Kalligram / Archívum / 1999 / VIII., évf., július - augusztus / Egy irodalompolitikai ügy dokumentumai

Egy irodalompolitikai ügy dokumentumai

(Koncsol László dokumentum-összeállításának folytatása Ľ. Pezlárhoz, az SZKP KB titkárához intézett 1987. 6. 11-ei levelének második részével kezdődik.)

 

A budapesti magyar fél megszervezte a szlovák, cseh és magyar műfordítók első konferenciáját, a csehszlovákiai meghívottak jegyzékén, mint később a főszervező Käfer Istvántól, akivel a szótárt írom, megtudtam, mindjárt az elsők közt szerepeltem. (Hogy odatartozom-e vagy sem, ítéljék meg mások, az illetékesek.) Hivatalaink nem küldtek ki, s a további hasonló, nálunk összehívott konferenciákra sem hívtak meg. Nem vágyom konferenciákra, nem az a fajta vagyok, nem szívesen lépek a hallgatóság elé, két-három ilyen alkalom adódott életemben, nem keresem őket, nem szeretek ülni, inkább járom az erdőt egymagam, munkában, de ez az eljárás...! Nem fordítottam le elég könyvet, nem lektoráltam, ítéltem meg, szerkesztettem elég műfordítást, nem adtam elég tanácsot, s nem segítettem elég szlovák műfordítót a szövegek és formák pontos közvetítésében, nem töprengtem, próbáltam ki, nem szereztem elég elméleti tudást, nem tudok elég értelmesen megnyilatkozni magyarul, szlovákul, ha kell, csehül, angolul is? Állítólag elkövettem valamit. Igyekeztem kinyomozni, mit, de nem jutottam semmire, senki nem mondott, nem magyarázott meg semmit, süket csönd vett körül, én pedig elképzeltem, hogy egy angolt (franciát, olaszt, finnt), aki szlovákból (magyarból, oroszból, románból stb.) fordít, miközben kifejezetten rokonszenvez Nagy-Britannia (Francia-, Olasz-, Finnország) kommunista pártjával, munkáit a kommunista sajtónak küldi, tehát elvszerűen a kapitalizmus ellen és a szocializmus pártján áll, s meghívják valamelyik szocialista ország hasonló konferenciájára, nem engednék el hozzánk? Hál' istennek egyre több ilyen ember él, s többnyire szó nélkül kiengedik őket, az egész lényegében az ő dolguk s munkaadójuk ügye, senkié másé. Én viszont, az ördögbe is, nem vagyok a szocializmus ellensége, én a szocializmusért vagyok, a szocializmusért tanultam, dolgoztam harminc évig és dolgozom, nemzeteink őszinte, mély és tartalmas testvériségéért, ezt bizonyítja egész életem, életem minden, legjelentéktelenebb műve is, van egy máig érvényes csehszlovák katonai esküm, Ön is tudja, mit jelent ez, ráadásul pedig az a meghívás egy szocialista, baráti, kommunisták vezette, KGST- és VSZ-tagországba szólt. Mondja, miféle eljárás, művelődéspolitika ez, hogyan szemlélik Önök a világot, az embereket, az alkotást s az értékek létrehozóit?

A Madách volt igazgatója egy szép levélben meghívott a szerkesztő bizottságba, s elfogadtam a tagságot, mert ismerem a problémákat kívülről és belülről, ráadásul szinte minden kiadványukat elbíráltam azokkal a kéziratokkal együtt, amelyekből alacsony irodalmi értékük miatt könyv sohasem lesz, a szerkesztők pedig minden tekintetben elégedettek voltak munkámmal. Épp akadt néhány átfogó és konkrét megjegyzésem és javaslatom a kiadó munkájához, igen komolyan készültem a legközelebbi ülésre, s csak később és véletlenül hallottam meg valakitől, hogy az a szerkesztő bizottsági ülés, nélkülem, már rég lezajlott. Nem feledkeztek meg rólam, mint megtudtam, hanem az igazgató egyszerűen, minden élő vagy írott szót mellőzve kiejtett. Meghívott egy szép, illő levélben, s kiejtett illetlenül – nem tudom, miért. A kiadóért persze tovább dolgoztam, egy szóval sem vetettem semmit a szemére, hisz nem szeretem a gyűléseket, a füstöt, a sok, gyakran üres szót, mindig megfájdul a fejem, az igazgatónak nyilván megvoltak az indokai, új irányelvei, koncepciói, nem tudom, mi mindene, szóval furcsállottam, meg is ütött, de a munka pártján állok, s tettem nyugodtan tovább a dolgomat.

Személycserére került sor a kiadó élén, dolgoztam rendesen tovább, s Duba mint főszerkesztő szépen, levélben meghívott az Irodalmi Szemle szerkesztő bizottságába. A meghívást elfogadtam, vagy két hónappal később összehívtak bennünket, s az összes tagok közül hárman jelentünk meg, Varga Erzsébet, Tőzsér és én. Elég kínos volt, de végiglapoztuk az évfolyamot, elhangzott néhány megjegyzés és javaslat, sok nem, hisz Dubával nagyon gyakori, szinte napi kapcsolatban álltunk, millió alkalmunk volt, hogy előadjuk neki, ami nyomaszt vagy fölvidít, végül is évekig az ő keze alatt dolgoztunk. Úgy egy-két hó múltán, a kolofonokban pontosan láthatnám, mikor, de nincs rá időm, sietek a levéllel, a szerkesztőség közölte Tóth László költői szövegét, amelyért (két szaváért) a hivatalok súlyos pénzbüntetést róttak a kiadóra, az igazgató pedig föllépett – a szerkesztő bizottság két tagjával, Zalabaival és velem szemben, akiknek az egész ügyhöz az égvilágon semmi közünk sem volt, nem is lehetett. A szerkesztő bizottság ugyanis nem kerül kapcsolatba kéziratokkal, tagjai nem szerkesztik a folyóiratot, csak vitás esetekben – ha a főszerkesztő megkéri őket – mondhatják vagy írhatják meg véleményüket, de az sem kötelez semmire, ráadásul senki nem kért tőlünk ilyesmit. Fölkerestem az igazgatót, épp a KB-re sietett, a Mihálykapun át vezető utcán beszélgettünk, elmagyaráztam neki, amit Önnek is írok, s hogy kárt okoz nekem, meg kellene hát fontolnia a dolgot, ám ő dadogott, zavartan beszélt, mint mindig, hogy „muszáj... muszáj... rossz idők járnak, Koncsol elvtárs, nagyon rosszak... Reagan... Kádár... feszültség... Budapest... KB... értse meg... büntetés..." Akartam, fogja föl, hogy Reagant nem ismerem, soha még csak Bécsben se jártam, nem Washingtonban, sőt Kádárral sem találkoztam, mi több, már évek óta Budapesten sem fordultam elő, Magyarországon is csak átutazóban, barátaimmal a tengerpartra menet, s egy-két napra a nővéremnél Sárospatakon, hogy itt az útlevelem, mindjárt meg is mutathatom neki, s hogy nem tudom, mi köze mindennek az én tagságomhoz s az egész ügyhöz, hogy a gonosz és nehéz időket nem is igen érzékelem, viszonylagos nyugalomban élek, lelkem kiegyensúlyozott, szorgalmasan dolgozom több tervemen, s ha már nyugtalanságról és feszültségről beszélünk, azt éppen ő váltja ki kapkodásával, nemcsak énbennem. „Így kell lennie", ismételte az igazgató konokul, s otthagyott. Hazajöttem, s írtam neki egy levelet, hisz ami sok, az sok, az ember a vállalatnak, a kiadó minden részlegének dolgozik, valóban éjjel-nappal, minden módon segíteni próbálja őket semmiért, bagóért, s lépten-nyomon belerúgnak, mint egy tetves kutyába, rühös macskába, vagy elnáspángolják, mint egy whipping-boyt vagy Prügelknabét (ne haragudjon, nem tudom, mi a bűnbak szlovák neve, azé a történelmi figuráé, akit a tanító a lusta vagy engedetlen trónörökös helyett megvesszőzött), hisz valamilyen értéket, minőséget és emberi méltóságot mégiscsak képviselek, hordozójuk, katalizátoruk, olykor alkotójuk is vagyok, ha nem is a zseni, legalább a szorgalom szintjén – hogy amíg ő áll a kiadó élén, nem lektorálok többet a vállalatnak, s közöltem ezt minden érdekelt hivatallal és intézménnyel egy levél kíséretében, ahol a szerkesztőség Tóth szövege miatti megbírságolása ellen érveltem. Úgy tudom, Tőzsér is érvelt, s a büntetést az eredeti összeg felére csökkentették. Tőzsért talán Duba kérte rá, én viszont magamtól írtam, az ügyért, és utoljára. Az esztétikai problémából ugyanis, amelyet könnyűszerrel megvilágíthattunk volna, ezer tudományos fogalmunk és érvünk van rá (tükrözés, funkció, hagyományok, realizmus, népiség, hitel), művelődéspolitikai, ebből pedig hivatali és pénzügyi eset lett, a kapkodok újabbakat ragasztanak hozzá, s a dolog nő, és görgeteg lesz belőle, s az emberek mindezektől valóban nyugtalanok, feszültek, idegesek, utálkozók, koravének lesznek, menekülnének az egésztől, de hova, nyelik a pilulákat, injekciókra járnak, s így megy ez már évek óta hétről hétre, mert ebben az időszakban, ha nem tévedek, minden hétre esett valami kivizsgálás a Madáchban, jelentéseket, állásfoglalásokat írtak, lektori véleményeket fordítottak, s olyan volt a hangulat, hogy igyekeztem teljesen elkerülni a kiadót.

Leszerelésem után két évig Gömörújfaluban tanítottam, s első, Heinz nevű igazgatóm írásos jelentéseiben is nacionalizmussal és – nyilván apám hivatása miatt – klerikalizmussal gyanúsított és vádolt, szóról szóra így, amíg csak ki nem derült, hogy fasiszta volt, s el kellett onnan tűnnie. A részletekkel alkalomszerűen L. T. szolgálhat Önnek, ő volt a tanfelügyelőm, ő vizsgálta az esetemet, sőt az igazgató lelepleződésének is szemtanúja lett.

Miért írom Önnek mindezeket? Ha a fenti dolgokat lélekben szépen összekötöm, s fentről tekintek rájuk, nem tudom nem észrevenni, hogy szinte minden vádlómban, vagy miként nevezzem őket, akiket soha egy szóval sem bántottam, igazából egyiküket sem ismertem, valamilyen lelki, funkció-, vagy nem tudom, milyen zavar munkál, minden hiányosságuk ellenére bizonyítaniuk kell valamit, amit másként nem tudnak, képtelenek rá, valamit pokoli módon leplezniük, rejtegetniük kell, képtelenségüket, vétküket, múltjuk foltját zajjal, lármával, másokra mutogatással, boszorkányüldözéssel, lesipuskázással, frázisokkal, vádaskodással, kulisszák mögötti fondorlatokkal, „föl" címzett levelekkel, az ember háta mögött – s ki ellen? A dolgozók ellen. Nem a tőkések, imperialisták, fasiszták, hanem fegyvertelen, könnyen sebezhető, mit sem sejtő kollégáik ellen. 1961. augusztus 30-án megérkeztem a seregből, feleségemmel a szüleinél, Persén laktunk, Fülek közelében, s másnap reggel már Gömörújfaluban voltunk, ahova a járás áthelyezett bennünket, mintegy 80 km-re a lakhelyünktől, hogy jelentkezzünk az iskolában. Senkit a faluban nem ismertünk, először jártunk ott, mindjárt osztályt kaptam, az iskola vadonatúj, még befejezetlen, együtt takarítottuk a tanulókkal, egyszersmind kezdtük az évet, adminisztráltunk, gyűléseztünk, lótottunk-futottunk, falatoztunk a kenyérzsákból, s rohantunk a buszra, Tornaiján a vonatra, Füleken átszállás, hajnali négykor ébresztő, s indulás megint munkába. Közben két év múltán újra a feleségemmel, a fiammal, a szerelem, a gyöngédség, a civil, a szabadság, a munka varázsában, hogy végre valamit bizonyíthatok – s az igazgató mindjárt a második vagy harmadik napon raportra szólított, és sovinizmussal gyanúsított, mert állítólag valami épületügyben egy szülői csoportot az ő döntése ellen szerveztem, jóllehet semmi közöm sem volt az egészhez, nem is tudtam, hány iskola áll s merre találhatók a frissen egyesített falucskákban – s már csúszott is rám a görgeteg. Számomra ez a kontraszt fantasztikus volt... Másfél évig láttam el közlegényként tiszti feladatkört az ezredtörzsön, élveztem elöljáróim maradéktalan bizalmát, nem érdekelte őket, hogy magyar és egy lelkész fia vagyok, naponta beavattak olyan titkokba, amelyekről csak az ezred főtiszti csúcsain levő öt-hat ember tudott és én – s három-négy nap múlva jöttek az első támadások személyem ellen. Mindez happy-enddel végződött, de mindjárt a polgári élet első éve, mely életem első szép, teljes, talán legteljesebb és legboldogabb esztendeje kellett volna legyen, volt rá esélyem, szüntelen feszültségben és kiábrándultságban telt el. Az az ember mamákat dobott ki az igazgatói szobából, mert nem tudtak szlovákul, mondván, előbb tanuljanak meg, s aztán jöjjenek elmondani, mi nyomja a lelküket. Nem elég nekik a szövetkezet földjein, a háztartásban, a ház körül végzett munka s a család millió gondja-baja, hanem kezdjék magolni a szavakat azért a húsz alkalomért, amelyek során a gyakorlati szlovák nyelv tényleg hasznukra szolgálna, s nem kellene ragozatlan szóalakokkal és gesztusokkal kifejezniük egyszerű óhajaikat. Az itt élő magyarok lehető legtökéletesebb, perfekt szlovák tudását pártolom, magam is tettem és teszek érte egyet-mást, de tudom, hogy más, nem kevésbé fontos szempontok is léteznek, mint az emberi természetesség, a körülmények, a feltételek, a környezet, egyáltalán az élet – s csak aztán jön a politikai szempont, az ún. államnyelv mindenki részére szigorúan, határozatilag kötelezőként előírt célja. Az úgynevezett egyszerű emberek ezt pontosan úgy értik, ahogy kell, anyósom, egy falusi asszony, hat gyermek anyja, csak pár szót tudott szlovákul, de ha távozott a gyógyfürdőből vagy a kórházból, a beteg szlovák nők mindig sírva búcsúztak tőle, mert értették egymást, jelen voltam, amikor egy pozsonyi klinikán kivizsgálták, már hosszabb ideje nálunk élt, s én voltam a tolmácsa, amikor az orvos a szemére lobbantotta: „Nénike, állandóan Szlovákiában, mi több, Pozsonyban él, mégsem beszél szlovákul..." Ő az átvirrasztott, súlyos éjszaka után kimerülten, rémülten és bölcsen csak legyintett: „Doktor úr, ne politizálj..." Az orvos észbe kapott, s nem volt mit hozzátegyek, mert az anyanyelv a természeté, a nyelv a természeté, s minden nyomás mögött egy jó vagy rossz politika lapul. Az adott esetben rossz politikával esett dolgunk. Az esti műtét után tudtam meg, hogy anyósomnak rákja van. Még kilenc hónapot élt.

