meg – azaz a szerep nem korlátozta, hanem gazdagította egyéniségét. Életútján számos elkanyarodást, átnövést figyelhetünk meg, a gazdagság kifejezés nem csupán az örökölt vagyon kapcsán használható vele kapcsolatban, hiszen a lelki alkat tanulmányozása ugyanezt a kifejezést hívja elő, de ezernyolcszáznegyvennyolc tavaszáig talán egyetlen olyan vállalt feladata sincs, amelyet ne önmaga gazdagításaként, hanem önkorlátozásként élt volna meg. A hirtelen váltások mellett a finom átnövések is érdekesek nála, s az, hogy az élmény, a kalandvágyból szerzett tapasztalat miképpen nőtt át feladatkeresésbe és a feladat megtalálásába. Ha nem lett volna a gazdag szövetű háttér, akkor nyilván neki is egy-egy célra kellett volna összpontosítania, s a célok elérése feltehetően az erejét is megroppantotta volna, így azonban a váltások és a küzdelmek ellenére is kiteljesedésként élt meg minden újabb célkitűzést. Byron tisztelete az utazás vágyát hívja elő nála, utazásai az ország elmaradottságára hívják fel a figyelmét, barátságai a politikai küzdelmek részévé válnak, szerelmei ösztönzőkké formálódnak, korábbi megfigyelései egy-egy munka elindítójává válnak, miközben önmaga törvényei szerint mozog a politika színpadán. A lehetséges feladatokat nem csupán meglátja, hanem a végrehajtáshoz is jogot formál magának. „Dunánk hajózása, minden hiúság nélkül mondva, engem tán annyit illet, mint akárki mást; mert eszközlésében fáradtam, míg mások egyebet, habár talán hasznosbat is műveltek; most is fáradok, s fáradni ezentúl is fogok. Igazam tehát talán annyi van: e tárgy körül néhány egyenes szót mondanom, mint akárkinek. Mely kis jogommal ezennel élni is akarok" – mondja példának okáért a Duna hajózásának ügyében, s meg is teremti maga számára a gyakorlati cselekvés lehetőségét. Alig lépett a politika színterére, máris tisztában van a politikai ideológia és taktika kérdéseivel, egy évtizeddel később a Politikai programtöredékekben már önmaga politikai helyzetét tisztázza, ahogy korábban ritka éleslátással határozta meg a maga és a Wesselényi által képviselt politikai elképzelések különbözőségét. Helyzetfelismerő képességét nem lehet eléggé dicsérni: szinte mindaz, amivel kapcsolatba került, napirenden volt már, ám azzal, hogy kapcsolatba került egy-egy kérdéssel, egyénivé és általánossá is formálta azt. Nem hiszem, hogy hozzá hasonló természetességgel lépett volna bárki is a történelem színpadára, miközben naplói, levelei természetesen tele vannak viaskodásokkal, önvádakkal, küzdelmekkel, nem beszélve arról, hogy végrendeleteit is szinte egymás után írja. Miközben számos területet hódít meg a maga számára, szakértő értelmiségiekkel veszi magát körül – ennek is megvolt a maga előzménye: atyja könyvtárosát Hajnóczy Józsefnek hívták –, még másfél évszázad elmúltából visszatekintve sem találunk olyan politikai berendezkedést, amelyik a hozzá hasonló természetességgel becsülte volna a szakmai tudást. A politikai hatalmat az ő korában még a legközvetlenebb módon, túlságos külsőségek nélkül gyakorolták, ám kérdéseiket az általános emberi szintjére emelték, közben pedig a maguk gazdasági ügyeit is intézték. S nemcsak a cselekvésben, az összeomlásban is ott, nemcsak Széchenyinél, szinte egy egész nemzedéknél, az emberi nagyság. Németh László már idézte az összeomló Széchenyi szavait, én is megteszem: „Én a csillagokból olvasok. Vér és vér mindenütt. A testvér a testvért, a népfaj a népfajt fogja lemészárolni engesztelhetetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérből a házakra, melyeket le kell égetni. Pest oda van. Száguldó csapatok dúlnak szét mindent, mit építénk. Az én füstbe ment életem. Az ég boltozatán lángbetűkkel vonul végig a Kossuth neve: flagellum dei." A nagyság megvalósítása nélkül lehetne-e ilyen hatalmasra növeszteni a tragédiát? Aligha...

