Nemzeti programunk dilemmája. Jungmann és Bolzano

Érdemes összehasonlítani, mit ír a csehországi társadalom helyzetéről tíz évnyi különbséggel két jelentős szerző: Jungmann 1806-ban és Bolzano 1816-ban.

Jungmann: „...Az persze más kérdés, boldogok lehetnek-e a csehek, miközben tovább folyik elnémetesítésük. Gondolkozzék el ezen, és ítélje meg! Kizárva minden hivatalból a cseh ember még csak nyavalyás bérfirkásznak sem jó, hanem mint Egyiptomban, arra van átkozva, hogy az eke szarvát fogja, vagy apjától örökölt kaptafáját nyúzza, miközben a felfuvalkodott idegen befészkeli magát a tartományi hivatalokba és javadalmakba; vagy pedig nagy költséggel és fáradsággal, hogy hivatalba jusson, megtanulja a német nyelvet olyan iskolákban, amelyek csupán arra jók, hogy a cseh lélek utolsó szikráját is elfojtsák... A stúdiumok pedig?... A cseh diák azoktól biztos visszaretten, vagy a két ismeretlen nyelv nehézsége miatt, melyeket nem úgy tanítanak, ahogy kellene, és inkább visszamegy a műhelybe vagy a mezőre, hacsak nem válik már diákként naplopó belőle – vagy pedig férfi módra legyűr minden nehézséget, míg végül kiváló német lesz belőle, aki nem lévén többé cseh, alig méltóbb hivatali állásra Csehországban a németnél. – Nem az igazságosság szenved-e ezzel csorbát? Nem elég, hogy a joghoz, mely amúgy is szinte tisztára német, a bírón kívül senki más nem ért? – Remélhet-e saját hivatalaitól így a cseh ember igazságot?..."

A nemzetiségi helyzetről pedig ekképpen vélekedik: „...Az utóbbi harminc év alatt a határvidéken elnémetesedett vagy száz kisváros és falu: hat kerület, éppen a legnépesebbek, legműveltebbek, német... A németek, ha hozzáveszi Prágát, a nagyobb városokat és a hivatalokat, legalább annyian vannak, mint a csehek; nézze csak meg, hozzájuk képest kik is ők? – Parasztok, a kisebb városokban némi polgárság; a nagyobb városokban, ahogy Ön is említi, szégyellik a cseh nyelvet; így aztán Csehországban a cseh nyelv a parasztok yelve, az is csak részben, míg a németet városi és emelkedettebb nyelvnek ondhatjuk..."

Jungmann folyvást azt hangsúlyozza, hogy a cseheknek nincs perspektíváit, jövőjük, tudják ezt a parasztok is, a városi lánykák német tudás nélkül, ég ha szépek és gazdagok is, pártában maradnak stb. Bolzano hasonlóképpen ír: „Felveti, hogy nem említettem a hazai polgárok közti széthúzás és háborgás legfőbb okát. Emlékeztet azokra a visszataszító eményekre, melyek következtében úgy alakultak a dolgok, hogy a cseh nyelv (böhmisch) mellett hazánkban uralkodóvá vált a német; arra a máig tartó elnyomásra és előjogokra, melyek a nemzet egyik részét szembeállítják a máikkal... Érthető, ha az előjogokra és az elődökkel szemben elkövetett igazságtalanságra az unokák is emlékeznek, főleg ha következményeit még ma is érzik, vagy ha a korábbi jogtalansághoz újabb társul. És itt valóban ez történik, agy talán nem élveznek a született németek és azok, akik hozzájuk csapódtak, számtalan pontban előnyt? Nem német-e az előadások nyelve ebben az országban minden magasabb tudományban? Nem német-e a hivatalos nyelv a nyilvánosság minden fórumán? S jóllehet ez nem önmagában véve gyalázás, nem felettébb kellemetlen-e a nemzet másik részének? Nem kell-e óhatatlanul keserűséget éreznie amiatt, hogy ezzel háttérbe szorítják? Mi több: az ország nagyjai és nemesei, a gazdagok és a vagyonosak nem született németek valamennyien, idegenek vagy olyanok, akik hűtlenné váltak a cseh nyelvhez s szokásokhoz, és immár németnek tekinthetők? Nem él-e a nemzet csehül beszélő része a szegénység és elnyomottság sajnálatraméltó állapotában? S amitől az epe igazán forrni kezd: nem állítottak-e ezek fölé is elöljárónak olyan személyeket, akik vagy németek, vagy németnek számítanak? Olyanokat, akik, nem ismervén nyelvüket, képtelenek érdemlegesen foglalkozni panaszaikkal és beadványaikkal, kérvényeikkel és folyamodványaikkal, megvizsgálni az okokat, amelyeket ezekben indoklásul felhoznak? Olyan személyek, akik nem viseltetnek irányukban jó szívvel, nem tartják őket magukkal egyenlőnek, ezért aztán nem is viszonyulnak hozzájuk atyailag, hanem egészen ama egyiptomi munkafelügyelők módjára uraskodnak rajtuk, kiszíva minden csepp vérüket..."