Kéziratom természetesen nem kizárólag ezekről az ügyekről beszél, sőt némelyikről egy szót sem ejt, miért írnék róluk, csak Önnek címzem őket, ahogy ezt a mérföldes, tapintatlan levelet már ötödik vagy hatodik napja, két feladatom, utazásaim, látogatóink és betegségeim közt írom, pénteken Diósförgepatonyban jártam, délután egy történésszel középkori problémákról, este egy kolléganőmmel Krčméryről konzultáltunk, szombaton fájt a fejem, vasárnap megnéztem a galántai Kodály Zoltán Napok gáláját, tegnap vidéki vendégeink tiszteletére takarítottam, estére jelentették érkezésüket, részben éjszakára is, ma kedd van, s folytathatom szürrealisztikus automatikus levelemet, ahol pénteken abbahagytam. Nemzetiségi ügyeinkről aránylag nagyon keveset írok, hisz kéziratom terjedelme a főszerkesztő Duba akaratából (ő ugyanis pártfogolta kiadását, azt állítván még korábban, számos konzultációnk során, hogy ez lesz az év egyik legfontosabb kiadványa) mintegy 600 gépelt oldalnyira vagy még többre nőtt, könyvekről, egy egész hosszú sor könyvről, képzőművészetről, zenéről beszélek benne, József Attila egyik utolsó versét elemzem, írok Magyarország 1848 előtti forradalmi útjáról, terjedelmes bírálatot írok az irodalmunk történetét tárgyaló műről, amelyet Görömbei András, a kiváló debreceni irodalomtörténész írt, tehát jól fölépített munka volt földszinttel, emeletekkel és tetővel, s ha szükség volt rá, nemzetiségi dolgokról is írtam, nem térhettem ki az Önnek is említett és közismert problémák elől. Becstelen, érthetetlen, a dialektikától, élettől, gondolkodástól, igazságtól, kritikától, erkölcstől, irodalomtól, esztétikától, várakozásainktól, szándékainktól és jogainktól idegen, felelőtlen, elkötelezetlen, ezért reakciós megoldás lett volna. Tíz-tizenkét írónak szabad, csak nekem nem? Miért épp én legyek a kivétel? Pártolom a műlesiklást, mint minden szép sportot, ezt műveltem jó harminc évig az irodalomban, de csak szilárd, az összes felek által tisztelt szabályok között. Ha mint versenyző elé valaki lépten-nyomon a pályára, elém szökik, s ezt többen művelik, egyesek a pályát övező fák mögül, s azzal a jól látható szándékkal dobálja át a kapukat, hogy összezavarjon, s elérje kizárásomat, s szabad ezt tennie, számomra a pályán nem marad más, mint hogy a magam részére kizárjam a versenyt, s eltűnjek az illatos tűlevelű fákkal szegélyezett havas lejtőről, amelyet szüntelen erőfeszítéseim ellenére oly nagyon szerettem.

Az SZSZK – Tatran – felelős szerkesztőjeként (1963–1966) közel negyven könyvet segítettem világra, eredetit és műfordításokat, az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként (1966–1974) nem kis mértékben alakítottam a lap nyolc évfolyamának végleges arculatát, két évig dolgoztam a Poligráfiai Vállalatnál (Krasňanyban) korrektorként, majd mihamar szakmai revizorként, évekig működtem együtt Kondróttal az élő és klasszikus magyar líra fordításán, adtam néhány termékeny impulzust Karol Wlachovskýnak, kibontakozóban volt együttműködésem Štítnickývel (Arany, Madách), Feldekkel (Balassi, Csokonai, magyar népköltészet) s mint recenzens, kritikus, lektor, különböző zsűrik tagja és jó barát az irodalom százezer oldalait olvastam el és bíráltam fölül. Ez a fordulat a fölsorolt tények fényénél minden drámai, néhány összetevőjében tragikus volta ellenére mélységes szkepszist, iróniát és hatalmas adag öniróniát vált ki belőlem. Harminc évig szolgáltam kultúráinkat, szó szerint szolgáltam, mert mindezekhez képest saját írói munkám valóban elenyészik – s íme, elegendő két névtelen vélemény öt-hat aláírt szakmai bírálattal s a kiadó és a szerkesztőség irodalmi vezetésének, csupa felelős, jól képzett, túlnyomórészt párttag embernek minden buzgalmával szemben, hogy kéziratomat kivonják a nyomdából, s a tervből is kipenderítsék. Az igazgató előírja a szerkesztőségnek, hogy kurtítsák ezt és ezt a, mondjuk, 60 oldalas tanulmányt a felével, de nem mondja meg, melyikkel és miért, a másikból dobjanak ki húszat, de nem szabja meg, mely részeket és miért, kioperáltatja a Sárospatakról szóló harminc oldalt, mint később hallom, azzal az érvvel, hogy az ősi intézmény dicséretével háttérbe szorul a dunaszerdahelyi polgári és a komáromi gimnázium, s hogy állítólag megsértem őket és egész tanügyünket, ami persze badarság, mert egyrészt az a határainkon túli iskola valóban fantasztikus volt, a városkát iskolájával magyar Athénnak nevezték, az iskola könyvtára 1974-ben 262 998 könyvet számlált, értékes gyűjteményekkel bír, nyomdája is volt, mérhetetlenül gazdag hagyományokkal, engem pedig az alatt a három év alatt úgy megtanítottak ott angolul, hogy négy év szünet után a bölcsészkar első angol óráján Mrs. Ruppeldt nem akarta elhinni, hogy nem Nagy-Britanniában tanultam, másfelől dunaszerdahelyi és komáromi iskoláimról is a legnagyobb elismeréssel és tisztelettel írok, nyugtázták ezt hajdani diáktársaim és tanáraim, Hartmann József, polgári iskolai osztályfőnököm és Köteles János igazgató, akivel utoljára, nem sokkal emlékezéseim kinyomtatása után az esti Ipolyságon, barátaim kíséretében futottam össze, s aki elmondta, hogy ezért a szövegemért, hommage-omért megbocsát, amiért számos éve, még az SZSZK felelős szerkesztőjeként nem adtam ki gyönge gyermekverseit, és egykori tanárnőm, Hartmann leánya, feleségem kartársa a Duna utcai magyar iskolában, akivel elég gyakran látjuk egymást, valamint kedvelt tanárnőm, Ozorákné, akit dunaszerdahelyi útjaimon, ha csak módomban áll, fölkeresek, a komáromi gimnáziumról nem is beszélve, ahol egykori igazgatóm, Horváth József elárulta, hogy komáromi fejezetemet emlékezéseim többi részével együtt kötelező olvasmányul írta elő az iskola diákjainak, szavahihetőségéről pedig meggyőződhettem, amikor meghívtak egy találkozóra. Nem sértődtek meg, büszkék voltak arra, ahogy iskoláik akkori teljesítményét értékeltem.

A Madách igazgatója elrendelte, hogy a mondottakat hajtsák végre, az eredményt pedig tudassák a szerzővel, mint a hadseregben vagy a rögtönítélő bíróság pulpitusáról. Pár hét múlva a gazdag bel- és külföldi kapcsolatokkal, tehát kultúrdiplomáciai küldetéssel is bíró művelődési intézmény igazgatója két alkalommal is dadog, mindig egy-két órán át, egyszer a főszerkesztő jelenlétében, nem tudom, miről, mert képtelen végigmondani egy mondatot, így aztán nem derül ki, mit kifogásol a kéziratomban. Aztán egy névtelen valaki az ő nyaktörő magyarságával, helyenként érthetetlenül, kéziratom címét pontatlanul idézve azzal a váddal kezdi véleményét, hogy munkámban, amelyet természetesen évekig s a legkülönbözőbb céllal, nem ünnepi díszben, hanem tréningruhában vagy farmerban, köznapilag írtam, ahogy egy ilyen kritikus dolgozni szokott, nem ünneplem felszabadulásunk negyvenedik évfordulóját, ellenkezőleg, nacionalista vagyok, partnereimbe soviniszta nézeteket és válaszokat szuggerálok stb. Wlachovsky, akire kéziratomat az igazgató mint szlovákra bízta, hogy bírálná felül, azzal kezdte kurta, az igazgató által hamarosan megszakított konzultációnkat, hogy ő ugyan semmi szörnyűt nem lát, ami könyvem megjelentetése ellen szólna, de tudja, milyen híresztelések keringtek-keringenek mindenféle magas helyeken, tudja hát, miként fogják olvasni, ha megjelent, ezért az „ő" szemükkel olvasta, s kb. (ha jól emlékszem) harminc helyet, szót, félmondatot, mondatot talált, amely szerinte konzultációnk tárgyául szolgálhatna. Sorolni kezdte őket, s elfogott a rosszullét, nyilván őt is, mert a jelenvolt Dubával együtt el-elnevettük magunkat. Egy helyen például, amikor Nagy János szobrairól írok, úgy vélekedek, hogy a szó mint a költő eszköze a szobrász fogható anyagával szemben „spirituális jelenség"; ez a formula (magyarázta Wlachovský) idealisztikus, sőt idealista, mert állítólag tagadom vele a lenini tükrözéselméletet. Természetesen az ellenkezőjét értem alatta, hogy a szó az emberi szellem, a tudat alkotása, mely napi tevékenységében született, s a lélek, szellem latinul spintus, válaszoltam, de ezen ne múljék, sőt szégyellem, hogy a magyar szinonimák helyett (egyébként nem minden szándékosság nélkül, mert ez a fogalom a miniesszé más összefüggésében később visszatér) latin szóval éltem. Tudod, magyarázza tovább Wlachovský, mert van spiritualizmus, meg spiritizmus, fűzi hozzá Duba – és spiritusz, tódítom meg, s mindhárman nevetünk. Ekkor az igazgató fölpattan, összekapja a kéziratot, és ideges kiáltozásba fog: „Látod, látod, nem lehet vele beszélni, mindig vitázik, megyek vele a KB-ra!" Szóltam, hogy ha jól tudom, kulturális fórumon ülünk, s nem ítélőszék előtt, sőt hogy az elítéltnek is megadják az utolsó szó jogát, s hogy egy ilyen kulturális intézményben, ahol esztétikai és gondolati értékekről van szó, a vita nemcsak helyénvaló, hanem kimondottan kötelező is, s hogy szerencsétlen kéziratomat nem akarja-e Moszkvában is megmutatni, de nem válaszolt, csomagolt, s így nem tudtam meg, milyen kritikai megjegyzéseket tartogat Wlachovský barátom „azok" szemével, ami már önmagában is elég masszív képtelenség. (Nem neki rovom föl, magamagát találta képtelen helyzetben, és szenvedett tőle.) Tehát nem érvek, nem az álláspontok tisztázása, nem párbeszéd a szövegek fölött, hanem jó nagy bunkók, amelyek előtt fegyvertelenül állok, mert nem tartok, nem is óhajtok ilyeneket birtokolni. A pudmerici gyűlés után hallottam meg, hogy Chmel is bírálta kéziratomat, s hogy semmi lényegeset nem kifogásolt benne, hanem ellenkezőleg, kifejezetten kiadására szavazott, hangosan, nyilvánosan jelentette ki, mindenki hallotta. (Én nem voltam ott.) Teljesen szemmel látható volt, ordított, hogy az igazgató erőnek erejével, dühödten el akarja érni, hogy munkámat kidobhassa a tervből, ezért akart szlovák szövetségeseket találni, s amikor nem ért célt, elvitte kéziratomat a KB-ra (állítólag) vagy nem tudom, hova és kihez, hogy a névtelen valaki véleményét megszerezze. Érvényesnek aztán ezt, illetve azt az első anonim jelentést fogadta el, amelyet nem láttam.

