Percek között

– Végre csönd van – mondom.

Apám nem válaszol, csak bólint. Közben meggondolhatta magát, mert mégis megszólal:

– Az.

– Jól jön egy kis csönd – veszem át újra a kezdeményezést. – Most egy ideig nem jönnek be.

Erre már nem válaszol. Az ablakkal szemben ül éppen, és mereven bámul lé, de nem hiszem, hogy valami konkrét dolgot figyel, csak úgy kifelé át az ablakon. Karóráinkat elvették ugyan, de gyanítom, hogy ötig még avan egynéhány óra, s ha tényleg hinni lehet szavaiknak, addig kertesleszünk, de még ha nem is így lenne, az sem változtatna semmin, Gondolom, úgy dél felé járhat az idő, bár magam sem tudom, mi alapján jutottam erre a következtetésre, de mindegy is tulajdonképpen, elvégre az ember többé-kevésbé pontosan meg tudja határozni az ilyesmit. Mert óránk az nem volt, óráinkat hajnalban elvették, az apámét is, a rozsdás alsólapú karórát, apám egyetlen karóráját. Amióta az eszemet tudom, azt hordta, és nekem is igen tetszett; régen gyakran felpróbáltam, amikor apám hazajött az éjjeli műszakok után és elaludt, akkor én óvatosan elemeltem mellőle az éjjeliszekrényről és felcsatoltam, de hiába húztam a lehető legszorosabbra a szíjat, változatlanul lötyögött csuklómon. Aztán a nagy falitükör elé álltam, és az apámtól eltanult mozdulattal félpercenként felemeltem a kezem, könyökben behajlítva, és „leolvastam az időt", bár azt nem tudtam, hogy hogyan kell, hiszen még a számokat sem ismertem akkoriban, de sejtettem, hogy a rövidebb pálcikát hívják kismutatónak és a hosszabbat nagymuutatónak, de egy gyors járású, vékonyka pálcikával már nem tudtam mit kezdeni, ez azonban nem is volt fontos, az egyedüli fontos a művelet volt és a mozdulat, ahogy „leolvasom az időt", tükör előtt állva, és fontoskodón gondterhelt arcot vágok, ezt mondva közben: – Dobrý deň prajem, pán Kvašňakovič, ako sa darí?

Ezután pedig azt, már más arckifejezéssel:

– Üdvözlöm, Gánóczi úr, igen, megkaptuk az értesítőt, hogyne, igencsak hideg van, kellemetlen, igen, alighanem fagyni fog – Gánóczi úr pedig kilépett a tükörből, hogy beszálljon a liftbe, én pedig a nagyszobába rohantam, mert meghallottam kintről a szemetesautók tülkölését, és mindig meg szoktam

figyelni a balkonajtón keresztül, mint öntik be a szemetet a tartályba, azt pedig különösképpen kedveltem, amikor a kuka magától emelkedett fel a tartály nyílásáig. Abban az időben szemetes szerettem volna lenni, apám mondta is, hogy jó.

Most azonban nem mond semmit, még annyit sem, hogy jó, csak bámul kifelé az ablakon. Végre csönd van, végre elmentek, ránkzárták az ajtót és elmentek, és ez jobb, mint ha itt járkálnának fel-alá üvöltözve, ha meg leültek, hát undorítóan csámcsogtak, nyelvük állandóan valahol fogsoruk mögött kutatott, és cuppogtak, lehajtott fejjel nyelve le feltörni kívánkozó böfögéseiket.

