Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., január - február / Szemléletvált(oz)ás Győry Attila írásművészetében

Szemléletvált(oz)ás Győry Attila írásművészetében

Győry Attila második, 1993-ban kiadott Kitörés c. könyvében megvalósítja azt, amiről addig csak álmodhattak. Egyszerűen fogja magát, és becsatangolja Nyugat-Európát. Mosolyogva kell a hetvenes évekbeli vajdasági „farmernadrágos próza" hőseire gondolnunk, akik körbecsavarogták az Adriai-tenger partját, sőt, kalandozásaik során akár Varsóig is eljutottak. Süné és Zsani, a két szlovákiai magyar Dean Moriarty. Nekik aztán – hogy népiesen szóljak – van vér abban a testrészükben, amit a borító szimbolikája is alaposan hangsúlyoz... A regény cselekménye egyébként egyszerű, a két, már említett V. Cs. fogja magát, majd rövid homoerotikus aktus után NYUGAT felé veszi az irányt. Végigpo(r)tyázzák Németországot, Amszterdamot, Párizst, majd a kibővült banda három részre szakad, ki Barcelonába megy, ki vissza Amszterdamba, a behajózásra váró hajós pedig hazafelé veszi az irányt. Közben persze csupa-csupa érdekes kalandban van részük. A Kitörés szerkezeti szempontból tehát nem más, mint a pikareszk regény sajátos szlovákiai magyar változata. Győry realista alkat, még ha ez ma nem is számít divatosnak. Valóságközeli szemléletmód, lineáris cselekményvezetés jellemzi. Tartja magát a klasszikus prózamodellhez: bevezetés – tárgyalás – befejezés. Távol állnak tőle az Esterházy-féle szövegkísérletek. Ugyanakkor mindenképpen szót kell ejtenünk a mű nyelvi rétegéről. Győry volt az, aki a punk szubkultúra nyelvét beemelte a szlovákiai magyar irodalomba, még az első, Vércsapolás c. kötetével, ezzel bizonyítva, hogy a szlovákiai magyar irodalom ezt is elbírja, sőt, egy egyéni árnyalattal gazdagabb lesz általa. írásai kevéssé retorizáltak, az erőteljesen erotikus (nem csak irodalomelméleti szempontból) beszédmódot részesítik előnyben. Nem elenyésző mennyiségű a trágár kifejezések száma sem, de ezen erőteljes nyelvi elemek nem öncélúan vannak jelen. Olykor szlovák, német, francia nyelvű vendégszövegeket is beemel az idegen nyelvű közeg, illetve a kommunikációs gátak érzékeltetésére. Például, amikor túl vannak a szlovák vámvizsgálaton, Zsani azt mondja: „Na Slovensku po Slovensko." (Szlovákiában, Szlovákia után). Nem lehet nem észrevenni, hogy a hírhedt „Na Slovensku po Slovensky" (Szlovákiában szlovákul) mondást parafrazálja ezzel. Ennek a mondásnak Szlovákia-szerte emblematikus olvasata van, amit ezzel a szövegjátékkal egy csapásra nevetségessé tesz.

Győry hősei – itt is, mint a Vércsapolásban – hétköznapi szlovákiai magyar fiatalok, akik ráadásul egy olyan szubkultúrához tartoznak, melyről a bársonyos forradalom előtt nem nagyon lehetett beszélni, különösen nem a kisebbségi irodalom hagyományőrző kontextusába illesztve. Pedig ezek a nonkonformista, kispolgári értékekkel tudatosan szembehelyezkedő, lázadó fiatalok léteznek, függetlenül attól, hogy írtak-e róluk, vagy sem. Ezek a fiatalok kilógtak a társadalomból, mert valamilyen oknál fogva nem érezték jól magukat a bőrükben. Ezekről az okokról sokat nem tudunk meg, Győry ugyanis megelégszik a jelenség érzékletes leírásával, oknyomozásba nem bocsátkozik. Kilátások nélküli, egyik napról a másikra élő, mindennemű életperspektívát nélkülöző hőseit majd' szétveti az energia – valamiféle elvetélt tenni akarás lenne ez? –, ezért berúgnak, szeretkeznek, füveznek, ragasztóznak, kisebb értékű dolgokat ellopnak, de ezen szabálysértéseikben, félrelépéseikben soha nem lépnek túl egy bizonyos határon, tetteik nem fajulnak kriminalitásba, még a Kitörésben sem, ahol a nyugati szabadság is alaposan megigézi őket. „Itt vigyázni kell – mondja Tamás bátyó, mert közben bemutatkozott a csavargónk –, itt basznak kihívni a zsarukat... Hátrahúznak a raktárba, és agyonrugdaltatnak a fogdmegfickókkal..."1 Mégsem hiszem, hogy ez lenne a visszatartó erő. Sokkal inkább az, hogy Győry hősei nem rosszak. Duba Gyulát parafrazálva mondhatnám, hogy utazásuk számukra nem csak a kaland keresése, hanem létük értelmének keresése is. Győry szavaival: „...a magamfajtának minden a buli körül forog, és a dugás, szarás, zabálás, születés, smárolás, stoppolás, nevetés, bőgés, ivás, részegség, utazás, alvás, minden, még a halál is felejthetetlen élmény! Csak így lehet, teljes erőből, tökig gázon, adj neki, formásán!"2