(Ütközések) Aki valamennyire is ismeri Széchenyi lelkialkatát, tisztában van azzal, hogy az eszme megszületése és a cselekvés közé rengeteg töprengés, vívódás iktatódott, harmóniáról vele kapcsolatban nem is lehet beszélni, noha a fenti jellemzés kapcsán akár harmonikusan kibomló életútra is gondolhatnánk. Bárhol is üssük fel írásait, bárkinek a tanulmányát olvassuk, az önvád, a bűntudat, az önmarcangolás visszatérő kifejezésekként tűnnek fel, s végigkísérik egész életútját – hogy aztán összeomlása után kiteljesedjenek. Kicsapongásainak megbánása, a sógornője, Karolina halála által keltett bűntudata csupán kezdete volt egy hatalmas, s a maga közéleti tevékenysége által keltett megbánás-sornak. Egy idő után ez a két vonulat egymáshoz kapcsolódik majd, s egymást erősítve szinte tolsztoji méretű gyónásba torkollik, döblingi leveleiben, naplójában szinte mindenütt a most idézendőhöz hasonló önvallomás-folyamokra bukkanunk: „Nincs bűn, amelyben ne merültem volna el, és nincs erény sem, amelyet műveltem volna. Csupán az érzékeknek, a testnek, a pillanatnyi élvezetnek éltem. 1825-ben – még csak 34 éves voltam – onánia, elhalás, szakadatlan fertőzések, higany és bor következtében már annyira enervált és oly blazírt voltam, hogy érzékeimet új ingerrel serkentendő, a politikába vetettem magam, hogy az ellenzék olcsó patriotizmusával elcsábítsam szegény feleségemet, aki oly boldog házasságban élt. Éppúgy nem szerettem, ahogy Karolina sógornőmet sem – ők csak arra szolgáltak, hogy kéjvágyamat kielégítsék...", s így tovább... Bármennyire is csábító lenne ezeknek a vallomásfolyamoknak az idézése, s annak kimutatása, hogy a vallomások egy-egy motívuma hol és mikor tűnik fel, feltehetően elég utalnom arra, hogy ez a fajta viaskodás Széchenyi alkatának, lelkiéletének gazdagságából és romantikus beállítottságából szinte természetesen következik. Természetesen, mert az egyéniség önkorlátozásoktól mentes s a romantika fölfokozottságában történő kiteljesítése és az ugyancsak a romantikából fakadó üdvözülési, beteljesedési vágy került ellentmondásba egymással, feloldhatatlanul, hiszen mindkettő egyszerre volt jelen nem egyszerűen gondolkodásában, hanem annál jóval mélyebben, szinte élete alapvetésében – úgy, ahogy nemzedéke, s még az utána következő nemzedék tagjainál is, nem véletlen, hogy Tolsztojnál is szinte hasonló alapképletre bukkanunk. Az alkat viaskodásait, küzdelmeit, az önmarcangolás – láttuk – természetes kényszerét el kell tehát választanunk azoktól az ütközésektől, amelyek a pálya belső törvényeinek és a külső világnak a találkozásából következnek. Az így felszínre törő „ritmikus zavarnak" a hullámai – annak a zavarnak a hullámai, amelyik nem engedi, hogy a világ teljessé váljon – talán még nagyobbak is voltak, mint az alkat belső viharai által keltett rezdülések...