Dubával született megállapodásom után R. O.-t kerestem meg, részletesen beszámoltam neki könyvem sorsáról, álláspontomról, megmutattam neki a primitív névtelen bírálat fénymásolatát, s a főszerkesztő nevében is kértem, hogy írjon még egy véleményt. Észrevételei közül háromra emlékszem. Az első Bartókkal kapcsolatos, nacionalizmussal vádol, mert azt írom, hogy Bartók azért vált azzá a Bartókká, amilyennek ma ismerjük, mert magyar iskolákba járt, azt hozva föl ellenem, hogy ez a zeneszerző más, német iskolák révén ugyanolyan humanistává lett volna, mint emígy. Ezt persze nem kétlem, a zeneszerzők pár kivétellel mindig humanisták voltak, eléggé megtanultam, átgondoltam és átéreztem a leckét, eredetileg muzsikusnak készültem, öt-hat évig elég intenzíven készültem a hivatásra, s együtt élek a zenével, pillanatnyilag Gershwin stimulál, ő szól a bécsirádióból, de tény, hogy ha Bartók az akkori szokás szerint, s ahogy irányították, Pozsonyból az osztrák fővárosba megy, a második bécsi iskola negyedik meghatározó alakjává lett volna, s nem kerül napi kapcsolatba Kodállyal s a magyar, szlovák, román, szerb, török, arab népzenével, nem gyűjti, rendszerezi, kutatja, magyarázza, gyúrja őket oly hihetetlen tömegben, s nem szintetizálja őket zeneszerzőként úgy, hogy éppen ezek a népzenei struktúrák határozták meg zenéjének sajátos forradalmi jellegét. Tehát állítólagos nacionalizmusom helyett egy tény, amelyet ráadásul a Bartók-irodalom jól tud, elismer, igazolt, fölkutatott, és minden szempontból bebizonyított, ugyanakkor konstruktív, forradalmi, internacionalista tény. Miért hallgassak róluk? Internacionalistább volnék? Inkább anacionális, ami közel annyi, mint senki vagy semmi, internacionalista szerintem, ahogy maga a latin szó is sugallja, az, aki nemzetet nemzettel köt össze, aki a nemzetek közt ingázik, s az értékek cseréjén dolgozik, de a nemzetet nemzetnek hagyja, mert mint értékek hordozóját és keltetőjét szereti, megmutatja a másik nemzetnek tényeiket, szépségeiket, munkájukat, történelmi tévedéseiket és bűneiket, de igazaikat és jótetteiket is. Annál inkább csodálkozom R.-en, mert Bartókról írt cikkeim után két szlovák muzikológus is megállított, lévén épp Bartók esztendeje, ők pedig mindezeket bibliográfiájuk részére szemmel tartották, s őszintén gratuláltak hozzájuk, mert, úgymond, sikerült nagyon kis felületen és nagyon pontosan meghatároznom Bartók zenéjét s az egész Bartók-jelenséget. (Marczellová és vele Ivan Macák, sőt, az Elschek házaspár is olvasta őket. Lehet, hogy azóta mások is, nem figyeltem rá.)[1]

Nagyon belefáradtam már levelembe, nem is tudom, van-e valami értelme egyáltalán, meggyőzöm-e Önt igazamról vagy sem, hisz nem ismerem Önt, egyszer előadott magyar pályatársaimnak és barátaimnak, de meghívottak előtt, s én nem kaptam meghívót, nem is tudom, mily mértékben óhajt (tud) beavatkozni az alacsonyabb szintű tisztségviselők döntéseibe, ráadásul nem tudom, mit kell Önnek írnom a dolgaimról, szkeptikus vagyok, már rég lemondtam a könyvről, de fölhozok két további dolgot, ahol R. kritikája konkrét, s amelyre két év múltán is emlékszem. Említem a klasszikus verslábakat s az időmértéket, s hivatkozom a finnugor nyelvek, főleg a magyar és az észt kivételes pillanatnyi adottságára, hogy minden lábat játszva létrehozzanak. (Számuk huszonkettő.) A többi európai nyelv különféle hangtani okokból és a szótagok mennyiségi változásai miatt ezt a képességét ilyen alakban és mértékben pillanatnyilag nélkülözi. (Elvesztette a görög és az olasz is, bár a verslábakat tőlük örököltük.) R. ezt a hivatkozást is szememre hányja, jóllehet ez is tudományosan föltárt és rég kodifikált, elméletileg, a gyakorlatban és mérésekkel bizonyított tény. Ismét nem tagadom, hogy a szlovák vagy az angol irodalom a molossus vagy a proceleusmaticus nélkül is kitűnően boldogul, Shakespeare-nek elég volt a blankverse és Baudelaire-nek a francia jambus, de miért hallgassunk a finnugor nyelvek ilyen kiváltságáról, s miért ne örüljünk neki? Már ez is burzsoá nacionalizmusnak számít? Ráadásul egy magyar költő és műfordító hányja ezt a szememre? Magyar pályatársáéra? Azt is fölrója nekem, hogy a gyermek anyanyelvének s az alap- és középiskola tanítási nyelvének szerves összhangját pártolom, s ezt is éppen egy költő, író és pedagógus kifogásolja, aki (nagyon helyesen) Horthy alatt a kassai szlovák iskolában tanított, később pedig, a felszabadulás után a város magyar iskoláját igazgatta, bír tehát tapasztalatokkal, didaktikai műveltséggel, ismeri a probléma történelmi gyökereit és kihatását. Az ilyen, legalábbis vitatható kifogások előszámlálása után, amelyeket, mint pályatársaim bármikor megerősítik Önnek, mindig hajlandó voltam megbeszélni, s az értelmes javaslatokat elfogadni, R. a névtelen véleményekre hivatkozott (e ponton totálisan csodálkozom rajta), s végül egész könyvem ellen foglalt állást.

Mondja, lehet-e így írni, szerkeszteni, bírálni, kiadni? Szabad-e így cselekedni? Méltó, hasznos, szocialista, marxista, lenini dolog-e ez? Erkölcsös-e? Nem vagyok kommunista, de nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, mérhetetlenül sok cselekedet és tény áll mögötte, hogy tettem annyit ezért a mai és eljövendő, mint szilárdan hiszem, sokkal, összehasonlíthatatlanul minőségibb szocializmusért a magam térfelén, saját eszközeimmel, mint Önök, kommunisták közül bárki, s nem vagyok szlovák, de tettem annyit a szlovák és a cseh kultúráért, mint e nemzetek bármelyik tagja, természetesen szintén a magam eszközeivel, s csakis a legjobbakat kívánom ezeknek a nemzeteknek már csak azért is, mert sorsom s valamennyi közép-európai nemzet sorsa, nemcsak a magyar nemzeté, elválaszthatatlanul összefonódott az övékkel, s még többet tettem volna, ha szerelvényem ilyen váratlanul ki nem siklik.

Még egyszer elnézését kérem, hogy levelemmel olyan mérhetetlenül leterheltem Önt. Rövidnek készült, s valami önéletrajzfélére, önarcképre, hellyel-közzel vallomásra és kinyilatkoztatásra sikerült, amit szintén nem szeretek, de tanácstalan vagyok, nem tudom, mi történhetett, a Madách igazgatóján kívül, akit egy kicsit, futólag még ismerek, ismeretlen emberek csoportját sejtem az egész mögött, akik ezzel a lépésükkel valamit el akartak érni, bár az is lehetséges, hogy vétek ellenük, az ismeretlenek ellen. Többé-kevésbé kafkai élmény ez, olykor úgy éreztem magam, mint a Per K.-ja. Nem ismerem az irodalompolitikusokat, a nemzetiségieket sem ismertem soha jól, Lőrinczcel háromszor-négyszer találkoztam életemben, két alkalommal az utcán, véletlenül, Rabayt egy ízben kerestem, de nem fogadott – s ez minden. Ezzel mindössze azt akarom mondani, hogy csak dolgoztam, s nem akartam vezető, sem élharcos, sem ügy lenni. Nem volt taktikám, csak stratégiám. Ma már stratégiám sincs.

A huzavona tíz hónapig tartott, izgalmas volt, színes, örvénylő, szinte teljesen fölszippantott, abbahagytam az írást, csupa konzultációkra és tájékoztatásokra jártam, majd szeptemberben, amikor az ítéletet meghozták, lelkileg és anyagilag romokban, az elkezdett munkák és tervek roncsain a termelésben kerestem egzisztenciát. Egyszer már dolgoztam ott, és szeretem a munkás embereket, munkás vagyok magam is, jó volt közöttük, s így született meg diósförgepatonyi szövetkezeti tagságom azzal a feladattal, hogy alapozzam meg és vezessem a szövetkezet krónikáját, később történetét is a község krónikájával és történetével együtt, írjak nekik propagandaanyagokat különböző nyelveken stb. Kezdtem hát látogatni a levéltárakat, olvasom az egyházlátogatási jegyzőkönyveket, jegyzetelem a legvénebb katolikus, református, evangélikus és zsidó matrikulákat, böngészem az öreg magyar, latin, német és szlovák iratokat, találkozom héber jegyzetekkel, további forrásokat, okleveleket, leveleket, összeírásokat hajszolok, tökéletesedem a latinban, gyűjtöm a helyi folklórt, rátaláltam például egy községi pásztor közel nyolcvanéves özvegyére, aki mintegy hatvan népdalt énekelt nekem szalagra, s további hasonló felfedezések várnak rám, tudok létezésükről, csak idő kell hozzájuk. Rábukkantam az 1866–69-ben ott működött, első állandó tanító unokájára, aki nemrég elküldte nekem Budapestről nagyapja hiteles, 1876-os fényképét, amikor harmincéves volt, s bírom felvételemet a perbetei temetőben álló sírkövéről. Megírtam első, a falu történetével kapcsolatos könyvemet, konkrétan a folklorista és karnagy, Ág Tibor barátom által vezetett vegyes kar 15 éves múltjáról, és újabb hasonló könyveken dolgozom. Az elsőt mellékelem.

Megvan hát, megírtam Önnek, amit Dobos barátom oly nagyon akart tőlem, átnyújtom, s nem kérek Öntől semmit. A két esztendőt már senki vissza nem adja, a megíratlan dolgokat senki helyettem meg nem írja, én pedig mindezek után már nem térek vissza az irodalmi életbe, levelemből megérti, miért nem. Duba később ki akart adni tőlem egy válogatást, mintegy elégtételképpen, elkészítette és megküldte javaslatát, de nem bólintottam rá, nagyon sok, szerintem súlyos érvem szólt ellene, mellette pedig semmi. Azt hiszem, épp így a legjobb. Megfosztottak a szolgálat terhétől, az ítéletmondástól, a felelősség iszonyú súlyának cipelésétől, voltaképp szabad ember lettem, s abban a tudatban élek, hogy a magamét megtettem, tisztességesen éltem és dolgoztam, az emberek becsülnek, és senki semmit a terhemre nyugodt lelkiismerettel föl nem róhat. Olykor, a vonaton vagy a villamoson egy-egy verssor vagy szakasz kikristályosodik elmémben, írni tehát nem szűntem meg, de kritikát és más efféléket már nem hizlalok. Senkinek sem adok esélyt többé, hogy rugdosson vagy lődözzön belém, egy életre elegem van az egészből, s ami volt, elképesztően távol került tőlem.

Kártyáimat kiraktam, magamat – legalább lényegemet – megmutattam, a magamét megtettem, s nincs más hátra, mint hogy a legjobbakat kívánjam Önnek személyes és nyilvános dolgaihoz:

K. L.

     

Levelem 1987. június 15. táján kerülhetett postára, s Pezlár válasza nagyon gyorsan megjött. Közben a sors egy érdekes dolgot tálalt szemem elé. Ezeket a napjaimat kutatással az egykori megyei levéltárban töltöttem. Az archívum a Mélyút alatt, a volt pártközpont, a „Fehér Ház" közelében áll, s a szemben levő húsbolt első emeleti talponállójába jártam gyors, olcsó ebédekre. Két-három nappal levelem feladása után az étkezde utcai ablaka előtt majszoltam a májas hurkát, s arra lettem figyelmes, hogy egy asszony, akiben K. H.-t véltem fölismerni, a Mélyút felől vörösre sírt arccal rohan át a zebrán, majd eltűnik ablakom alatt. Ha nem látom földúlt arcát és kisírt szemét, valószínűleg nem válik ki számomra a forgatagból, igazán csak futólag ismertem, de így erősen odafigyeltem, s a ködből kiváltak arcvonásai. Ugyan miért sírt ilyen nagyon, tűnődtem, s csak arra gondolhattam, hogy főnöke elolvastatta vele a küldeményemet, s az élmény, ahogy minősítettem, mellbe vágta, vagy Pezlár rádöbbent, hogy a közismerten ambiciózus asszony, akit magyar tanácsadójaként foglalkoztatott, túllihegve szerepét és túlhajszolva ügyemet, őt hozta kellemetlen helyzetbe, amelyből most már csak nehezen tud presztízsvesztés nélkül kimászni, s leszedhette róla a keresztvizet.

