A vízcsöpp metamorfózisa

Mesék. Szikár cím a hófehér könyvborítón. Egy műfaj tisztázata.

Mészöly életművében szinte a pályakezdés óta jelen van önálló kötetekben vagy gyűjteményes kiadásokban. Népmesék (magyar és különféle népek meséi - ázsiaiaktól afrikaiakon át amerikaiakig) átdolgozása és saját költésű mesék újabb és újabb rendszerezésben. Hogy nemcsak játékos pihenés vagy éppen vigasz és kényszer az általános vélekedés szerint leginkább gyermekeknek szóló műfaj művelése (az 50-es években társa Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Mándy Iván - gyermekirodalmunk varázslatos virágait nevelve), bizonyítja az elbeszéléskötetekbe is felvett mesék aránya: az 1957-es Sötét jelek 9 mesét tartalmaz (a 15 elbeszélés mellett), az 1975-ös Alakulásokban pedig (melynek műfajjelölő alcímében nem szerepel a mese) 6 mesét olvashatunk.

A legújabb kötet alcíme: Történetek – kicsiknek és nagyoknak. Figyelmeztetés és ajánlás: történetek bárkivel megeshetnek a hétköznapi életben, talán apró csodák is a boldogság visszfényeivel. A megszólított olvasóközönség pedig tágas: együtt-olvasásra, együttgondolkodásra, közösen átélhető örömre/bánatra számíthat.

A Mészöly-életműben jártas (leginkább felnőtt) olvasó már ismeri a történeteket. De nincs oka fáradt legyintésre: a szerkesztés, újrarendezés – Mészöly jellegzetes munkamódszere (lásd Volt egyszer egy Közép-Európa vagy Hamis regény) ezúttal is többletet ad. Van egy kerettörténet (mese) is: egy nevesincs faluba lépünk Mészöllyel kéz a kézben – az egyes szám első személy lehet akár az olvasó nézőpontja is – meghitt közösséget (mint a régi paraszti kultúrában) alkotva. Hogy az elvarázsolt tűzoltózenekar muzsikájából beszédet (mesélést) hallgassunk. Fontos a jelen idő: a történetek itt lebegnek, együtt vagyunk. Mégis érzékeljük az idő múlását, hiszen három (!) napszakban (reggel, délután, este) különböző hangulatú (befogadói munkát igénylő) meséket kapunk. A helyszín és a társak viszont ugyanazok: állandóság és változatosság ad tehát eleve feszültséget a látottaknak-hallottaknak.

A Reggel ciklus meséinek egy részében a főhősök állatok (a bánatos medve, a vándorló tyúk, a világot hódító kiskutya, az ugorkát dézsmáló róka, a furfangos vörösbegy), illetve megszemélyesített tárgyak (a szomjas rocska, a hétalvó puttonyocska, a hiú cserép-királykisasszony). Más részükben fontos szereplő az ember, az egyszerű, az esendő ember, akinek próbatételei is hétköznapiak: elő kell teremteni a mindennapi betevőt, helyt kell állni az élet apró-cseprő ügyeiben. Hiányoznak tehát a látványos, nagy kalandok, a csodás elemek. Események vannak inkább. Előfordul olykor, hogy éppen csak megkezdődik valami, mint a jól ismert tenyérjátékra alapozó Kerekecske-dombocska meséjében. Vagy éppen közérzetjelentést olvashatunk – a Vidám és szomorú kristályos mondataiban. Esetleg hangjátékot a baromfiudvarból. A klasszikus meseelemek közül találkozhatunk a vándorlás-motívummal – A bánatos medve, az Elment a tyúk vándorolni, a Hovámész c. írásokban. Az utóbbi bájos-bolondos kisfiú hőse viszontagságos vándorútján folyton elfelejti az úti célt (hiszen a kíváncsiság hajtja – fel akarja fedezni a világot), újabb és újabb útitársakhoz szegődve, illetve őket hátrahagyva végül találkozik a vén szarvassal, aki nem viszi magával a hegytetőre. A gyermek megtorpan, nem érti a szarvast; itt a történet szomorúsága. A nagyok értik csupán az örökkévalóság és mulandóság metaforáját. Az elhallgatás, a kihagyás Mészöly elbeszélésvilágát juttatja eszünkbe. Az első ciklus meséi közt olvashatunk rímes-ritmusos prózát mondaton belüli és mondatvégi rímekkel, gondolatpárhuzamokkal: a bánatos medve „Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme."