Sokáig Széchenyi számára is úgy tűnt, nem beszélve a kortársakról, hogy az ütközések közte és politikai ellenfelei, főképpen Kossuth Lajos között zajlanak. Hány Kossuth-ellenes kifakadást találunk írásaiban, kezdve a legszemélyesebb ingerült kiszólásoktól el egészen a pontos politikai elemzésekig. A „népfelbujtó" Kossuth Lajossal viaskodik folytonosan, az ő színrelépése készteti politikai helyzetének átgondolására. Széchenyi soha nem tudott „sarkosan" fogalmazni, a különböző pólusok közötti tartomány bemérése mindig fontosabb volt számára, mint egy-egy szélső pólushoz való ragaszkodás... A „szent együgyűséggel" szemben a választások nehézségeiről írt, például a Politikai programtöredékekben, így: „Ellenzék és hazafiság mint szinonim! Mily irgalmatlan egybezavarás! Pedig száz közt kilencven ily színben látja e két magában egészen különböző eszmét. Egészen különbözőt, mondom, mert az ellenzék egyedül csak 'species', midőn a hazafiság 'genus'; valamint a kormányi vagy ellenzéki szerep, ha igazi hűséggel viseltetik, soha nem egyéb, mint eszköz, míg a haza és a nemzet java azon egyedüli 'cél', mely után törekedni illő, sőt azokra nézve, kik közdolgokba avatkozni elég bátrak, sőt elég merészek, még a legszentebb kötelesség is." Ha úgy tetszik, Kossuth ennél célratörőbben, ha úgy tetszik, leegyszerűsítőbben is tudott fogalmazni. A legkeményebb ütközésre azonban nem ekkor, és nem is Kossuth Lajossal szemben került sor, hanem ezernyolcszáznegyvennyolc tavaszát követően, s ha lehet így mondani, a történelemmel szemben. A Batthyány-kormány tagjaként Széchenyi gyakorlatilag cselekvésképtelen, Naplója szinte folyamatosan ezzel a passzivitással és az előre vetülő összeomlással foglakozik. Számára korábban aligha léteztek akadályok, vagy ha léteztek is, a legtöbbször megtalálta az elképzelésektől a cselekvés-sorokig való utat, most, a felelős magyar kormány tagjaként derül ki, hogy teljes egyéniségét nem tudja úgy szerepeltetni, a történések során megmutatni, s annak törvényeit követni, mint ahogyan korábban tette azt. Összeomlásába a nemzetféltés és az önvád („Nyomasztó álmok. Magamat látom e mostani kalamitás fő tényezőjének. – Talán(?) kár... hogy nem hagytam meghalni a magyar fajt."; „Ó, Istenem, micsoda szemrehányásokkal illetem magam, amiért felébresztettem Magyarországot! Most németek volnánk. De jobb volna-e az? Uram, legyen meg a Te akaratod.") játszott bele – vajon lehet-e itt a játékra utalni –, de talán annak felismerése is, hogy politikai törekvését és az ennél jóval nehezebben felépített egyéniségét a maga teljességében nem képviselheti... Egészen más Széchenyit látunk, szükségszerűen más Széchenyit összeomlása után Döblingben. Szükségszerűen mást, hiszen összeomlott a személyisége, s az a világ is, amelynek a felépítésén munkálkodott – de abban a vonatkozásban is, hogy Széchenyi ekkorra már lemondott teljes egyéniségének a világ előtti képviseletéről – van olyan feltételezés, nem tagadva betegségének súlyosságát, hogy maga a betegség feszültségeinek indulatokban és víziókban való kivetítődése, s elfogadta azokat a szerepeket – az egészből a részeket –, amelyeket az ekkori lét felkínált számára. Nem egy nagy szerepjáték részleteit alkotják azok a történések, amelyek Döblingben a vendégek fogadását, a kéziratok kicsempészését, a házkutatásokat vagy éppen a véget nem érő sakk-partikat kísérték? S nem az egyetlen általa vállalható szerep kiteljesítését jelenti az Ein Blick megírása és megjelentetése? Ebben a hatalmas, a pamflet és a vitairat határán mozgó írásában azonosul Széchenyi a legteljesebben ezernyolcszáznegyvennyolccal, azzal, ami a részvételével, s azzal is, ami az összeomlása után történt. S vajon nem az utolsó, általa még betölthető szerep felvállalását jelentette öngyilkossága? A szerep ekkor már az élet ellen fordult, pedig feladata „csupán" az volt, hogy az egyéniségből kiszakadva képviselje azt, amire a történelemnek szüksége volt...