A regény vezérmotívuma lehetne az „élés". Zsani Amszterdamban nem éli ki eléggé magát; mikor a parkban alszanak, elalvás előtt átvillan az agyukon, hogy aznap is mennyit éltek; a három pesti egyetemista, akikkel szintén Amszterdamban jöttek össze, fél év alatt sem él annyit, mint ők fél nap alatt. De az odahaza tizedannyit sem „élés" deficitje is érződik a regényben. Szlovákia egyszerűen nem tud akkora ingerhalmazt biztosítani számukra, hogy életüket maradéktalanul élvezhessék. Ezért kell a kitörés, kitörni a mindennapok unalmas, semmitmondó világából, s ha már kitörés, akkor mért ne válasszák ennek egy ilyen harsány módját. Elvégre a „suttyó" olvasó sem él annyit, mint a regény hősei. Ez, és az író meglehetősen expresszív terjesztési módja is hozzájárult, hogy a mű széles körben elterjedtté vált, mondhatni populista lett. Izgalmas kalandokat sorakoztat fel, majdnem szociografikus eszközök felhasználásával, kielégítve ezáltal az olvasó hősigényét és azonosulási vágyát. (Győry Attila mint populista író?) Nem volt tehát túlzó sem az olvasótábor, sem a kritika részéről a fogadtatás, ami Győry pályakezdését követte. És akkor, 1995-ben, előrukkolt harmadik, Az utolsó légy című kötetével. Ebben hét rövidebb szöveget, elbeszélést, novellát, esszét közöl. A Vércsapo/áshoz képest tökéletes szerkesztői munkáról tanúskodik. A kötet tengelyes szimmetriával van megszerkesztve, a következőképpen:

Teiso Cuki

Az illatos kert virága

A filozófus

Tánc az esőben

Az utolsó légy

A királynő csókja

Számadás

A kötetkompozíció tükrözési tengelyét egyértelműen a Tánc az esőben képezi. Tőle előre és hátrafelé haladva egy-egy, egymásnak motivikusan megfeleltethető szöveg található. Az alábbiakban ezt kívánom bővebben kifejteni.

Már a fülszöveg is figyelmeztet, hogy az író szemléletváltással kísérletezik, és a „régebbi írásaira csupán a Tánc az esőben című novellisztikus útleírás emlékeztet." Ez a kijelentés nem fedi a valóságot. A nyelvi réteg ugyan hasonló az előzőekhez, de nem lehet nem észrevenni a konszolidálódás jeleit. Az egykori punk, ahogy a fülszöveg hirdeti, már a Kalligram „könyv-managere". Belátta, hogy majd' harmincévesen, házasemberként már nem ildomos „punkoskodni". A szöveg punkja Londonba emeletes luxusbuszon utazik, a tömegközlekedésben pedig hetijegye van. A hajó-jelenet leírásában ezt a szót olvashatjuk: toalett. Lehet, hogy nem voltam eléggé figyelmes, de ezt a szót még nem láttam egyetlen Győry-írásban sem. Aztán a birtokviszonyok, a NŐ (sic!), aki „megszokott, kizárólagos jogával élve bújik hozzám", korlátozva ezzel szabadságát, amiről az odaút során egy szinte bensőséges leírást kapunk, de ugyanez a NŐ/Nő (sic!) képtárba hurcolja őt. „Untatnak ezek a képtárak, a műtermek, a kiállítótermek." A Sohóba próbál menekülni, de érdekes módon ott sem történik semmi érdekes, sőt a vudu-négerek is kinézik maguk közül. A konszolidálódás legnyilvánvalóbb jele pedig egyértelműen a kocsmai jelenet: „Jókat röhögcsélünk, hangoskodunk, zservogunk, minta zsidó iskolában, mígnem a csapos ránk sandít. Csillapodjunk, üzeni a bajuszkájával, fehér kötényével, feltűrt csíkos ingével, és azzal a bazi nagy kék szemével, mely a tisztes félhomályban úgy világít, mint egy angóramacska pupillája. Sörpocakja derék családapára utal, jólfésültsége és friss ábrázata pedig precizitásról árulkodik. Akinek pedig precíz a természete, s csaposnál ez ritka kincs, az finoman méri a sört is. Ez pedig, akárhogy is van, királyi tulajdonság. Aki pedig király – ha csaposkirály is – annak illik engedelmeskedni." Ez reakcióképzés, ideológiagyártás egy felszíni jelenséghez, aminek a valós okait nem szívesen vennénk tudomásul. Az írás végére az utazó megcsömörlik, s elindul vissza, de a zárlat nem happy end. Nem tudja, mit fog következő útján énekelni. Nehéz lezárni egy korszakot, nehéz számot vetni egy életszakasszal, s a megváltozott élethelyzet (NO) oltárán feláldozni a régi értékeit. Lehet, hogy ebben az írásban nem is sikerült maradéktalanul.

A tengelyen előre illetve hátra egy egységnyire helyezkedik el a két állatnovella, A filozófus, és a címadó Az utolsó légy. Mintha a népi-urbánus ellentét jelenne itt meg, profanizált formában. Dömötör úr, az intellektuális gondolkodású, a dolgokat problémaközpontúan szemlélő, filozofikus böllérmester és a jó nevű, öregedő író, Márton úr, bár különböző körülmények közt élnek, a társadalmi ranglétra különböző fokain állnak, mégis az egész napos szimbolikus értékű küzdelem után csak egy „állati" aktusban tudnak feloldódni. A filozófus cselekményének alapját egy igazi falusi disznóölés hiteles, szinte dokumentatív leírása adja. Az első bemelegítő felestől a disznó leszúrásán át az utolsó, vacsora utáni pofa italig minden úgy történik egy falusi disznóölésen, ahogy azt ott leírva találjuk. Két meghatározóan fontos szál fut végig a történeten, mindkettő az érzékiség szintjén: az egyik a véget érni nem akaró zabálás, a másik a hentest egész nap bombázó erotikus ingerek. Ahogy Hazai Attila fixa ideája az, hogy tartózkodjunk a cukortól, úgy ebben az írásban Győrynél a só tobzódó, vég nélküli dicsérete kelti fel a figyelmet. Nagyszerű leíró érzékkel jeleníti meg az egyes fogásokat, érzékletes, minden érzéki területre hatni akaró ábrázolással, aprólékos műgonddal, olykor már-már szakácskönyvbe illő, Krúdyt idéző alapossággal. A disznóvágás résztvevői olykor Rabelais óriásait idézik, akik csak esznek, böfögnek, szellentenek. A Kitörésben a párizsi metrón is kaptunk egy már-már esszéisztikus gondolatmenetet a szellentésről, s a szerző itt sem okoz csalódást ezen a téren, gátlástalanul, pompázatos nyelvi leleménnyel jeleníti meg ezt a közönséges tabutémát. Még jó, hogy nem követi Farnbauer Gábor példáját, aki illatos könyvet jelentetett meg...

