Találkozás ifjú apámmal

Különös elgondolni, hogy apám ma százéves aggastyán lenne, ha harmincévesen élve megússza az ostoba autóbalesetet. Annak idején egy kassai barátja kérte meg, üljön be az autójába, amellyel részt vesz az úrvezetők versenyén. A barát aztán a verseny közben nekihajtott egy kőhalomnak, és a felvert porfelhőben egy mögöttük száguldó kocsi beléjük rohant. Apám hátul ült, és ez a második ütközés megölte őt.

Korai halála miatt számomra ő máig is harmincévesen létezik, úgy, ahogy négy-öt éves gyerekként emlékszem rá, meg ahogy a ma is szobám falán függő Quittner-festmény belém véste vonásait.

Régi bánatok

Valaha persze ő is volt kisgyerek, szüleinek szeme fénye, a két házasságból származó hét gyerek közül a legkisebb. A család akkor a Kassától északra fekvő Somoson élt. Az Andrássy grófok birtokát bérelte az apa, a szigorú óriás, Schwarz József, az öreg Thibault, a családi vagyon alapítója. Bár valószínűleg a vagyongyűjtést már az ő apja, az én dédapám elkezdte, de róla szinte semmit sem tudok. Nagyapámnak két házasságából öt fia és egy lánya vált komoly, tiszteletreméltó felnőtté, én már csak őket ismertem. Apai nagyanyám, Josefine, Fränkel-lány volt, 1912-ben halt meg. Apám tizenhárom évesen, őt gyászolva, rá emlékezve kezdte meg Naplója írását. Ez a nagyanyám szomorú asszony lehetett. A családi legendák szerint azért adták hozzá az öreg Schwarzhoz – igaz, akkor még jóképű férfihoz –, mert a Fränkel apa halála után az özvegy nem tudta eltartani hat gyerekét, és kellett a vagyonos férj támogatása. Csakhogy nagyapámmal, zsarnokságra hajlamos természete miatt, nem lehetett könnyű együtt élni, ha kiabált, sztentori hangja betöltötte a nagy somosi udvart. Gyerekei még felnőtt férfiakként is rettegtek haragjától.

Apám – mint Naplójában olvasható – kis dagadt, ügyetlen gyerekként nem jeleskedett sem a labdajátékokban, sem a fára mászásban. Játszótársai, a somosi „posaricki" dialektust (po šarišský – sárosiasan, tkp. Sáros megyei szlovák dialektusban; a szerk. megj.) beszélő parasztfiúk sokat csúfolták az árendás zsidó fiát. Ötéves volt, amikor az öreg felhagyott a gazdálkodással, Somost a fiaira bízta. Ő maga pedig beköltözött Kassára, Bercsényi utcai bérházába.

Apóm jó fiú volt, gyerekként nem rosszalkodott, nem okozott galibákat. Illetve, mert neki mindent megbocsátottak, rendszerint magára vállalta a házbeli fiúk csínytevéseit, ablakbetöréseit.

Barátság Márai Sándorral

A zsidó elemi elvégzése után beíratták a kassai premontrei gimnáziumba, ide járatták a jómódú polgárok fiaikat. Máraival – aki ugyan egy évvel fiatalabb volt, de apám valamilyen oknál fogva kétszer járta a másodikat – a negyedikben kerültek egy osztályba. Mihályi Ödön Márainál nem csak idősebb, de műveltebb és olvasottabb is volt, tőle kapta az ifjú barát az első irodalmi útmutatásokat. Márai meg is vallotta apámnak, hogy nélküle eszébe sem jutott volna az íróság, készült volna apja nyomdokán jogásznak, közgazdásznak.