Jó lenne álmodni, nem? Megszabadulni mindentől, álmodni csak, végigálmodni napokat, itthagyva ezt a szobát, az ablakot és a novemberi hideget, álmodni megint és álmodni mindig, kitárt karokkal zuhanni az álom-szakadékba, mert mi nem vagyunk öngyilkosok, mi álmodók vagyunk, és álmaink kegyetlenebbek a halálnál, álmaink könyörtelen SA-tisztekként jönnek el értünk, halálfejes jelvénnyel bőrkabátjuk hajtókáján, és egy hosszú, sötét folyosóra dobnak, szaladj, mondják, mire vársz, szaladj már, és hátulról belém rúgnak, mire föltápászkodom és szaladni kezdek, gyorsan tudok futni a sötétben is, mert mindig a jó futók közé tartoztam, saját lihegésemet hallom közben, és anyámat látom, kinyílt egy ajtó, és anyám jelent meg, de nem, mégsem ő lesz az, mégsem ő, ez itt mintha nem is élne, de hátha, és megállok, fulladozva szólítom meg, „anyám", ő pedig azt válaszolja: „semmi közöm hozzád", erre én újra futni kezdek, és egyszerre mindkét oldalon ajtók nyílnak, tíz vagy több is talán, és látom őket, mind itt vannak, az első, akiből tanárnő lett; a legszebb, a holland tolmácsnő; és mind-mind-mind, még a katolikus is, aki végül nem engedett, és a festett szájú, aki sosem viselt melltartót és nem engedte, hogy megcsókoljam közben; „semmi közünk hozzád", mondják mind egyszerre, mintha látnák, hogy mire gondolok, vagy hogy mire is akartam gondolni, mert előkeresni a képet már nincs idő, futni kell, futni kell tovább, megállás nélkül, és te is azt mondtad, apám, melleden összefont karokkal álltál a folyosó vége felé és te is azt mondtad: semmi közöm hozzád.

Minden marad a régiben. Az álom sem segíthetne most. Apámra nézek. Vajon mit szólna, ha azt mondanám neki: semmi közöm hozzád. Valószínűleg semmit sem szólna, csak még hangsúlyosabb lenne a szavaim után fellépő csönd, és kapálódznom kellene, hogy kimásszak láthatatlanul rám nehezedő mázsás teste alól.

Apám meg továbbra is az ablakot nézné, az ablak mögötti eget, mozdulatlanul, én meg nem is tudnám, hogy hallotta-e, amit mondtam, olyan mozdulatlanul ülne, még csak nem is pislantana, ahogy hozzá szólnék, mintha üvegből lenne a szeme, de ha a szeme alatti karikákra raknám a szavakat, talán akkor sem látná őket, csak nézne kifelé, a meghatározhatatlant bámulva, mint aki hipnotizál, vagy mint akit hipnotizálnak.

Megkérdezhetném tőle ugyan, hogy mit néz ott kint, így kérdezném: látsz valamit?, de erre sem válaszolna, tudom, hanem ugyanolyan pózban ülne a karfa nélküli kényelmetlen faszéken, kezeit ölébe téve, mint most, jobb kézfeje a jobb, bal kézfeje pedig a bal combján nyugszik, és néhány ujjhegy összeér. Ebből elég, szólal meg bennem egy hang, már megint milyen cél felé hajszolod magad?

– Este vajon mi lesz.

Nem kijelentés, nem is kérdés, valahol a semmiben születtek a szavak, olyan, mintha el sem hangzottak volna; apám nem válaszol, belátom, tökéletesen igaza van, erre nem is lehet mit válaszolni, talán azt mondhatná: nem tudom, de ezt is csak azért, hogy betartsa a formát, de mégsem mondja, mert a formát emlegetni ebben a helyzetben felettébb komikusan hat, meg aztán a „nem tudom" is ugyanolyan felesleges, mint az én „este vajon mi lesz"-em, ugyanolyan nem ide való, apám, úgy látszik, egy gondolattal mindig előttem jár. Kíváncsi vagyok, harminc év múlva milyenek lesznek az én gondolataim, ami azt jelenti, vajon lesznek-e valamiről is meghatározott, rögzíthető gondolataim harminc év múlva, mert ha most kinézek az ablakon, csak hogy megpróbáljam magam apám helyébe képzelni, hát nem látok mást, mint az eget, ezenkívül még tudom azt, hogy november van, úgyhogy kint hideg lehet.

Itt bent nincs hideg, két radiátor van, ami nyilvánvalóan pazarlás, hiszen egy is elég lenne, túlságosan is, olyan meleg van itt bent, mindjárt csodálkoztam, amikor elmentek és bezártak minket ebbe a helyiségbe, hogy erre nem gondoltak, biztosan nem, mármint a radiátorokra, és arra, hogy itt ilyen kellemes meleg van.

