Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., 1999. november / Majd hívlak

Majd hívlak

Kardos G. György z'l[*] emlékének

     

– Gábor?

– Igen.

– Szevasz, itt Kardos.

– ...?!

– Na, mi van? Megkukultál?

– De hát hogy...

– Hogyhogy hogy? Felhívtalak és kész. Mi van?

– Hát élünk, megvagyunk.

– Jó nektek.

– Jaj, ne haragudj! Csak még mindig kicsit zavarban vagyok. Nem tértem magamhoz a meglepetéstől.

– Térj magadhoz, apukám. Esetleg igyál valamit. Helyettem is. Igazán emlékezhetnél még, nekem nem volt szabad.

– Jó, majd iszom.

– Na, ereszd már el magad! Ne légy olyan görcsös. Mesélj inkább valamit.

– Mit meséljek így hirtelen? Itt nem történik semmi lényeges, ami viszont történik, néha jobb lenne nem is tudni róla.

– Ha nem történik semmi, ugyan miről lehet írni?

– Gyuri, ez nem te vagy. Te régebben soha nem beszéltél irodalomról. Csak az életről, úgy általában.

– Ez igaz. Akkor hagyjuk. Beszéljünk inkább a politikáról. Mondj valamit, mi újság? Mi van a zsidókkal? Hogy áll a kárpótlás? Nekem ebben is pechem volt. Egy fillért nem kaptam, úgy mentem el.

– Úgy néz ki, hogy a kormány levonja a deportálásban és munkaszolgálatban elhalt szülők és házastársak után járó összegből az utaztatás, a koszt és kvártély költségeit. Ahogy elnézem, végül a zsidóknak kell fizetni. De valamit kaptak már, és a németek is fizetnek.

– Na végre. Már aggódtam, hogy nem lesz miért utálni a bibsiket. Van zsidó a kormányban?

– Egy fél. Inkább csak jelképes.

– Zsidóznak?

– Olykor. De csak ha szükségesnek ítélik. Ki is mondta, hogy antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidókat?

– És te ismered azt a viccet, hogy megkérdik falun egy öreg paraszttól, van-e náluk antiszemitizmus?

– Na és mi a válasz?

– Nincs, de igény az lenne rá. Egyébként fenntartom a véleményem: a zsidó fiatalokat nem árt karatéra és dzsúdóra taníttatni.

– Gyuri, ne gyere te is ezzel az antiszemitizmussal. Itt amúgy is a Csurka, meg a majré tartja fent a zsidóságot, nem a Tóra fénye.

– Nem mondod. Pedig milyen kedélyes fiú volt ez a Csurka. Minden inkább jellemző volt rá, mint ez a röhejes Szabó Dezső-i póz. Kiürült, nyilván ez az oka. Ha képes lenne még egy jót kefélni, vagy akár csak egy tárcát írni, szarna a politikára.

– Különös ez az egész.

– Mi, apukám?

– Pont ma gondoltam rád.

– Ez kedves tőled. Kicsit részletesebben, ha beszélnél rólam. Azt még most is szívesen hallgatom.

– Az özv..., a feleségeddel futottam össze az utcán.

– Hogy van Anikó?

– Még mindig roppant nehezen viseli a hiányod. Talán nem bánja, ha elmondom: gyakran álmodik ma is veled. Vele vagy a nehéz helyzetekben, a legkülönfélébb ügyekben tanácsot adsz neki, és bár reggel fáj, ha felébred és nem vagy ott mellette, de éjszakai javaslataid szerint cselekszik, és a problémái egy részét ily módon mégiscsak a te segítségeddel oldja meg.

– Vannak gondjai?

– Nem tud a holmijaidhoz nyúlni. Csak a neked írott, bántó, névtelen leveleket égette el. Még mindig leginkább te vagy a gondja.

– Nekem te ne okozz lelkiismeret-furdalást! Még a családi életembe is beledumálsz. Miért kellett neki egy ilyen öreg faszagányhoz hozzámennie? Én mindig mondtam, hogy ez felelőtlenség.

– Talán a charme-od miatt.