Mindkettőjük számára kezdettől fogva világos volt, hogy írók, művészek lesznek. Barátságuknak ez a közös elhatározás lett az alapja. Barátságuk másik közös motívuma a családi ház, a polgári világ elleni lázadás volt. (Részben azért kezdtem el behatóan foglalkozni Roger Martin du Gard írói munkásságával, mert A Thibault család története, Jaques Thibault sorsa, apámra emlékeztetett. Apám és Márai meg Jacques Thibault és Daniel de Fontanin barátsága is sok rokon vonást mutat.)

Apám tizenhat éves volt, amikor – már Mihályi néven – megjelentek első tárcái a város legtekintélyesebb napilapjában, a Kassai Naplóban. Elismert újságíróként még szabadjegyet is kapott a kassai Nemzeti Színházba. Meglepően szép, érett íróra valló tárcákat publikált. Baj is lett belőle, mert írásainak hangja mind háborúellenesebbé vált. Noha a tárcák nem lépték át a megengedett határokat, a piarista atyáknak ez is sok volt, és év közben eltanácsolták az ifjú titánt az iskolából. Márai is hasonló sorsra jutott. Őt a szigorú erkölcsöket valló tantestület azzal vádolta, hogy „gigerli" mód öltözködik és viselkedik a kassai korzón. Mellesleg Márai viselkedésével már korábban is baj volt. Az Egy polgár vallomásaiban beszámol arról, hogy fellázadt a családi szigor ellen, mire egy évre felküldtek Pestre, ahol egy kemény erkölcsű, katonai jellegű intézményben végezte el a gimnázium ötödik osztályát. Ezúttal Márait Eperjesre száműzték, az ottani evangélikus gimnázium tanulója lett. Apámat viszont a családja Pestre küldte. Itt a Rákóczi úti Central Penzióba kvártélyozta be magát. A Hold utcai László Mihály gimnáziumban végezte el a hetedik osztályt. A távolságot a két barát levelekkel hidalta át. Sajnos, csak az apámnak küldött episztolák maradtak meg. Ezeket, mint az itt közöltek is tanúsítják, szerzőjük írói szárnypróbálgatásnak szánta. Arra, hogy valójában mi történt, történik, Márai szinte egy szót sem veszteget. Apám ez időben íródott Naplója sem tartja említésre érdemesnek a külvilág eseményeit. Mind a ketten a lelkükkel voltak elfoglalva, a maguk írói egyéniségét, sajátos hangját keresték. Az írásokban néha – nagy általánosságban – a nők is szóba kerülnek, felmerül egy-egy név, elmondódik, hogy viselője megnyerte tetszésüket, semmi több. Fontos téma a magány, a meg nem értettség, amivel szemben áll kettőjük barátsága.

Óva inteném Márai életrajzíróit, hogy az e levelekben megfogalmazott vallomásokat készpénznek vegyék, sokkal inkább írói szerepjátszásról van szó, a közölt levelek is írói zsengékként olvasandók.

1917 tavaszán apám leérettségizett Eperjesen, ez már hadiérettségi lehetett, mert utána azonnal behívták katonának. Csak az utolsó percben sikerült őt orvosi segítséggel leszedni a frontra induló vonatról. 1918 őszén Márai is beköltözött a Central Penzióba. A két ifjú beiratkozik a bölcsészkarra, filozófiát hallgat. Legalábbis pesti tartózkodásuknak ez a jogcíme. Kassán a szülők nyugtalanok, attól tartanak, hogy fiaik Pesten elzüllenek. Barátságukat sem nézik jó szemmel. De küldik az apanázst. Kettőjük közül Márai volt a bohémabb, kezéből minden pénz gyorsan kifolyt.

