Kalligram / Archívum / 1999 / VIII., évf., július - augusztus / Csupa-púp; A dublini bankárlány; Égi szerelem; A feloldozás

Csupa-púp; A dublini bankárlány; Égi szerelem; A feloldozás

Csupa-púp

Mese a gazdag fejedelemről, aki – akármilyen púpos volt, nem tudott olyan púpton-Púpos lenni, hogy egy hajszállal gazdagabb ne lett volna. Amint következik.

Messze-messze, olyan messze, ahol már a meséket is a mesebeli Napnyugattal szokás kezdeni: élt egyszer Napkeleten egy fejedelem, aki púpos volt.

Ha ez a fejedelem kilépett a palotából (és ezt persze rangrejtve tette) – az utcakölykök utánaszaladtak és úgy csúfolták, nyelvöltögetve:

   

Csuuúf-sááág

sétáltatja puuúp-jááát!

   

vagy:

 

Csuda-buuúb!

Csigaháza Csupa-Puuúp!

 

– és akkor persze többé nem rejthette rangját s nyilvánosan szenvedett; hű alattvalói pedig, zokogva: megéljenezték.

Az egyszerű hajcsártól az aranyburnuszos karavánbasiig mindenki tűzbe-vízbe ugrott volna érte. Az a ritka fejedelem volt, akiről bízvást el lehetett mondani, hogy bálványozták és mindenki örömest lett volna a kedvéért akasztófán tréfás halott, ha ezzel fel tudja vidítani; de nem lehetett.

Mert ez a fejedelem elefántcsont-palotát, kárbunkulus-medencéket, szent ereklyék garmadáját, bölcsek tudományát, hadvezérek hűségét vagy hozzápártolását – mindent-de-mindent meg tudott vásárolni; övé volt a világ legteljesebb állatsereglete, tökéletesebb tartalomjegyzéke növényországnak az ő függőkertjeinél nem volt, és ha azt mondom, hogy a csók enciklopédiáját naponta új oldalon üthette fel, hát elképzelhetni, hogy háremének nevelték a birodalom legszebb lányait. Csak egyet nem tudott elérni ez a Gazdagok-Gazdagja soha. Hogy valaki – egy összetöpörödött koldus, egy ágrólszakadt szökött rabszolga, egy túsz az életéért cserébe, vagy a várost mulattató féleszű –, hogy akár egy senki-számba-menő valaki: megcsókolja őfelsége púpját.

Ez volt az ő mesebeli nagy-nagy boldogtalansága.

– Ó, jaj, csúfom-púpom!

Mert Csupa-Púp, a fejedelem ilyen sóváran bánkódott, ilyen olthatatlanul szomjúhozott az igaz, a hű szerelemre, amely púpot nem ismer s amely minden púpot legyőz.

Végtére már oly fojtogatóvá vált ez a vágy, hogy még az Udvari Tollszárbillegetőnek (akinek pedig az országlás főbb eseményeit tollbamondani fejedelmi szokása volt:) még neki, titoknokának sem tudta többé elpanaszolni. Ehelyett naponta hétszáztizenháromszor képzelőcske-játékot játszott a jámbor: csak-remél-te, remélte egyre, hogy valaki magától kitalálja majd a titkát; és az álomszerelem szédületében, képzeletbeli hölgy-tüneményekkel a fejedelem a meghatódásig próbálta ezt – hogy, íme, valaki jő, íme, valaki megcsókolja a csupa-púp puha csúcsát.

   

*

De halljuk csak szép sorjában, mi történt Csúfon-Púppal, akiről a krónikák másként nem emlékeznek meg, mint az Igazságos, a Szerencsés, a Mértékletes, a Boldog, a Bőttön-bölcs, sőt a Leghosszabb Uralkodó – hogy éppen ezek a krónikások mint keserítették meg hosszú uralkodását és hogy a tapintat paroxizmusa (mert van ilyen) mint tette máról holnapra pokollá az életét.

Nem kellett itt rendelet, nem kellett megvesztegetés, ökörsütés, ingyencirkusz, hetivásárokon aranyak-szórása; ami történt, magától történt. És így van ez azzal, akit égig emel a nép és azután is, ott dajkálja a Magasságban: nyugodjék bele, többé nem lehet megölelni. És ez az, amibe a fejedelem nem tud belenyugodni.

Egy szép napon a hetvenhét tartományban minden rendű és rangú férfinép – csak hogy a trónnak a kedvében járjon – púpot tömött a gúnyája alá. Dísz-púpot, ál-púpot; púpnak álcázta a hátát: merő hódolatból, jelképileg.