Milyen is volt az a helyzet, mely ezekben a mondatokban tükröződik? Kétségtelen, a hagyományos csehországi társadalom válságba került. Ebbe a válságba II. József felszabadító rendeletei következtében jutott. A csehül beszélők, mindenekelőtt a földművesek, a paraszti rétegekre támaszkodó kispolgárság és a kialakulóban lévő proletariátus világosan tudatosítani kezdi jogfosztottságát, elnyomott voltát. A paraszti réteg nem proletár réteg, viszonylag független kisvállalkozókból tevődik össze; nem igényel magának mást, csupán azt, ami „jár neki", nem akar uralkodó osztály lenni – igényli viszont a társadalmi felemelkedés perspektíváját, melytől teljességgel és kíméletlenül megfosztották. Az elnyomatás tudata természetes módon kapcsolódik a nyelvhez, mint az elnyomás látható jeléhez: a feljebbvalók németül beszélnek, akik érdekeiket mindig képesek sikerre vinni, míg a többieknek nincs lehetőségük a maguk nyelvén sem panaszra menni, sem meghallgattatni.

A csehországi történeti fejlődés a 18. század második feléig úgy alakult, hogy a magasabb osztályok és rétegek a cseh nyelvtől elidegenedtek. Ennek ellenére a társadalmat összefogta az állameszme, s ha ennek tartalma jórészt meg is változott, továbbra is megmaradt az együvé, egy jelentős történelmi egészhez való tartozás tudata. Az ellenreformáció is olyan programot érvényesített, mely a cseh tartományokat más, főleg protestáns országoktól elkülönítette. A hétéves háború után a felvilágosodás Ausztriában is áttöri a hivatali korlátokat, de mivel német nyelvi köntösben terjed, a cseh nyelvű szellemi életet az ellenreformáció irányába, felvilágosodás előtti állásaiba szorítja vissza. Mindez olyan időszakban történik, amikor teljes lendülettel megindul, éppen Csehországban, a német felvilágosodási mozgalom: az osztrák felvilágosodás jórészt cseh-német – ez a fogalom az osztrák központosítás beindítása után elveszíti korábbi jelentését. Az ún. tartományi patriotizmus annak a helyzetnek az utóhangja, amikor a társadalmat még összetartották a hagyományos állam kötelékei, mely hagyományt a központosítás valósággal kiürítette, míg végül csak a forma maradt meg belőle. A tartományi patriotizmus abban az időben a magasabb rétegek – melyek az új viszonyok között is szívesen játszottak volna a hagyományos cseh állam jelentőségéhez méltó szerepet – sajátos romantizmusát és politikai inerciáját képviselte. Az elnyomott paraszti osztály más alsóbb rétegekkel együtt ebben e helyzetben a társadalom többi részével szemben egy külsődleges jegy, a nyelv segítségével határozza meg magát.

Ilyen körülmények között ha egy következetesen épített ideológia felkarolja e lényegileg népi réteg spontánul megindult öntudatosodását, és az érdeklődés középpontjába, az együvé tartozás természetszerűen kialakuló öntudatának jelszavaként, a nyelvet teszi – ez máris elég ahhoz, hogy ez a réteg magába zárkózzék, és az ideológia létrehozóival és szószólóival együtt véghezvigye a hagyományos társadalom kettészakítását.

Ennek az ideológiának a megteremtője nálunk Josef Jungmann volt, későbbi erőteljes szószólója pedig Jan Kollár. Céljukat, melyet nacionalistának kell neveznünk – ti. a nemzet „újjászületésére", de valójában megteremtésére törekszenek– mindketten Herder humanista filozófiájából kiindulva fogalmazzák meg. Herder filozófiája nem nacionalista, értelme és célja nem a nemzet, a nemzetek és a nemzeti sajátosságok favorizálása. Ellenkezőleg, Herder célja a humanitás, az emberség, a nemzetek és államok egyetemes kölcsönössége és közössége, történelmi különbözőségükkel és sajátosságaikkal együtt. Fölöttébb alkalmas viszont arra, hogy felhasználják olyan nacionalista célok érdekében, mint amilyen Jungmanné és Kolláré volt.

