Valami más

„Szép idő van most Csúcsán, gyertek ki, gyógyítsatok valamit rajtam..."

(Ady)

„A tárgy azért válik fontossá, mert jó művet írtak belőle (...) A megvilágítás módja is... jelentés - ha nem maga a jelentés."

(Nemes Nagy Ágnes)

Kezdhetnők két maximával: Amíg élsz, mérhetetlen az esélyed...

És: Csak ami elveszett – az bemérhető.

A zseni „esélye" továbbszalad a végtelenbe. De vajon valóban bemérhető-e, ami belőle elveszett? – a kihűlt élet (sok esetlegesnek látszó is utólag); s mi az a távolság, ahonnan még bemérhető?

(Az utcák, a házak egyre álombavalóbbak, hihetetlenebbek lettek. Valahogy elkezdett – elkezdesz – emlékezni... Az orr fölött éles ránc, gyanakvóan fürkészett dimbes-dombos vidék.)

Az utód (akárcsak Proust) játszhat, képzeleghet, hogy ő maga A. vagy Cs. Mindez nem olyan lényeges (általában), mint a kultúrtörténeti pillanat... s a megismételhetetlen lélektani, midőn az időtől kikezdett, korlátozott élettérben tulajdon gyarlósága játszik valakivel.

Aki a jelent éli, az mindent látott, ami csak valaha volt, vagy valaha lesz? (Marcus Aurelius) Ha úgy vesszük, minden dolog visszanyerheti korábbi formáját - persze csak mint megelevenedő emlék.

Hát a fantázia? (Az övé; meg a tiéd.)

*

Megszokta, hogy kedvére nosztalgiázva, paszulykarókkal, érzéki lebegésű héjákkal népesítse be az aszfalt színű sivárságot. Vagy legalább egy lyukas tetejű putrival. „Szerény, gyönyörű tájszavakat napfényre hozni!" ...Síró, köhögő roham fogta el, de ő erőszakkal trappolva a sárban tovább, úgymond kurucoktól és Csokonaitól ösztönöztetve, régi szavakat iparkodott ráolvasni Erdélyre. Rálopni a képzeletében már-már veszélybe sodródott országrészre.

Amolyan kriptaféle, nagy ház terpeszkedett el előtte. Megtorpant, s ezzel egyidejűleg a fenekére huppant. Lába beledagadt az új cipőbe. Ölébe vette, a balt, amelyiket ráadásul a visszerek is jobban kínoztak. Behunyt szemmel is érzékelte a mögötte megálló jelenést.

(Kit képzeljünk most magunk elé? A nagyszerűen simulni tudó, szerepet játszó tehetséget – „az örök macskát" –, akinek létét a Robotos Imre hisztériás jellemű Csinszkáját elmarasztaló Király István is elismeri, megtámogatván Hatvány Lajosné találónak mondott jellemzésével, miszerint „bohóc volt, a szó legjobb értelmében"? ...Vagy talán a pártoskodásra kevésbé ingerlő Dénes Zsófia higgadt hangjának köszönhetően fordulunk lelkünk megértőbb felével Csinszka felé, akinek „a hetek és hónapok múlása nem egy csalódást hozott... Amikor hozzákészült feleségnek, tudta természetesen, hogy Ady idegbeteg, hamar fel is ismerte szokásait és szenvedélyeit, de fiatalságában nem mérhette le, mit hárít ez majd reá."

És a sárban csücsülő Ady?)

Légiesnek ezúttal nem nevezhette (a mögötte álló jelenést); az őrangyali szere mosoly lehervadt Cs.-ről, szemében dac tüzelt, s a párizsi parfümnek még az illúziója is elillant róla.

A. dalolni kezdett a trágyás úton, ám hangja inkább hasonlított a vonító kutyák nótájára. „Lehúznám a cipőmet – nyöszörögte. – Szeretnék mezítláb járni." „Nem szabad – hallotta a nő suttogását. – Meglátják."

Cs. lehuppant az árokszélre, s karjával megkísérelte elérni A.-t. „A falusi menyecske úgy érzi – búgta a férfi fülébe –, hogy neki egy derék, jó kis uracskája van. – A hízelgés kiábrándítóan erőltetettre sikeredett, ezt mindketten érezték; de Cs. végre közelébe férkőzve, kézbe kaparintotta a fuszeklis, puha lábfejet, amelyikről a már korábban lekerült. – Ki vigyázott rá eddig is, hogy meg ne szúrja talpadat a s tövis?!" – mondta babusgató mozdulatok kíséretében. „A bosnyák! – horkant föl A katonai behívómról egy szót se. – Lefittyedt ajkára krampuszvigyor ült ki. – A novellámat arról a két szerencsétlen magyarról a háborús Boszniában azért megírom. – Mint aki éppen tűnődik: – A szerelem nélkülözése dühíti jó gyilkossá az egészséges férfiembert... és most erre van szükség."