Pezlár válasza így szól:

   

   

Pozsony, 1987. 6. 18.

     

Tisztelt Koncsol elvtárs,

nyugtázom 1987. 6. 11-én kelt levelének vételét. A problémakör, amelyet föltálalt benne, olyan tág, hogy némi időre van szükség véleményeinek megítéléséhez s a fölsorakoztatott tények vizsgálatához. Megkérem ezért az illetékes elvtársakat, hogy leveléről nyilvánítsanak véleményt.

Kár, hogy levele nem tartalmaz semmilyen javaslatot kulturális életünk irányító gépezetének javítására és pártunk, valamint szocialista államunk nemzetiségi politikájának tökéletesítésére a CSKP XVII. kongresszusának programja és az SZKP kongresszusának e területet érintő határozata értelmében. Ha lennének ilyen átgondolt javaslatai, kérem, gyorsan küldje meg nekem őket.

Személy szerint meg tudom érteni levelének fájdalmas hangnemét. Nagyon gyakran találkozom vele művészeti frontunk képviselőinek leveleiben olyan esetekben is, amikor a bennük fölvetett problémáknak semmilyen nemzetiségi vonatkozása sincsen.

Néhány elvtársat, akiről Ön ír, személyesen ismerek, s úgy vélem, hogy a legteljesebb objektivitással kell őket értékelni, ahogyan a káderpolitika elvei megkövetelik. Nem lehet csak aszerint viszonyulni hozzájuk, amit Önnek vagy akár nekem is mondtak.

Nagyon sajnálom, hogy konkrétan nem írta meg, mivel járul hozzá könyve, amelyről ír, nemzeteink és nemzetiségeink közeledéséhez. Bizonyára elismeri, hogy nekem mint politikai dolgozónak fontos ez a nézőpont.

Ha Önt bármilyen sérelmek érték, örömmel hozzájárulok orvoslásukhoz. Nem lehet azonban úgy jóvátenni őket, hogy ártunk más elvtársaknak, akik beosztásuk címén ugyanúgy hordozzák a felelősséget.

Én is köszönöm az Ön bizalmát, amellyel hozzám fordult, és további sok sikert kívánok Önnek irodalmi munkájában és boldogságot magánéletében.

Ľ. Pezlár az SZKP KB titkára

   

A titkár itt elég puhán írt, csak viszontválaszomtól keményült meg a hangja, érezhetőleg elvesztette a türelmét, de feleletére reagálnom kellett. A folyam közepéig beúsztam, s innen már át kellett jutnom a túlsó partra. Pezlár megpendített néhány rosszul hangolt húrt, elsősorban azt, amelyik a nemzetek és nemzetiségek közelítését követelte rajtam, mintha politikus vagy publicista, nem pedig irodalomkritikus lettem volna, s erre figyelmeztetnem kellett, természetesen változatlanul az ő pártvezéri logikája mentén, amennyire a jó ízlés határai engedték s világszemléletemben elfért, az ő zsargonjuk néhány elemével, ha egyszer könyvemért sorompóba szálltam, s a háborúságot nem akartam elveszteni. A körülményeim adta lehetőségek szerint megírtam, és június 27-én postáztam Pezlárnak szánt második levelemet, amely így hangzik:

     

Pozsony, 1987. június 27.

Tisztelt Pezlár Elvtárs!

Válaszát köszönöm.

Természetesen nem óhajtok senki ellen retorziókat, isten ments, hogy bárkinek ártsak. Egyetértek Önnel, hogy az embereket objektíve, egész tevékenységük szerint kell megítélnünk. Ha levelem ellenkező értelemben csengett ki, sajnálom. Ez a benyomás csak úgy keletkezhetett, hogy személyes gondjaimról írtam, s emberek, nem az általam művelt dolgok okozták őket. Ön azonban világfájdalmat, szenvelgést emleget, ami a Dobos által fölemlített túlérzékenységemet idézi, ezért újra hát: hol a fájdalom és a világfájdalom határa? Engedjen meg egy analógiát: 1963 augusztusától Štrkovecen laktam, s a túlzsúfolt reggeli 34-esen egy sarmos fiatalasszony, aki nem kapaszkodott, egy kanyarban jobb lábam középső ujjára talált taposni. Magas sarkon járt, s nem kell kínjaimat részleteznem. Egy perc múlva, mihelyt az első, éles fájdalom csillapult, lélekben is megbocsátottam neki, őszintén mosolyogtam rá, de ez az ujjtiprás tartós, mondhatnám, örökletes nyomot, torzulást hagyott a körmömön, mely a szaru növekedési programjába is bejutott, állandó gondot okoz nekem, föl kellene keresnem egy sebészt, s újólag visszajön az ismeretlen, egyébként kedves hölggyel megélt pillanat emléke. Nem haragszom rá, beteg dolog volna, de mert olykor és rendszeresen hírt ad az emlék magáról, hozzá fűződő érzelmeim nem éppen barátiak, nem is lehetnek azok. Felelőtlenül viselkedett, a kanyarokat könnyedén fogta föl, nem gondolta végig közönye lehetséges következményeit. Világfájdalom? Csak fájdalom, mely visszavisszatér.

Ami az Ön megtisztelő és megható fölszólítását illeti, hogy ti. tegyek javaslatokat az irányítás tökéletesebbé tételére, félek, hogy csalódni fog bennem. Vannak ugyan ködös képzeteim, mint a köztársaság minden polgárának, a dolgok eszményi állásáról, de nem vagyok politikus, sem funkcionárius, sőt még csak szerkesztő sem, ezért minden politikai döntés vagy lépés csak harmad-negyedsorban, köztes elemek által érint, nincsenek információim, nem ismerem az embereket, a jog- és hatásköröket, sem a kormánygépezetet. De mégis, egyetlen dolgot talán javasolhatnék, amelyből konkrét döntések születhetnek: joggal és okkal várjuk el politikai vezetésünk lényegesen nagyobb bizalmát velünk szemben. Mintegy tíz esztendeje kísér bennünket egy érezhető, néha dagályokkal és apályokkal tarkított bizalmatlanság, amelynek több oka lehet, de nem szolgáltunk rá, tetteink, munkálkodásunk, létezésünk, múltunk és jelenünk az ellenkezőjét tanúsítják. Ezért merem javasolni Önnek, hogy türelmesen, bizalommal, megfelelő tágan és mélyen tanácskozzék a problémák napi bozótjában mozgó emberekkel, s akiket a politikai döntések közvetlenül érintenek, felelős, tájékozott és tapasztalt, politikai és szervezői érzékkel megáldott párttagokkal és pártonkívüliekkel, s vegye komolyan javaslataikat, megjegyzéseiket és bírálatukat. Ha első levelemből valamit általánosíthat, csak örülni fogok neki.

Tudjuk, a bizalmatlanság bizalmatlanságot provokál, főleg azért és azzal, hogy olyan, leginkább személyi döntéseket kezdeményez, amelyek intézményekre, emberekre, értékekre, társadalmi csoportokra, tehát eszményeinkre is ártalmasak lehetnek. Javasolnám, hogy az igazgatók és főszerkesztők kinevezése előtt tanácskozzék embereinkkel, akik a lehetséges jelölteket jól ismerik, s nagy valószínűséggel föl tudják mérni majdani ténykedésük minőségét. Mindenképpen képzett és bátor, szakmailag jól felkészült és jellemes emberekre van szükségünk, akik meghitten ismerik az általuk irányított területet, s a saját tizenegyükkel, nem pedig ellene játszanak, olyanokra, akik az Önök, politikusok egyenrangú partnerei lehetnek a problémák megvitatásában (ez végül az Önök érdeke is), s nem mállónak szét az Önök szúrós tekintete előtt, vagy az általuk nem értett probléma terhe alatt, s nekik ezért semmi egyéb nem marad, mint hogy a dolgot biztonságuk kedvéért eleve likvidálják. A Madách elmúlt időszakát éppen a problémák, emberek és értékek nagymérvű likvidálása jellemezte. A szerkesztők pontosan, időpontok szerint föl tudják Önnek sorolni az eseteket, számuk pedig nem kevés. A KB-re, a „följelentésekre" és „jelentésekre" való hivatkozással, amelyek állítólag oda érkeztek, a félelem, zűrzavar és különböző méltatlan beavatkozások légköre alakult ki, amely a kiadói munkához nem való.

Fölhozok Önnek egy példát, amely számunkra a legfájóbbak közül való. Az igazgató keményen fölmondott az Irodalmi Szemle két szerkesztőjének, a költő, műfordító és reményteli irodalomszervező Varga Imrének és Tóth Lászlónak, az ifjabb nemzedék legtehetségesebb tagjainak azzal az indoklással, hogy nincs felsőfokú képesítésük. Tény, hogy oklevelük nincs, három-négy szemeszter után elhagyták a kart, bár sikeresek voltak, s elismerem az igény alapvető jogosultságát, hogy a szerkesztők bírjanak diplomával, de kivételek is adódnak, s épp az irodalomban, ahol felülmúlhatatlan elődök sorakoznak föl Homérosztól s a Biblia szerzőitől Shakespeare-en át, mondjuk Smrekig, aki szintén elhagyta az evangélikus teológiát, mégis tudott ími, fordítani, sőt szerkeszteni és szervezni is. Magam mint kritikus és egy kicsit irodalomtörténész nagy reményeket fűztem Varga Imre indulásához, azt a majdani költőt láttam benne, aki lelkialkatával, játékosságával, derűjével, humorával, öniróniájával, lírája extra- és introvertált elemeinek egyensúlyával kivezeti irodalmunkat máig jellemző tragikus fekvéséből, ahol van, s új utak lehetőségét mutatja meg neki. Kettőjüknek egyéb konfliktusai is adódtak, megalázták őket, magánéletük is szerencsétlenül alakult, elmentek aztán Budapestre, s többé-kevésbé el is vesztek számunkra. Az elidegenülési folyamat kezdetén mindenképp a kiadó felmondása állt, s olyan ember küldte el őket, akinek a tőlük megkövetelt képesítése szintén hiányzik, jóllehet a hierarchiában magasabban, aránytalanul magasabban állt, mint ők.

Fokonként kiszorították irodalmi életünkből a komoly, társadalmi és történelmi alapozású kritikát, nem következmények nélkül. Semlegesítse Ön az élő szervezet bármely biokémiai reakcióját, s a test belepusztul. Ilyen reakció az irodalom „akcióira" a kritika, s elfojtásával vagy megnyomorításával a művészet oda jut, ahova a reakciójától megfosztott organizmus. Hiába figyelmeztettem egy-egy ilyen helyzetben támadóimat, akik hivatalból avatkoztak be, hogy az irodalom és a kritika nyilvános dolog, s eltérő véleményüket a klasszikus, bevált módon, nyilvánosan, újságban vagy folyóiratban, a nézetek ütköztetésével kellene kifejezniük. Már a Kiadói Főigazgatóság (SUTI) vezetőjének címzett, Tóth versével s a bírsággal kapcsolatos postámban figyelmeztettem, hogy ne vegyék tekintetbe a névteleneket, akikre a kiadó élén álló ember hivatkozik. (Nem tudom, indokoltan-e.) Ezzel kapcsolatban elmondok Önnek egy esetet, amelyet barátom és pályatársam, Gál Sándor adott elő egy utcai találkozásunkkor. Feküdt a kiadóban néhány nyomdára érett kézirata, de az igazgató elhárította őket azzal, hogy rá (Gálra) állítólag az illetékes magas helyre (helyekre?) névtelen levelek (vélemények?) futottak be. Gál, aki az Új Ifjúságnál kartársa volt, és jól ismeri az igazgatót, egy halk, rövid megjegyzéssel oldotta meg helyzetét: „Árpi, de hisz névtelen leveleket én is tudnék írni." Az igazgató azonmód besorolta kéziratát a tervbe, s meg is jelent. Szeget szeggel...? Milyen egyszerű ez, Kolumbusz tojása, s az igazság szerintem Gál oldalán van – de hova lettek a princípiumaink? Hova jutottunk, süllyedtünk egyetlen kiadónkkal, amelynek annyi szép, méltó feladata volt, van és marad? Ismét hangsúlyozom, nem ismerem jól a helyzetet, tekintse ezt csupán szóbeszédnek, de ha az egészet összerakom a magam valóságos tapasztalatával, nemigen kétlem, hogy a dolog így történt.