Herdernek nincs rendszerszerű nemzetelmélete, az Ideen zu einer Philosophie der Geschichte der Menschheit c. főművében az egész kérdésre a kilencedik könyv egyik kis fejezetében tulajdonképpen néhány aforisztikus sorban tér ki. Ez a negyedik, az embereknek emberek feletti uralmáról szóló fejezet, mely már címében is hangsúlyozza, hogy az uralom intézménye általában örökletes hagyományból származó szokásrenden alapszik. A uralomnak három fokát különbözteti meg, amelyek közül csak az első származik a természetből, míg a másik kettő növekvő mértékben – egyébként nem különösebben sikerült –emberi alkotás. Az uralom természetes foka a család. Ez a legmagasabb, egyszersmind utolsó olyan szint, mely teljes egészében a természet műve. A második már emberi szándékok függvénye, a törzsek és nemzetségek ad hoc szövetsége valamilyen vállalkozás kapcsán, átmeneti időre választott törzsfőnökkel az élén. A harmadik szint a tulajdonképpeni állam, mely kivétel nélkül erőszak és hódítások útján jön létre. Ebben az összefüggésben Herder nem ejt szót nemzetekről. Azt sem fejti ki, miként alakul ki a családból a nemzetség és a nemzet, nyilván természetesnek veszi, hogy a nemzet olyan, mint egy kiterjedt család, eredet- és vérközösség; noha ezt kifejezetten nem mondja. Másutt azonban azt mondja, a nemzetállamot legtermészetesebb módon az ugyanabból a nemzetből származó uralkodó tudja megszervezni, „mivel a nemzet éppolyan természeti növény, mint a család, melytől csak abban különbözik, hogy több ága van". A természet neveli ki a családot, ezért a legtermészetesebb az egy nemzetre és egy nemzeti jellemre épülő állam. Ezt a jellemet a nemzet évezredeken keresztül megőrzi (Herder nem mondja, hogy a történelem semmilyen hatással nincs a nemzeti jellemre, hiszen a nemzeti jellem tapasztalatokon alapszik, viszont ha egyszer már kialakult, rendkívül tartós). Herder ellenzi a soknemzetiségű államokat mint olyan nem természetes alakulatokat, melyek egysége csak mechanikus, külsődleges; ezért az ilyen állam törékeny és gyenge. Vagyis nagyjából: a nemzet organizmus, míg a soknemzetiségű állam mechanizmus.

A nemzet esetében az ész és a jellem kifejezője a nyelv. Ezért a történelem, az emberi ész és szív jellemzésének legjobb módszere a nyelvek filozófiai összehasonlítása lenne. Herder szerint a nemzeti nyelvek alapján meg kell alkotni a nemzetek egyfajta általános fiziognómiáját – ilyen szoros egységet alkot számára a nemzeti jellem és a nyelv. Hasonló módon hangsúlyozza a nyelvtörténet fontosságát a nemzeti történelem változásaival és fordulataival kapcsolatban.

Az első cseh nemzeti program megalkotói számára e gondolatok jelentősége a következőkben foglalható össze:

1.  Világosan elválasztották egymástól a nemzetet és az államot, mindenekelőtt a többnyelvű államot. A nemzet fennmarad akkor is, ha saját állama megszűnik, a többnyelvű állam viszont külsődleges, mechanikus, azaz csak átmeneti alakulat;

2.  A nemzet meghatározója a nemzeti jellem és a nyelv; a nemzet modern, tisztán nyelvi elmélete megfelelt az elnyomott osztály tapasztalatának és szükségletének, mely bezárkózott, és létrehozta saját önálló társadalmát és műveltségét;

3.  A nemzetet mint természetileg adottat határozták meg, mely létezésének okát önnön létének puszta tényéből meríti, és előnye, hogy organikusan létezik, szemben az erőszakra épülő és külsődleges többnemzetiségű állammal (melyet ráadásul terhel a hódítás, az erőszak öröksége);

4.  Lehetővé tette, hogy a család, a nemzet, a néptörzs között csak mennyiségi, fokozati különbséget lássanak, s ez a figyelmet a kis nemzetek és nyelvitörzsi rokonaik felé fordította. Ez különösen fontos körülmény volt, erre alapult a szlavizmus modern elmélete. Míg a korábbi cseh hagyományban a szláv tudat bizonyos történeti-kulturális reminiszcenciákra épült (szláv hittérítők, szláv nyelvű istentisztelet, a szláv műveltség kora, szláv liturgia stb.), most mindezt más, törzsi, természeti indokkal váltják fel.

Ezeket a következtetéseket jungmann és Kollár vonta le, bár Herder gondolatai nálunk már korábban is ismertek voltak. Dobrovsky szláv érdeklődését még nem a herderi természetiség, a fizikai rokonság motiválja, inkább kulturális, történeti-filológiai indokai vannak. Dobrovsky, noha némi hajlam a nyelvi nemzetelmélet iránt nála is megfigyelhető, még nem szakított teljesen a tartományi patriotizmussal, mely egy ilyen elmélettel összeegyeztethetetlen volt; vagyis Dobrovsky a nyelvi dualizmus dacára még egy egységes csehországi társadalomban gondolkodott.