Apám Naplójából arra lehet következtetni, hogy mindketten nagyon élvezik a pesti szabadságot, kávéházakba járnak meg kabaréknak nevezett mulatókba. Végre igazi művészéletet élhetnek, fura alakok, álhírlapírók, homoszexuálisok, kis táncosnők ismeretségét keresik, élvezik a nem polgári világ izgalmasságát. A Central Penzióban belecsöppennek egy többségében fiatal kommunista írókból, festőkből, lázadó entellektüellekből álló társaságba. Együtt lelkesednek októberért, majd márciusban a kommünért. Ne felejtsük, akkor minden nagy író, művész, aki számított – Adytól Kassákig, Babitsig, Kosztolányiig, Bartók és Kodály, s a festők, Berény, Uitz, Ferenczy és még sokan mások –, mind lelkes hívei lettek a Tanácsköztársaságnak. Nem politikusok, őket a béke, a testvériség, egyenlőség szép, nemes eszményei lelkesítik. A kommünt a bevonuló román csapatok hamar leverik. Kevés az idő ahhoz, hogy a lelkes fiatalok a más arcú, kiábrándító gyakorlatot is megismerjék.

Apám már költő-süvölvényként felesküszik az expresszionizmusra, feljár a Ma szerkesztőségébe, ifjú forradalmárként Kassákot tekinti írói példaképének. Olyannyira, hogy Kassák és Kun Béla vitájában az írói szabadság védelmében mesterével ért egyet.

A kommün idején Máraival együtt megbízást kapnak valamiféle agitációs munkára. Székesfehérvárra utaznak, ahonnan Aligára küldik őket. A Napló bejegyzései arra engednek következtetni, hogy apám itt, a terepen csalódott, mert nem találta a proletárdiktatúra vidéki harcosai közt az „új embereket". Rosszallva veszi tudomásul, hogy a forradalmárok itt világmegváltás helyett ivással, nőzéssel, üres fecsegéssel töltik napjaikat, és ők sem tehetnek mást.

A Tanácsköztársaság leverése után az új határon át visszaszöktek Kassára. Noha sejtették, hogy miután Aligán csak az idejüket múlatták, nem lenne félnivalójuk De nem kívántak a fehér terror Magyarországán maradni. Márai csak igen sokára, majd tíz évi távollét után tért vissza Budapestre. Barátja is inkább Pozsony, Prága, Bécs, Párizs felé vette útját, ha Kassáról, Bogdányból világot látni indult.

Hazatérése után Mihályi Ödön a prágai német egyetemen folytatta tanulmányait, filozófiai és művészettörténeti előadásokat hallgatott. Márai egy ideig még Kassán maradt, majd Prágán át, apámmal találkozva Lipcsébe ment, hogy ő ott folytassa egyetemi stúdiumait.

A barátság felrobbanása

Kettőjük barátsága ekkor ért véget.

A jelek szerint Márai számára terhessé vált apám szellemi gyámkodása. Feltehetően a világnézeti és irodalmi nézeteikben beállt különbségek is szerepet játszhattak a szakításban. Noha sem a fennmaradt írásokban, levelekben, sem apám

Naplójában nincs szó ilyen differenciákról. Az elvi, politikai nézeteltéréseket – feltételezem – barátságuk még kibírta volna. Márainak – a fennmaradt levelek tanúsága szerint – szüksége volt valamiféle botrányra, hogy megalapozza a szakítást.

A robbantás furcsa módját Márai minden valószínűség szerint nem tervelte ki előre, hanem inkább belesodródott. Kassán baráti társaságban elkezdte terjeszteni, hogy apám Pesten léha életet élt, sőt meg is nősült, és egyébként nem is tartja barátját jó írónak. A levelekben még arról is szó van, hogy Márai Prágában nem adta oda barátjának a vele küldött télikabátot. Márai tehát pontosan azt híresztelte, amit az aggódó kassai család hallani akart, és így a terjesztett pletykákat azonnal el is hitték. Kassáról dörgedelmes levelek érkeztek apámhoz, aki kérdőre is vonta akkor már Lipcsében tartózkodó barátját. Márai ezután egy apám idősebb testvéréhez írt levelében minden kijelentését visszavonta, és bocsánatot kért meggondolatlan kijelentéseiért. A levél végén azonban közli, hogy megszakította apámmal való barátságát, ahogy ezt az aggódó családok el is várták. Ezek után a barátok tíz évig valóban nem érintkeztek. A barátság fonalát 1926-ban apám vette fel. Elküldte Párizsba az ott élő Márainak új, Galambokat várok című verseskötetét. Ezt követően Párizsban találkoztak Máraival, együtt töltötték a szilvesztert, és kölcsönösen megállapították, hogy barátságukat ott tudják folytami, ahol abbahagyták. Apám azt várta Máraitól, hogy ír a kötetéről, ez azonban nem történt meg. Helyette egy fél évvel később megrázó nekrológot írt ifjúkora barátjáról.