Mögöttük a gödrös úton nagy kerekek lármáztak. Előttük a meredek. A., ahogy felállt (csak a fél lábán volt cipő), gesztikulálni kezdett. Komikusnak látszhatott, a távolodóban hátrapillantó Cs. szemével nézve legalábbis – még hogyha megint egy álmát mesélte is, kékre fagyott szájjal: „Az ég buján, ázsiaiasan utoljára még kiragyogta magát. – Az is lehet, hogy magának mesélt. – Tornyos, integető bakterlámpáktól lekacagva döcögtünk. Hihetetlennek tűnt az egész. Gondtalanul, mondhatni infantilis lázban, nem véve tudomást arról, hogy sárga felhők nehezednek az égre. S mégis, mintha Budapestnek tartottunk volna. Ismerős volt a tájék, minden" –húzta össze a vállát kelletlenül.

*

Máskor meg A.-nak ujjongó kedve támadt a lejtős nyíló hóvirág láttán. A deszkarakásokon tyúkok mászkáltak, ruha száradt. Ő az ilyesmit meg sem látta. A szűzi hóvirág felé tartott flanellingben, pizsamanadrágban. Lábán vékony talpú papucs. De egyszerre csak köhögni kezdett. Közben a nap is elbújt, az ég ólmosodott.

Lekuporodott a fűbe, fejét piszkos térdére fektette s hallgatott. Mikor Cs. rátalált reszketett, szeme gyulladt volt.

„Kivénhedt lovag – motyogta. – Az este elhiteti veled, hogy a fázós téli készülődés után is szép lesz... a szökés."

„Mit akarsz még? – próbálta vigasztalni Cs. – A csucsai várkastélyt bevetted."

„Okos; unzsenirt tud füllenteni – gondolta éberen A. – Kell a megértés, de nem így, alamizsnaként. A kontóra rendelt savanyú bor sem hozhatja meg ama kompromittált, ócska szeretetet bár. Most, midőn az apjaura halálán van..."

A zsalugáterekkel elzárt fojtogatottságban aztán harmadszor fogott bele a valószínűtlen történetbe, hogy: „Váradon kiugrottam a mozgó vonatból. – S mert csillapítani akarták, fűtött hangon kiabálta: – Órákig keresték a csomagomat!"

A kályhafüst és a szelelő kályha miatt aggályoskodó orvos kényszeredetten mondta ki a diagnózist: „Hűléssel súlyosbított idegláz."

*

„Gyűlölök minden függőséget – panaszkodott a költő. – Tejszínhabos sütemény, ikrasaláta! Az úri osztály kényelmében, nyugalmában úszva minden ellenállás kiázik belőlem. Te ne tudnád ezt, aki kedvedre lubickolhattál a jólétben?" „Hiányzik talán a rusztikus élmény? – csattant fel Cs. gúnyosan. – Mindjárt itt lesz Vojnyica: magasra emelt pendelyében behozza a tűzifát." „Csipkelődj csak. A múlt héten is hány napomat vette el a kötelező vizitelés a környéken. S közben a pusmogás nagymamival, hogy Bandi hanyagul van öltözve, nyakkendőt sem tett..." „Már az igaz. Az örökös pusmogás, hogy mennyit iszol, mivel kínálnak. Én magam alapos gyomorrontással kerültem haza, a rossz koszt, a hadikenyér és a hadibor beteggé tett. Láthattad, mit jelent, ha nem az úri osztály lát vendégül."