Végül a lehető legtömörebben arra a kérdésére szeretnék felelni, hogy mivel járulna hozzá könyvem nemzeteink és nemzetiségeink közeledéséhez. Előrebocsátom, hogy nem szeretem a transzparenseket; magamban, persze, mint minden ember, hordozom, de nem szívesen mutogatom őket. Talán a puritán, introvertált paraszti kálvinizmus lelki és kultikus légkörében folyt gyermekkorommal függ ez össze, mely nem ismer zászlókat, szenteket, képeket és ikonokat, de hiszem, hogy tetteim elég transzparensek. Ahogy már írtam Önnek, gyűjteményem mintegy tíz évig, s nem évfordulókra, nem is politikai, hanem irodalmi célzattal született, ahogy a kritika immanens törvényei megkövetelik. A közeledésért szervezőként, segítőként, műfordítóként és recenzensként dolgoztam és igyekszem tovább munkálkodni. Fölsorolom ténykedésem idei, voltaképp csak félévi gyümölcseit. 1. A Madáchban megjelentek V. Sabík irodalmi tanulmányai válogatásomban, lektori véleményem által. 2. Válogatásomban, lektori véleményem révén s az én tulajdonomat képező eredetiből, Wlachovský fordításában, a Tatrannál kijöttek Csáth Géza magyar klasszikus novellái. 3. Kiadták Tóth Árpád magyar költő általam válogatott verseit, lektori véleményem alapján, Kondrót fordításában. Megjegyzem, hogy az eredeti kötetet, amelyből a műfordító dolgozott, én vettem neki 1969 szeptemberében, közös szolgálati tartózkodásunk idején Budapesten emlék, baráti ajándék gyanánt a Váci utcai antikváriumban, s ha úgy kívánta, fordítás közben is segítségére voltam. 4. Három hete kaptam kézhez a jugoszláviai Vajdaság tragikusan elhunyt szlovák költőjének, Michal Babinkának általam válogatott és magyarra fordított, Madárcseresznye című gyermekverskötetét három példányban. A Forum nevű újvidéki magyar kiadó jelentette meg, s egyiküket, saját egyetlen példányomat mellékelem Önnek. Ez a Forum által kiadott harmadik ilyen munkám, s meg kell jegyeznem, hogy előre védekezzem a szokásos, lehető gyanúk ellen, hogy nem anyagi megfontolásból. Ezért a könyvért a kiadó, miután előre közölte velem, 72 ezer dinárt fizethetett, s az egész összeget a Tisza-parti Törökbecsén élő leányom részére küldettem el, míg az ő havi munkás jövedelme, épp a legutóbbi levelében közöltek szerint 140 ezer dinár, tehát műfordítói díjam kétszerese, s mindig ez a helyzet a jugoszláviai tiszteletdíjak körül. Csak azért művelem ezt, mert irodalmi missziót látok benne, természetes pozitív politikai velejárójával, éppen nemzeteink (nemzeteik) és a nemzetiségek közelítése révén.

Külföldi tartózkodásaink, mint látja, nem üdülő, nem is meddő utak. Kondrót megerősítheti Önnek, hogy műfordítóként máig a mi közös, 12 napos budapesti írószövetségi csereutunkból él (1969), vitathatatlanul termékeny kapcsolatom pedig a vajdasági magyarokkal és szlovákokkal annak a két őszi vajdasági írótábornak köszönhető, Kanizsán, ahol vendégeskedtem stb. Csak azt sajnálom, s vegye ezt, nagyon szépen kérem, egy lehetséges javaslat magjának, hogy jugoszláviai szlovák anyagaimat a mi magyarjaink nem olvashatják, mert a Madách, nem létezvén közös könyvkiadási egyezménye a Forummal, nem veszi át őket, jóllehet ez irányban Mélyföld c. antológiámmal kapcsolatban (Preliačina) hat éve nem kevés lépést tettem, sajnos, csak fél sikerrel. V. Šabík, aki mint a Főigazgatóság dolgozója szintén elkötelezte magát ez ügyben, megerősítheti a dolgot. (Az antológiát, amelyet pillanatnyilag nem mutathatok be Önnek, mert Sirácky doktornak adtam kölcsön, eredetileg a Madách részére ajánlottam föl, javaslatomnak még a szerkesztőségben kell lennie; Tőzsér mint vezető szerkesztő a már lefordított anyagon föllelkesült, Sziklay professzor pedig, akit épp tegnap temettek el Budapesten, lelkes kritikát írt róla a Nagyvilág c. folyóiratba.) A Forum határozottan a Madáchcsal közös könyvkiadást pártfogolná, tettek már rá néhány sikertelen kísérletet, Csáth Matkovraždáját (Anyagyilkosság) pedig, ahogy örömmel nyugtáztam, a Tatran az újvidéki Obzorral közösen adta ki. – Na és hasonló feladatok várnak rám, nemcsak Smrek, akit Önnek első levelemben említettem, hanem pl. a budapesti Nagyvilág lap kérése, hogy adjak nekik egy anyagot az újvidéki Víťazoslav Hronec verseiből, az újvidéki Híd felszólítása, sürgetőleg, hogy készítsek számukra egy exkluzív válogatást Viera Benková (Újvidék) lírájából s a budapesti Hungárián Studies szerkesztőjének levele, hogy recenzáljam Csáth Wlachovský fordításában kiadott Anyagyilkosságát.

Ennyit a nemzeteink és nemzetiségeink közeledését szolgáló gyakorlati munkámról. Két rövid dolgomat hozom fel Önnek, mely épp ebben a szellemben szól, sőt terjesztem Ön elé úgy, ahogy írtam és előadtam őket, illetve megjelentek: angolul és magyarul. (Másolatban akartam az anyagot elküldeni, de a xeroxgépek három helyen javításra szorultak, a negyedik pedig, a Fučík utcai – egyetlen működő – berendezés nem készít könyvekből kópiát. A dolog tegnap, pénteken történt.) Az első az a beszédem, amely a szlovén PEN-klub bledi konferenciáján hangzott el, a másik a vajdasági szlovákok lírájából készült Mélyföld (Preliačina) c. antológiám utószava. Bled után, amikor beszédem az újvidéki Nový životban – hibás fordításban – szlovákul megjelent, homályos szemrehányás ért a szöveg miatt, de senki sem tudta megmondani, miért. R. figyelmeztetett egy állítólag jelentéktelen botránykőre, neki úgymond Solovič elvtárs s egy KB-dolgozó jelzett valamit az utcán, maga sem tudta már pontosan, mit, de állítólag a bevezető részről volt szó. Utaznia kellett valahova, ha jól emlékszem, szabadságra, s ígérte, hogy visszatérése után kipuhatolja, miről is van szó, de aztán semmit sem mondott, talán kis semmi ügynek vélte, vagy megfeledkezett róla, nem tudom. Föltételeztem, hogy az újvidéki fordítónő valóban durva hibáján akadtak fenn, mindjárt Solovičhoz fordultam egy hosszú levélben, ahol igyekeztem megmagyarázni, miben különbözik a hiteles szöveg a szlovák fordítástól, s hogy mások tolmácsolásáért nem felelek, de választ nem kaptam. Pár hónap múlva az íróklub ruhatárában Chmelbe botlottam, aki odavetette, hogy beszédemmel, pontosabban a végén elhangzott javaslatommal kapcsolatban a szövetségi diplomácia keretei közt kellett valamit rendbe tennie. Szaladt, s a részletekre nem futotta idejéből, azóta sem találkoztunk, így aztán csak sejthetem, miről lehetett szó. A névtelen véleményből, mely kéziratom útját elvágta, ámulatomra úgy tért vissza a dolog, hogy vétettem, mert állítólag (a névtelen szerint) javasoltam a PEN-klubnak, hogy hívjon össze egy konferenciát a mi – és kizárólag a mi (itteni magyar nemzetiségi) irodalmunk problémáinak megtárgyalására.

A valóság természetesen, ahogy erről hiteles szövegemből Ön is meggyőződhet, egészen más. Nem ismerem a kulturális diplomácia szabályait, ezért kerülhetettsor sajnálatos javaslatomra, amelyhez mint később, azt hiszem, a Szövetségben dolgozó Peitlová vagy Duba kifejtette, nem volt fölhatalmazásom, hogy ti. az elemzésemben fölsorolt tényekre tekintve a szlovén PEN-klub, amely egy több nemzetű és nemzetiségű államban élő, több szomszédos országnak nemzetiséget adó nemzet több nemzetiségű szervezete, ezért maga is naponta együtt él ezzel a problémakörrel, hogy tehát a PEN-klub sorolja be a nemzetiségi irodalmak problémáit pozitív, építő programjaiba stb. Kifejezetten valamennyi nemzetiségi és kisebbségi irodalomról szólok, mi több, a szövegben kétszer is mindig többes szám harmadik személyben – s nemcsak az angol nyelvtan, hanem kiselőadásom szelleme is egyértelmű. Először: „There are developing totally new and surprising forms of coexistence with mutual mediation of cultural values and International P.E.N. should pay attention to this process and to the literatures ofnational minorities at all." Másodszor: „...to take charge ofthe problems ofminority literatures, put them into its positive, constructive programmes..." Tehát még egyszer: nem a mi írásbeliségünk, hanem minden nemzetiségi irodalom problémáit, amelyeket (persze nem mindet, mert az egy lexikon szócikke lehetne) ráadásul kifejezetten is fölsorolok. A névtelen szememre veti, hogy megfeledkeztem Szövetségünk ukrán tagjairól. Így hát vagy nem olvasta előadásomat, vagy olvasta, de más célokat követett, én ugyanis nemcsak a magunk, hanem a Vajdaság ukránjait is bevontam katalógusomba („Ukrainians and Russniaks in Czechoslovakia and Yugoslavia..."). Úgy vélem, az ilyen játékbíró diszkvalifikálja magát, s nem kellene hasonló feladatokat kapnia; az erkölcstelen kritika megengedhetetlen, de a gondolati és nyelvi színvonalat nélkülöző bírálat ugyancsak. Ebből a véleményből minden fölsorolt komponens hiányzik, sőt aláírása sincs – s ez a kritikai semmi döntött a sorsomról.

Maximális, őszintén konstruktív szellemben, a szocialista országok nemzetiségi politikájának és kulturális vívmányainak fenntartás nélküli elismerésével írok a nemzetiségi irodalmakról, részletesen és nagy elismeréssel beszélek a vajdasági szlovákokról,[2] szellemi életükről, említem magyar antológiájukat, mely épp abban a hónapban, fordításomban jelent meg, bár a kötelező szerénység nem hagyta, hogy magamat említsem, nem is lett volna lényeges, majd a nemzetiségi irodalmak nagy szellemi energiájáról és lehetőségeiről ejtek szót („...and potentially and effectively they are a vast spiritual strength and possibility"). Sőt a nemzetiségi helyzet előnyeiről szólok ebben a két mondatban: „Of course, national minority situation offers great possibilities. Ist members live in two or even more cultures and their peculiar colours enrich the spectrum of their own national culture as a whole." Említem a nemzetek és nemzetiségek együttélésének egészen új és meglepő formáit a kulturális értékek szüntelen közvetítésével, és – mondom – épp e problémakörnek szentelhetné figyelmét a PEN-klub. (A pontos idézet odafönt.) Megfogalmazom véleményemet a szóban forgó irodalmak esztétikai szuverenitásáról, mondván, hogy maga a nemzetiségi irodalom nem híd, mert az ő szerepe is a kifejezés meg az önkifejezés mint a művészet elsődleges küldetése, jóllehet maguk a nemzetiségi csoportok nem kis szerepet kell játsszanak egy új, háborúktól mentes Európa kovászaiként, s hogy ennek a politikai küldetésüknek nincs alternatívája. („They are not, as great many people believe it, bridges between cultures, because not mediation, but expression and self expression are the primary functions of art, nevertheless these groups can play – and indeed they play – a great role as ferments of a new Europe. As the détente in world politics, neither this conception of coexistence has any alternative.") – Stb. Vázoltam persze a mai helyzet kialakulását, a történelmi kataklizmákat, amelyekben az új nemzetállamok s velük a mai nemzetiségi csoportok létrejöttek a család s az egyén életére gyakorolt hatásukkal, de épp ezek alapvetőek az irodalom születésében, s a dolog a mi közös múltunkhoz és dialektikájához tartozik, mint a történelem előtti kortól a tegnapi napig terjedőleg minden történelmi korszak, s velük együtt állandó érdeklődésünk tárgyát kell képezzék, mert mai igazunk csak velük együtt teljes, ígéretes, fejlődésünk világosan látható és valóban távlatos. Névtelenem mindezt nem mutatja meg jelentésében, de önkéntelenül dokumentálja irodalmi illetéktelenségét, mert még a helyesírást sem tudja. (Képzelje el, hogy egy ember, aki összekeveri a számtani jeleket, dönthetne egy magasabb matematikai tanulmány, sőt egy egész könyv és szerzője jövőjéről.) Nem gondolom, hogy ezért a szövegemért szégyenkeznem kellene, a szlovák fordítás hibájáról pedig nem tehetek.