Az első pónt magyarázatot ad arra, Jungmann és a többiek miért áldozták fel a tartományi patriotizmust habozás nélkül a nyelvi nacionalizmus oltárán. A csehség értelme az ő számukra nem a történetileg kialakult kétnyelvű cseh állam volt, mely ugyan csak papíron és annak a rétegnek az igényeiben létezett, mely a paraszti osztállyal – Jungmann lényegében ennek a szószólója – alapvetően szemben állt. Még kevésbé érezték elkötelezettnek magukat a vegyes összetételű osztrák állam irányában, melynek úgymond mechanikus, erőszakos, következésképp átmeneti jellegére pontosan ráillett Herder véleménye. Másfelől pedig, éppen a tartományi patriotizmussal szemben érzett ellenszenvük miatt, úgy érezhették, egy csónakban eveznek a bécsi centralistákkal, s talán ebből adódott nagyobb bizalmuk Bécs, illetve Ferenc császár iránt; legalábbis erről tanúskodik Jungmann első Értekezése a cseh nyelvről.

A második pontból az következik, hogy a nemzeti újjászületés programjának mindenekelőtt nyelvi és irodalmi programnak kell lennie. A nyelv megmentése, megtisztítása, csinosítása, hogy képessé váljon a korabeli életet éppúgy kifejezni, mint bármely más művelt nyelv, a nyelv védelme a bomlasztó tendenciákkal, a nyelvjárások ama törekvéseivel szemben, hogy irodalmi nyelvekké váljanak, s végül a konzervativizmussal szemben, mely a nyelvet korábbi állapotába kívánja visszaszorítani, és nem érdeke, hogy a nyelvet a korszerűség követelményéhez igazítsák – ezek képezik a nyelvi program egyes pontjait.

A nemzetét megtagadó személy kifigurázása, egyáltalán az „elnemzetlenedett" („odrodilec") fogalma, mellyel azt a személyt jelölték, aki bár csehnek mondja magát, csehül nem tud, az erkölcsi megvetés pátosza, mellyel szembefordulnak vele, az újfajta nacionalizmusnak éppúgy természetes velejárója, ahogy az „elnemzetlenedés" is a tartományi patriotizmusra épülő felvilágosodás természetes következménye volt. Világosan látni kell, hogy az, akit Jungmann első értekezésében kigúnyol, csehnek vallja magát, noha nyelve és irodalmi műveltsége német. Jungmann nem a németeket támadja – ellenkezőleg, hivatkozik igazságérzetükre, mintha magához Herderhez intézné szavait –, számára a célpont a német nyelvű cseh patrióta. Jellemző, hogy a második értekezésben Slavomil (a vitában Jungmann szócsöve) ellenlábasa egy olyan racionalista kozmopolita, aki semmilyen megértést nem mutat a nemzet nyelvi felfogása iránt, számára a nemzet területi fogalom, s képtelen megérteni, hogy a nemzet a nyelvvel, a hazaszeretet a nyelvi közösség iránt érzett szeretettel egyenlő; Jungmann mindenekelőtt ez ellen az, úgymond, fogalomzavar ellen küzd.

A nyelv csinosítása csak eszköz, mely más cél elérésére szolgál. A nyelv a társadalmi felemelkedés, a műveltség, az irodalom, a tudás, a haladás és mindannak vehikuluma, ami az egyenjogúsághoz és mindennemű hátrány kiküszöböléséhez szükséges. Ezért a nemzet nyelvi elméletéből könnyen következik egy széleskörű kulturális program, s jól tudjuk, milyen hatást gyakorolta kortársakra Jungmannak ez az irodalmi klasszicizmusról szóló cikkében részletesen kifejtett programja.

A harmadik pont ugyancsak fontos: eszerint ami természetileg adott, önmagában érvényes, s nem igényel külön morális indokot. Jungmann pozitivista módon gondolkodik és érez: ellene van a racionalista utópiáknak, a kozmopolitizmusnak, az általános nyelvről szóló elméleteknek – számára mindez csak álom (esetleg szép álom). Amíg a cseh elemet elnyomják, amíg az védekezni kényszerül, ez a mozzanat veszélytelen; morális indokait ugyanis az előjogok, az erőszak, a gyengék kizsákmányolásának elutasításából meríti. Gyengéi majd akkor mutatkoznak meg, amikor olyan tendenciává válik, amely bezárkózáshoz, önelégültséghez, a saját létezés puszta tényével – mintha ez önmagában pozitív tartalom lenne – való megelégedéshez vezet. A pozitivista megközelítés (márpedig a nemzet naturalista felfogása ilyen) figyelmen kívül hagyja, hogy a nemzet eszköz jellegű, nem pedig valami abszolút, súlypontja nem önmagában van, hanem olyanra kell vonatkoznia, mely önmagából érthető, lévén nem puszta tény, hanem általánosan elismert magánvaló érték.