A zabáláson túl kicsattanóan egészséges erotika is végigkíséri a disznóölést. Dömötör urat szexuális ingerek végeláthatatlan sora éri, melyek kiváltója a „gazdasszony (...), jófajta tenyeres-talpas asszonyállat, nagy, izgis dudákkal, paskolgatni való fenékkel, mely igazándiból hűvös, zimankós téli estéken kérte ki jussát." Egész nap csak a gazdasszony rengő idomait figyeli. Minden a szexualitás körül forog; a töpörtyűkeverő fakanalat úgy kell fogni, „mintha vernéd", a fiatalasszonynak úgy kell a hurkatöltőre a belet felhúzni, mint otthon az uráéra, és a darálónak egy-egy húscafat benyelése olyan fajta szexuális gyönyört jelent, amiben Dömötör úrnak már rég nem volt része. Ő már csak Tenyér Annával szokott. Vele bármit megtehet, amit csak akar, és noszogatnia sem kell, jegyzi meg kesernyésen. Ezen ingerek felhalmozódása, és az elfogyasztott jelentős mennyiségű alkohol együttes hatása vezeti el őt a disznóólig. A befejezés mellbevágó, és olyan megdöbbentő erővel hat, hogy az olvasó nem tud mit tenni, önkéntelenül kalapot kell emelnünk Győry írói képességei előtt.

Ez az ámulat csak fokozódik Az utolsó légy olvasása közben. Márton úr, a természetre őszintén rácsodálkozó, saját, művészi kasztjában jó nevű, öregedő író metamorfózisának lehetünk tanúi. Mivel A filozófussal áll(ítom) párhuzamba, gondolhatjuk, a vége ennek sem mindennapi. „Gyermekként meghúzódva, egykedvűén figyelte társait, ha azok szöcskéket, bogarakat, vagy éppen legyeket kínoztak agyon, ha »baszatták« őket, ahogy azt a népes gyereksereg nevezte volt. (...) oly gyermeki őszinteséggel, tudományos munkával vetekedő alapossággal, hogy a dolog valódiságához nem férhetett semmi kétség. (...) Az emlékek idillje szinte pofon vágta a mélázó Márton urat. Úgy döntött, hogy ezúttal ő játszik egy nagyot, ő maga lesz az, aki megbassza a legyet!" És a fürdőkádban, a régi szép idők hancúrozásaira emlékezve egy szado-mazo, majd kéjgyilkosság után nekrofíliába torkolló iszamós aktus során meg is teszi. Freudi lélekelemzéssel a gyermekkorba, a pionírtáborba vezethető vissza Márton úr legyek iránti gyűlölete, ahol a „kommunista ringyó pedig, úgy látszik, forradalmasította a nevelést is", annyit ütve Márton úrra, ahány légy rászáll. S mikor az alkotás ihletett pillanataiban zavarják meg a legyek, nem kegyelmez. A legyek „nem egy ember arcát láthatták, hanem valami rémségesen más, emberi mivoltából kivetkőzött, pokolian vigyorgó, kéjesen megnyúlt arcot, szúrós szemű hibridet, élő zombit, emberi korcsot, aki csak nézte a legyeket, megigézve, vadállati nyugalommal." A következőkben a tér expanziójának lehetünk tanúi, a szoba mitikus harcmezővé tágul, Márton úrban feltámad a ragadozó, és nem kegyelmez. A jelenetek sci-fibe illőek, az események bámulatos gyorsasággal kergetik egymást, filmszerűen peregnek. Amíg A filozófusban egy mindkét fél által kívánt aktusban oldódik fel az egész nap folyamán begyűjtött ingertöbblet, Márton úr egy brutális nemi erőszakban oldja fel a feszültséget, mely a harc során keletkezett benne. Két szakmailag igen, de magánéletében kevésbé sikeres, idősödő ember kétféle válaszának lehetünk tanúi, ugyanarra a kérdésre. A felhalmozódó szexualitás, másként nem tudván levezetődni, így tör utat magának. Az ingerek egyre csak előtörnek: Dömötör úr „nemi szerve újra ágaskodni kezdett, és újra tapasztalnia kellett, hogy megint csak potyára megy drága energiája." Az az expanzív energia feszíti a két öregurat, ami a magukkal mit kezdeni nem tudó fiatalokat az előző írásokban, de az ő lehetőségeik jóval behatároltabbak, életmódjuk konformista, kialakult egzisztenciával rendelkeznek, így a kitörés ott megismert módjait nem választhatják ilyen irányú vágyaik kielégítésére.

A tengelytől két-két egységnyi távolságra helyezkedik el a két, arab világba kalauzoló „mesenovella", Az illatos kert virága és A királynő csókja. Az illatos kert virága immanens része is lehetne Mohamed al-Nafzavi opusának, Az illatos kertnek. Ott is hasonló, példázat-jellegű írásokat találunk a „szakmai", oktató leírások között. Dirgám, az arab hős, akit mindenki csodál tekintélyes mérete miatt, ejaculatio praecoxban szenved, és csak egyvalaki segíthet rajta, Maurbida. Hosszas sivatagi keresés után megtalálja, és ez a szöveg valódi happy enddel végződik. A történet egyben keretként is szolgál az ismeretlen férfi történetéhez, akit tehetetlenséggel átkozott meg a felesége. Rajta is csak Maurbida képes segíteni, egy olyan szentenciával, melyhez hasonlókat Az illatos kertben is találunk. A szöveghez tizenhét lábjegyzet tartozik, melyeket a szerző „Szimbólumfejtés" címmel illet, meglehetősen primitív módon megmagyarázván bennük a valóban érthetetlen arab neveken túl olyan, a kontextusból nyilvánvaló szimbólumokat is, mint a barlang, virág, szirom, kút, vályú, bimbó..., hülyének nézve ezzel az olvasót. Vagy csak tanítói pózban akar tetszelegni? Mindenesetre feleslegesen.