– Nem is tudtam, hogy öreg férfiak túlvilági kegyeit keresed. Mit akarsz te tőlem tulajdonképpen? Már nem tudok ajánlást adni, kéziratokkal nincs türelmem bíbelődni, nem szerkesztek sehol, témának pedig már vézna vagyok. Mondj még inkább valamit a nejemről.

– Szégyellem magam.

– Valami hülyeséget mondtál neki? Te, én szétrúgom a segged! Régebben nem voltál ilyen tapintatlan, inkább kissé túlontúl udvarias, lipóciáner úrifiú. Legfeljebb azt írtad rólam akkoriban, hogy pipaszár a lábam. De legalább nem ismert rám mindenki. Szóval, mi van Anikóval?

– Azt mondta, elmaradtak mellőle a barátok. A te barátaid. S hogy még egy évvel a..., szóval egy évvel utánad is jött még felkérés a nevedre egy szerkesztőségtől, hogy küldj írást, meg fizesd be a hátralékodat valami irodalmi alapnak, vagy művészeti szövetségnek, ahol tag voltál.

– Abból már nem esznek, hehehe. De miért szégyelled magad?

– Mert bennem se volt erő, hogy megkeressem Anikót.

– Hát akkor most hívd fel, számolj be neki a beszélgetésünkről, ha én már csak álmában tudok kommunikálni vele.

– Te Gyuri, tényleg, hogy van ez az egész?

– Mi hogy van?

– Hát, hogy te itt velem, hogy nekem, hogy csak úgy idetelefonálsz, hogy...

– Úgy érted, miként lehetséges, hogy telefonálok, amikor meghaltam?

– Lényegében.

– Akkor miért nem ezt kérdezed? Mondtam már, ne legyél olyan görcsös. És fogalmazz precízen, ez szakmai alapkövetelmény. És meg ne tudjam, hogy olyasmiket irkálsz, hogy „valamivé válni". Ezt ki nem állhatom!

– Szóval, válaszolsz a kérdésemre?

– Egyszerű. Az ember fogja a telefont, és tárcsázza a kívánt számot.

– Eszerint tény, hogy van élet a halál után?!

– Haha! Ezt te kérdezed, aki vallásos vagy?

– Gyuri, én ezt csak hiszem, illetve hinni szeretném, mert az őseim hitték, és én az ő hitükben hiszek. De erre az egészre amúgy is csak az idők végén kerülhet sor. Egyébként pedig nem is lenne szabad erről beszélnünk.

– Már miért ne lenne szabad?

– Mert ez az egész olyan, mintha szellemet idéznék. S az a hagyomány szerint tilos.

– Húúúúúúúü! Nagy fehér lepedőben közeledem feléd. Lábamon viseltes, vietnámi gumipapucs, koturnuszom alatt ízléses, horgolt, halványlila, téli szuszpenzor.

– Ne hülyéskedj, ez nekem fontos.

– Képzeld azt, hogy csak álmodsz. Az álmaiért nem felelős az ember, s nem tehet semmit ellenük. Mint ahogy a halál ellen sem.

– De hát te mégis...

– Ne ragadtasd el magad, ez már valóban nem lenne helyénvaló. Te is tudod, mindez csak a képzelet játéka. Maradjon meg annak, és akkor neked sincs okod félelemre.

– Tényleg, Gyuri, te nem féltél? Úgy értem, amikor már a közeledben érezted, amikor már szinte bizonyos volt, hogy bekövetkezik.

– Úgy kell élni, apukám, hogy az ember a saját elvei szerint tiszta lélekkel állhasson az Igaz Bíró elé. Illetve, hogy amikor ő maga hátranéz, elégedetten bólinthasson: megérte. Hogyha megkérdik, megtette-e Kardos Gyuri a magáét, amit neki szignált ki az Illetékes, akkor Kardos Gyuri kis hümmögés után biccenthessen egyet, és azt felelje: igen, lényegét illetően sikeresen abszolválta az itt töltött, átmeneti időszakot.

– És te megtetted a magadét.

– Nem vagy te egy azesz pónem?

– Mondják.