A. nyögdécsel. „Tévedésből kerültem ide. – Egy hajfürtje a párnába ragadt; igazít egyet fekvőhelyén. Már mulattatja a dolog. – Csak úgy sugárzott belőlük a magabiztos bárgyúság." Cs. szigorú pillantással: „Ezek az emberek ugyanazon a nyelven beszélnek, mint te." „Csak éppen használni nem tudják. A kántorné sohasem élte át az elesettek szorongását, az elveszettek lelkiállapotát." „Monté Carlóban vagy Velencében holtbiztos, hogy nem" – vágja rá epésen Cs. „Ott, ahol az én ámításokból kigyógyult lelkem ma már idegennek, elhagyatottnak érezné magát" – fordítja váratlanul maga ellen a megjegyzés élét A. Ez a „ma már" igazi bumeráng; szája széle megrándul, de most már van mersze kinyújtani erőtlen kezét Cs. felé, aki úgy tesz, mintha nem venné észre a békülő mozdulatot: „Elvárnád, hogy irodalmi szalont tartsak itt?! Nem kacsalábon forgó vár ez. A kastély ura prizniccel és hőmérővel bújik ágyba." Majd fürkészően nézi a puha arcot: milyen jót tett neki a kirándulás, a fény! A Zichy-féle cseppkőbarlangot látja maga előtt. „Mikor Réven voltunk" – kezdi halkan. „Azt hittem, sosem érek fel, a mélyből a világosságra" – suttogja A. „Ne félj, révbe érünk mi ketten." A hang lágy, búgó, nem mint a csuklóját szorító ujjak kemény, hideg karperece.

*

(Mozdulat-töredékekből, tájdarabokból – a beleérző-készség segítségével – ami összeáll. Kevés az együttérzés; s mert többről van szó, mint közlésről: nem megoldás a célra irányított szigor. A megközelítés így a meditációnál is hitelesebb lehet (a felidézés szertartásába az empátia és az irónia keveredik). „Nehéz elképzelnünk..." – kezdi egyik felidézését Mészöly Miklós. Másutt meg: „A kép annyira erős, hogy..." (Fejezzük be magunkban szinte bosszúsan.) Noha: „Semmi sem annyira nevetséges"– feltéve, ha megkíséreljük átélni.

Úgy veszünk részt valamiben, ami megtörtént, mintha éppen most történne; vagy bármikor.

És most már intermezzók nélkül.)

*

Először A.:

Kicsi fagyott madarakat (Cs. szerint) hóhérolok le a fákról. Meg kell tanulni a kegyetlenségeket, öreg baka! (Vagy már elkéstél vele?) Az életet nem adják ajándékba. Sem a halált.

Gyurka vagy Lajos – melyikük jött hívatlanul? – reggel ötkor talpon talált mindenkit. A várőrség kapitánya itt Török nagymama. Pápaszemén az évődő, huncut fény enyhíti rekcumozó hajlamát.

Én otromba katonaládámon ülve vártam a fátum parancsát: irány az ismeretlen!... Mikor ég a ház, talán egy öntőnyi vizet vihetek én is, hogyha egyszer alkalmasnak találtak a sorozáson. Jóllehet csak veronállal élek. Az édes tejet kiköpöm a számból.

Ha kinézek, az ég idegen. A hó vérpecsétes. Kökényen ül a madár, jót nem remél a naptól. Gyeptelen, kiszáradt árok – egyszarvú tehén szomorúsága, ötlábú juh kaparja Ez már a halálárok. Szemem körül mélyülő. Fagyott könnyem bujdosó pentaton.

Kalapomról arcomba csorog a hólé. Én be-, Cs. végképp (?) kivonulóban. Az ó ládáiban a csucsai ház fehérnemű- és ezüstkészlete. „Szedd össze magad" – súgja Cs, az állomásban. Helyes. Egy kis gőg és gúny a méricskélő nyárspolgároknak. Mi lenne, hogyha elrikkantanám magam: „Kalapom, szűröm förgetegben!" Cs. bizonyára megjegyezné: „A szívedet kifelejtetted." S aligha mulasztaná el hozzátenni: „Ezt Mylittához írtad, ugye." A depresszióm alattomos persze, mint a szú. A nyíltan vállalt bűn egy jajkiáltás. Azzal mindig lehet imponálni... Csakhogy én most nem magamra gondolok. S arra se, amire a többiek. Hogy a vasfazékban tojás fő, a búzakenyér savanykás ízű, a tej sűrű. Mint a fiatal testé, olyan a szaga... A dédmama (mert az is, nemcsak nagymama) elszenderült a zötyögésben.

Halálos lehelet fúj a tarkómra – több ez, mint a helyi érdekű szerelvény huzata –, valamilyen láthatatlan figyelmeztetés. Ha elfogyott az erőd, még mindig ott van a mások iránti szánalom lehetősége. Nem a sajnálat szívfacsaró hangja Bertuka álmos, kócos szőkesége láttán, amint durcás szájjal, némán tölti ki a párolgó hajnali feketét. Még csak az önsajnálaté sem, hogy a másnaposság, az idült kór a költőt szánnivalóan közönséges, gyarló emberré teszi: a középszer, a rutin, az eltompultság ellen szónokol, s közben lecsepegteti undok mártással a mellényét.