Attól kezdve a mecsetekben, a lacikonyhákban, a bazárnegyedben, a karaván-szerájban – szerte a birodalomban szárazon és vízen, mindenki púpos volt.

Voltak oldalpúpok bársonyzsákocskából, kettő, négy vagy hat, valamely okkult szimmetria szerint, amely a Próféta vemhe óta nősténytevéken tapasztalható – s az ilyen divatbábokat Didibáboknak nevezték. Voltak púp-füzérek flakon-párnákból, és ha a gavallérok megnyomták a zsebükben a labdacsot, a púpfüzérek illatot árasztottak – ezek voltak a gáláns pupipiperések. Voltak bájos bojtpúpok – ezt fürtben viselték és ha mentek vele, hetykén lóbálódzott (kisteve-szőrből); és voltak degeszre fújtak, kostökzacskóból, amibe a bársonyos kacsóknak gyönyörűség belegyurkálni, és kétfélét gyártottak-árultak a púp-árusok: egy érzéketlent és egy csiklandósat. Volt mindenféle remekbe készült holmi; akadtak

   

puporillók

puponcillók

pupendunkulumok

pupolárék

pupiliáriumok

haemi-púpok

szemi-púpok

pupiciklák

pupikulák

soprapuppók

púpok alla „popsi"

púpok alla „tepsi"

dísz-pupolatóriumok

pupáliamentók

pupaolienuóliumok

alig-púpok (suppúpok)

interpúpiumok

„puttonykák"

púponkák (kajmók)

ajakos pupajkák

ing-fityegők

túlon-púpok (poupeur-ök)

púpcák

   

És mindeme szívrabló hajcsi-púpot, asszonybolondító fincsi-púpot, mind e huncut puppedliket, púpancsokat, puponcákat és szlávos pupaskákat „csip! csip!" – pedzették tréfálkozva a boldog asszonyok és így szóltak a Kedveshez, aki költő volt, állami szolgálatban s így fölöttébb alkalmas a házasságtörésre:

– Mi lenne, ha a hátadba szúrnék, asszonyok veszedelme? – Szúrj.

– Vagy meglesetnélek orgyilkosokkal és ledöfetnélek hátulról, egy zacskó aranyért?!

– Ej, kicsim! Ne, itt a zacskó arany és mellé a késem: azt akarom, hogy te magad döfj.

– Még hogy én, azt a puficsúf púpodat? Ingyen se! – villogtatta fölötte a széplány a kést, de még jobban nevető fogait; és azzal mind a kettőt leeresztette, rá a divatfi púpjára: szúrta és harapta.

Csakhogy a fejedelem púpjával nem lehetett kukoricázni, hát még így elcicázni. Ha enyelgőket látott, alázatosan feltekintett a mennyezetig felnyúló zsírormányra (ilyen volt a púpja – a feje talán épp hogy köldökmagasságban lehetett:) homlokig szaladó szemmel csak-leste, csak-leste, nézte imbolygását... és keservesen elsírta magát. Ő, a leggazdagabb nagyúr – sehogyan sem tudta elérni, hogy valaki csókjával illesse a csúf, busa púp puha húsát.

 

*  

Egyszer aztán kitört.

– Kincstárnok!

Annyi drágakövet méretett ki, amennyit a púpja nyom.

– Ó, a púp! A felséges, a fejedelmi pu-u-u-uuúp! – borzongott a kincstárnok, amíg mérte.

Kutya!... – gondolta a fejedelem. (Hízelegsz csupán, de nem akaródzik megcsókolnod.)

A háremébe vitette a drágaságokat és felkínálta.

Legyen a legutolsó, rég feledésbe ment ágyasa, legyen annak is a legszurtosabb fésülőlánya, legyen... akárki! Annak adja, aki a púpját megcsókolja. Senki sem jelentkezett.

Haragra gerjedt és Palotaparancsot bocsátott ki, azt az iszonytatót, amelyről még a krónikaíró is vacogva beszél (ez már a szigor metafizikája:) mindenkinek, aki a palotában őfelsége fejedelmi személyéhez közelít, a púpja elé – bókra kell járulnia... Csókra csücsörített szertartás-mosollyal a Púp elé!

És elrendelte a fogadást.

A fődajkák és a heréltek napokon át egyebet sem tettek, mint unszoltak-rimánkodtak-fenyegettek, és megpróbálták rábeszélni az ágymelegítő gyermeklányokat.

– Ti tán megcsókolnátok?! – kiáltották durcás-haragos sírással a szép gyermekek; és az erőszak megszégyenülten földig horgasztotta heréltes fejét.

