A polgári érettség tesztje

Nem vagyok a kisebbségi és emberi jogok problémájának szakértője, nem úgy mint Kusý professzor, aki fokozatosan – gyakran kegyetlen élettapasztalatok árán – vált azzá. Miroslav Kusýval még az egyetemi éveim alatt, a gnoszeológiai előadásai során ismerkedtem meg. Akkoriban őszintén hitt a marxizmusban, előadásait mégsem e szemlélet követőjeként, hanem mint egy önálló gondolkodású, kiváló szemléltető beszédkészséggel megáldott filozófus tartotta, akinek az elméleteit nem kellett marxista idézetekkel igazolnia. Nem tudom olvasott-e akkoriban ilyen műveket. Mindenesetre az előadásai élvezetesek és figyelemreméltóak voltak.

Az emberi jogok elméleti szakemberévé akkor vált, amikor egy kis létszámú kisebbség, a „polgári disszidensek" képviselőjeként, a saját tapasztalatai alapján győződhetett meg e jogok sérülékenységéről. Gondolkodói életútját a marxizmus elkötelezettjeként kezdi, melynek ideológiája a másként gondolkodók jogainak megszüntetésére irányul, majd éppen ezen jogtipró intézkedések révén válik maga is áldozattá, később pedig az emberi jogok aktív védelmezőjévé Szlovákiában. Vagyis: egy korántsem privilegizált kisebbséghez tartozik továbbra is. A magyarországi 56-ról szóló rövid fejezetnek a marxizmustól való saját fokozatos eltávolodása is témája.

Az elnyomás nem teszi jobbá az embereket – vallják azok, akiket valamilyen mértékben elnyomott a normalizációs hatalom. Néhányan közülük azonban a keserű emlékek miatt nem viszonyulnak megfelelően azokhoz, akik kompromisszumkészségüknek köszönhetően megmenekültek az effajta kellemetlenségektől. Miroslav Kusý műve pontosan e keserűség hiánya miatt oly csodálatos. Távol áll tőle a bosszúállás gondolata és hogy bármilyen elégtételt követeljen a múltban történt igazságtalanságokért. Csodálatraméltó az emberek iránti megértése. A priori senkit nem ítél el kommunista múltjáért, viszont mindenkinek megadja az esélyt, hogy jóvátegye hibáit. Valószínűleg saját tapasztalatai miatt teszi ezt s mert szeretné tisztán látni a múltat. Ezt a hozzáállását nemcsak az írásain keresztül, hanem személyesen is tapasztaltam. Annak idején, amikor még a megélhetés is komoly problémát okozott számára, én előadásokat tartottam a marxista szociológia tanszéken.

A már említett empátiával és toleranciával alakította át 1989 novemberében a tudományos kommunizmus tanszéket politológia tanszékké. Lehetőséget és reális esélyt adott az embereknek az átképzésre. Én ezt ma, átvéve tőle a stafétabotot, egy evolucionista módon végrehajtott sikeres mikro-transzformációként értékelem.

Kusý professzor mindig kényes, következésképp a társadalmat polarizáló témákat választ. Ezért aztán gyakran revizionista árulónak, csehszlovakistának, magyarpártinak vagy janicsárnak titulálják. A szlovákkérdésről már akkor is írt, amikor a poszt-novemberi „új szlovákok" még nem is sejtették, hogy létezik ilyen probléma. Saját bevallása szerint a magyarkérdés iránti érdeklődését is „az államvédelmi szervek keltették fel" még 1985-ben, ellenzéki korában.

Hogy a magyarkérdés került Kusý tudományos és állampolgári érdeklődésének középpontjába, azt életműve természetes kiteljesedésének tartom. Ma ez a téma áll a politikai viták középpontjában, s egyben ez a többségi nemzet állampolgári érettségének tesztje. Még mindig a magyar kisebbséghez való viszonyulás jelöli ki kulturálisan szegmentált társadalmunk legfontosabb törésvonalait.

A szlovákok magyarokhoz való viszonyát erősen meghatározza az a történelmileg kialakult, s egyelőre meg nem haladott kisebbrendűségi érzés, amelyet a valós és démonizált 19. századi sérelmek rekompenzációjának szándékosan életben tartott igénye még fel is erősít. A „mi" magyarjaink szenvedéseiről, az ellenük elkövetett igazságtalanságokról, a háború utáni időszakról a szlovák diákok sem a történelemórákon, sem később nem tudnak meg semmit. Kusý szerint ezért tartja magát az a meggyőződés, mely szerint a szlovákok ősrégi sérelmei sokkal fájdalmasabbak, mint a magyar nemzet még életben lévő tagjain ejtett vérző sebek. Ezért fogadják oly kevesen empátiával a magyarok igényeit, melyeket Kusý is jogosnak ítél. Teljes mértékben osztom azon véleményét, melyet a „Ki kinek tartozik bocsánatkéréssel?" című írásában fejt ki, mely a könyv szimbolikus végszavának is tekinthető. Még az én, tanulmányaim során kialakult magyarellenes felfogásom is megváltozott, pedig a Tátra szirtjei alól jöttem Pozsonyba tanulni.