A királynő csókja keretbe ágyazva visz el az arab világba, egy párkányi házból repül Ármin Lady Jean szárnyain a dzsinnek palotájába, ahol egy igazmondó soha nem hallott történetet mesél. (Lábjegyzetek ehhez is tartoznak, ezúttal indokoltan: az arab szavakat, kifejezéseket oldják fel.) A szövegben három lehetséges világ található: a kiinduló állapot világa, az arab mesélő világa és maga a mese világa. Ez utóbbi kettő a hallgatóság beleszólásai és a mesélő/narrátor kiszólásai által szüntelen keresztezik egymást. Nyelvi és képi rétegében egyaránt át van itatódva a virtuális arab világ misztikájával, szimbolikájával. A mese tökéletes arab mese, annak minden kellékét felvonultatja, öreg kalifát, gonosz nagyvezírt, utcai koldust, megszemélyesített természeti erőket, sivatagi oroszlánt. És a beteljesedés mesteri módon van késleltetve a varázslat által. Al-ward al-abjahd kénytelen a földbe elültetni maggá lett kedvesét, és megvárni, amíg növény lesz belőle. Egyértelmű női princípiumok, mégis milyen árnyalt leírását nyújtják egy termékenységi aktusnak. Közben megtörténik a fűszívás tevékenységének álombeli feldolgozása is. Győry brillírozott, felvillantva átható nyelvi kifejezőkészségét, megmutatva, hogy nem csak a punk zsargont ismeri. A keret visszatér a párkányi lehetséges világba, de zárlata nem egyértelmű. Calvino Ha egy urazó...-ját megidéző, lebegő befejezéssel találkozunk. A mese olyan lehetséges világot konstruál, amelyben a szabadság mint (alkotói) tér végtelenné tágul(hat). Érthető, hogy ezt nehéz lezárni.

A kötetkompozíciót keretbe záró, két, közel azonos terjedelmű írás egyben a két legproblematikusabb is a szemléletváltás szempontjából. A Teiso Cuki, avagy a repülőgép átlépi a hangsebességet egyfajta műhelytanulmányként fogható fel. Először a Tűznézés c. „legendás alternatív magazin"-ban3 jelent meg. Betekintést nyerhetünk általa egyfajta lehetséges alkotói módszerbe, a szent extázis pillanatát akarja megfogni, amikor a művész elhelyezi tiszta gondolatát. Felvet néhány alkotáslélektani kérdést is; az írás és a kung-fu ütéstechnika közti párhuzam belátható, de annak ellenére, hogy többszöri kérdésfeltevéssel próbál rá utalni, nem konstituálódik egyértelműen az összefüggés a Teiso Cuki, az írás és a hangsebesség között. Ez, még ha az egyértelműséget, mint elvárást nem is lehet felhozni az íróval szemben, hiányosság, mert láthatóan törekszik a gondolat kifejtésére, csak valahogy nem akar neki összeállni. Kiáltvány ez, programbeszéd, ami előre próbálja beállítani az olvasói eljárásokat. Bár ennek alapján „szédülős", extatikus, töredezett szövegeket várhatnánk, valami egész mást kapunk.

A kötetzáró Számadás egy másfajta befogadói nézőpontot kínál, melynek tükrében az egész kötet kísérletezésnek, játéknak tűnhet. Ebben a – maníroktól azért nem teljesen mentes – szövegben alkotói pályafutása során először vállalja magát tudatosan íróként, értelmiségi egzisztenciaként. Ezáltal egyfajta transzformáció is végbemegy értékrendjében, ahogy ez – lineáris olvasás esetén – a Tánc az esőben címet viselő szöveg punk enerváltságából már látszódott. Az explicite értelmiségi számára eddig egyértelműen negatív kategóriát jelölt, kispolgári, poshadt világot, és most mégis a magáénak érzi ezt a létformát. Az írói lét értelmiségi létként konstituálódva magával hozza azt az érzést, amit a Vércsapolás új élethelyzetbe került, magukkal mit kezdeni nem tudó hősei élnek át, miközben lehetőségeik határait próbálgatják. Győry is átgondolja helyzetét, mert nála a (z értelmiségi léttel együttjáró) konformizmus és az a fajta autonómia, amit a punk életforma jelent, egy tengely két végpontján helyezkedik el. Ellentétes értékek, melyek éppen az ő személye által generálódnak eggyé. Ahhoz, hogy fel tudja oldani ezt az életszemlélete révén keletkezett ellentmondást, elsősorban arra van szüksége, hogy a két létmódot értékkülönbségeitől megfosztva tudja szemlélni. A szöveg felszíni szerkezete továbbra is őrzi ugyan a jellegzetes stíluselemeket, a szexuális töltöttséget, a másodlagos jelentésrétegben – ha úgy tetszik, a mélystruktúrában – egyértelműen tapasztalhatjuk, hogy a szerző a konformizmus felé tendál.

Egy ilyen szemléletváltozást követően – amihez hangsúlyozottan nem kívánok értékítéletet rendelni –, írta meg negyedik kötetét, az Ütközést, a város regényét. Hogy melyik városét, az nem derül ki, bármelyik európai nagyvárosban lejátszódhatna a Púpos, Nico, Igor féktelen, ütközésben „üres, tiszta fehér csenddé" oldódó élete. Győry már bebizonyította, milyen sodró lendületű, dinamikus, eseményekben gazdag regényt képes írni; ugyanakkor a rövidebb formákat is biztosan kezeli, ez Az utolsó légy után nyilvánvaló. Ebben a művében ötvözte a kettőt, tehát a dologból csak jó sülhet ki – gondolhatnánk –, szerkezeti szempontból legalábbis. A regény öt fejezetre oszlik. A prológus után következő első rész és az ötödik fejezet egybe tartozik, tehát a közbülső hármat keretbe foglalja. Az első fejezet a kiugrás tényével zárul, a főszereplőket a levegőben hagyva. A második fejezet a Púpos, az író, a harmadik Nico, a drognepper, a negyedik Igor, a számítógépes mágus története, az ötödik az ÜTKÖZÉS: a becsapódás novellája, az első fejezet folytatása, s egyben lezárása a műnek. Új téma és új forma ez, Győry Attilánál legalábbis. Az alaptörténet – ahogy a Kitörésben is – meglehetősen szikár: három, a friss hajnaltól, kokaintól és a szupermarket fürdőző elárusítónőinek látványától bepörgött barát aláveti magát a Púpos ötödik emeleti lakásának erkélyéről, és becsapódik az anyaföldbe. De közben önállóan is meghalnak az egyes fejezetek végén. Hogy is van ez?