– Tulajdonképpen miért kell ennyit foglalkozni a halállal?

– A rabbinikus hagyomány is ezt mondja.

– Akkor kivételesen igazuk van. Skajah! – Te, Gyuri!

– Mondjad, apukám, ne kímélj.

– Az első időben se tapasztaltál semmi kellemetlent?

– Úgy érted, miután ide kerültem?

– Igen, úgy egy évig.

– Elmész te a jó büdös francba! Nem elég, hogy kétségbe vonod a tisztességemet, hogy teljesen amhórecnek nézel, még van képed arra célozgatni, hogy nem kerültem-e a pokolba?

– Nem egészen úgy értettem...

– A kurva életbe! Tán úgy véled, megérdemelném?

– De hát nem arról van szó, hogy én mit gondolok!

– Én, akiről azt írta a Spiró, hogy egyike vagyok a lamed vóv[**]-oknak.

– Nem azért kérdeztem, mert úgy vélem, hogy te odavaló vagy, hanem mert magam is szorongok tőle.

– Te csak ne szorongj. Nincs okod rá. Te talán már tfilint is légolsz, lassan olyan komolyan veszed ezt a zsidó dolgot.

– Tényleg szoktam imaszíjjal..., de hortnan a fenéből tudod ezt? Amikor te még..., akkor még nem is. Most se mindig, csak ha van hozzá erőm.

– Hát, apukám, aki egyszer elindult a lejtőn... Nem is értem ezt az egész zsidó mizériát. Már majdnem úgy volt, hogy vége, és akkor tessék, jön a nihilből egy-két ilyen megszállott, aki nem elég, hogy zsidó lapot csinál, de még tfilint is rak. A világ ettől persze még ugyanolyan tré marad, hiába hiszik a zsidók, hogy jobbá tehető, meg hogy a gójok felismerik, hogy az Örökkévaló az Egyetlenegy, következésképpen a zsidó etika is az egész emberiség erkölcsi alapja, csak éppen a tisztelt emberiség nem méltóztatik tudomást venni róla. Kicsit pontosabban: szarik rá.

– Ne mondd ezt, Gyuri! Nem lehetsz ennyire pesszimista. A magad módján te is állandóan erről írtál és beszéltél. Elie Wieselnek van egy olyan mondata, hogy a zsidó nem arra született, hogy judaizálja, hanem hogy humanizálja a világot.

– Ez szép. A Scheiber Sándor meg azt mondta: zsidók legyetek és emberek, s e kettő egyet jelentsen. Villogni én is tudok. Máskülönben a Wiesel rossz író. Különben is, a jancsó a Hajnalból csinált filmet, nem a Bogatirból.

– És különben se kaptál Kossuth díjat, noha oly korban éltél e földön, hogy téged idézzelek, amikor még a mosónőket és a kifutófiúkat is kitüntették irodalmi életművükért, csak téged nem.

– Pontosan. De ugye nem írod le, kikről mondtam. Ne hozz szégyent a fejemre. Ezeknek egyébként tényleg nem elég egy remekmű. Kilóra megy. Rosszabb esetben mázsára. Pedig sok könyvet nem szabad írni, mert akkor nem tud élni mellette az ember. Például fotózni. Szép tájakat, párizsi háztetőket, nőket, mondjuk Rómában a Campo di Fiorin, a virágpiacon, vagy a Piazza Navonén, ahogy válogatnak a friss lazacok között. Bár én a húsokat jobban kedveltem. Marhaszegyet, libacombot, és, mi tagadás, a sertéskarajt is. Te, hogy én milyen sóletet tudtam csinálni! Fingott utána az egész vendégsereg.

– Azt tudod, hogy a fiad fotózik?

– Na, végre valami jó hír. Az legalább egy értelmes szakma. Mondd meg az anyjának, írni ne engedje! Legalábbis ezen a nyelven ne. Esetleg németül, vagy angolul. Ott van hozzá olvasó, meg lóvé. Ott én is tudtam volna még írni egy-két könyvet.

– Ne panaszkodj. Téged olvastak és szerettek.