De most, mikor Európa internálja az emberi szellemet, most, amikor a feneketlen sarú, hideg faluban egy ijedt cseléd sopánkodó öregeimnek hírül adja, hogy Máramarosszigetet fölperzselték, s a muszkák Szatmár alatt vannak – én nem süthetem el tréfaként a gyávaságot, mely lelkembe szorult: hogy Mindszenten van egy rekettyés, ha jön az ellenség, oda bújok!...

A szélben elfordul a fehér látóhatár, összevissza röpködnek varjú- s csókabetűk. Éjféli holdfény-sisakom végképp oda. S hol lelem meg hű csapatom?... Friss sírban. (Közös hitvesi sírokat láttam Kalotaszegen. Mint valami duplaágyak. Cs. a magas vadfűbe menekült, mely derékig eltakarta előlem.)

A tollat. Még utoljára. Önkéntes halálhuszár! A lövészárok-sokkoláshoz a Gyónié sem volt eléggé kihegyezve. Sok hét óta a nevemet sem tudom leírni, ellenben van egy jó  revolverem.

Kelet felől nyugatra fú a borzalom. Odújában összegörnyedve vacog a vad. Mutatnom kell, hogy férfi vagyok.

Ez a két betű itt légzési nehézségekről, öntudatzavarról árulkodik. A kihagyások ki tudja, milyen terheltség jelei – elaggott akarat! egyedül a kóros önuralomhiányt nem lehet rámolvasni –; a toll megtorpan, s a csomókban: szétpriccolt tinta. Hogy festenek vajon a különféle lerakódások, meszes gócok az idegszövetben? Hát a reuma, a hátgerincbaj, a vesegyulladás, a szembántalmak, a hurutos hajlam, a trombózis veszélye? Elég!... A nyelv olykor prűdebb, olykor szemérmetlenebb. Engem mint stilisztát is annyira kikezdték már, hogy legfeljebb a Galilei Kör ifjainak üzenhetném: Az életünk kijátszva, otthagyva egy káposztáskertben. Ahol képzeletünkben még negyvennyolcas szálfák zúgnak, nagyszerűen!...

*

Cs. visszavonhatatlanul magába fogadta a véglegessé növesztett fenyegetettségérzést. Már akkor, midőn vakmerően választott apja kényelemmel, előrelátással párnázott útja s a Krisztusnak csúfolt csavargó őrült, gyötrelmes sorsa között. Az eltúlzott tünetek sokkal nagyobb szenvedést okoznak olykor, s nemcsak a betegnek. Különösen, ha bármely cselekvés – mint megoldás – véglegesen elnapolódik; mert átkozottul áttekinthetetlen a nemváltozás. (Mészöly.)

Számban az Ő szavaival zuhanok! (Ez most már Cs.) Itt hagytam apámat, s titokzatos szenvedélyek hamujában turkálok, mint a boszorkányok. Nem volt bennem egy csöpp alázat – hazudnék, ha mást állítanék –, sem Lutryben, a Genfi-tó partján, sem abban a havas kis olasz faluban, Sépeyben. Méghogy egy rendes, két szemmel, két lábbal és két füllel bíró, jólelkű, becsületes polgárt fogadjak férjemül! A.-ból erős, fájó szemrehányás, elkeseredett gőg tüzelt – akárcsak belőlem. Naivság volt azt képzelni, hogy miután megnyílt előttem (mint kincseivel a Notre Dame), beérem majd egy ügyetlen csókkal.

Apám, igaz, rám hagyta a csucsai hegyet. Fajkutyák, pávák vonítottak, sikoltoztak halott anyám után, akit elvitt a gyermekágyi láz; de én legalább a vidék első luxusfürdőjében lubickolhattam a csöveken keresztül fölszivattyúzott vízben... Az ólmos patakvízre fekete lepkeszárnyak rajzolták fel vágyaimat, s az ő fájó, lüktető feje ott pihent meg karomon, akár egy töretlen sziklán, még hogyha ironikus hangulataiban tésztarecept-szerű jellemzést adott is rólam: „Egy csipetnyi természetes finomság, ugyanannyi jó ízlés, egy adag örökölt ügyesség, két adag nevelőintézeti művi csiszoltság"... Nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Ereztem, hogy valahol igazat mond, de azt is, hogy ennyi őszinteség mindent megölhet, benne is. „Azt persze lovagiasnak tartod, hogy a dzsentrikisasszony felvállalja a bűneidet! A puhányságodat, a félelmeidet, üldözési mániádat!" Magamon kívül voltam; de mintha nem belőlem szakadt volna fel a hang, hanem valahonnan messziről visszhangzott volna. Láttam mint hervad le képéről egy pillanat alatt a gonoszkodó vigyor. Bőre elhalványult; mielőtt egészen kifutott volna arcából a vér, a Léda kékre festett, hideg szemgödrébe képzeltem bele hirtelen a magam vad szürke tekintetét. Hogy engem lásson olyannak? Soha. Félelmetesen kitágult kék szememmel ajándékoztam meg ismét. Ijedten omlott karjaimba, fejét vállamba fúrta, s kisemmizetten dadogott.