A Nový život kérdéses számát éppen köttetem, nem idézhetem hát az első mondatot, csak megközelítőleg tudom, de biztosan megszerzi Önnek valaki, hogy az angol „can" módbeli segédige (képes, bír a szükséges belső adottságokkal) olyanféle szlovák alakban szerepel, hogy „akinek megengedték" (ktorému bolo dovolené). Ezt nem mondtam, le sem írtam, konferenciánk dokumentumainak első oldalán van egy rövid francia előszó, amelyben a kiadó leírja, hogy a szövegeket úgy közölték, ahogy a magnószalagra kerültek („basé sur la transcription de bandes magnétiques..."), hanem ellenkezőleg, egész finoman, nem durván, hanem csak egy nyelvtani alakkal azt akartam érzékeltetni, hogy én vagyok az első, aki részt vehet egy irodalmi tárgyú nemzetközi konferencián, ahol angolul és franciául beszélnek, mert irodalomkritikus és műfordító vagyok, többé-kevésbé kiismerem magam ezekben a tárgyalási nyelvekben, s megvan hozzá az életkorom, tehát a tapasztalatom is. Ez minden. Nem azt mondtam, hogy „may be present and speak" (szabad részt vennie és beszélnie), vagy „who is allowed to be present" (akinek megengedték, hogy részt vegyen). Több mint öt év telt el az óta a május óta, s nekem még mindig magyarázkodnom, védekeznem kell, ezúttal Ön (s ki mindenki) előtt, mert annak alapján, amit nem mondtam, elfektettek. Van-e egyáltalán értelme, hogy töprengjek, írjak, beszéljek, dolgozzam, a lelkem tegyem ki? Nem megalázó, kimerítő, lehangoló, gyilkos és öngyilkos dolog-e ez? Nem akartam visszatérni az ügyhöz, később senkihez sem fordultam, nyugalmat akartam és akarok végre mindentől, lemondtam a könyvről és az írásról, két éve semmit sem írtam, nem is fogok, nem akarom többé kitenni magam hasonló inzultusoknak, fák mögül lövöldöző lesipuskásoknak, kétes egzisztenciák konspirálgatásának művek és szerzőik ellen, akikkel szemben egész irodalmunk, kritikánk, szakmai nyilvánosságunk, a pártcsoport, az írószekció fegyvertelen. Egyetlen életem van, amely gyorsan rövidül, nyugodtan és biztonságban akarok élni, bár az ember sohasem tudja, lehet, hogy egy névtelen holnap anya- vagy apagyilkossággal vádol meg, s hogy kocsit loptam, s kezdődik az egész játék elölről. Bírálóim elől sohasem tértem ki, hálás voltam nekik, a harminc év alatt számtalan konzultációt éltem meg, bármelyik újság-, folyóirat- és kiadói szerkesztő igazolhatja, Dubával az élen, akivel a nyomda előtt egész kéziratomat mintegy ötven oldalanként még egyszer átfésültük, s okos javaslataikat elfogadtam. Egyszerűen nem akartam az ügyemmel tovább foglalkozni, de két hete mégiscsak kimondtam Önnek az „ A"-t, s immár az egész ábécét végig kell mondanom, bár mérhetetlenül nyomaszt. Feladatom bonyolult, mert Ön nyilván nem tud magyarul, s nem figyeli, nem figyelheti irodalmunkat, nem is az Ön kötelessége, Ön a szemét nem részletekre élesíti, én pedig az ország szellemi életének csak egy paránya vagyok. Ráadásul azzal, hogy üggyé váltam, kéziratom mérték fölötti fontosságot nyert, persze alaptalanul, mert az irodalmi közvélemény kíváncsiságát fölkorbácsolta, pikáns királyi öltözetről beszélnek, holott az egész ügy egyetlen pikantériája, hogy a király meztelen. Pontosan olyan, amilyenné anyja szülte, nem több, nem kevesebb – s az, hogy a király megjelenik, kacajt és általános kiábrándulást szül. Leginkább mégis egész irodalmunk jövőjéért szólamlok föl, ezért bocsátkozom esetem mikroszkopikus elemzésébe. Gondolom, a tágabb kapcsolódások egyértelműek.

Láthatja, pontosan azt mondtam, amit a politikai terminológiában a nemzetek és nemzetiségek közeledésének nevezünk, s azt is cselekszem. Csakhogy ezt a fogalmat a filozófia, a szociológia, a néprajz, a teológia, a nemzetközi munkamegosztás, a kereskedelem, az egyén napi, apró tényekből álló életének, a művészet, sőt a zene – s az irodalmi esszé nyelvére is lefordíthatjuk. Én ott az adott, a vendéglátóim által meghatározott témához szóltam hozzá, s mindenféle országok íróihoz beszéltem, írókhoz és olvasókhoz, akik a problémakörről mindent tudnak, nem szólhattam tehát politikusként, aki nem vagyok, hanem hitelesen, hihetően csak az irodalom embereként, aki többé-kevésbé mégiscsak vagyok, az esszé nyelvén. Nem tehetek róla, hogy azok, akik szövegem, sőt annak hibás fordítása alapján kitaszítottak, nem ismerik ezt a nyelvet, csak azokra a szavakra rezonálnak, amelyek a napi sajtóból tudatuk felületén zsonganak, s nem a lényegre, a szellemre és a számtalan módon, a szinonimák kimeríthetetlen tömegével kifejezhető fogalmakra. Miért tették hát közzé beszédemet a szlovének, akik együtt élnek a problémával, angolul és szlovénül, s a szerbek, akik szintén ezzel a számukra pillanatnyilag nagyon is forró kérdéskörrel élnek, a Knjizsevnoszt c. belgrádi folyóiratban szerbhorvátul, s miért foglalkozott vele részletesen a Népszabadságban Rónai Mihály András magyar író, aki szintén ott volt és beszélt, s rendkívül érzékeny mindenekelőtt a magyar nacionalizmus és rasszizmus minden jelére, egész élete az ellenük vívott harc jegyében telik, a két háború közti szakaszban is, családját a magyar fasiszták a háború végén kiirtották, s ő volt Szálasi közvádlója – s közzétette Duba, aki szintén nem nacionalista, s nem érzéketlen ideológiánkra, az Irodalmi Szemlében. (Később, amikor ellenem ez a különös hajsza elindult, azt mondta, hogy szerinte méltón képviseltem Bledben irodalmunkat, és sajnálja, hogy nem tud megmenteni.) Nem tudom, ki véli úgy, hogy a szlovén és szerb szerkesztők beszédem közlésével egymás ellen akarták volna fordítani nemzeteiket és nemzetiségeiket.

Bleden jártam hát, fölvetették a hármasegy problémát ennek a kérdésnek alakjában: Mi az irodalom – harc-e, játék vagy kaland? Nem akartam kitérni a probléma elől, előadtam és megokoltam véleményemet irodalmunk és általános tapasztalatunk felől úgy, ahogy a problémát látom, a kaotikus háborús múlttal, amikor a viszály almája voltunk, a jelen pozitív mérlegével s a jövő derűs víziójával. Kisesszémben mindez pontosan olvasható. Hronecnak, a Nový život főszerkesztőjének megtetszett beszédem, már azért is, mert úgymond én vagyok az első, aki róluk egy világfórumon s mindjárt jó adag elismeréssel nyilatkozott, s közzétette szövegemet szlovákul. (Sajnos, fordítói hibákkal, amelyekről nem tehetek.) Én aztán az Irodalmi Szemlében közzétettem Elli Peonidou ciprusi görög költőnő és Algimantas Bučys litván író beszédét fordításomban, s javasoltam a Mladé letának az akkori főszerkesztő, Klaučo elvtárs révén, hogy adják ki a ciprusi asszony metaforikus ifjúsági vagy gyermekkönyvét. A regény két év múlva Braček, sestrička a Čierna rieka címmel meg is jelent (1984). Ezt is a nemzetek és nemzetiségek közelítésének szellemében tettem. Egyébként a mese Ciprus tragikus kettészakításáról s arról a reményről szól, hogy egyszer mégis sikerül országukat újraegyesíteni. Amikor a nemzetiségek és nemzetek együttélésének egészen új és meglepő formáiról s kulturális értékeik közvetítésének mindenféle változatairól beszéltem („totally new and surprising forms of coexistence with mutual mediation of cultural values"), éppen ilyen vállalkozásainkra gondoltam; nem kevés az, amit tudok róluk.

Egyúttal mellékelem Valentin Polanšek ausztriai szlovén írónak, a szlovén és az osztrák PEN-klub tagjának beszédét; azt mondja el benne, hogy ők már három éve szerveznek esztendőnként nemzetiségi írótalálkozókat, pontosan javaslatom szellemében. Ezek után nyilván a mi magyar, lengyel, ukrán íróinkat is meghívták, s ebben az ügyben kellett Chmelnek tagadólag beavatkoznia. (Ismétlem, nem tudom pontosan, csak sejtem, azóta nem találkoztunk.) A szlovén kolléga francia nyelvű felszólalása a mellékelt füzet 125. oldalán olvasható, s őszintén bevallom Önnek, kár, hogy magyarjaink, sem az ukránok vagy a lengyelek nem járhatnak, mondjuk, Karintiába. El tudnám ott képzelni Zalabait, Grendelt, Ballát (angolt tanultak), Cselényit (két évig Párizsban élt, elvégezte a Sorbonne négyszemeszteres tanítói tanfolyamát, s tud – remélem, még nem felejtett el – franciául), mind értik a szláv nyelveket, rálátnak a világra, van életkoruk, tapasztalatuk, elértek valamit, az angolosok kiismerik magukat a germanisztikában, kettejük párttag – miért ne mehetnének hát oda? Azok az írók ott biztosan nem határrevíziós terveket szövögetnek. Duba magas színvonalon képviselhetne bennünket, tolmácsokat mindig, mindenhol talál az ember, vagy Dobos és Rácz is – több ilyen találkozóra is vannak embereink, s nőnek az újak, íróinknak pedig hiányzik a világban való mozgás esélye, irodalmunk részvétele a nemzetközi fórumokon s a tapasztalatok. A helyzetből aztán kisebbrendűségi érzés lesz, és nem is kicsi. Javaslatom forma szerint nem volt diplomatikus, de tartalmáért nem kell szégyenkeznem.

Hasonló sorsra jutott antológiám utószava. Hronec fordíttatta le a Nový životba, itthon, Pozsonyban pedig a tolmácshibák alapján vádolni kezdtek. Ha jól emlékszem, két kifogás merült föl. Arról írok, hogy első kanizsai utam előtt, szlovákiai tájékoztatómra hallgatva nem raktam a poggyászomba szövegeimet, amelyekből olvashattam, s mint tüstént kiviláglott, olvasnom kellett volna a közönségnek.

„Szlovákiai tájékoztatóim hibájáról" írok, s ezt a fordítónő „szlovák tájékoztatóim"-ként adta vissza. Egy másik részlet: arról beszélek, hogy ültünk a hallgatóság előtt, s mindenkinek volt felolvasható szövege, csak nekem nem, s a hosszú asztal jobb sarkán ültem, a sor végén, mint az egész műsor poénja, ráadásul a vajdasági televízió az egész találkozót közvetítette. Vagyis nem kapcsolódhattam a számos országból jött kollégák egyenértékű partnereként a dialógusba – s ezt nevezik angolul és nemzetköziül „outsider"–ságnak. „Ez mentett meg mégis, ez a poénhelyzet; ennek a többszörös outsider voltomnak köszönhető, hogy ma a vajdasági szlovák lírát tolmácsolom." A fordítónő kihagyta a szlovák szövegből a mutató névmást, s ezzel akaratlanul azt a benyomást keltette, hogy alapvetően outsidemak tekintem magam. A hibás fordítással azzá nyilvánítottak, aki nem vagyok, az utószót a könyvből való kidobásra ítélték, majd a könyvet is a kiadói tervből – s így igazi outsidert csináltak belőlem. És újfent: nem számít a gesztus, a tett, az áldozat, a munka, a nekik és nekünk tett szolgálat, a más kultúrának szóló tisztelet, nem számít az ember kiállása, szelleme, csak a kissé hanyag fordítónő munkájának gyümölcse, amiről szerzőként nem tehetek. De az sem számít, csak a cél, kimondom Önnek egyértelműen, az aljas cél, hogy mint írót megsemmisítsenek, lehetetlenné tegyenek. Mindenek ellenére ezt a szövegemet is a nemzeteink és nemzetiségeink közelítéséhez való tiszta, bár csupán szerény hozzájárulásomnak, ösztönzésemnek tartom.

Ez nagyjából az Ön kérdésére adott feleletem.

Nem azért lettem annak idején szabadúszóvá, hogy meggazdagodjam. Tudtam, anyagiakban mi vár rám, de feleségemmel azt is tudtuk, hogy beérjük vele. Nagyjából így gondolkodtam: jó szerkesztőink már vannak, három lovon nem ülhetek, nem vagyok akrobata, de érzem, hogy van még bennem valami, s recenzióimmal, kritikáimmal, lektori véleményeimmel, zsűrizéseimmel, fordításaimmal, antológiáimmal, elő- és utószóimmal, monográfiáimmal, irodalomtörténetemmel és szótárammal használni akartam. Az a 60 oldalas utószó, amely könyvemben hatéves késéssel egy további, 25 oldalas esszé kíséretében megjelent, csak előkészületül szolgált tervezett irodalomtörténetemhez. Megírásához később újabb határozott lépést tettem, amikor a Maďarská literatúra v ČSSR című, a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének védőpajzsa alatt megjelent kiadványba Dr. Rosenbaum megbízásából megírtam háború utáni költészetünk aránylag egységes történetét. A mű a Slovenský spisovatel'nál jelent meg 1983-ban. Bocsásson meg, ha mindig újabb adatokkal terhelem, de a dolog bonyolult, nagyon sokat dolgoztam, s képzettársításaimra kell hagyatkoznom, levélszerkesztésre nem futja időmből.