– És a névtelen levelek, amiket igen tapintatlanul voltál szíves említeni? Amiben mindennek lehordtak, merthogy miket írtam én össze zsidókról.

– Hülye zsidók mindenhol vannak.

– Utálom a zsidókat. Meg a gójokat is.

– De Gyuri, ez nem a te poénod, ráadásul ez éppen hogy nem jellemző rád.

– Téged is utállak, mert elrontod a poénjaimat. És ahogy ismerlek, meg fogod írni ezt a kurva beszélgetést is, és még csak el se olvashatom, hogy belejavítsak. Sose szerettem, ha olyasmi jelent meg rólam, amit nem én szerkesztettem. Kivéve, ha csak dicsért.

– Tudod, miért jöttek indulatba a zsidók a könyveidtől? Mert találva érezték magukat. A te nemzedéked általában túlérzékeny és sérülékeny mindennel kapcsolatosan, ami zsidókról szól és eltér a szenvedő-tehát-igaza-van kánontól. A kiválasztottság-tudat megmaradt, csak az alázat veszett oda, amire kiválasztatott a zsidóság. Maradt a dac és a dölyf, a túlélők ressentimentje. Ezt te pontosan láttad és megírtad. Ezért haragudtak. De évekkel később mindenütt szeretettel fogadtak, ahol felolvastál. Ma már talán nekik is nagyobb a toleranciaküszöbük.

– De akkor miket mondtak! Hogy anticionista vagyok, Izrael ellensége, bértollnok, meg ehhez hasonlók, csak azért, mert olyannak írtam meg őket, amilyenek. És ugyan miért lenne nagyobb a toleranciaküszöbük? Ma is ugyanaz a mentalitás: csak nem kiteregetni a szennyest, így is elég nagy az antiszemitizmus, blablabla. Mintha nem éppenséggel ezért vagy ezért is lehetne utálni a zsidókat. Meg persze a magyarokat, meg a tótokat, meg a románokat, satöbbi. Minden nép ilyen, csak a zsidó kicsit több traumán ment át. Egyébként pont te mondod, hogy nagyobb a tolerancia, akit állandóan basztatnak, hogy miket írsz és közölsz a Szombatban. Tényleg, levehetnél már a kolofonról. Most már aztán igazán nem vállalhatok felelősséget a cikkeitek miatt. Legalább ennyit megtehetnél. Ha tudnád, mennyien mószeroltak nálam. Le a kalappal a kitartásodért, de ennek az egésznek, magunk közt szólva, semmi értelme. Zsidók nélkül közösséget építeni aligha lehet. Szervezz inkább karate-tanfolyamot. Antiszemiták tényleg vannak.

– Próbálj meg kiengesztelődni.

– Ott kellett volna maradni Izraelben. Ha az anyám nem hiányzik annyira, nem jövök el. Amikor négy éve Anikóval jártam kint, és filmet forgattak rólam, akkor is így éreztem. De hát erről beszéltünk annak idején. Az a szikrázó napsütés, a tenger, a narancsligetek, a katonalányok! Egészen feltöltődtem, szinte újjászülettem, komolyan.

– Ha ott maradsz, nem írod meg a Trilógiát. Mindent egybevetve, nem nagy ár érte, hogy itt élted le az életed. Még ha nem is emeltek neked szobrot a zsidók, és nem kaptál Kossuth-díjat, akkor is. Azok a könyvek meg vannak írva. Olvasni fogják őket, amikor egy csomó kitüntetettre már nem is emlékeznek. Engesztelődj.

– Tolerancia, hm. Tényleg, és mit szóltak a te könyvedhez, amit a besúgó rabbiról írtál? Mi is volt a címe? Mószer. Jó cím. Gondolom, ezt se foglalja hálaimájába a hitközség.

– Miért, mit vártál?

– És úgy általában milyen visszhangok voltak?

– A komcsik utálják és agyonhallgatják, a liberálisok azon tűnődnek, píszí-e a dolog, szabad-e ma ilyesmiről és kell-e, jó-e nekik vagy sem, a jobboldal pedig azért hallgat, mert az ő sajtójuk is tele van volt besúgókkal, nemcsak a komcsiké. Az irodalom és a morális dilemmák, amiket a könyv felvet, úgy magukban, keveseket érdekelnek.