A szláv nyelvi és törzsi rokonság gondolati mozzanatának fontos szerepe volt a kisebb és gyengébb nyelvi közösség öntudatának megerősítésében; igazi szerepe a monarchián belül volt, bár a tekintet túlnyúlt annak határain –nyilvánvaló, hogy ez ideologikus mozzanat volt (a hamis tudat értelmében); a gondolat itt a nagyság vágyában fogant.

Ez az egész gondolatrendszer a hazai cseh nyelvű közegben felettébb meggyőzőnek, hatékony ideológiának bizonyult; mégis, lényegében veszélyes ideológia volt. Máig jungmann sémái szerint gondolkodunk még ott is, ahol valódi ereje, mely elképzeléseit átlelkesítette, elpárolgott. Valódi ereje ugyanis szociális tartalmában volt, olyan osztály erejeként, mely felszabadulását önmaga felemelkedésére fordítja, s a felemelkedés követelménye elementáris lendülettel jelentkezik nála; olyan társadalmi erő ez, mely természeti erő formáját ölti magára. A nemzet nyelvre és nemzeti jellemre épülő elmélete a nemzetet természeti alakzatnak fogja fel, a történeti gondolkodás viszont a történelmi körülmények és erők művét látja benne.

jungmann nemzeti ideológiája olyan sikeres volt, hogy Bolzano koncepcióját, vagyis a Csehországban ugyanabban az időben megfogalmazódott másik figyelemreméltó nemzetelméletet úgyszólván teljesen figyelmen kívül hagyták, s ez a megállapítás a kortársakra éppúgy érvényes, mint a későbbi nemzedékekre. A tartományi patriotizmus fogalma alá szokás sorolni, de úgy gondolom, hogy – bár sok közös vonást mutat vele – attól lényegesen különbözik, jóllehet elfelejtették, nem maradt teljesen hatás nélkül a további fejlődésre nézve, annak ellenére, hogy lényeges elemeit tekintve Jungmann nemzeti gondolkodásától alapvetően idegen.

A tartományi patriotizmusnak eladdig sem külön elmélete, sem teoretikusa nem volt. Az ország múltjához kötődött, s ez a múlt egy jelentős állam múltja volt, melynek súlypontját Csehország képviselte még maradék állapotában is. A hagyomány érzése volt, a tehetetlenség nyomatékával, a múltba irányult, arra, ami volt, s amivé fejlődött. Bolzano elméletét bízvást tekinthetjük egy adott társadalmi réteg doktrínájának; ez a réteg a felvilágosult polgárság volt, melynek társadalmi helyzete már biztosított volt – vagyis éppen az a réteg, mellyel a felemelkedő osztály saját társadalmi perspektívája érdekében küzdelmet folytatott. Ebből a szempontból figyelemreméltó, hogy a bolzanói felfogás egyben a herderi alapokon nyugvó jungmanni nemzetelmélet implicit kritikája is. Bolzano elmélete nem a múlt felé fordul, nem a cseh államiságot kéri számon, s nincsenek naturalisztikus vagy pozitivisztikus elemei sem. Hiányzik belőle a törzsi rokonság hangsúlyozása is. Jóllehet utópista elmélet, ezt a jövő felé forduló utópiát Bolzano utópikus szocializmusa, a legjobb államról megfő galmazott kései elmélete szempontjából kell értelmezni. Ezzel az elmélettel a polgárság a múlthoz való visszatérés lehetetlensége és a társadalom kettéhasadásával fenyegető nyelvnemzeti elmélet kettős szorításából, az egymást kizáró ellentéteken túllépve, a nemzetfeletti társadalom víziója felé próbál menekülni, ahol a nyelvi különbségek, miután a szociális problémák – a társadalom szociális megosztottsága és az osztályelnyomás – megoldódnak, a helyükre kerülnek.

Mindkét szerző, mind Jungmann, mind Bolzano, ugyanabból a társadalmi valóságból indul ki, csak éppen Jungmann azt rögvest nyelvi formába öltözteti, utat nyitva a nacionalizmus irányába, míg Bolzano az ebben rejlő ellentétet annak látja, ami, vagyis szociális ellentétnek, s megkísérli azt, ha nem is adekvát módon, de szociálisan feloldani. Míg Jungmann a nyelvi szempontot önállóvá teszi, úgyszólván abszolutizálja, addig Bolzanónál megmarad az instrumentalitás szintjén.