Hány ilyen rövid s végletes napja múlt el életünknek! „Tudok hinni, várni..." – szól utánam a sűrű bagófüstből; s mielőtt rázárnám a fülke ajtaját: – „Csalni is."

Csak ölni nem. Csak öl-ni-nem, csakölninem, csakölninem... Ezt már a kerekek kattogják. Hol a végállomás, mely előtt megtörik a monoton ritmus: CSAK-ÖLNI... NEM!

Maszatos orcával lopakodva hazáig, szeppenten, örökké túlzó bűntudattal. Ez A. Elvágott ujjamnak, elharapott ajkának összekeveredett vére rászáradt barna képére.

„Ha igazat mondanék, otthon, azt hinnék, részeg vagyok..." S nevetve nyomta arcát a fűbe. Eső csapdosott felettünk. Havas eső. A szél lekapta fejéről a kalapot. Esetlenül szaladni kezdett. Az ellenkező irányba, a falu felé. Én a kalapot üldöztem. Ő éppen akkor fordult hátra, amikor elértem. „Legszebb csikónk a lábát törte..."

Később bevallotta, hogy abban a pillanatban ez jutott az eszébe.

Kiizzadt, fázott. Aznap éjjel két hortyogás közt hozzám bújt, és a legőszintébb hangon jelentette ki: „Szeretnék más lenni, mint amilyen vagyok." „Másnak látszani" – feleltem. Megadóan bólintott, s megnyugodva visszaaludt. Másnap, mikor könnyes szemmel kísértem el a messzeségbe a zsúfolt vagonokban daloló kiskatoná-kat, mintegy vezeklésképpen megjegyezte: „Sohasem az ember a hibás, hanem valami más... Valami, amit nem ismerünk."

Utólag néha arra gondolok: ha el lehetne rejteni, mint bibliába préselt virágokat, a drága arcokat... Egy ilyen véletlen kiskatona volt ő is.

*

Kérdés, hallott-e Cs. nyugaton Delfina Potocka grófnőről, s ha igen, olvasta-e (olvashatta-e) vajon Chopinnek e – sok mindenben Cs.-hez hasonlítható – szépséghez írott leveleit? Konkrétan azt, amelyikben a nagy muzsikus meglehetősen naturalisztikus felfogásban – az A.-ra jellemző hím-nőstény viszonyt állítva előtérbe – elmélkedik a művész és múzsája közti kapcsolatról. „Gondold el – hangzik Chopin vallomása –, a minket az asszonyokhoz hajtó kísértést ihletté lehet alakítani... De csupán azok számára, akikben képesség és tálentom vagyon. A locsogó nyomorult, ha lemond az asszonyról, csak megháborodik, mégsem képes semmi érdekeset létrehozni." A tulajdonképpeni szemrehányást azonban az a Cs. hogyan is vehette volna magára, aki A. halála után azt vallotta, hogy mint múzsa szégyellnivalóan szűzi, suta és személytelen vonzalmával juthatott el testi mivoltáig, s csak genie-én keresztül érezte meg a vágyat A. utáni Ha viszont nem mondott igazat, lelkiismeretét nagyobb „bűn" terheli, mint a múlt századbeli lengyel grófnőét, akit Chopin végül ezzel a váddal illet, játékosan: „Mennyi ihlet és zenei ötlet ment veszendőbe Miattad. Meglehet, hogy nem egy ballada, polonéz vagy micsoda kallódott el így, vagy talán egy egész zongoraverseny is (...) Vagyis telve vagy muzsikával, az én műveimmel áldott állapotban."