A regény mottója Hajdú István4 A púpos c. novellájából való, s mintha csak ide tervezte volna a szerzője. A regény élén mintegy programbeszédként olvasható, hisz a szöveg az ott leírtaknak megfelelően mutatja be az életet, s teljes perverzitásában ragadja meg; Győry szokásához híven, mondhatnánk enyhe rosszmájúsággal. De legalább fair, hisz aki ezek után meglepődik a rázúdított okádék-, fekália-, narkó-, sperma- és alkoholmennyiségen, az magára vessen.

A regény prológusa nem kapcsolódik szervesen a cselekményhez. XXI. sz.-i jeremiád; a nagyvárosi élet tipikus színhelyén, a pályaudvaron vagyunk: jövésmenés, pillanatok alatt cserélődő gigászi embertömeg, mozgólépcső, metró – akár a nagyváros metaforája is lehetne. Itt kiabálja világgá próféciáit egy őrült szociológus: „Húzzátok le a bőrötöket, dobjátok el a régi ruhátokat! Egy új világ jön! Egy új korszak! Pusztítsatok és romboljatok! Nyomotokban a megújhodás jön! A vírusok korszaka következik! A rohanó, zakatoló, modernizált életforma mindannyiunkat felzabál. Új a művészet! Menjetek el a modern képtárakba, nem látjátok, hogy mi történik itt?! Új a zene! Új drogok kellenek! Új politikai uralom! Új társadalom! Egy új lázadó nemzedék! Hangyák lesztek mind nemsokára! Halljátok, amit mondok? Készüljetek fel az új korra! Új kódok kellenek. Minden új lesz! Itt a technopop korszak! Ébredjetek! Minden új lesz!..." William Gibson az, aki Neurománcában megalkotta a „cyberspace" fogalmát, s Győry Attila, aki behozza a szlovákiai magyar irodalomba. A technopop-korszak a posztmodem társadalom egyik lehetséges létformája, melyben az integráció és dezintegráció egyszerre van jelen, s melyet a nagyfokú technicizáltság, a számítógépek, a WWW, a fogyasztás és a drogok jellemeznek. A drogok és az internet közösen (persze külön-külön is) a virtuális valóságba juttatnak el, egyfajta multiszenzorikus élményt szolgáltatva. Ebben a virtuális világban a GÉP veszi át az ellenőrzést, irányítva a résztvevők érzékelés-, érzés- és gondolkodásmódját. Ennek a továbbiakban fontos szerepe lesz.