(A kor szintje) Az olvasásnak is megvannak a maga szabályai, így például az, hogy egy-egy műhöz annak belső törvényei szerint közelítünk, s nem külső szempontok alapján. Ám minden leírt vagy íratlan szabály ellenére akkor, amikor észrevettem, hogy Széchenyi a magyar tájakról, főképpen pedig szűkebb világának „hátteréről" szinte semmit nem ír, azonnal elkezdtem figyelni, hogy korának szellemi légköréből mit ragad meg. Lecke ez is, s nem is teljesen igazságosan számon kért lecke, hiszen a valódi nagyság – akkor még legalábbis – a cselekedetek alapján mutatkozott meg, azon, hogy mit tett hozzá a világhoz, s nem azon, hogy a világ szellemi jelenségeiből mit vett észre. Ám ez az utolsó megszorító mondat sem a teljes igazságot tartalmazza, mert a politika is a szellemi élet része, s tudatos vállalásokkal vagy ösztönös cselekedetekkel ugyanúgy a kor mélyén meghúzódó tendenciákat kell kifejeznie, felszínre hoznia, megjelenítenie, mint az irodalmi műveknek, a képzőművészeti alkotásoknak vagy a nagy zeneműveknek. Széchenyi teremtette is a maga korát – azt ismerjük el a kor lényegének, ami többek között az ő gondolkodásán is keresztülfutott, nem beszélve arról, hogy szinte természetes módon lépett be a történelembe, felismerve a legfontosabb tennivalókat –, mégis van abban valami megnyugtató, hogy személyesen – most valójában egzisztenciális értelemben használom ezt a kifejezést – kötődött korának számos alkotójához, még inkább pedig művéhez. Bár Naplóit az önnevelés eszközének szánta, nem az lett belőle, s nem is olvasmányairól, szellemi életéről való beszámoló, afféle tűnődés a szellem jelenségeiről, inkább az alkat és a cselekvés közötti, vibrálásokkal teli teret jeleníti meg benne, mégis nyilvánvaló, hogy a szellem jelenségeit tekintve is otthon volt korában. Eszmélkedését a szentimentalista írók olvasásával gazdagította, abban pedig, hogy önmagára talált, Byron életének és művének a megismerése segítette hozzá. „Byron költészete emelte korának szintjére – írja róla Gergely András – adott léthelyzetének elvi megalapozást és cselekvésre kínáló alkalmat". Naplóit, levelezését olvasva gazdag adattárat állíthatnánk össze a vele együtt klasszikussá emelkedő kortársaival kapcsolatos véleményeiből. Nyilvánvaló, hogy az állandó érdeklődés, reflektálás is segítette a kor szintjén való megmaradásban. Katonát például, pontosabban azt, amit a vele egy esztendőben született drámaíró munkásságából a Bánk bán ezernyolcszázharminckilencedik és ezernyolcszáznegyvenhatodik évi bemutatója alapján megismert, nem becsülte. Becsülte viszont a visszahúzódó Berzsenyi költészetét. Naptóiban először ezernyolcszázhuszonhatban tűnik fel Berzsenyi neve, tervezett kötelező olvasmányainak szerzői között, alig egy évvel később egy Crescence-nek küldött levelében lefordítja A magyarokhoz című ódát (szó szerinti fordításban), majd megjegyzi: „És Berzsenyi szintén nem ír már... Egy ily tehetség! Mert el van keseredve. – Senki nem ismeri el érdemeit." Berzsenyivel leveleztek, Széchenyi tervezte a niklai költő meglátogatását, kétségtelenül hatottak egymásra. Döbrentei Gábor írta le, hogy amikor ezernyolcszáznegyvenkettőben Széchenyi Pest megye gyűlésén A magyarokhoz című verset idézve – erre egyébként a Hitelben is többször hivatkozott –, eljutott a „tiszta erkölcs"-ig, Ráday Gedeon rámondta a folytatást: „Mely ha megvész..." Ezernyolcszázötvenhétben, az Önismeret című írásában így írt, már nem csupán Berzsenyiről: „Az igazi lángész mindent elkövet, miszerint lelke legmagasabb eszméjét érje el: az ilyen, halandó emberhez képest aránylag igen magasra emelkedhetik az istenek felé és sokakat láthat a jelenben, sőt, némileg a jövendőben is. A költő és látó szerepe sokszor egybeforr. Berzsenyi és Vörösmarty nemcsak költő, de látó is volt." Kétségtelenül romantikus felfogás, de hát valamennyien ugyanannak a kornak a gyermekei voltak, ráadásul látásmódjának az érvényessége sem kérdőjelezhető meg, hiszen – volt már szó róla – egy-egy korszak sajátosságai – akár a legáttételesebb formában – valójában mégiscsak a szellem jelenségein keresztül mutatkoznak meg...