Annak ellenére azonban, hogy Bolzano világosan látja az osztályellentéteket, a csehországi nemzeti probléma társadalmi-gazdasági alapját, nem tartja sem lehetségesnek, sem szükségszerűnek ezek belsőleg törvényszerű, társadalmi-gazdasági folyamatokon, a történelem logikáján belül történő megoldását. Ellenkezőleg, megoldásukra nem lát más esélyt, mint a metabaszisz eisz allo genosz álláspontját – vagyis morális alapra való helyezésüket. Ez viszont arra készteti, hogy az egész kérdést erkölcsi síkra helyezze – ami jórészt indokolt is, mivel a kizsákmányolás, az elnyomás, az előjogok par excellence morális kérdések, melyekkel szemben senki sem lehet közömbös, és minden szabad emberi lényből azonnali reakciót váltanak ki. Csakhogy egy dolog valamit követelni, és más dolog azt társadalmilag teljesíteni. Bolzano erre nem lát más eszközt, mint – a felvilágosodás szellemiségének megfelelően – a nevelés és a műveltség által széles körben érvényesülő erkölcsi belátást. Ebben rejlik akadémiai előadásainak jelentősége is. Számára ezek a társadalmi harc eszközét jelentik, velük a „magasabb rétegeket" szeretné megnyerni erkölcsi-társadalmi reformja ügyének, „a néphez való közeledés" gondolatának.

Bolzano ezért a nemzeti kérdést kizárólag erkölcsi problémának tekinti. Jellemző, hogy a nyelvcsoportok megjelölésére, egy-egy nyelvbotlástól eltekintve, sosem használja a „nemzet" kifejezést, mindig „néptörzsről" beszél. Bolzano nem mondja ki kereken, mit ért nemzeten – fejtegetéseiből azonban kitűnik, hogy számára a nemzet az ország népével azonos, országon ugyanakkor nem annyira államot, mint inkább konkrét erkölcsi kötelezettséget ért: mindazok összességét, akiknek elkötelezettek vagyunk, illetve akikért a legtöbbet tudjuk tenni. Maga az állam, az ország azonban csak vázlata annak, aminek megvalósítása az egész emberiség feladata – vagyis isten földi országának. (Bolzano kimondja, hogy a kereszténység értelme nem a mennyei boldogság, hanem a földi boldogság megteremtése.) Ennek alapvető feltétele a polgárok egyenlősége, melynek megvalósítását különböző akadályok gátolják. Ezek egyike a nyelvek közötti különbség, amely eltakarja az eredendő egyenlőséget, különösen ha erre még műveltség, vélemény és szokásbeli különbségek is rakódnak. A nyelvi különbségek (tekintettel az emberek lényegi egyenlőségére) önmagában jelentéktelenek, jelentőségre csak olyan társadalmi összefüggésben tesznek szert, amelyben az emberek a nyelv alapján ismerik, különböztetik meg, értik és becsülik, vagy éppenséggel nem becsülik egymást. Morális szempontból, a közjó és egymás kölcsönös megsegítése szempontjából a különféle (nyelvi, kulturális) összetevők különbözősége az előjogok megszűnésével e célok megvalósítását nemhogy gátolná, ellenkezőleg, elősegíti. A különbözőség egy sajátos „természettörvényből" adódóan a tökéletesség feltétele. Az egyenlőtlenségnek és a különbözőségnek egy magasabb egységben történő meghaladása erkölcsi feladat, ezért a nyelvcsoportok csak néptörzsek, maga a nemzet megoldásra váró feladatként áll előttünk.