Mint már mondottam, az első és ötödik fejezet szerkezetileg egybetartozik. A három főszereplő csak e két fejezetben van együtt. A felütés már-már Goncsarovot idézi, már ami a Púpos felkelését illeti. Győrynek mondhatni mesterjegye a testi folyamatok különleges érzékletességgel történő leírása. Ugyancsak hajlamos a tárgyakat antropomorfizálva szemlélni (gondoljunk csak a Solingen kés véres álmára A filozófusban). Bőven van példa mindkettőre az első fejezetben (is): „A csengő nehéz, berregő hangon hasította ki a maga tartományát a csendből. Élettelen, agyonhajszolt hangja volt a csengőnek, szinte senki sem törődött vele általában. Tucathang volt egy gigantikus, elektromos labirintusból, impulzusok egész sorát ismételgette unottan, s így nem is volt csoda, hogy undok, rekedt nyögései ennyire bántóan sikítottak a világba. A hangok belevetették magukat a ruhahalmokba, az üvegekbe, a meszes vakolatba, suhanva a térben tódultak tovább, izegve-mozogva bevibrálva mindent, rosszindulatúan belezagyválva a hajnali csend félszegségébe, mígnem el nem találták a végső, örökös célpontjukat, az élvezetek esszenciáját – a csengő hangja imádta a Púpos dobhártyáját. Különös íze volt a Púposnak, szaftos gusztusa támadt bujálkodni benne, s a hang csak vibrált, rázta magát, kispriccelve önmagát, fehér ondópatakokat növesztve a Púpos zsíros fülének odvában, ahonnan a hang csak folyt, folyt, méla brummogó lávaként, még mindig sikítva, brutálisan csengve-bongva, visszhangozva! Ébresztett, végül is mást nem akart! Erőseket lökött, erőszakoskodva, durván, alattomosan, kegyetlenül portyázott a fül hatalmas hangárában, kéjelegve zúgott, ahogy csak bírt, mert mást egyszerűen nem tehetett", vagy: „Persze a szobafalat sem kellett félteni, mert tele szájjal kántálta a szobába világfájdalmát, így árulkodva sértettségéről. Vajúdásából a Púpos csak a préseltfa recsegését, a fa tompa nyögéseit hallhatta, s így különösképpen soha nem nőtt nagyra a konfliktus, mindig is megmaradt ki-ki egyoldalú problémájának. A Púpos egyébként utálta a bútorfalat, úgyszólván semmi köze sem volt hozzá. Annakidején még a lakással együtt vette át, a régi lakó nagyvonalúan ráhagyta ingyen, bérmentve. Valószínű, hogy a bútorfal is rossz csillagzat alatt született, mert a sors egyáltalán nem respektálta a vágyait. Egyedüli előnyét a Púpos csak abban látta, hogy az a rengeteg könyv, mely központi szerepet játszott nála, végül is nyughelyre talált. Erre aztán a bútorfal kitűnően szolgált, bár az új gazda szemléletmódja ugyancsak sértette őt. A bútorfalnak eddigi életében a könyvekkel úgyszólván semmiféle kapcsolata sem volt. Butaságát egyenesen a gyárból hozta..." Az introspekción és az antropomorfizáló leíráson túl egy-egy közelképet is kapunk a résztvevőkről, valamint érzékletes, beszédes leírást a Púpos lakásáról. Megjelennek a nagyváros olyan kellékei, mint a szupermarket, villamos, repülőtér, hímringyó. A hímringyó története integráns része az első fejezetnek, egyrészt bemelegítés a továbbiakhoz, másrészt pedig mindegyik novellában betéttörténetként benne foglaltatik egy elbeszélés. A Púpos novellájában a skizofrén orosztanárnővel való társalgása, a harmadik fejezetben Nico kegyetlen, szadisztikus-koprofág megalázása, az „Igor-énekben" pedig Igor szexuális élménye az autóbuszon a „hústorony nőszeméllyel". Valamennyi betételbeszélés kerek, lezárt egész, s további hatásuk nincsen a cselekményre. A hímringyó azonban visszatér az ötödik fejezetben. Maga is gyilkosság után van, s ebben a zaklatott lelkiállapotban lesz tanúja a hármas öngyilkosságnak. De mi motiválja a három – egyébként jól szituált – főhőst, hogy öngyilkos legyen? A szövegből annyit lehet megtudni, hogy „a tavaszi hajnal suttogva csitította az éjszakát", többszörös adag „első osztályú kokót" vesznek magukhoz, majd meglesik a szupermarket zuhanyozó elárusítónőit, köztük is a trabális szőkeséget, Natasát, s ezek az események (érthető módon) nagyon felizgatják idegrendszerüket. Az erkélyen „kollektív őrület" bontakozik ki. Tehát az öngyilkosság leginkább valószínűsíthető indoka a buli (ahogy azt egyszer már olvashattuk: „...a magamfajtának minden a buli körül forog, és a dugás, szarás, zabálás, születés, smárolás, stoppolás, nevetés, bőgés, ivás, részegség, utazás, alvás, minden, még a halál is felejthetetlen élmény!"5). Itt teljesedik ki az a gondolat, hogy még a halál is a buli körül forog. De ez a buli nem az a buli, mert míg a Vércsapolás és a Kitörés „szelíd motoros" hősei nem tudnak magukkal mit kezdeni, azért feszítik őket hatalmas energiák, addig ennek a triumvirátusnak minden lehetősége adott, hogy élvezze az életet (és élvezi is). Ez már inkább csömör. Már nincs szakralitás, csak a dinnye istenének félprofán bálványa. Buliiii – üvöltik utoljára a város felett, félúton. A narrátor pár centivel a föld felett hagyja őket, a becsapódás előtti pillanatban. „A többi megváltó némasággá, üres, tiszta, fehér csenddé változott. Szabadok lettek." (A következő három szerkezeti egység egy-egy szereplő egy napját írja le. A harmadik személyű narrátor az ötödik fejezetben veszi fel újra az első végén elejtett szálat.) „...Sssssssssssssssss..." – ez a fejezet első mondata. 2x3 pont, még lebegés. Utal rá, hogy VALAMI történt előtte, és VALAMI történni fog utána. (De még milyen hirtelen!) S közben csak az „s"-ek expresszív onomatopoézise. Jelentheti a zuhanás közben kiadott/érzékelt hangot, vagy magát a becsapódást is, melyre oly sokat kellett várni, s most végre bekövetkezett. A Teiso Cukfoan leírtakhoz hasonló extatikus ütés ez, mikor a három főszereplő gyakorlatilag odaadja magát a földnek. Átlépnek a „virtuális valóság újabb formájába". Az természet, a város számára ez az ébredés ideje, de őket ez nem izgatja. A narrátort sem; Natasa, a trabális nőszemély, a szürke villamosvezető, az izgága hímringyó nem lényeges többé. Figyelmét egy tücsökre irányítja: „a tücsök csodálkozva ugrálta körül a szanaszét heverő testeket, (...) sőt egy félresikerült ugrás miatt csaknem belefúlladt, leragadt abba a vörhenyes, rikító latyakba is, mely úgy nőtt és nőtt a testek alatt, mint eső után a vízpocsolya, (...) nagyon hamar betelt az ízével, (...) apró miniatűr nyomokat hagyva maga után ugrált tovább, önfeledten, élvezve a hajnal hűsítő üdeséget. Óriásikat repült a levegőben, egyre nagyobbakat szökellve, átsuhanva az úttesten is, vidáman landolva a tovatűnő villamos rozsdás sínéin, s a még mindig vérpecsétes potrohát élvezkedően emelgetve dörzsölte a sínekhez, mert a vas belül valójában mozgásban volt. Zúgott, kattogott, távoli sikolyokat közvetített neki, bizsergette, zsibbasztotta az egész vérrel megtelt potrohát, amitől a bizsergés csak tovább vibrált, lassan beborította az egész rovartestét, és ettől boldog lett, mert szabadnak érezte magát, mert újra álmodott, és élvezte az életet.

Azt álmodta, hogy újra biztonságba kerülve lárva lett. A tücsök élvezett."

A mesterségesen túlhajszolt, felfokozott emberi lét elpusztítja önmagát. A technopop-korszak alkoholtól, szextől, gyorsítótól, kokaintól túlpörgetett embere életképtelen, csak halála után talál(hat) feloldódást, a természetben. „A tücsök élvezett." (Nem rossz a befejezés, nem rossz, csak ordítva rímel rá „A légy sikoltott." Az utolsó légy végéről.)

Ily módon alkot kerek egészet az első és az ötödik fejezet. Természetesen ez is megáll önmagában novellaként. A keret elég stabil ahhoz, hogy megtartsa a szüzsét, a három közrefogott történetből pedig nemcsak a három szereplőről, hanem az egész technopop-társadalomról beható ismereteket szerzünk.