Ugyanúgy állok most is, mint tizenhárom esztendeje voltam. Fordításokat, szótárt, recenziókat, monográfiákat és irodalomtörténetet mások is írhatnak, én már ilyen szerencsejátékokba nem szállok be. Van vagy kétszáz bölcsész diplomásunk, legalább ugyanannyi magyarosunk a nyitrai főiskoláról, jöjjenek, folytassák. Vannak azonban dolgok, amiket csak én fejezhetek be. Ez az én legsajátabb munkám, a vajdasági szlovákok fordítása és Diósförgepatony múltja Kisfaludéval. Ami az utóbbit illeti, remélem, senki sem ragasztja rá a nacionalizmus, revizionizmus, irredentizmus, klerikalizmus és egyebek bélyegét. Szeretném, ha örökbe fogadott falum mintául szolgálna minden cseh, szlovák, ukrán, lengyel, magyar településnek. Van jelenük, bíznak a jövőben, ismerjék hát meg a múltjukat is, amelyről eddig semmi foghatót nem tudtak.

Befejezem, Pezlár elvtárs. Hétfő délután van, levelemet szombaton kezdtem írni, de közben fölhívott a lányom Jugoszláviából s a sógorom Fülekről, hogy vasárnap este érkeznek. Összesen heten jöttek, s érkezésük, mely vidám volt, összekuszálta terveimet; tegnap este szerettem volna elküldeni Önnek, hogy végre az egész ügyet lezárjam. A ljubljanai könyvecskét mellékelem, a másik kettőt, Babinka gyermeklíráját s az előszómmal ellátott vajdasági antológiát külön adom föl. Csak arra kérem, hogy elolvasásuk után küldje nekem vissza őket. Ha új példányt kapok vajdasági fordításaimból, elküldöm Önnek emlékül, s remélem, kellemesebb élményt nyújt majd, mint ez a levelezés, amelyet (kétéves hallgatásom és passzivitásom a bizonyítéka) irodalmunk és kapcsolataink, a légkör, a bizalom jobbítása érdekében indítottam el.

Köszönöm figyelmét és türelmét, jó egészséget, munkakedvet és erőt, sok sikert és a végzett munkából eredő örömöt kívánok Önnek:

K. L.

 

Második levelemet június 27-én írtam, s Pezlár két hét múlva, július 13-án válaszolt. Levele így szól:

   

Tisztelt K. elvtárs,

nyugtázom 1987. 6. 27-én kelt levelét.

A Nemzedékem útjain (Cesty a smery) c. könyvét illető teljes anyagot áttanulmányoztam.

Sem magam, sem az állásfoglalásra megkért elvtársak semmi hibát sem találtunk a Madách Kiadó eljárásában. Hatáskörében a kiadó 1986. április 15-én megkérte Önt, hogy igazítson kéziratán. Ön 1986. április 15-én közölte, hogy a kéréssel nem ért egyet.

A világ minden kiadójának jogában áll, hogy a szerzőtől kézirata megváltoztatását kérje. A szerző nem köteles egyetérteni, s a kiadó nem köteles a javasolt könyv kinyomtatására.

Mint tudja, a kiadók tevékenységét társadalmunk vezető ereje, a kommunista párt és a szocialista állam alapvető programlevelei irányítják. Ebben az összefüggésben mint politikai dolgozó nem tudok nem utalni Szlovákia Kommunista Pártjának 1986.

márciusi kongresszusára, amely követeli, hogy „céltudatosan növeljük büszkeségünket azokra a sikerekre, amelyeket a csehek, szlovákok és a többi nemzetiség kölcsönös segítségével és testvéri együttműködésével értünk el, büszkeségünket szocialista rendszerünk előnyeire, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság jó nevére a világban..."

Az SZKP KB jelentése ugyanakkor leszögezi: „E célokat szem előtt tartva határozottan föllépünk minden kísérlet ellen, mely mesterségesen kihívja és fölveti a nemzetiségi kapcsolatok olyan kérdéseit, amelyek nemzeteinket és nemzetiségeinket a múltban elválasztották, s amelyeket a szocializmus építése során már sikeresen megoldottunk."

Ezért kértem Önt mint politikai dolgozó, hogy magyarázza meg, miként járul hozzá műve e feladatok teljesítéséhez. Sajnos, ezt a kiadóban fekvő írott anyagokból sem állapíthattam meg.

Hadd jegyezzem meg ezzel kapcsolatban, hogy a nemzetek és nemzetiségek fejlődésének és közeledésének kérdését tudományos irodalmunkban elég részletesen földolgozták.

Biztosítom Önt, hogy a párt- és állami szervek politikáját nem névtelenek, hanem a kongresszusok által jóváhagyott programlevelek alapozzák meg.

Megjegyzem, szigorúan ügyelünk arra, hogy ne jelenjenek meg nálunk művek és cikkek, amelyek csorbíthatnák nemzeteink és nemzetiségeink együttélését. Minden akció reakciót szül. Arról kell írni, ami szilárdítja a kölcsönös együttélést, elmélyíti a bizalmat, s növeli a kölcsönös megértést és együttműködést.

Önnek jogában áll, hogy egyénileg értékelje a Madách Kiadó vezetésének munkáját. De az az értékelés dönt, amelyet az arra hivatott szervek – a Kiadói Főigazgatóság és az SZSZK Művelődési Minisztériuma készít.

Azt ajánlom hát, hogy fogadja el a kiadó igényeit, amelyek a társadalom érdekeiből s a CSKP XVII. kongresszusának, az SZKP kongresszusának határozata által kitűzött feladatokból erednek. Gondolom, hogy a két érdekelt fél jóakaratával a probléma ilyen megoldása elfogadható.

Köszönöm bizalmát, amellyel hozzám fordult.

Ismét emlékeztetem azonban, hogy nem irodalomkritikus, hanem politikai dolgozó és állami tisztségviselő vagyok.

Elvtársi üdvözlettel

Ľ. Pezlár az SZKP KB titkára

   

   

Telt az idő, megtudtam, hogy a titkár telefonált Dubának, aki a kéziratból kiszűrte azt az anyagot, amellyel politikailag legilletékesebb bírálóimnak nem sok baja volt, az oldalakat újraszámozták, s a könyvet újabb konzultációk árán visszaküldték a nyomdába. Az illem úgy kívánta, hogy Pezlárnak köszönetet mondjak ügyem részleges rendezéséért, de most sem hagyhattam szó nélkül fenti levelének néhány kitételét. Hosszas töprengés után, amelyet válaszom keltének időpontja is elárul, az alábbi postát kapta tőlem:

   

Pozsony, 1988. február 2.

Tisztelt Pezlár Elvtárs!

Nemrég tudtam meg, hogy kéziratom december végétől ismét a (túrócszent)-mártoni nyomdában van, mi több, azzal a tanulmányommal kiegészítve, amelyet az eredeti változatba be sem soroltam. Köszönöm megértését és segítségét.

Nem óhajtok szüntelenül vitázni, de a mindnyájunk által keresett igazság s a fogalmak tisztasága érdekében el kell árulnom, hogy Önt a kiadó eljárásáról ismét pontatlanul tájékoztatták. A Madách, konkrétan a főszerkesztő, Duba Gyula 1986 áprilisában kelt levele szerint ugyanis nem a problematizált, szerződésbe foglalt kézirat módosításáról, vagyis valódi kompromisszumról, hanem műveimből a Csehszlovákiai magyar írók sorozatba általa javasolt válogatásról, tehát egy merőben új, más jellegű könyvről volt szó, amelyre ismét szerződnünk kellett volna. 1986. április 14-én kelt válaszomban tehát a javasolt válogatással, vagyis egy új jogi aktussal, s nem a régi keretében kötendő kompromisszummal való egyet nem értésemet fejeztem ki és indokoltam meg részletesen. Ellenkezőleg, a kompromisszumokra mindig, mindjárt a kezdetektől nyitva álltam. Már időközben megszerkesztett és sajtó alá készített munkám első nyomdába küldése előtt, a főszerkesztő javaslatára egy rövid, két-három perces mérlegelés után egy egész tanulmányciklust kiengedtem belőle azzal, hogy ez az anyag (Duba szerint) egy további könyvem magját képezheti – s ráálltam, noha mint szabadúszó sokat veszítettem vele jogdíjamból. Sőt a kézirat szerkezeti átépítésébe is belementem, a könyv állítólagos szorosabb egységéért, noha később Duba sajnálta ezeket a beavatkozásokat, mert a könyv a kiemelt kéziratok hiányában sebezhetőbbé vált. Az érthető, artikulált kompromisszumokra munkám visszavonása után is készen álltam; igazolja ezt Önnek az egész szerkesztőség, Dubával az élen, de az a tény is, hogy kéziratom az akkori kompromisszumok során kialakult szövegével tért vissza a nyomdába. Ezzel a problémával függ össze a kiadó joga, hogy kiadja-e vagy se ezt-azt a kéziratot. Magam tizenegy évig dolgoztam redakciókban felelős szerkesztőként, további tíz évet lektorként és harminc évet szerzőként (műfordítóként), tudom hát, mit lehet és szabad vagy tilos tennie egy kiadónak. Ahogy kéziratommal a Madách bánt, azzal az összes szabályokat és előírásokat ignorálta, s tovább fokozta a szerkesztői és gazdasági zűrzavart. A kézirattal végzett munkának megvannak a rég kidolgozott és törvényileg kodifikált lépései, amelyeket mindkét szerződő félnek tisztelnie kell.

Ön az SZKP KB jelentéséből s az 1986. márciusi kongresszus határozatából idéz, s nem tudom nem örömmel nyugtázni, hogy mindig ezek az eszmék és program vezéreltek, s nem az ellenkezőjük. Engedje meg, hogy ne térjek ismét vissza az úgyis túlontúl terjedelmes leveleimben fölhozott tényekre, de kimondom deklaratíve: mindenhol és minden adódó alkalommal állítottam, hogy a szocializmusért, az összes nemzetek, nemzetiségek és fajok testvériségéért, hogy a nacionalizmus ellen érzek, mert minimum nevetségesnek és primitívnek, kulturálisan és civilizatórikusan abszolúte tévesnek, politikailag károsnak és latensen pusztítónak, mi több, gyilkosnak látom, hogy meg vagyok győződve szocialista rendszerünk erényeiről, s hogy sohasem ejtettem foltot a Csehszlovák Szocialista Köztársaság jó hírén sem itt, sem a világban. Szocializmusunk és demokráciánk pillanatnyi állapotát illető nézeteimet már vázoltam Önnek, s örülök, hogy harmonizálnak a CSKP legújabb programjával, ahogy azt kifejezetten előre is láttam, s igazolja mindig vallott meggyőződésemet, hogy nem Önök ellen vagyok, hanem ellenkezőleg. Kritikáim, recenzióim, elemzéseim és első, bátortalan kísérleteim, hogy irodalmunk történetét szintetizáljam, nem azért készültek, hogy „mesterségesen kihívják és fölvessék a nemzetiségi kapcsolatok olyan kérdéseit, amelyek nemzeteinket és nemzetiségeinket a múltban elválasztották, s amelyeket a szocializmus építése során már sikeresen megoldottunk"; én ugyanis nem politikus vagy publicista, hanem az irodalom kritikusa és történésze voltam, aki – sajnos, ezt a megértés némi reményével újólag hangsúlyoznom kell – nem kerülheti meg az irodalom tényeit, s nem lehet, hogy ne szembesítse őket a történelmi-társadalmi talajjal, amelyből kinőttek. Azonkívül minden párt, állam, társadalmi intézmény vagy személy megéli a tévedések és hibák kockázatát, ez sorsunk fájó, de természetes kísérője, ezek a tévedések önmagukban semmit és senkit nem kompromittálnak, amennyiben adott a tévedések és hibák nyílt kritikájának esélye; ellenkezőleg, a bírálhatóság mérhetetlenül fokozza az azt biztosító és kodifikáló személyek és intézmények tekintélyét. Soha egy szóval sem támadtam a CSKP nemzetiségi politikáját, mert lényegében helyesnek és sikeresnek tartom, süket és vak volnék, ha nem látnám eredményeit éppen a faluban, ahol dolgozom, a községben, ahol élni akarnak és tudnak a lehetőségekkel, amelyeket kínál nekünk, ráadásul kifogásolt dolgaimban nem a CSKP vagy az SZKP nemzetiségi politikáját bírálom, hanem a háború utáni polgári koalíció tetteit, amelyekről kétségtelenül sok bíráló szó esett, de nem kell prófétának lennem, hogy megjósoljam, hogy továbbra is írni fognak róluk itt és szerte a világban, hogy a világ történetírása folyton vissza fog rájuk térni, ahogy visszatér Görögország, Róma, a történelmi Magyarország, Nagy-Britannia, Oroszország, a Szovjetunió legkülönbözőbb történelmi problémáihoz, és így tovább, végképp nem azzal a céllal, hogy mondjuk a török invázió és 150 éves igájuk címén gyűlöletet keltsen a mai Törökország vagy a Habsburgok történelmi tévedései és bűnei miatt az akkori vagy mai Ausztria népe ellen. Ahogy már részletesen dokumentáltam Önnek, a cseh és szlovák népet, nyelvét és kultúráját a magamé gyanánt kezelem, e két irodalom közvetítésére tiszta életidőm tíztizenöt esztendejét áldoztam oda, legtermékenyebb időszakában, saját műveim rovására, s ezt mindenkinek, aki fölöttem pálcát akar törni, meg kell fontolnia. Én nem írtam „arról, ami szilárdítja a kölcsönös együttélést, elmélyíti a bizalmat, s növeli a kölcsönös megértést és együttműködést", hogy az Ön leveléből idézzek, hanem pontosan ebben a szellemben cselekedtem. A véremben van, családom kezdett errefelé kormányozni.