A Dél ciklus meséi terjedelmükben megnyúltak. Nagy részük a népmesékkel mutat közös tulajdonságokat. Rokon elemnek vélhetjük a jellegzetes felütés-zárlat keretet: a különös tulajdonságokkal felruházott hős elindul, illetve a mindhalálig kivívott boldogsággal hazatér. S legyen az akár szegényember csodában fogant gyermeke (pl. Hajnalfia vagy a lencsemagból lett legény, aki Babszem Jankó és Hüvelyk Matyi párja) vagy királyfi, sikerrel kiállja a próbákat, hiszen az igazság (és a vágyott boldogság) nevében cselekszik. Népmesei toposz az égig érő fa, a királylányokat elrabló sárkány és a főhőst segítő, emberi hangon megszólaló állatok (róka, vaddisznó, kismalac, csikó), valamint az egyszeri ember tréfás figurája is. A lidérces babonák, ráolvasások, szerelmi varázslások hagyományából nő ki a füstben lakó vénasszony története. Borúra mindig derű jön. Egy darabig. A ciklus vége ugyanis elkomorul; A torony meséjének (kisebbségi komplexusban szenvedő) törpéje hiába épít magas tornyot: a kicsi ablakon ugyanúgy a világ keskenyre metszett szeletét látja a teljesség helyett, mint korábban a fűszálak közül. A dicsőségre vágyó hegy minden szépséget elpusztíttat magán, s az árnyékára irányuló féltékenysége okozza végzetét: a szél szanaszét hordja. A pusztulás dekadenciája már nem a népmesei tradíció része. Szomorú-szép hangulat árad a Jégvirág című írásból: téli álmukból ocsúdó bábuk próbálnak átnézni a jégvirágos ablaküvegen; a leheletüktől keletkező résen csak keményen szikrázó fehérséget látnak, a hidegben egymáshoz szelídülő őz és farkas képével; mintha álmodnának, visszafeküsznek. A kerti hangverseny jellegzetes Mészöly-próza; a Magyar novellákból jól ismert kisfiú, Jamma és az aggastyán Vak Fördős szerepeltetése is jelzés: innentől fogva másképp kell működjön a befogadás. A helyszín az ősház és a dús vegetációja kert, ahol az idő furcsán alakul: egyszerre áll és múlik. Ennek bizonyítéka a (gondolkodó) ébenfekete állóóra kitüntetett szerepeltetése, valamint a nagyon pontos időjelölések, mintha-krónikát írva: két évvel ezelőtt (Jamma akkor hároméves volt, tehát most az ötödikben jár), öt óra után öt perccel stb. Az idő természetére egyéb szövegszerű utalás is történik: „...ami a legfurcsább, pontosan azóta (ti. Jamma megérkezése óta) nem múlik az idő, hiába jön a reggel, hiába megy az éjszaka, az idő annál jobban nem mozdul a helyéből." A jelenbe-forrósítás mozzanatai? Ugyanígy tünékeny és egyszerre moccanatlan a vízcsepp és a szappanbuborék motívuma. Az ereszről három vízcsepp csöppen le, kettő egy gyöngyvirág levelére, a harmadik eltűnik, ezt keresi Jamma. Hogy a fekete macska bajuszán találja meg. Csakhogy az időrend felborul, hiszen a megtalálás két évvel korábban történik, mint a keresésre indulás mozzanata. A vízcsöpp-motívum látszólag megszakad, szervező szerepét átveszi a szappanbuborék (gömbszerű zártsága egyszerre a teljességet, örökkévalóságot, szépséget, ugyanakkor átlátszó, érzékeny fala miatt a mulandóságot, törékenységet asszociálja). A macska elhajítja Jamma iránytűjét (nincs szüksége többé tájolásra, nem tévedhet el, hiszen megérkezett!); az eltalált szappanbuborék szétpattan s vele együtt az iránytű is szertefoszlik. A vízcsepp-toposz újra előkerül, hogy tükörcsillagnak (!) ütközve cé hanggá váljon, amit Jamma zsebre vág, azaz megőrzi, mert még szükség lesz rá. A motívumok megszakítottságukkal együtt szokatlanok, de követhetőek. Szokatlanok a párbeszédek is. A legnagyobb természetességgel beszélget egymással a kerti asztal és a székek. (Ezt az aggastyán megérti, mert fülnagyítóval meghallgatja őket.) Cáricin macska zavartalanul kommunikál mind az öreggel, mind a gyermekkel. A két ember csukott szájjal folytat dialógust: a kisfiú zsebében domborodó, fejszének tűnő szögről. A tárgyak éle, hegye felhasítja a történetszövetet újra. Viszont az aggastyán kalapja puha menedék a falkányi szürke egérnek. Veszélyeztetettség, védelem együtt hat. A szertartás – Jamma megérkezésének ünnepe – akkor kezdődik, amikor a cé hang vízcsöppként elszivárog. A kerti hangverseny a csend ünnepévé szerveződik; a szappanbuborékok muzsikája olyan, mint az elvarázsolt tűzoltózenekar (keret)meséi.