A mű emberképe nagyfokú aberráltságot mutat: a Púpos (önmagáért) beszélő név, Nico drogos, Igor szintén, és dadog is. A többi szereplő is a társadalom alulpozicionált rétegeiből kerül ki, köcsögök, transzvesztiták, stricik, utcalányok, alkoholisták, számítógépes mániákusok, s akik a felső tízezerhez tartoznak – mint a Nicót megalázó borotvált fejű művészettörténész, Bettina asszony –, azok is súlyosan perverzek. Győry a leépülést, a nagyfokú dezintegrációt az egész város társadalmára kiterjedtnek tekinti. A regényből valahogy hiányoznak a megnyerő figurák, a főszereplőket sem lehet megnyerő hősökként elkönyvelni, sőt nagyítóval kell keresni jó tulajdonságaikat; s a többi szereplő is (az a kevés, akire nem vonatkozik a fenti aberrációk egyike sem) elhízott, hónalj- és félelemszaga, áporodott leheletű. Egyedül Dorotynál sóhajthatunk fel: Végre egy jó nő! – de aztán neki is megcsillannak a kokainkristályok az orrcimpáján. Az Ütközés emberei külsőre az 1984 c. film (R.: Michael Redfort, 1984) szereplőihez hasonlatosak, sablonosán csúnyák. A szagok (mert illatoknak semmi esetre sem nevezhetők) a Kitörés és Az utolsó légy szellentés-leírásaihoz hasonló érzékletességgel vannak jelen a hétköznapokban, s mindent betöltenek: „hónalj- és ölszagok kéjelegtek a zöld színű csempékkel" (34. old.), Nikotintól bűzlő pofával, ...olcsó kölnivízben páváskodva" (38.old.), „s most megérezte azt a furcsa szagot is újra, ami az egész autó belsejét vadította" (51. old.), „az éjszakai lokál fáradt, áporodott szaga" (55. old.), „...a színültig telt piszoárból kiáradó bűzt is. Szúrós, nagyon agresszív szag volt."(73. old.), „Igor jól érezte az asszony áporodott leheletét, ...a nő túlméretezett hónalja ontotta azt az orrfacsaró testszagot, amit Igor a legjobban utált minden létező szag közül." (172.old.), „Öblös hangú, ugyanakkor mély, elsöprő erejű szellentést eresztett ki Nico. Az asszony elképedve hüledezett, ahogy az orrfacsaró, szúrós szagú bűzhullám arcul csapta. A nehéz gáz szagával az egész szoba betelt. A szag kemény volt, ugyanakkor férfias is, ami követelt és mindenek fölött birtokba vett, elnyomott és persze az igájába hajtotta az egész környezetét. Apró lökésekben jöttek a bűzös léghuzatok, tompán trombitálva, aztán lassacskán megnyugodva." (134. old.). Az emberek narkó-, izzadság-, okádék-, cigaretta- és ürülékszagúak, üszkös lábúak, mocskosak, szellemileg prostituáltak. A Púpos jól fizető buzilapokba ír meleg ponyvát, Igor agyát a Cég bérli, Nicót a kegyelmes. Magánerkölcsről nem nagyon beszélhetünk, társadalmi szinten egy liberális ideológiával szembesülünk, amely mindezen fentebb említett rétegeket integrálja magába, hiszen ami domináns, az a fogyasztás, minél több, jobb, agresszívabb, „ütősebb" italt, drogot, buziirodalmat fogyasztani, és minél gyorsabban, egy időegységen belül minél többet élni, mindenáron. Ahogy Csáth Géza írta: „Aki valójában emberré tudott lenni, és számot vetett magával – mint méltóságához illik –, az raboljon magának naponta tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz generációnak nyolcezer éves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül kétmillió évet jelent."6 Megkérdőjeleződik a szabad akarat is. Erről egyedül a Púpos esetében beszélhetünk, Nico egy kis csavarja a gépezetnek, Igor pedig számítógép- és drogfüggő. Hármuk közül ő a leginkább „technopop embertípus" [bár Nico is „Tökéletes Fogyasztó" (sic!)], rajta mutathatók ki/be a korszak jellemzői: a technozene (három fajtája is), fogyasztás (McDonald's), retardáltság (dadogás; és az ebből eredő pszichés korlátok), szexcentrikusság (a villamosdepót műszaki pinához hasonlítja), a számítógéppel való élettársi viszonya, a számítógép mint egyedüli kommunikációs téma s ezáltal kommunikációs gát, drogok élvezete a gyengébbektől a keményebbekig. A drogokkal test- és asztrális határaikat kívánja('k) kiterjeszteni, de ez csak egy bizonyos határon belül lehetséges. „A többi megváltó némasággá, tiszta, fehér csenddé változott."

