Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., 1999. szeptember / A Szent Grall lovagjainak történeteiből

A Szent Grall lovagjainak történeteiből

Egy Artushofban

(részletek)

     

Szép első ölelkezés, és Nimue sírása

     

Mozdulatlanul feküdt. Teste megremegve

jelezte, jóleső a száj, finoman cirógat

meg becézget. És a kéz! Áhítattal érint.

Kincses pillantás. – Imád! – Állapítja meg a

titkon lelkesült Nimue. – Megkapott. Mit vélhet?

Senki szebben nem karolt. Még csak ez hiányzott!

Megbecsül vagy elszelel? Mit tegyek, ha eldob?

Őrületbe kergetett. Fájszerelmet érzek.

     

Esti ablakfényben állt. Sírt keservesen. – Jaj,

végre megtaláltalak! – Mély tekintet – Godwin

felcsókolja könnyeit. – Vénuszként imádlak!

Durva Mars, akit betörsz. Védlek, míg csak élek.

Már tudom, hol láttalak. Téged fönn az égben

megmutattak énnekem. Sírni. Síró Vénusz!

Így nem látott senki más. Sírj, ki minden csúfat,

sírd ki lelkedből, Nimue! Színezüst a tükröd.

   

   

   

Palackposta

   

Hohó, folyó! Mit tervezel miellenünk?

A parton vízre révedt szemmel ül Nimue

és Godwin. Kézt a kéz bizonytalan szorít.

Az Istenük kegyelme mindig elkésett.

Fukarkodó vaksors! Amit nekik mért,

ha bánja tán, meglátja, hogy kiket gyötört.

Miért adnának most esélyt maguknak?

Gyerekre vágynak tiszta szívből.

A Földre készül egy kicsiny baba,

ki bennük lát anyát, apát. Igazt.

Kis Ámor. Íjat ajz, a célra tart, lő,

talál. Arany nyilára fűzi őket.

A Godwin ír. A szél s a víz Urához.

Először kéri életében Istenét:

     

„Nimue és Godwin egymást jól szeressék!

Az élet alkonyáig. Síron is túl!

Neveljenek fiukból hősi lelket!

Ne rontsa őket ördög és idő!"

     

A kérelem palackba zárva vízre száll.

A szél s a víz Urát találja meg!

Hová, folyó? A tenger arra van?

A tengeren halász madár pihenni ül

moszat belepte zöld nyakára. Talpa

homályos. Algáján a hal legelget.

Betűzi most néma szája: „...jól szeressék!"

     

Vizek színén, szelekben táncoló palack!

Miért ne késlekedne?, szél s a víz Ura.

Idő és ördög, erre folysz? Hohó!

     

     

     

Álomhíd

     

Végzetes távolba sodort el sorsom,

mégis álomhíd köti össze lelkem

tiétekkel, ha az Úr kegyelme

álmomig enged.

     

Véled álmodtam csodakincses éjjel.

Vállamon sírtál. Fiacskánk hüppögte:

öjj, papám, hozzám, plafonig röpíts föl!

Jaj, nehogy ébredj!

       

Szívedig hatnom van-e még esélyem?

Vár-e élet? Vagy... kegyelemdöfésed?

Halhatatlan vágy ez avagy halálos?

El nem enyészhet!

     

Precieuses, őrlő, libabőrzi hátam.

Óbor mézelgő, sima átkozottul.

Gyilkos ábránd. Tébolyodott imádat. –

Céloka: álom.

     

     

     

Nimue bibécske!

     

A Nap lenyugtán sűrülő szövés az éj.

Mikor megérkezem hozzád, bibécske,

elaltatod fiunkat. Álma: apja látogatja most.

A dunna széle hátadhoz begyűrve,

     

alá szellő se fér. Sötétem így sűrűbb;

a tested finom hajlatát követve könnyen

reád feszül. Borzongsz. Bőröd magába szív.

Képzeletkamrádnak ajtaját kitárom.

     

Az illatod bódít, megrészegít a mézed.

Korán fölköltlek, fénycsikizlek, úgy szekállak.

Vigyázlak – istenszem; mindenható e kukkoló.

     

Eszünk, fiam! Nemcsak sajtot! Banánt is!

Szabadságtáncom éjre nap, s öröktűz.

Nimue, hű Godwin így érez tevéled.