– „Ti tán megcsókolnátok?!" – verték vissza a kiáltást az Udvari Porolóudvar magas falai, és a visszhangot a palotatakarítónők is meghallották: – „Ti tán megcsókolnátok?!"

– Inkább a halált! – kiáltották a takarítónők. És haragos-durcásan elfutottak. Elközelgett az éjszaka.

Ordítás, bőgés, kristályfalak zúzása, leszaggatott baldachinok hersenése – – – lázadás a háremben!... Hóhérpallosra kerültek valamennyien: amiért nem csókolták meg a Csupa-Púp puha csúcsát

Felvirradt a fogadás napja.

Aranyvarrottas puponéták, pupinkuláriumok, zabipúpok, kúpok-búbok, előkelőségek, harsonák, harsonák, térdelő elefántok... A nagyvezír fennszóval megismétli a palotaparancsot, a palota halk suttogókórusban utánamondja... Dobpergés, kosárba gyűjtött fejek, trrram-tadam, trrram-tadam... A nyakról a fej, a fejről a turbán: egymásután, a hóhér elé.

– A púpot nem – mondták; és megenyhültek.

Összefogdosták a cigánynegyedekben a züllött katonákat, azon részegen és kukán; behozták a kapatos cigány-ringyuskákat, tetőtől talpig befokhagymázva és díszítésül még a lábujjközükön is, egy-egy fokhagymagirizd; hoztak külországi jöttmenteket és hazai falubolondját; a fejedelem pedig sötéten megmutatkozott előttük és felmutatott a feje fölé, e boldogtalanul lógázó, hájgyűrődéseit rengető Púp-csúcsra:

– Csókoljátok meg.

És szeme – köldökmagasságban – vészjóslóan pislogott.

A részeg katonák azonnal kijózanodtak. A cigány-rimák letették az apácafogadalmat és zárdába vonultak. Az idegenek lehetetlennek találták a tolmácsot, a falubolondja pedig minden szőnyegnek alákandikált, amiben elbotlott.

– A hóhért! – bömbölte a fejedelem és lekaszaboltatta valamennyit.

De mert ő is elbotlott, megütötte a púpját, és most, hogy fájt, különösen szüksége lett volna a gyöngédségre. Ágynak esett.

Jöttének tehát mindenféle Bölcs Doktorok, amint ez jóravaló mesében illik, és mindenféle púp-kúrákat javalltak.

– A Napon kellene aszalni – így az Első Bölcs Doktor.

– Kénes feredőben saját-ganéval kenegetni – így a másik.

– Apródonként visszakalapálni. Napi egy rásózás: ez az üdvözítő testegyenészet.

–- Levágni, de hamar. Az embert veszni hagyni: azt nézni, hogy a Rendkívüli Példány Púpot hogyan menthetni meg.

– U-u-uuúgy?! – sziszegte-lihegte a Nagybeteg dühödten: – kenegetni? sózni? nyúzni? de hogy valamelyikőtök megcsókolná, azt persze nem találnátok javallni s ki se járná a kis eszetek?!

– Semmirekellő ez mind, Fényespúpú Nagyuram – vetette elébe magát az udvari bolond, egy bukfenccel: – Csupa-csupa semmirekellő. A legjobban tennők, ha fejüket vennők.

– Úgy is van, vesszük is, a tiéddel együtt, te semmirekellő – dohogta rekedten a fejedelem. – Te, „csupa", te! Te, „csupák-csupája"!

– Ha tán sérteném vele Fényespúpúságod fülét... – szeppent meg a bolond, és kicsire rándult a gyomra.

– Nem a fülemet sérted vele, te megcsupázni való!

– Ődoktorságukra mondtuk általában és a doktorkodásról, különösen – hadarta a bolond, fejét a nyakára szorítva. – Legszívesebben mindegyik odakaparná csurom-púpunkat a maga szemétdombjára. Magas tetszésünk finnyáját sohasem nyerheti meg az efféle doktorkodááács! doktorkodááács! Teveszakértők ezek, nagyuram, váltig állítgatják, hogy konyítanak a púpunkhoz, de csupáncsak a kétpúpúság púpjához konyítanak, a magunkfajta egypúpúsághoz nem; teveszakértők, nem tudorok; pupákok, s mint ilyenek, tán hajaznak valamit a púpunkhoz, de nem értenek. Vegyük is mindjárt egy fejjel rövidebbre, instálom, a sok mihaszna, szemenszedett – – –

–  Szedlek mindjárt szemen is, veszlek fejjel rövidebbre – mordult alá trónjáról a fejedelem, megroskadva púp-tudatának súlya alatt, miközben könnyfátyolon keresztül a bölcs tudorok elúszó foltjait mustrálta...