– Szóval, beletenyereltél?

– Nem lehet próféta senki a saját hazájában. Talán a német kiadásnak szerencsésebb fogadtatása lesz. Egészségesebb, nyitottabb közeg. Ők remélhetőleg nem a botrányt látják majd a könyvben, hanem megértik, a zsidó sors emberi sors, csak sűrűbb, mint másoké. Paradigma.

– Ne komolykodj, hülyén áll. Az a te bajod, Gábor, hogy mindig zsidókról írsz. Ráadásul egy ilyen lapot szerkesztesz. Ne foglalkozz annyit a zsidósággal, így nem lehet jó író az ember. Túl szűk perspektíva, bár a Bashevis Singer azért nem rossz, csak talán kissé elnagyoltak némely figurái. Túl sokat markolt. A fene tudja. Az írást nem lehet megtanulni, még kevésbé tanítani. Az úgy jön. Vagy megy, és akkor nincs írás, legfeljebb bérmelók: szappanoperák, forgatókönyvek. Akkor nősülni kell, vagy inni, kártyázni, fotózni, főzni, gyereket nevelni, esetleg Tórát tanulni, vagy bankárokkal, politikusokkal barátkozni, bár ezt azért úriember nem teszi. Inkább a nők, ha kell, akár pénzért, végszükségben a maszturbálás.

– Szomorú perspektíva.

– Apukám, ilyen az élet. Döntsd el: zsidó akarsz lenni, vagy író.

– Ez nem akarat kérdése. Vagyok, ami vagyok. Zsidó. Író.

– Sok szerencsét hozzá.

– Most két napom rámegy, hogy leírjam a beszélgetésünket.

– És a jóvoltomból felnyalsz érte egy rakás honoráriumot. Záli te nem panaszkodol, te dicsekszel! Különben már kétszer is írtál rólam. Azokon se volt sok bróche, úgyhogy legyen elég. Legyen ez az utolsó. Ennyi bőrt nem illik egy medvéről lehúzni.

– Pedig regényt írok, spórolnom kell az időmmel.

– Ojvé, regény! Megtisztel, hogy közben azért szakítasz rám némi időt. Csak ne túl sokat. Minél kevesebbet írj rólam, ha már megakadályozni képtelen vagyok. Miről szól a regényed?

– Hát, zsidókról.

– Már megint?! Részvétem. Mondd, nem vagy te monotematikus, esetleg monomániás? Mielőtt újra belemerülnél, egyet azért árulj el nekem.

– Parancsolj.

– Te Gábor, mondd meg, de őszintén, hogy csinálod ezt az egészet?

– Mit hogy csinálok?

– Hát, hogy csak úgy beszélgetsz velem, mintha mi sem történt volna. Hogy úgy telefonálsz, mint régen.

– Ne hülyéskedj, te hívtál! –Én?

– Most viccelsz? Máskülönben hogyan? Én hogy hívhatnálak téged?

– Miért, te mesüge, én hogy hívhatnálak?

– Ne csináld ezt, Gyuri! Te jelentkeztél. Hallom a hangodat, látom a gesztusaidat. Mintha előttem volnál.

– Legfeljebb benned vagyok.

– Akárcsak egy dibbuk?

– Akkor felejts el, még megszólnak a rabbijaid. Szellemet idézni tilos! Magad mondád.

– Majd bevallom a bűneim között jom kippurkor. De Gyuri, ha most leteszed, fogunk még beszélni?

– Úgy nincs bűnbocsánat, ha előre kalkulálsz vele.

– Gyuri! Gyuri!!! Mikor beszélünk???

– Majd hívlak, ha hívsz. Na, szevasz.

     

   

[*]zichrono livracha: emléke legyen áldás

[**]a zsidó hagyomány szerint minden nemzedékben harminchat igaz ember érdemeiért tartja fenn Isten a világot. A héber betűk számértéke szerint lamed-vóv: harminchat.