A technopop-korszak regényének nemcsak embere más, nyelvezete is. A szerző itt is bebizonyítja, hogy birtokolja a nyelvben rejlő lehetőségeket. A korszak jellegéhez híven sok az emotív mondat, a felkiáltás, gyakori a szaggatottság, lezáratlanság. A ponton és vesszőn túl a leggyakoribb írásjel a (...) és a (!). Szófajok szintjén a mozgást, sietséget, gyorsaságot/gyorsulást kifejező igék vannak többségben. A melléknevek jó része a leírásokban található, ott is valami undorító szag, látvány intenzívebb befogadását segítik elő. (Lásd a szagokról fentebb leírtakat.) Alkalmanként szokatlan pozícióban is használja őket. A mondatok szintjét nézve éppúgy megtalálhatók a szómondatok, mint a többsoros összetett mondatok. Ez utóbbiakkal főleg a környezetrajzban és az antropomorfizáló leírásokban találkozunk. Az ütközés leírásánál is összetett mondatokat használ, egészen a becsapódás pillanatáig. Az egész szöveg nyelvezete lüktető, zakatoló, jól el van találva, azonban nem mentes néhány maníros túlkapástól. Ilyesmikre gondolok: „ágaskodó farkát vakargatta, mely hajladozott, mint rózsa a szellőben" (24. old.), a „benzingőztől szinte szétpuffadt a város, kiöntve ezernyi sajgó sebét, mocskát a kövezetre" (13. old.), „az agg televíziónak, melynek már a képernyője is megvakult már" (15.old.), a már szinte Rejtő idegenlégiós őrmestereit idéző fordulat: „A Púpos olyan ordenáré stílusban szidta őt, hogy hallatára még a legnagyobb zugivók, alkoholista üvegcsőszök is elismerően csettintettek volna fanyar, bortól lila nyelvükkel" (16. old.), „percenként szálltak fel és alá a hajnali fények csillogásában a hatalmas gépmadarak." (33. old.), „ az utca nevelte fel gyermekkora óta" (104. old.). Sematizmusok, giccsek ezek, melyek velejárói Győry diskurzusának, hisz a valóban kemény hangvételű Kitörésbe is beférkőznek olyan mondatok, mint: „Az úton itt is, ott is hatalmas víztócsák terültek szét, néhol a giliszták is előjöttek, de igen határozottan újra melegszik az élet – hiába, a nyáranyó nem engedi elvenni jogarát"; s Az utolsó légy paradigmaváltó Számadásába is becsusszannak olyan manírok, mint Hemingway mesterként való emlegetése vagy a régi szép idők (?!) visszasírása. Komoly teljesítmény és egyben türelemjáték is (alkotói és befogadói szinten egyaránt) a dadogás vizuális megjelenítése. A cyberkorszak neologizmusai is sajátos színezetet adnak a nyelvi rétegnek. Érdekes módon a trágárságok – Az utolsó légyben is megfigyelhető tendenciát követve – az előző két kötethez képest (ahol alapelemei a diskurzusnak) háttérbe szorulnak. Azt persze nem mondhatnám, hogy a gondos anyák az íMözéssel a kezükben készíthetnék fel elsőbálozó leánykáikat. Szemben a Kitörés jól odatett trágárságaival, itt gyakran öncélúak, önmagukért valók a meredek kifejezések. Ugyanígy a már többször említett kiválasztási folyamatokban való tobzódás – egy regény nem feltétlenül attól lesz jó, hogy egy oldalon át okádnak benne, a csengő hangja ondópatakokat zubogtat a hallgatója zsíros fülébe, a hímringyót szájba találja egy feltörő húgysugár, a Púpos végbelét szétrepesztik a buzibár WC-jében. Gyakran úgy tűnik, a szerző számára szinte szükségszerűség az undorkeltés, s mi tagadás, nagyon hatásosan. A szlovákiai magyar irodalmi diskurzusban szokatlan biopoétikus regénnyel van dolgunk: a szöveg legitimációs bázisát egyértelműen a testi szükségletek adják. S itt már nem lehet kitérni az állásfoglalás elől: melyik vonulatba tartozik az Ütközés? Az utolsó léggyel fémjelzett paradigmaváltás előttibe vagy az azt követőbe? Mindkettővel mutat ugyanis közös jegyeket; a kérdésre még mindig nem lehet egyértelmű választ adni. Az autonóm punk és a konformizmus felé tendáló író még mindig ringben vannak. Ezzel tudom magyarázni az expresszív leírásra alapozott undorkeltést – ez egyszerűen polgárpukkasztó gesztus. Nem változtat a terepen sem, ahogy írásainak túlnyomó része, úgy ez is a városban játszódik. Főhősei mások, a maguk módján lázadók, deviánsok, de olyan nagyon jól kiépített, konformista háttérrel, stabil anyagi bázissal, melyről a Vércsapolás és a Kitörés hősei csak álmodhattak. Tehát fogadjuk el, hogy Győry Attila írásművészete a konformizmus felé tendál, de ahogy Az utolsó légy-beli A királynő csókjában sem tudja a végtelen szabadsággal kecsegtető lehetséges világot tökéletesen lezárni, még itt is előbukkan régi énje. A harc még tart, kiütéses győzelem nem várható, s bár az irodalomban kockázatos jóslásokat tenni, valószínűleg – pontozással – a konformizmus fog győztesen kikerülni. Ha nem így történne, és visszatérne a Kitörés stílusához, az egyértelműen regresszió lenne.

Ami konformista-párti kijelentésemet alátámasztja, az a szerkezet és a Púpos. Az, hogy felhagyott a klasszikus, lineáris szerkesztéssel és új formát választott, valószínűsíti, hogy ezt tartalmilag is valami új fogja követni. Aztán meg ott van a Púpos személye, aki ugyan a buzibár telehányt piszoárjából két marokra szedi ki saját hányadékát, mégis rajta keresztül a szerző már nyíltan vállalja az értelmiséghez való tartozást: a „Púposnak egyik meghatározó, elő-előbukkanó értékkategóriája volt a sok őrület közül a bolondok népe" (11. old.), „a könyveket is a bolondok népéhez sorolta" (18. old.), „A-az í-írók mi-mind bol... bol...bolondok..." (sic! – 26. old.), „Voltak tehát a bolondok, e számára finom, úri népek, akik újságírással, regények, szerelmes versek költésével, bohém, légből kapott pénzek szórásával, erős arab kávék, nemes borok, kevély snapszok szürcsölgetésében látták a napi tennivalókat, akik órákat tudtak kínlódni kopott székeken, pilseni söritalok társaságában, tintás, agyonírt képeslapok felett, akik kéjes, vérpezsdítő intrikákat találtak ki a kávéházak mélyén, megbújva téli alkonyon a mindannyiuk által gyűlölt ellenség, a zimankó elől, máskor megint aranyos színben pompázó párás kriglikkel mancsaikban, rekkenő hőségben, pusztító nyarakon, mikor a benzingőztől szinte szétpuffad a város, kiöntve ezernyi sajgó sebét, mocskát a kövezetre, hogy e városi szemétdomb buckáin ott sziesztázzanak kótyagosan, bohém, urbanizált kutyákként, fenntartva ezáltal maguknak a sokat irigyelt, titkos úri kasztot. Ezek voltak hát számára a bolondok népe." Ez a bolond azonos azzal az „átértékelődő, átesztetizált" bolonddal, aki A Tánc az esőben c. írásban is megjelenik, de míg ott nem volt egyértelműen pozitív kategória, legfeljebb semleges, itt egyértelműen azzá vált, jelezve az író hovatartozását.

Jegyzetek

  1. Győry Attila: Kitörés. Kalligram, Pozsony, 1993. 193. old.
  2. Győry, i. m., 105. old.Az idézet a fülszövegből származik, egyébként a lap nem volt olyan legendás, amilyennek Gy. A. szeretné láttatni.
  3. Hajdú István 1963-ban született Rimaszécsen. A kassai ipari szakközépiskolában tanult, dolgozott színháznál, a filmes szakmában, újságoknál. Rimaszombatban él, szabadfoglalkozású író.
  4. Győry, i. m., 105. old.Ópium. Mesék, amelyek rosszul végződnek. Szerk.: Szajbély Mihály. Magvető Kiadó, 1994. 127. old.