Az összeomlást követően Széchenyi a maga létállapotát Vörösmarty és Petőfi verseivel fejezte ki. „Vörösmarty A hontalan-ban, Szózat-ban és Az élő szobor-ban – ki én vagyok – előre sejdíté nemzetünk sorsát" – mondja. Az élő szobor című verset ismerjük: „Szobor vagyok, de fáj minden tagom; / Eremben a vér forró kínja dúl; / Tompán sajognak dermedt izmaim;/Idegzetem küzd mozdulatlanul. // Szemeim előtt képek vonulnak el / A népemésztő harcok napiból: / Véráldozók a szent, örök jogért, / S bérért ölök éjszak csordáiból..." Vörösmarty a harmincas évek végén írta ezeket a sorokat, Széchenyi egy évtized múlva érezte, hogy róla íródott a vers... Látomásaiban Petőfit a fiának nevezi, leveleiben azt javasolja, hogyha róla tudni akarnak, olvassák el a Felhőket: „Fejemben éj van, éjek éjjele, / S ez éj kísértetekkel van tele"... Évtizednyi idők múltán is megtalálta tehát azokat a verseket, sorokat, amelyekkel azonosulni tudott, amelyekre szüksége volt, élt velük – s ez a versek legmélyebb megértésére utal. A magyar politika történetében nem tudok ehhez hasonló példát mondani, művészet és politika később már nem élt egymás mellett, a reformkor lezárulása után pedig a politika és az irodalom, de nemcsak az irodalmat említem, hanem egészében a művészetet, szembekerültek egymással... A művészet a maga öntörvényűsége mellett is a mindenkori újat – világlátásban, létérzékelésben is megmutatkozó újat – képviselte, a politika pedig a korlátokat, példákat nem említek, annyira kicsinyes, s Széchenyiről gondolkodva méltatlan is lenne. Utoljára talán Bibó gondolkodásában emelkedett a kor szintjére a politika, a politikai gondolkodás, egyébként csak hatalmi technikaként használták...

(Kapcsolódások) Ha a romantika Byron keleti utazásával és Childe Harolddal kezdődött, akkor Tolsztoj futásával végződött. Ami a két időpont között történt, az szinte azonos alapképletek alapján történt. Byron útjának célja az ismeretlen felfedezése, az egyéniség ezzel új teret hódít meg a maga számára, Tolsztoj futása: az emberre záruló térből, a biztos és a megunt világból való kilépés... „Milyen jó itt szabadon!" – mondotta Tolsztoj Makovickynak, amikor szökésük után elhelyezkedtek a vonat ülésein. Makovicky nagysága abban rejlik, hogy nem csupán orvosként, a reá bízott beteg orvosaként kísérte Tolsztojt, mivel felismerte, hogy Tolsztojnak joga van megkísérteni a szabadságot. A futás történetét valójában az ehhez a joghoz való ragaszkodás rajzolja ki. Az öreg – s halálos ágyára kerülő –Tolsztoj védi ezt a jogot – vele szemben felesége a család jogát fogalmazza meg – azt, hogy a családnak is joga van a családfőre... Drámai pillanat s nemcsak a halál közelsége és bekövetkezése formálja drámaivá, hanem az álláspontok merev szembenállása is...

Mindaz, ami a két időpont, Byron utazása és Tolsztoj futása között van, az azonos törvények szerint történt. Széchenyi keleti útja, s egyáltalán: utazásainak sorozata a Byron által megszabott mintát követi, életmódja a romantika emberének szélsőségeihez kapcsolódik, ezekben a szélsőségekben a kicsapongások sorozatának és a bűnök bevallásának egyaránt helye van, betegségének önostorozó vallomásai Tolsztoj Gyónását előlegezik meg, s még az összeomlást követő döblingi visszahúzódásban is felfedezhető a későbbi tolsztoji futás jó néhány mozzanata. Nyilvánvaló, hogy felfedezhető, hiszen az adott körülmények közepette csak ott tudott a maga számára szabadságot és cselekvéshez való jogot biztosítani...