De akárhogy is nézem az eget, nem jut eszembe más, mint a hideg, de ezt sem gondolom, ez is csak van, mert tudom, ha kinyitnám az ablakot, arcul csapna a hideg levegő. Egyáltalán semmi sem jut eszembe az égről, de arról sem, hogy bent ülünk, pedig jó lenne most kitalálni mindenfélét, de nem megy, ez itt a szoba, az ott az ég, ha látnék egy varjút, azt mondanám: nicsak, varjú száll, de az ég üres, talán még ég sincs, nemhogy varjú, és nekem semmi sem jut eszembe, akárhogy is nézem az ablakot, ki tudja, harminc év múlva látni fogom-e egyáltalán az eget, vagy akár az ablakot, lehet, hogy csak bámulni fogok, anélkül, hogy tudnám, az eget nézem, gondolataim pedig egyáltalán nem lesznek.

Nem tudom eldönteni, jó lesz-e ez, vagy sem, mindenesetre úgy tartottam, hiábavalóság ezen rágódni, mert elképzelhető, hogy holnap agyonlövöm magam, és apám is agyonlövi magát, így aztán se én nem leszek, se ő, és nemcsak most nem leszek, ez itt a fontos, hanem harminc év múlva sem, ez pedig már egészen más fényt vet az öngyilkosságra, egészen mást. Persze, egyelőre kizártnak tűnik az, hogy holnap agyonlőjem magam, hiszen itt ülök apám mellett a kis szobában, ahol fogva tartanak minket, és öt órakor majd eljönnek értünk, valószínűleg azért, hogy elvigyenek, de az is lehet, hogy ők lőnek majd agyon, apámat is és engem is, holott ha tudnák, hogy ezzel voltaképpen szolgálatot tesznek számomra, alighanem módosítanának eredeti tervükön, de ezt nem tudják, és ez az egyetlen adum, hogy nem tudják.

Es apám tudja? Meg kellene mondanom neki. Hogyha kiszabadulunk, agyonlövöm magam. Azt felelné, ostobaság. Csak ennyit. Nem mondaná, hogy összevissza beszélek, meg hogy ez félreérthető, miért éppen akkor lövöm agyon magam, amikor kiszabadulok. Köztünk az ilyesmit nem kell megbeszélni, nagyon jól tudja, hogy az ellentmondás csak látszólagos lenne, és hogy a véletlenszerű körülményektől, melyek azt eredményezték, hogy itt ülünk bezárva, el kell tekinteni, márpedig ha ez megtörténik, akkor minden érthető lesz: azért lövöm agyon magam holnap, mert most nem tudom megtenni, de csak azért nem tudom megtenni, mert ránkzárták az ajtót, foglyok vagyunk, és ha ez nem így lenne, most, ebben a pillanatban lőném agyon magam. Apám ezt mind tudja, nagyon is jól tudja, mégis azt mondaná: ostobaság.

Ezért nem szabad még harminc évet élnem, mert akkor talán én is ezt mondom majd, és ennek semmilyen körülmények között nem szabad bekövetkeznie. Ez az egyetlen cselekvési lehetőség, és ezt a lehetőséget, illetve az erőt, amely ebben a lehetőségben rejlik, nem szabad átengednünk az időnek, bármennyire ravaszkodik is, mert az idő tudja ám, mit miért cselekszik, érzi, hogy ebben a játszmában vesztes is lehet, ha nem figyel eléggé, ezért megpróbál majd lebeszélni erről, azt mondaná, várjak még, és rögtön hozzátenné: hát nem mindegy, hogy ma vagy holnap, és itt könnyen kelepcébe eshetünk, nagyon könnyen, mert ez tökéletes érv az idő részéről, tökéletes és megtámadhatatlan, úgyhogy már talán el is fogadnám, de tudom: ha egyetértek vele, már nem lesz második alkalom, már nem lesz semmi sem, nemcsak második alkalom, hanem semmi, ami mi magunk vagyunk, ég sem lesz és november sem, nem lesz cselekedet, csak ülünk majd mozdulatlanul az ablak előtt, és azt mondjuk fiunknak: ostobaság.

Végeredményben ma sem történt velünk semmi, hajnalban behoztak autóval, mint nyáron, aztán négyen bejöttek velünk ebbe a szobába, kettő megállt az ajtóban, az egyik valamiféle iratokat szedett elő táskájából és az asztalra ülve lapozgatta őket, köpcös volt, zsíros arcú és izzadságszagú, egy másik pedig az ablak elé állt, onnan figyelt. Az szólalt meg elsőnek:

– Ők azok?