– Leütni a fejüket! Annak is, aki a tanácsot adta! És belezokogott a párnákba:

– ...jaj-jaj, Csúfom-Púpom! Hogy nem tudok olyan púpos lenni, aminél egy fokkal gazdagabb ne volnék!...

Trrram-tadam! Trrram-tadam!

   

VALAMENNYI KOLDUSUNKNAK, AKIT ILLET!

KÖZHÍRRÉ TÉTETIK A BIRODALOMBAN!

   

Gazdaggá teszi, átaladja trónját és fejedelmi címét annak a sántának (vaknak, sikernek, némának, golyvásnak, görvélyesnek stb., a nem kívánt szöveg törlendő) – aki! aki! aki!... aki a Csupa-Púp puha csúcsára egyetlen árva, illedelmes csókot lehel. A továbbiakban szó szerint idézzünk a fejedelmi leiratból:

„Gondoljátok emlőnek! Gondoljátok homloknak! Rózsa-vállnak! Hunyjatok szemet és mikéntha rózsát szagolgatnátok, szippantva-szipjátok: – – – mmm! aaa – – –  mmm! aaa – – – csak teljesítsétek a Nagybeteg csekélyke szeszélyét!"

   

KÖZHÍRRÉ TÉTETIK A BIRODALOMBAN!

VALAMENNYI KOLDUSUNKNAK, AKIT ILLET!..

   

Vágtázó lovak dobogása, hét futárok kirohanása hetedhét városkapun, hetvenhét tartomány felé – hétszázhetvenhét futár. Falusi írástudók óbégató sillabizálása, szegénység szájtátása, gazdagság egymásra bámulása, megzavart birkák országos kavarodása.

A Púp! A Púp! A Púp!

A koldusok lettek az ország legnépszerűbb látványossága. A koldusok lettek a legkikapósabb széplányok „cicuskái", a leggazdagabb szüzek „édes bácsikái":

– Cicuskám-bácsikám, fogadja el ezt az arany dirhámot! És el ne felejtse azt, aki adta!

– Édes bácsikám, kincsem-bácsika, hol van az a mindjárt-beleülök, egyem azt a koldustarisznyáját!

– Édeske, én édes-egy szottyom-bácsikája! Fogadja jó szívvel, vadonatúj a gúnyai – Mindenki őket cukrálta-aranyoskázta, édelgette-dédelgette, majd hogy ágyába nem vette a nyomorékokat. Kevésnek bizonyultak a koldusok.

De a siketek nem hallják a hirdetőt; a bénák nem tudnak felkerekedni, a vakok pedig nem értik, mi az: szemlehunyni, szemlehunyva rózsakertet szimatolni a púp dudori búbján. A koldusok – – –

Senki sem jelentkezett.

A hóhér tétlenül állt hetekig, az állát kapirgálva. Tönkőjén a pribékek ferbliztek.

A fejedelem emberkerülő lett és bezárkózott. Éjszakánként jajgatás hallatszott a palotából, őrök csörtetése, láncok csörömpölése. Azután elhallgatott ez is; Csupa-Púp a púp csúf-puha csúcsát mutatta, kidugta a palota-ablakon és süttette a Holddal. Csókold meg.

A Hold elbújt a felhők mögé. Beborult.

Ekkor a márványtermekből a tömlöcök fenekére költözött. Ivott a hóhérral, részegeskedett, hallgatta történeteit.

– Én, amikor még segédhóhér koromban...

– Egyszer, hej, találkoztam egy kemény csigolyával...

– Azok voltak csak a szép felnégyelések!

– Három napig kántált részegen, karóba húzva és még élt...

– Tizenkét erszényt csereztem a bőréből, jutott minden inasomnak egy...

– Fényesre fentem a bárd élét neki, mivelhogy családapa volt... Tűrte érzékenykedését.

– Persze, a gyilkos!... A szegény gyilkost nem sajnálja senki!... De az ő utolsó barátja, a szelíd hóhér, a melegszívű hóhér megosztja vele vacsora-falatját, vigasztalja... Nem fogad el semmit, megfaggyúzza kötelét jó szóért... A gyönyörű mesterség! A hoooó – – –

– Ohoho-hohó! Hohóhér barátom – motyogta részegen Csupa-Púp –, jer ide, cimbora, ha megteszed, király vagy. Csókold meg a pipi... popo... pupu... púpomat.

– Jó cimborád vagyok, király koma; ha akarod egy keveset, itt a kartördelő gép, körömszaggató, bélyegbelédsütő, miegymás. Örömest megtördelem, megszaggatom, még bélyeget is sütök beléd. De csak ami a mesterségemhez tartozik.