Bolzanót racionalizmusa meggátolta abban, hogy a nyelv jelentőségét megfelelőképpen értékelje. Számára a nyelv a „magánvaló gondolatok", „magánvaló mondatok" – minden más kifejezésmód felett álló – gondolati világának külső öltözéke volt. S noha helyesen mérte fel azt a társadalmi helyzetet, amelynek következtében a nyelv a korabeli Csehországban a nemzet definiensévé vált, és felfogása józanítólag hatott ama tendenciával szemben, hogy a nyelvben egy misztikus „nemzeti jellem" kifejeződését lássák, felvilágosult racionalizmusa, a kérdés történelmietlen szemlélete meggátolta Bolzanót annak felismerésében, hogy a nyelv nem csupán külső vehikulum, hanem a gondolati világ lehetőségének feltétele, olyan véletlenszerűség, mely nélkül nem létezhet a szükségszerűség tudata sem. Nem látta be, hogy ha a nyelv vonatkozásában vagy más egyéb téren az egyenjogúság pártján és az elnyomás ellen vagyok, akkor az egyenlőség pártján kell állnom az irodalom és a tudományosság terén is, mégpedig következetesen, anélkül, hogy szükségképpen a nemzet = nyelv egyenlőségből kellene kiindulnom. Mivel ehhez a következtetéshez Bolzano nem jutott el, elmélete cseh oldalon óhatatlanul olyan ideológia benyomását keltette, amelynek célja a német nyelv előjogainak konzerválása. (Nyilvánvalóan így értette ezt Jungmann is, annál inkább, mert elméletének, mint jeleztük, lényeges összetevője volt a gyanakvás és a megbélyegzés.) Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy akadémiai előadásaiban Bolzano sosem adott hangot olyan véleménynek, mely megkérdőjelezte volna a cseh újjászületés irodalmi és kulturális célszerűségét, ennek minden következményével együtt. Ellenkezőleg, Bolzano előadásai csak megerősíthették cseh hallgatóit ilyen irányú törekvéseikben és öntudatukban. Annál is inkább, mert Bolzano bevallott célja kezdettől fogva az volt, hogy erősítse a nemzet cseh nyelvű részének öntudatát, amely nélkül saját felvilágosító programja sem lett volna megvalósítható; ehhez mindenekelőtt a hazafias történelem ápolását tartotta kívánatosnak - ne feledjük, Palacký a huszita korszakról kialakított újszerű felfogásának összefoglalását Bolzano lakásában, az ott összegyűlt cseh (bolzanói értelemben cseh) értelmiség színe-java előtt olvasta fel.

Bolzano magatartásának ez a következetlensége nem felfogásának szükségszerű elméleti következménye volt, ezt mutatja az is, hogy a cseh Bolzano-követők kezdettől fogva a Jungmann-féle kulturális program oldalán álltak.

Ennek ellenére Bolzano, a jungmanni-herderi nemzetfelfogással való szembenállásával együtt, a cseh újjászületés kitörölhetetlen része. Erkölcsi felfogása viszonyainkra józanítólag hatott. Ráirányította a figyelmet a nemzet instrumentális voltára, magasabb rendű céljaira, a nemzeti feladatoknak az általános emberi feladatoktól való függésére (különösen a szociális kérdést illetően –gondoljunk csak az egyenlőség gondolatának hangsúlyozására). Az ifjabb nemzedék, Kollár és Palacký nemzedéke érzékelte ugyan ezt az összefüggést, de nacionalizmusuk más irányba fordította őket – a nemzetiségi kérdés nyomása alatt a humanitás szláv messianizmussá változott. Ez mindenekelőtt Kollárra vonatkozik; s ha történelemfelfogásában Palacký nem ezt a vonalat követte, abban Bolzanónak is lehetett némi szerepe, akivel a Tudós Társaságban a 30-as évektől kezdve folyamatosan kapcsolatban volt. S ha a szlavizmusból kijózanodott Havlíčeknek a csehség konkrét erkölcsi feladataiban sikerült újra magára találni, úgy ebben kétségkívül része volt annak a bolzanói alapnak, amit Schneider szemináriumából vitt magával. A cseh követelések erkölcsi igazolása, amivel nemzetébresztőinknél találkozunk, ennek szükségessége s ugyanakkor negatív jellege, szintén Bolzano örökségének számít. Ez a motívum egészen a radikális demokraták nemzetiségi programjáig visszhangzik.

Ezért úgy gondolom, a nemzeti újjászületés eszmeiségét e kettős szempontból kell tanulmányozni, e kétféle nemzetfelfogás, a nemzet kétféle módon megfogalmazott korabeli elmélete szempontjából. Úgy gondolom, hogy a „cseh kérdés" tanulmányozásának egyik legfőbb hiányossága, hogy ez mindmáig nem történt meg. jungmann koncepciójának tényleges győzelme háttérbe szorította a bolzanói felfogást, s ez vezetett az olyan elméletekhez, mint amilyen Masaryk – az adott körülmények között természetesnek mondható, de lényegét tekintve helytelen – elmélete volt.

Műveiben Masaryk egyáltalán nem foglalkozik a nemzeti újjászületés korának különböző nemzetkoncepcióival, teljes természetességgel áll az 1848 után megvalósuló nyelvi felfogás, egy negatív, erkölcsi felfogással kiegészített, lényegében Palacký-féle szintézis talaján. Feltűnt neki, hogy a cseh nemzeti újjászületésben, nemcsak a protestáns Palackýnál, Kollárnál és Safafíknál, de Dobrovskynál és másoknál is, folyamatosan jelen van egyfajta vallásos érzékenység és egy szinte vele egybefolyó erkölcsi hangvétel. Palacký elméletei nyomán, melyek bonyolult eredetével itt most nem foglalkozhatunk, Masaryk folyamatosságot konstruál e között a vallási, erkölcsi mozzanat és a nemzeti újjászületés között. Közismert, hogy Palacký a felvilágosodás modern eszményeit történelmietlenül a 15. századi cseh vallási mozgalomra vetítette, és az is gyakori megállapítás, hogy a huszitizmusnak mind eszmei, teológiai, mind szociális aspektusát figyelmen kívül hagyta. Masaryk inkább hivatkozhatott volna Bolzanóra, mint bárki másra – ha a nyelvi elmélet szellemében nem tekintette volna németnek, s látóköréből, éppen emiatt, nem esett volna ki a cseh újjászületés egyik fontos fázisa.