Nehezen tudtam ettől hiábavalóbb kérdést elképzelni az adott helyzetben, mert hiszen ez is velünk jött, elöl ült az autóban, és katonai kabátot viselt, valami jelvények is voltak a vállpántján. Az iratokat böngésző felemelte fejét, vaksi szemével hunyorgott még egy ideig és csak azután bólintott.

– Szóval ők azok – nyugtázta elégedetten az ablaknál álló.

– Végre – mondta rövid szünet után a köpcös, és néhány papírt nyújtott át a negyvenévesforma férfinak, aki végre már tudta, hogy mi vagyunk azok, elő is vette mindjárt zakója belső zsebéből szemüvegét, orrára illesztette és olvasni kezdett.

– Na igen... huh... na igen – ilyeneket mondogatott közben félhangosan, majd ránk nézett és így szólt:

– Most velünk jönnek.

Aztán mégsem mentünk velük, mert apám azt kérdezte, hogy mégis hová, mire amaz közvetlenül széke elé lépett, és erőltetett mosollyal, nyájas hangon azt mondta:

– Először is: ha velem beszél, álljon föl. Másodszor pedig: mindent elmondtam, amit tudniuk kellene, és úgy hiszem, az elhangzottakkal kapcsolatban semmilyen – itt körülnézett, majd mintegy nyomatékosítva megismételte –, semmilyen magyarázattal nem tartozom.

– Csak azt akarjuk tudni, hová – szólaltam meg ekkor én, de még be sem fejezhettem, a bajuszos közbevágott, ugyanolyan kenetteljes hangon, de ha lehet, még szélesebb mosollyal: „a jó kurva anyjukat" – majd határozott léptekkel az ajtóhoz ment, ott megfordult, „hogy a jó kurva anyjukat", mondta másodszor is, és kiment.

Kint eleredt az eső.

– Milyen buziság – jutott eszembe egy ismerősöm, ő mondta egyszer –, milyen buziság ez az eső.

– Nagy buziság – feleltem erre, ismerősöm pedig röhögni kezdett, mintha bizony én találtam volna ki azt, hogy az eső buziság. Mert akkoriban ezeken nevettünk. Nem voltunk mi színészek és nem voltunk mi írók, ugyanolyan jel nélküli emberek voltunk, mint vagyunk ma; nem voltunk Latinovits Zoltánok, sem Nádas Péterek, pedig valahol mélyen azok szerettünk volna lenni, úgy hiszem, mi is szerettünk volna kockás ingben és bőrkabátban pózolni könyvborítókon és úgy szavalni a Húsvét előttöt, hogy mindenkinek lúdbőrös legyen a háta, ha hallja, de nem pózoltunk és nem szavaltunk, hogyan is tehettük volna, hiszen szavunkat senki sem értette körülöttünk, tőlük ugyan üvölthettünk volna együtt a széllel, a vad novemberi széllel, továbbmentek volna akkor is, hát mi is továbbmentünk, konok némasággal, és csak nagy ritkán beszéltünk, például ha esett az eső, és mi azt mondtuk: nagy buziság ez az eső, mást nemigen, nem is lett volna miről, az eső meg mégis adva volt, és tényleg nagy buziság volt, nem emlékszem már, honnan szedtük ezt a szót, de roppant mód kedveltük, kifejező satnyasága miatt, hát ezzel bosszantottuk az esőt, nehogy itt elbízza magát: micsoda buziság.

Jól van, apám, nézzük hát a mai esőt, már nem zavarlak tovább gondolataimmal, ígérem; nem is állt szándékomban sosem, ha ezt hitted, hát tévedtél, már nincsenek is gondolataim, láthatod, voltak, de már nincsenek, ezek csak amolyan selymes foszlányok, selymesek és ártatlanok, ó, egészen ártatlanok, nem is tudnak magukról, annyira ártatlanok ezek még, ne is vedd őket figyelembe, apám, ha megkérhetlek erre, mert félek tőled olyankor, ha feldühödsz, félek, és most nem tudnék hová bújni, nem tudnék bemászni az ágyneműtartóba vagy kiszaladni a lépcsőházba, és sehová sem mehetnék előled, ezért arra kérlek, ne is figyelj rám, apám, hanem ehelyett az időt figyeljük és csak legyünk, semmit se csináljunk, ne is gondoljunk semmire, csak legyünk, úgy, mint eddig lenni próbáltunk.