– És ha parancsolom?

– A főminiszter hatásköre – vetette vissza a hóhér, és nem lehetett tudni, a főminiszterre vagy a púpra érti-e: akkorát köpött, mintha sós heringen élt volna az egész nemzetsége. – Arra nem szegődtem.

A fejedelem elzokogta magát.

– Hát most már neked meg kivel üttessem le a fejed, hóhér barátom?

Visszaköltözött a márványemelet alabástrom-termeibe.

 

*

Népe Alázatos Felfolyamodása várta, amelyet hetvenhét millió alattvaló írt alá (az írástudatlanok köröm jegyét nem számítva). Ha az uralkodó magas tetszése és óhaja, a nép szívesen magára gyújtja a birodalmat – „boldogan sülünk egymás mellé akasztva a padlásgerendán, füstölj meg, ó, Dicsőség Tornya! ha jónak látod; de ne, ó, ne kívánd, hogy púponcsókoljunk, Fényespúpú Nagyúr"...

– Felejtsük el. Többé nekem ne akarja senki megcsókolni a púpomat – mondotta révedezve s könnybelábadt szemmel, gőgösen az uralkodó. És álruhában – kiszökött a palotából.

– Felejtenem kell – állapította meg; és csapszékről csapszékre járva, az utcalányokat mustrálgatta.

A találkozás még nem történt meg, de a szerelem előfeltételei már megvoltak, mindkét részről: az utcalány – utcalány volt és a fejedelem gazdag. De ez a lány egy törpe utcalány volt.

Nem kellett senkinek. A tálak maradékából élt, a kutyák elől ellopott mócsingokból (ebből lett a ragadványneve – a „Copákás"); vagy ha egy kéjenc vén kujon elvitte magához három napra és a verést duplán fizette – abból dorbézolt utcalány-módra, kétségbeesetten.

Nagy pisla szemmel, mélán, csak nézte-nézte a sürgő-forgó délceg daliákon a szebbnél szebb, divatosnál divatosabb hamispúpokat, a habkönnyű bugyrompúpokat, a körfürtös püpöripúpokat, a bojthímes impupumentákat, az alágombolós inggömböcöket, a puffos púfcákat, pupellát, pupikulát, pupaleoliumot, a nyakpupajkát-átalvetőkét meg a sok-sok aranykacabajkát-gingallárét-csengefityegőt rajta, amivel akkoriban a púpokat kipupicicomázták – a szemét majd kinézte a kis törpéje, és imígy ábrándozott: „ha én ezeket a púpokat megcsókolhatnám"...

De nem érte el, a púpok pedig nem nyúltak le hozzá.

Így esett menthetetlen, mondhatatlan szerelembe most ez a törpe utcalány; mert az uralkodónak volt a legpuporibb, a legdúcosabb, csupa-puha búbban felbiggyedő duplapúpja. Az övé volt az igazi. O volt az igazi.

A fejedelem félrevonta és rendelt neki.

– Mi a neved, leány?

– A Copákás, uram; úgy ismernek.

   

*

– Milyennek találod, mondd, leány? – kérdezett fel az asztal alól, ahol a feje volt.

– Gyönyörűnek! – ámuldozott a törpe utcalány a mennyezetre, ahol a csupa-púp dupla csúcsa böködte.

– Mit szólnál, Copákás, mit szólnál, ha azt mondanám, hogy csókold meg...?!

– Ó, uram – akadt el a lélegzete is a törpének –, ha én azt megtehetném!

– Mit pityeregsz? Nem kívánom ingyen. Durcás leány.

– Én, durcás?

– Nos? Mi jutalmat kérsz érte? Megadom.

– Nem a jutalomért teszem, ó, uram: a boldogságért, hogy megcsókolhatom! A fejedelem felemelkedett, mint a megbabonázott, és véle a leány. Úgy mentek a palotába, kézen fogva és delejes-önfeledten; és az örömök mezítelenségében együtt töltöttek egy szerelmes éjt. A törpe utcalány pedig mindegyre csak a púpot csókolta.

Ekkor borzalmas csoda történt.

Egy sudár, magas férfi kelt fel mellőle reggel, arkangyal-tekintetű, csillaghomlokú. A púp csúfsága szétpattant, fehérség keletkezett, és ő széjjelbontotta égre nyúló szárnyait.

Az ablakhoz lép, letekint; és mindenki, aki csak a palotatéren járkál és távolabb, földeken, határokon túl... ó! – a király, aki voltam! soha többé!

................................................................................................

Volt egyszer egy király, akinek minden alattvalója púpos volt.