*

A. egy megsárgult fényképet tart a kezében. A párizsi állatkertben készült még akkoriban, midőn az ő borgőzös szája magától értetődő konoksággal lehelte a Léda kagylószerűen rózsaszín orrlyukába, hogy: „Meg fogom hódítani a világot!" A kép hátán nyílegyenes sorokban gömbölyű betűkkel ez áll: A majmok bőségesen és gyakran esznek, emésztésük is rendes, etetéskor odajönnek a rácshoz... Fogalma sincs róla, kinek a kezeírása. Sikerül viszont fölidéznie emlékezetében a két izmos, vörös-barna szőrű orangutánt. Lédával a ketrec előtt állnak. Az újságok által beharangozott ritkaságok érkezését több európai állatkert képviselői várták. Végül a Jardin D'Acclimatation igazgatója ötvenezer frankot kínált a szumátrai őserdők szörnyetegeiért.

Ötvenezer frank – egy orangutánért! Sell and repent, but sell! (Adj el, és bánd meg, de adj el!) A.-t egy bolhás kocsmában lökdösik jobbra-balra; a zsebe üres, könyöke az asztallaphoz ragadt, várja, hogy valaki kiváltsa onnan. Fizessen helyette – egy ismerős vagy ismeretlen.

Az orangutánokat látja maga előtt. Végre kinyújtózkodhatnak a szűk, nyomorító szállítóketrec után. jó nekik...

Föl akar állni. Megkapaszkodik az ajtófélfában. „Úgy éltem, mint egy eszelős..." Áll – gonosztevő a vizsgálóbíró előtt.

A harctéren fejsebet kapott, lengyel eredetű francia költő, Guillaume vajon hol kesereg (vagy már nem kesereg?) a tékozlás miatt?

A. csendben gubbaszt. Egyre tompultabban. Részvétlenül.

A lányok kialvó mosolya: borzalom. A kocsma felejtést kereső zarándokait lángoló szesszel eszméletlenségig leitatta a halál. Vagy lekaszálta a söntéspult alá.

Megindul óvatosan puha fekvőhelyet keresni. Majd elheverve, borzadállyal tűri, hogy a halálfejes pillangó keringjen feje fölött. Mintha egy ősi bosszútól kellene tartania. Összetépi az állatkerti képet. „Baljós jelek."

A depresszió terméketlen órái ezek.

*

„Szerinted rögeszmés vagyok?! - fordult szembe Cs.-vel sértődötten A. – Megtiltom, hogy engem a poraim fölött tiszteljetek! – kiáltotta, minden hangerejét beleadva. – Süsse meg a háláját az utókor..." „Most nem vagy őszinte... Vagy nem csupán az ifjúságodat hagytad a Maria Grün szanatóriumban, hanem a titáni elhivatottságtudatot is?"

A., több órás mogorvaság után, ismét követelte az italt, sírt, lármát csapott. „Ne hidd, hogy meghibbantam - dadogta kirobbant, kifejezéstelen arccal, miután eleget ivott. – Egyből megvilágosodott előttem, ami volt... S ami lesz. A hideg hotelszobákban idegenben az alkohol fűtött. Kamaszkoromban már megkaptam a fricskát Kincs Gyulától Zilahon: „Mint a disznó a pocsolyában." Ha láttad volna Párizsban a négereket, a japánokat, a malájokat, a kínaiakat! Ők, a vadak őrizték a Sorbonne-t izzó nyárban is... Én?! – Vékony csíkokban ült arcán a szürkeség; mintha rácsok mögül érkeztek volna Cs.-hez a szavak. – A Marseille-be vezető országút mellett, Fontainebleau-hoz közel éltem néhány napot; valamikor Franciaország királyai vadásztak azon a pompás erdős tájon. Ott szeretnék megébredni – a másvilágon."

„Te, aki a magyarság lelkiismerete akartál lenni?!"

A. feje a mellére billent; a lámpafényben Cs. zöldesnek látta a mély szemüreget. Itt véget kell vetni a szövegelésnek, gondolta. „Még mindig abban a zsúfolt vonatban vagyunk?" – kérdezhette nagy későre, fölriadva A. „Még mindig van ereje pózolni?" – ámuldoz(hat)ott magában a virrasztó, szőke nő.

Kora reggel elkezdték vágni kint a kerti fákat.

„Eszeveszett sebességgel megállás nélkül – motyogta A.; vacogás rázta, mintha fülkesarokban szorongana. - Kétkedés nélkül..." Kint most a magányos fát kezdték döngetni. „Az első komoly olvadás" – mondta Cs. „Az utolsó támadás" – mondta A. A döngő fatörzsben egyre mélyült a seb.