Sajnos, mindezek ellenére olyan híreket kapok, hogy emberek különböző helyeken nyíltan mint nacionalistát, sovinisztát, sőt – horribile dictu – a magyar irredentizmus hívét, tehát a Csehszlovák Szocialista Köztársaság egységére szélsőségesen veszélyes embert definiálnak. A mocsok, amellyel némelyek bemázoltak, különleges, nehezen lemosható anyagból készült. Nem akarok ezek ellen a rágalmak ellen harcolni, nem is tehetem, csak ez alól a furcsa máz alól halkan és még egyszer elmondom, hogy sem hazám egységére, sem a szocializmusra sem szóban, sem írásban legálisan vagy illegálisan nem támadtam, nem is kívánok támadni. Csak élni és dolgozni akarok továbbra is, mint eddig, nyugalomban és csöndben, s furcsállom, hogy olyan emberek, akiknek kötelessége volna, hogy az adott terep munkásainak, akik dolgozni akarnak és tudnak, ténykedésük legoptimálisabb feltételeit biztosítsák, fordítva, fékezik őket, egyre súlyosabb léthelyzeteket kreálnak nekik, s a tetejébe rágalmazzák őket, miközben következetesen hamis tájékoztatást tálalnak róluk a legkompetensebbek fülébe.

Pár hónapja Babinka gyermekverseiből készült fordításaimat ígértem Önnek. Közben leányom, majd Ján Labáth és Víťazoslav Hronec is vendégeskedett nálam, s meghozták néhány példányát, ezáltal teljesíthetem ígéretemet. Fogadja, kérem, nagyon szerény figyelmességemül fáradozásáért és beavatkozásáért, köszönetemmel együtt.

Biztosítom Önt, hogy senkire sem haragszom, mert hiszem, elég időm volt már tudatosítására, hogy útjaink determináltak, s pontosan úgy veszem, ahogy kell, már csak azért is nyugodtan, mert végre annak élhetek, ami leginkább, de örökös időzavarom miatt hiába csábított, saját műveimnek, elsősorban a költészetnek.

Boldog új esztendőt, jó egészséget és sikereket kíván Önnek a maga és családja nevében

   

K. L.

   

Nem közlök minden dokumentumot, hiányzik például a teljes R.-vélemény, s egyáltalán nem idézem azt a hat gépelt oldalas, egyébként fontos szlovák nyelvű lektori jelentést, amelyet Dobos a titkár kérésére írt munkámról, de a kép ezek nélkül is teljes.

Ami állásfoglalásaim érdemi részét illeti, valóban nem voltam, nem is vagyok nacionalista, nem voltam Csehszlovákia ellensége, tényleg a népek és kultúrák eszményi együttélésének híve s a gyűlölet ellenlábasa vagyok, és sajnálni fogom, hogy a szocializmus éppen a szovjet és a többi kommunisták ostobasága folytán, a reformok elmulasztása miatt megbukott.

Így működött a szellemi élet diktatúrája, ilyen volt az életünk. Ügyemet adalékul nyújtom át mindenkinek, akit múltunk bármilyen szempontból érdekelni fog. Nem szórakoztatott ez a munka, de magamban is le kellett zárnom az ügyet, nem térhettem ki előle.

 

 

JEGYZETEK

[1]A rendszerváltás után megkaptam R. 1985. szept. 9-én jegyzett, a kiadó iktatószámával szept. 12-én ellátott lektori véleményének másodpéldányát. Néhány részletét idéznem kell.

„Noha kézirat véleményezésekor általában szükségtelen és talán szokatlan is az effajta bevezetés, mégis le kell szögeznem, hogy K. L-t a szlovákiai magyar irodalom egyik legfelkészültebb, legképzettebb, avatott irodalom-esztétájának és kivételes felkészültségű művészet-esztétájának, irodalom- és művészetelemzőjének tartom. Esztétikai elemzései, fejtegetései a legtöbb esetben tartalmasak, igényesek, s ritkán fordult elő, hogy – olvasói minőségben –vitába kellett volna szállnom írásaival. (S ha már ilyen rendhagyó módon kezdtem ezt a véleményezést, azt is meg kell mondanom, hogy személyi kapcsolatainkat őszinte barátság jellemzi: ismerve a kézirat eddigi útját s a szerző írói, de korántsem utolsó sorban anyagi természetű gondjait, a segítő, baráti szándék felfokozott igényével kezdtem a kézirat tanulmányozásához.)

Ezzel a kézirattal, sajnálatos módon, mégis vitáznom kell.

A kéziratot kétszer olvastam végig. Először a személytelen, olvasói érdeklődéssel, másodszor a véleményezés kitűzött céljával. Mindkét alkalommal az a hiányérzetem támadt – s ez a másodszori olvasás alkalmával megerősödött –, hogy ez a kézirat erősen heterogén jellegű; a válogatás, a szerkezeti felépítés nem egységes, az írások nem összehangoltak, sajnos, egyes esetekben még az egyes ciklusokon belül sem azok. Ez alól talán csak az Irodalmunkról című ciklus kivétel, amely jól egybehangolt, homogén jellegű, harmonikus. Ez a ciklus lehetne az egész kézirat vezérvonala, hangadója.

A másik – elvi – észrevételem az írások meglehetősen nagy részének a hangvételét illeti. K., több írásában, történelmi koroktól és tényektől függetlenül, valami önkínzó fájdalommal belemerül a nemzetiségében megbántott ember keserűségébe és kesergésébe, s ez néhol már a valóságok eltorzulásához vezet. Nem pusztán arról van szó, hogy gyakran egyszerűen két részre osztja az emberiséget: szlovákiai magyarokra és egyéb fajzatokra – ez végül is szíve joga, a nemzetiségéhez következetesen hű ember alapvonása is lehetne –, hanem arról, hogy valósággal keresi a sérelmeket, s mellőzve a szlovákiai magyarságot is gazdagító politikai, gazdasági, kulturális és az életszínvonal minden területén megmutatkozó eredményeket, gyakran a sorok között bújtatva,

rejtjelezve keresi a hibák okozóit. Ez annál fonákabb hangvételt eredményez, mert K. több ízben hivatkozik Bábi Tiborra, aki – elnézést a kegyeletsértésért, nem volt, emberi mértékkel mérve, legalábbis szerintem nem volt, rokonszenves személyiség, de annál rokonszenvesebbek voltak okos, mindig pontosan megfogalmazott írásai. K. rokonszenves egyéniség, de míg Bábi a dühödtségig konok alapossággal elemezte mindazt, ami nem tetszett neki, s ha valamiben hibát talált, akkor kíméletlenül, de mindig helytállóan és mindig a marxista didaktika (? – valószínűleg szótévesztés a dialektika helyett – K. L. megj.) józan és könyörtelen eszközeivel odavágott, hogy olykor csak úgy reccsent, K. rokonszenve gyakran öncélú metafizikai búsongás marad, s ez lerontja szellemes, gondos írói eszközökkel megformált mondanivalója hitelét.

írásaiban vannak részek, részletek, állítások, amelyekkel vitatkozni lehet, de vannak olyanok, amelyekkel vitatkozni kell. A Rousseautól a Pilvax kávéházig című írásban a bevezető rész »lemaradottságát, két társadalmi fokkal visszavetettségét» – bizonyos történelmi korokban! – a világ bármely nemzetére alkalmazni lehetne..." És így tovább, mintegy nyolc oldalon, de az egész véleményt itt nem idézhetem, bár egyszer talán mégis közölni kellene valahol. Ebben a pozsonyi ünnepi előadásomban, amelyre R. elmarasztalólag hivatkozik, arról a Magyarországról beszéltem, amelyet a felvilágosodás, a nyelvújítás és a reformkor vezető szellemei örökül kaptak, s amelyből gyorsan korszerű országot kellett gyúrniuk. Hivatkoztam nagy lemaradásunk okára, a török uralomra, mely valóban két társadalmi fokkal vetette vissza az állam népességét, amikor a polgárosodásnak pezsdülő embereket egy rabszolgatartó birodalom határai közé kényszerítette, s rabszolgapiacokra hajtotta őket, a polgárosodás előszobájából a rabszolgaságba. Igaz, hogy ilyesmi más nemzetekkel is előfordult, de én Széchenyiék missziójáról kellett beszéljek. E logika szerint vagy nem lett volna szabad a török hódoltság magyarországi következményeit említenem, de föl nem foghatom, miért, vagy melléjük lexikonszerűen föl kellett volna sorolnom a világtörténelem valamennyi analóg tragédiáját. Ilyen az egész lektori vélemény szemléletmódja, pontosabban szólva tendenciája, hogy ti. a recenzens minél több ürügyet teremtsen elmarasztaló ítéletéhez. Ezt a 8. oldal utolsó bekezdésében így fogalmazta meg:

„A fentiekből kitűnik, hogy a kéziratot csak nagyon alapos átdolgozás, átszelelés után javasolhatnám kiadásra. Miután azonban – tudomásom szerint – a kézirat már annyi beavatkozáson esett át, ami egyetlen kéziratnak sem válhat hasznára, nem tudom, nem lenne-e helyesebb, ha K. L. pihenni hagyná ezt a kéziratot, nem fecsérelné erejét és energiáit – s ami a legfontosabb: kétségtelen nagy tehetségét és tudását! – a veszett fejsze nyelére, hanem új kéziratra áldozná idejét. 198S. szeptember 9. R. 0." Aláírását utóirat követi: „P. S. Valahogyan az a hiányérzetem maradt, hogy az alapállást illetően nem fejeztem ki magam eléggé világosan. Tömören tehát ennyit: nem hiszem, hogy az írói cél vélt – vagy valós – sérelmek feltárása és felhánytorgatása legyen egy szűk kör világfájdalmának táplálástá)ra: hiszem, hogy az alkotás – minden alkotás – célja az, hogy nemcsak a szűk kör, hanem az egész kinti világ pozitívan rezonáljon rá."

R. szót fogadott annak, aki a könyv sorsát legfelsőbb szinten megpecsételte, érveivel a névtelenségbe öltözött K. H. véleményéhez igazodott, s ahelyett, hogy a kifogásolt helyek átgondolását s a kézirat kiadását javasolta volna, Dubával és szerkesztőimmel, Mayer Judittal, Grendellel ezt vártuk tőle, mert tudtuk, hogy ő az egyetlen, aki megteheti, behódolt, s csűrve-csavarva kitételeimet, a kákán is csomót keresve egy teljesen átlátszó hivatkozással („a veszett fejsze nyele") az egészet lesöpörte az asztalról. Hogyan vehetett volna az ember egy ilyen elárultatás után, amellyel az utolsó kapu is becsapódott előtte, tollat a kezébe? A vélemény kiadói iktatása napján hívtak be, s hozták tudomásomra, hogy könyvemet törölték a tervekből.

[2] R. ezt a kapcsolatomat is felrója lektori jelentésében: „A fordító utószava című írást javasolom kihagyni a válogatásból, nem adekvát értékű írás, túlzottan én-jellegű, következtetései sem szerencsések, nem is mindenben helytállóak. Mindent egybevetve nagyon veszélyes, helytelen mellékzöngéje van: a gyenge a gyengék szövetségét keresi..." R. itt is mélyen öv alá ütött, nem volt szükségem a gyöngék szövetségére, az erősekét is kereshettem volna, ha akarom, viszont baj-e az, „nagyon veszélyes, helytelen"-e, ha a gyöngék valami szellemi célból valóban a gyöngékkel fognak össze? Szerintem minden szellemi szövetség helyénvaló, zsidók, cigányok, bosnyákok, albánok, manysik, hantik, az utódállamok szlovákjai, indiánok és egyéb néptöredékek várják szerte a világban a szolidaritásból fakadó segítséget. Miután azonban R. feladatul kapta, hogy kéziratomról elmarasztaló kritikát írjon, ebbe az írásomba is belekapaszkodott, mert tudta, hogy már kikezdték. Ezt a sakál- vagy cápaösztönt szabadította föl az emberekben a fasizmus és a sztálinizmus, és ez volt a legundorítóbb vonása: a vér szagára mentek, s aki a hatalomtól sebet kapott, azt nem mentették, hanem fölzabálták.