Mindezt valamelyest tudjuk is... Valójában nem az azonos korszakon – nyilván erről az azonos korszakról is lehetne vitatkozni, hiszen közben mégiscsak évtizedek teltek el – áthúzódó kapcsolódások sorozata lep meg, ezek valahogy természetesnek tűnnek, hanem az, hogyha valaki „kívülről" kerül kapcsolatba a kapcsolódásoknak ezzel a sorozatával, akkor nem csak egy-egy mozzanathoz kötődik, hanem az egész láncolathoz... S nemcsak hogy kötődik hozzá, hanem szinte újjá is teremti azt. Németh László például – írtam már róla, alapvetően huszadik századi íróként-gondolkodóként – szinte a maga szellemi elődjeként fedezte fel Széchenyit: már a családjába „belelátta" a folyton újító Széchenyi szellemét, később pedig ő volt az, aki kellő figyelmet szentelt Széchenyi „őrületének", a döblingi évek fontosságára ő hívta fel a figyelmet: Széchenyiről írott könyvében és a Széchenyidrámában... Tolsztojhoz való kötődése nyilvánvaló: írói-gondolkodói pályájának öt évtizedét végigkíséri Tolsztoj hatása – ennek kézzelfogható bizonyítéka a korai Tolsztojjal – és Dosztojevszkijjel – foglalkozó írás, a kései írásokat, egészen az Irgalomig, már említeni sem kell. Vagy ha igen, akkor csak annyit, hogy már az Égető Eszter című regényének – az Őrültek mellett – a szánakozó, szánalom címet szerette volna adni, s ennek a kifejezésnek a tartalmában ott rejlik a világhoz való tolsztoji viszonyulás... A gondolati viszonyulások nyilvánvalóak, ám még ezek léte mellett is meglepő, hogy Németh életében megismétlődött a tolsztoji futás mozzanata. Lakatos István, Németh László veje jegyezte fel a Németh László életéről összeállított kronológiai munkájában, hogy ezerkilencszázhetvenegy május huszonhatodikán „Németh László kijátszva Jolika – gondozója, F. L. – figyelmét, eltűnik a sajkódi nagyházból, és mintegy háromnegyed óra múlva a közeli erdő szélén a bokrok tüskéjének fogságában találnak rá. Szerencsére a bokrok nem engedték, hogy messzebbre jusson. Az elkóborlást most is rossz pszichés állapot kíséri: rossz az étvágya, romlik a kondíciója, és elkeseredett az egész család..." Két év múlva, ezerkilencszázhetvenhárom júliusában megismétlődött a korábbi eset: „Nagy izgalomra ébredünk Sajkódon – írja Lakatos István. – Németh László hajnalban eltűnt a nagy házból, és a környéken sem találják. A család, a kis házban vendégeskedő Illés Jenő, az egész telep, majd a balatonfüredi és veszprémi rendőrség nyomozó-kutyával keresi. Végül is Ágnes a félsziget belsejében találkozik egy házaspárral, akik felvilágosítást adnak: a félsziget egyik házából, ahová kora reggel Németh László könnyebb sérülésekkel betévedt, a mentők a veszprémi kórházba szállították. A veszprémi kórház baleseti osztályán meg is találjuk Németh Lászlót. A bal halántékán hatalmas vérömleny, amely miatt bal szemét nem tudja nyitni, de a szemgolyó ép. Testszerte apróbb sérülések, amelyek már beszáradtak. A felvételi diagnózis enyhe agyrázkódást is feltételez, ezért infúziót kap. Mi jól elbeszélgetünk vele. 'Kicsit elkóboroltam' – mondja arcán huncut mosollyal. Délután Juhász professzor is megjelenik az ágyánál, de nem talál semmi újat. Feltehetően az történt, hogy amikor elhagyta a házat, mindig balra, az ép látótere felé haladva jutott el a félsziget belsejébe, rossz látása miatt árkonbokron át, s így szenvedte el a sérüléseket. Mindenesetre fokozni kell az állandó őrzést." Ebből az időszakból írást alig-alig ismerünk tőle, levelei még nem jelentek meg, így nehéz rekonstruálni a történteket, főképpen pedig azt, hogy mi állt a „menekülés" mögött, mi mozgatta az idős, beteg embert. Feltehetően ekkori levelezésének megismerése sem visz bennünket közelebb a történések „rejtett" okainak megismeréséhez, legalábbis annál közelebb, amit eddigi ismereteink alapján is sejtünk. Ez a sejtés pedig arra vonatkozik, hogy Németh életútját alapvető kettősség jellemezte, az elkülönülés és a közösségformálás, a családteremtés és a családból való kiválás kettőssége. A menekülés a képzeletében reá nehezedő csapda elől történt, de hát nem lehetett ez valódi menekülés, még annyira sem, mint Tolsztojé. Nem, mert betegsége miatt szinte csak jelezhette a szabadság-ösztön működését, s azért sem, mert a modern világból kilépni nem lehet, ennek a világnak már nem létezik ismeretlen, és így szabadságot biztosító pontja. Így volt ez már Tolsztoj idejében is; Dusan Makovicky joggal jegyzi meg, ha tudja, hogy végképpen elhagyják Jasznaja Poljanát, akkor Besszarábiába vagy külföldre kellett volna menniük, hosszabb időre azonban még így sem tudtak volna elrejtőzni. Nem, akkor sem, s később sem, így a cselekedetek csak jelezhették a szándékokat – azok megvalósítására már nem nyílt tér...