Kalligram / Archívum / 1999 / VIII., évf., július - augusztus / 363; 364; 365; 366

363; 364; 365; 366

4

   

363

   

Nem jó érteni a halottak nyelvét,
nem jó a természetre hallgatni.

   

A virágok kikezdik nevüket
(ezerjó-szamorodni-kéknyelű) –
a flórát leváltja az állatvilág.

   

Errefelé változatos világok nyújtózkodnak
(sirály-padlizsán-tubarózsa) –
felkészületlenül ér ez a torlódás.

   

Állatok a bárkában és bolond szüzek a világ tetején
a nevek hallgatnak, a nevek némák
(bölcső-példatár-kacsaláb).
Nyelvünket nem értik: nem keresnek.

   

364

   

A királyok után a bánat hordozói,
más erre nem jár. Mindent elföldeltek.
A szavak szétszóródnak, mint szürke madarak.

   

Madarak: gyümölcsök, véletlenek.
A percek váratlan rajzai.
Variánsok oldódnak, hajnalok.

   

Fortuna forog, a kocka el van vetve.
Szürke utasok minden hullámhosszon.
Erre mást nem hallani.

   

Véletlen harangzúgás, véletlen bánatok.
Csak az ismeretlen szerelem nő,
a jövő utasa, a háló.

   

365

 

A hazatérő hoppon marad;
hangulatát hibáztatják,
haragosa hivalkodik.

   

Kerítést képzel, kamatot.
Kesereg, levon, károsodik.
Kifejti a kattogó ábécét.

   

Nyelvhasználata nyalánk,
takarékoskodik a szótagokkal:
hazáját most már helyhez köti.

   

Helyzethez. Határozóhoz.
Ragaszkodása szótlan, azaz helytelen.

   

366

   

Megtölteni az esti szeleket,
kivonni minden hangot a forgalomból:
ez a századok zenéje, ez a szerelem.

   

Az üres percekre vadászunk;
minket keres az öröm fészke,
minket a kitölthetetlen gond.

   

Tanúk nélkül is megtelünk,
az idő járása nem segít,
világgá megyünk. Derűsen.

   

Nem annyira a fény kell, mint a test.
A tapadás. A sűrűség.
Meddig leszünk telhetetlenek?