Csakhogy a régebbi cseh történelem és az újjászületés között nincs sem eszmei folytonosság – ez mindenki számára nyilvánvaló, ha összeveti például Comenius teocentrizmusát a nemzetébresztők vagy Bolzano modem humanizmusával –, sem olyan kontinuitás, amely egy mitikus „nemzeti jellemen" alapulna – amiről Masaryk ugyancsak említést tesz, de ami merő hipotézis, melynek igazolása kívül esik az objektív módszerek lehetőségein. (Ugyanígy nem lehet szó a nemzeti újjászületés kapcsán az „adósság visszafizetéséről" sem; eszerint a cseh nemzeti újjászületés, noha a német gondolkodásra támaszkodik, csak annak folytatása, amit a reformációban a németek tőlünk kaptak. Nem létezik olyan eszmei örökség, mely egy ilyen folyamatosságot megalapozna; a múltba történő projekciónak arról a módszeréről van itt szó, amely a felvilágosodást, Palackýt és Bolzanót egyaránt jellemezte.) Ugyanakkor világosan látható a diszkontinuitás, a régebbi, hierarchikus struktúrájú cseh társadalom és a modern cseh nemzet közötti törésvonal, a korábbi, hagyományos cseh társadalom válsága, amelyből a modern cseh nemzet született.

Mindenesetre a jungmanni pozitivizmus, illetve a minden effajta pozitivitással szembenálló bolzanói humanista szkepszis, a nemzeti lét mélyebb megalapozásának igénye azóta szellemi életünk alapmotívumai közé tartozik. Cseh mivoltunkat egyrészt valamiféle sérelemnek érezzük, sorscsapásnak, mely ellen küzdünk és tiltakozunk annak nevében, hogy vagyunk, követeljük, ami jár nekünk, s azért jár, mert vagyunk, s mert olyanok vagyunk, amilyenek. Másrészt magunk is érezzük egy ilyenfajta tényszerű indoklás elégtelenségét, s minduntalan feltesszük a magunk sorskérdését: legyünk vagy ne legyünk. Az első köztársaság idején a lét és nemlét kérdése a nemzetiségi viszály képében egy soknemzetiségű államon belül jelentkezett, amikor is a főszerepet olyan néptörzs vitte, melynek eredeti hitvallása arról szólt, hogy a nemzet egyenlő a nyelvvel. Ugyanebben az időben Emánuel Rádl, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, szinte szó szerint a nemzet bolzanói erkölcsi felfogását újította fel, és a köztársaság, a demokratikus állam erkölcsi programja nevében szembefordult a masaryki koncepcióval is. A nemzetiségi kérdés ma nálunk, legalábbis ami a németekhez való viszonyt illeti, megoldottnak látszik, ennek ellenére azt látjuk, hogy néhány fiatalabb író számára ez továbbra is fájó és égető kérdés.

Mint a történelemben másutt is, talán itt is úgy jutunk igazából előre, ha a kezdetekig megyünk vissza. Ha belátjuk, hogy a cseh kérdés kezdettől fogva valójában nem „cseh", nem bennünk, állítólagos nemzeti jellemünkben, sorsunkban vagy valamilyen más sajátosságunkban rejlik, hanem a 18. század óta zajló szociális küzdelmek része, talán ez a dilemma is megoldható lesz. Ezzel egyszersmind érthetővé válik múltunk és jelenünk értelme – az a II. József rendeleteitől a radikális demokráciáig, az első és a második világháború utáni fejlődésig és 1968 januárjáig húzódó vonal, melyben ugyanannak a témának fokozatos elmélyülése figyelhető meg. Ha úgy tetszik, el lehet játszadozni azzal a gondolattal, hogy a modern szociális küzdelmek előképe a 15. század cseh forradalma volt, csak az a kérdés, az valóban a mi társadalmi konfliktusaink kezdetét jelentette-e, vagy inkább egy olyan társadalom konfliktusainak utóvédharca volt, mely a miénkkel nem képez közvetlen folytonosságot. A feudális társadalom belső konfliktusa nem okvetlenül jelenti egy új társadalom születését.