Számomra a szerző reflexióinak legellentmondásosabbika az etnikai autonómiáról szóló fejezet. Az „autonómia" kifejezés azonosítása az „önkormányzat" fogalmával eléggé vegyes érzelmeket váltott ki még a demokraták körében is. Kusý azonban kitart a véleménye mellett, sőt makacsul küzd az ellenérvek ellen. A Dominó című újságnak 1996-ban adott interjújában kijelentette: „Az autonómia szlovák nyelven önkormányzatot jelent." A kisebbségek által igényelt területi autonómiát a „nemzetállam logikai kiegészítőjének" tekinti. Másutt ezt írja: „A nemzetállam logikai tükörképe az etnikai autonómia mint a kisebbségi kérdés megoldása annak feltételei között." Mivel a szerző ezen érvelése logikai mérlegelésnek tekinthető, gondolati experimentumként számomra elfogadható, csakúgy mint Hobbes eszméje, miszerint a természet „mindenki harca mindenki ellen".

Hobbes arra akart rámutatni, hogy mi történt volna, ha nem alakul ki az állam mint az állampolgárok teljhatalmának megtestesítője. Kusý pedig arra szeretne figyelmeztetni – szinte már didaktikus módon –, hogy mi történhet, ha a mai nemzetállam nem alakul át polgárivá. Ezért az „autonómia" fogalom értelmezése iránti fenntartásaim ellenére egyetértek Kusýval abban, hogy a legkedvezőbb megoldás a polgári társadalom. Tehát semmiképpen sem az a társadalmi formáció, ami logikailag kiegészíti ugyan egymást: „nemzetállam – kisebbségi autonómia", mert politikai realitással szemlélve ez mindkét oldalon a nemzeti indulatok elszabadulásához vezethet. Ha továbbra is a Mečiar-kormány maradt volna hatalmon, még Európának ebben a részében sem lett volna elképzelhetetlen, hogy e fejlemények balkanizációhoz vezetnek.

Azt hiszem, aki a helyes megoldást keresi (és szeretné elkerülni az újabb nemzeti konfliktusokat Szlovákiában), nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy a mai Dél-Szlovákia ma már nemzetiségileg kevert jellegű. Ezért szerintem – bármennyire is logikus lenne nemzetállami keretek között – elfogadhatatlan mind a regionális, mind a területi autonómia gondolata. Kusý, habár bizonyítja logikai indokoltságát, nem tartja szerencsés megoldásnak az autonómiát, mert szerinte ez egyfajta „lemondás az együttélésről". így érthetővé válik Kusýnak a demokratikus gondolkodású szlovák politikusokhoz intézett üzenete: Ha el akarjuk kerülni, hogy a területi autonómia iránti igény a feszültség eszkalálódásához vezessen, a megoldás nem az, hogy határozottan visszautasítjuk azt, hanem egy olyan koncepció megfogalmazása, amely mindkét fél számára elfogadható, ugyanakkor megfelel a modern európai standardnak is, melynek lényege „a decentralizáció, a regionalizáció és bizonyos jogkörök átruházása a régiókra".

Az önálló szlovák állam létezése óta a magyarkérdés kezelése ugyanazon képlet szerint történik, mint az egykori Csehszlovákiában a szlovákkérdésé. Amíg a szlovákok előterjesztették valamely jogos vagy kevésbé jogos kérelmüket, a csehek csupán reagáltak rá. Ugyanilyen passzív módon viszonyulnak a szlovák demokraták a magyarokhoz, míg a nacionalista beállítottságú pártok még a Tiso-rezsim jognyirbálásainál is szigorúbb bánásmódot szorgalmaznak.

A fönti esetekben alkalmazott képlet közös nevezője a többségi nemzet empátiájának hiánya a kisebbség szenvedései és igényei iránt, melyeket oly határozottan képvisel könyvében Kusý. A magyar kisebbséghez való empatikus viszony megteremtése véleményem szerint azért rendkívül bonyolult, mert ebben az esetben a többségi nemzet szenved kisebbrendűségi komplexusban. Vajon elvárhatjuk-e, hogy a jogaiért harcoló, létét veszélyeztetve érző kisebbség megértő legyen ez iránt?

Végül szeretném kihangsúlyozni a könyv központi gondolatát. Szlovákia saját arculatának meghatározásakor választhat a nemzetállam, illetve a magyar, ruszin és roma kisebbségeket integráló polgári társadalom között. Vagyis: választhat a balkanizáció és a helvetizáció között! Választhat, hogy az etnikai ellentéteket kiaknázó, a társadalom negatív energiáit mozgósító politikát folytatja-e, vagy egy polgári társadalmat kezd el építeni, melyben megengedhetetlen, hogy a politikusok kézelőikből előhúzzák a hamis „nemzeti ászokat".

(Miroslav Kusý: Čo s našimi Maďarmi?, Kalligram, Pozsony 1997.)