A ciklus záródarabja a Jelentés egy sosevolt cirkuszról. Voltaképpen leltár a cirkusz alkalmazottairól, szokásaikról, életmódjukról, tárgyaikról. Zárójelentésként is olvashatjuk, hiszen a búcsúelőadásnak szánt búcsúszámok után már csak a cirkusz hűlt helye látható a réten, pontosabban akadnak árulkodó nyomok, de egyáltalán nem biztos, hogy a cirkusz valamikori meglétét bizonyítják (lásd a címet!).

Az Esfe sorozat meséinek bevezetője sejtelmesen jelenti („nem szégyelljük, bevalljuk – kidőltek az apródesztendősök...") az elmozdulást: ezek az írások inkább felnőtt befogadókat feltételeznek. S talán nemcsak az utalásos, kihagyásos narráció miatt, hanem a szövegek metaforikus-parabolikus értelmezhetősége miatt is. Hiszen a Kitrikoty-mese bohókás cím ellenére az embertelen-értelmetlen parancsok közé zárt ember kiszolgáltatottságáról tudósít, vagy a Miért nincsen szárnyad? madara és a sántikáló kisfiú története nemcsak a testi fogyatékosság miatt kelt részvétet, inkább a lélek szárnyaszegettségéről vall. Számtalan sérülést okoz a hiány. Még akkor is, ha gazdagsággal, pompával álcázzák. A hét torony kedvence királynét látszólag boldoggá teszi a rengeteg ajándék, amivel férje elhalmozza. Az ajándékok nagy része viszont agresszivitásból származik (a kedves kutya megvadítása, új erdő meghódítása, a szarvas elejtése). Ezzel a magatartással a királynét akaratlanul is megfosztja a boldogságtól; ennek a folyamatnak a kicsúcsosodása az olyannyira szeretett szarvas (mitikus állat, akár a csodaszarvas-regére, akár a szarvassá változott fiúk balladájára is asszociálhatunk!) megölése. A királyné lelki törése azonban rejtve marad a világ előtt; a király – tartva magát a korábbiakhoz –a felesége szeméből kigördülő gyémántkönnyet fegyvere agyába foglaltatja. A hiány színezi komorrá Gyigyimóka történetét is: magányra van ítélve. Apjával nem tud kapcsolatot teremteni, a többi ember legföljebb kihasználja, egyetlen társa a tengelice. Annak pusztulása után végképp egyedül marad, s bánatában világgá megy. Ha meseszerű mese lenne, itt nem zárulna le a történet, kalandokat átélve, próbákat kiállva ő is megszerezhetné a boldogságot. Távozása után már hiába kelt hiányérzetet. Ebben az önző világban nincsenek csodák. Se megváltás. Mint ahogyan A fehér cédrus fanyűvő legényének sem marad más, csak valami régi, kitudhatatlan eredetű átok. A titokzatos kislány előbb megnémul, ám az intő jel ellenére szavak nélkül is megszerethetik egymást. A világ azonban nem tűri a boldogságot: a fiúból cédrus lesz, mielőtt a nászágyat kifaraghatná a fehér (tán nem létező) fából, a lány kecskegidává változik. A balladisztikus hangvételű mese a Hét torony kedvencével rokon. A virágénekeket idéző Virágok beszélgetése szintén hiányból születik: Jeszenák Kránitz (csavargó? szőlőmunkás? szegénylegény?) egy pettyes bogarat keres (virágnyelven: kedvesét?). Tavasztól őszig három virág őrzi bánatát, de egynél sem talál megnyugvást, kárpótlást. A virágok idézik fel furcsa-különös nézőpontból az emlékeiket, az elmúlás melankolikus felhangjával. A tragédiákkal átszőtt történetek mellett van egy keskenyke fényszál, hogy mégis menthető a világ: a Király, akinek nem volt mestersége, szétosztja magát: testrészeivel hiányt pótol. Az elvarázsolt tűzoltózenekar a gonosz Kukumus szította pusztító tüzet (nemcsak házak égtek!) oltja el csodálatos, békítő, feloldó muzsikájával megváltást hozva. A Kéksötét hegyek, távol pici hercegnői pedig bájos szertartás után egyre élesedő látással tűnnek el a távoli hegyek között, finom mosolyt hagyva maguk mögött még akkor is, ha tudjuk, hogy nem vezet erre visszafelé útjuk.

Két mese maradt még ráadásnak, két indián mese; a legkedvesebbek tán az átdolgozottak között. Két szélsőséges szenvedély fűti őket: a szerelem és a bosszú. A zárlat lehangoló. Nincsenek csodák. Mesék. Szikár cím a hófehér könyvborítón. Egy műfaj tisztázata. (Jelenkor – Kalligram, 1998)