Apám hallgat és hallgatok én is. Vajon mióta hallgatunk? És vajon beszéltünk-e egymással valaha? Ó, igen, beszéltünk, már emlékszem, hogyne beszéltünk volna, amikor elkezdődött ez az egész, akkor beszéltünk, hogyne, már tisztán emlékszem, én beszéltem apámmal, mint vér a vérrel, de nem is úgy, hanem mint mindenkitől idegen a mindenkitől idegennel, mert ez volt közöttünk az igazi kapcsolat, az igazi rokonság, amely erősebb még a vérnél is.

Apám két nap után jött haza, kinyitotta az ajtót és belépett, de nem vette le a cipőjét, amit máskor rendesen le szokott venni, amikor hazajött, akkor azonban nem vette le, hanem leült a régi hokedlire az előszobában, leült és azzal mintha eltűnt volna testéből a váz, ami az életének formát adott, úgy görnyedt össze, olyan hirtelen, hogy az arcát nem is láttam, amikor kimentem hozzá, sóhajtani is csak egyet sóhajtott, mialatt leült, és én nem kérdeztem meg tőle mindjárt, hogy mi volt, sohasem kellett volna megkérdeznem tőle, ma már tudom, mert én a fia vagyok, ott van a szeme mélyén és a szemem mélyén, ott áll kitörölhetetlenül, hogy a fia vagyok, ezért nem szóltam, a falnak dőltem és vártam, míg hazajön, míg tényleg hazajön, mert az az összegörnyedt test a hokedlin még nem ő volt, az csak egy összegörnyedt test volt, nem az apám, apám még nem jött meg, őt még bent tartották akkor is, amikor belépett a lakásba, talán azóta is bent tartják, és nekem nem volt szabad megszólalnom, ha nem akartam hallani sikolyát, apám tehetetlen és megalázott sikolyát, amely hang nélkül feszíti szét a csöndet, és sohasem lett volna szabad megszólalnom.

Ahol véres volt a homloka, összetapadtak a hajszálak. A konyhából hallani lehetett a falióra ketyegését és a hűtőszekrény tompa berregését. Állat nyüszített benne, állat nyüszített bennem, állat nyüszített faliórába zártan: az idő. Szeptember vége volt, apám kabát nélkül jött meg. Ott álltam falnak dőlve, és fokozatosan minden megmerevedett körülöttem.

– Megvertek?

Lassan emelte fel a fejét, rám nézett, és beszívott ajakkal bólintott. Egyszer, kétszer, ötször, mindannyiszor azt mondva közben: igen. Akkor aztán hangosan is kimondta: igen, és én láttam közben a szemét, láttam apám tekintetét, miközben azt mondta nekem, fiának: igen.

Az volt az a pillanat, amikor felengedett az idő szorítása, akkor tudtam meg, hogy addig volt idő, és most már nincs, akkor kezdtem el rohanni az apám szemében tükröződő világ elől, és apám szemében ugyanaz a világ tükröződött, mint az enyémben, mert egy vér voltunk, és azon az éjjelen már nem az álmok jöttek, az álmok többé nem jöttek sohasem, azon az éjjelen már a kőkemény SA-tisztek jöttek, és elviselhetetlenül hangosan harsogó zenét engedtek a hangszóróból, mint minden rá következő éjjelen, a dal pedig így kezdődött: In einem Tag in April, azután ilyen is volt benne: sind so schön, de tudtam, hogy nem 1998 áprilisa az a nap, és nincs semmi, ami szép lenne, és hogy most sem kell fél ötig várni, hogy elvigyenek, mezítelenre vetkőztessenek és pecsétgyűrűs ököllel vágjanak arcunkba, és azután letérdepeltessenek és a szánkba hugyozzanak, mert nincs 1998, és nincsenek órák, csak apám van és én, még pontosabban csak én vagyok, és bennem apám, feldagadt szemével, de én sem vagyok, csak egy végtelennek tűnő folyosó van, és ha kinyitom a szemem, apámat látom, de talán még folyosó sincs, talán még a folyosó sem valóság, csak azért hiszem azt, hogy valóság, mert fáj, mert évek óta egyformán és szűnni nem akarón fáj, és lehet, hogy nincs is egyéb, semmi egyéb, csak ez a fájdalommal telített, percek közötti végtelen csönd.

Ez minden, amit mondani tudok, apám.