Apám 1920-ban karácsonyi vakációra hazajött Kassára, és felfedezte, hogy Spiegel Magda érettségire készülő úrilányt éppen számára teremtették.

A Spiegel-család is Kassa jómódú polgárcsaládai közé tartozott, ha nem is volt olyan jómódú, mint a Schwarzok vagy éppen Mecznerék, akiknek Lola lányát Márai vette feleségül.

Anyai nagyszüleimnek jól menő fűszerüzletük volt az akkori Srobár utcában, a belvárosban. A bolt felett laktak egy tágas négyszobás lakásban. Nem csak a ház volt a tulajdonukban, de nagyobb szőlőbirtokuk is volt Kárpátalján, Beregszász és Tiszaújlak között, Bene falucskában. Később mi, gyerekek, itt töltöttük a nyári szünidőt. A Spiegel szülők látástól vakulásig dolgoztak, hogy mindent megadjanak két gyönyörű lányuknak, Manyikának és Dusikának. Kassán maradt nagyanyám és nagynéném a vészkorszak áldozata lett.

Anyámnak, aki ifjúkorában nem csak gyönyörű, de már akkor is kimagaslóan művelt és okos teremtés volt, imponált apám költő volta, noha aktivista verseivel nemigen tudott mit kezdeni. Ezt meg is írta neki Prágába.

A két családot viszont a legkevésbé sem lelkesítette apám kommunistasága, bohém költőléte, a kassai lapokban is megjelent aktivista verseit pedig egyszerűen ostobaságoknak tartották. A fiatalok házasságát ugyan nem ellenezték, de azon a véleményen voltak, hogy a házasélet feltétele valamiféle komoly egzisztencia. Ekkor került a Schwarz-család tulajdonába a Somos mellett fekvő bogdányi birtok, így az a döntés született, hogy apám menjen el gazdálkodni Bogdányba. Minthogy apám jó fiú volt és fülig szerelmes, némileg vonakodva, de elfogadta ezt az ajánlatot. így kerültek a szüleim Bogdányba. Két évi házasság után születtem meg és lettem a levelekben említett kisfiú. Engem már Mihályi Gáborként jegyeztek be az anyakönyvbe. Apám kezdettől fogva Mihályi Ödönként publikálta írásait, és ezt a nevet még a magyar időkben hivatalosan is felvette.

Akkoriban, ha az ember Somos felől érkezett lovas kocsin vagy autóval, az út a mi kertünk alatt vezetett el és vitt el a faluba. A házunkat ölelő nagy kert alsó harmadában állt a kúriánk. A kert hátsó traktusa gyümölcsös volt, míg a bejárati részt virágoskertnek képezték ki. Rózsatövekkel szegélyezett kis út vezetett a ház főbejáratához. Lépcsőkön jutott fel az ember a nagy teraszra, szép időben ez a terasz társalgóként is szolgált. A kert jobb és bal oldalán óriási fenyőfák meredtek az égig. A kúrián belül hat nagy lakószoba volt, a jobb oldali traktusban helyezték el a konyhát, kamrát és más mellékhelyiségeket. Négy-öt éves koromban már valamennyire szabadon engedtek a faluban. Én nagyon boldog voltam Bogdányban.

Szüleim viszont úgy érezték, hogy az isten háta mögé száműzték őket, és a nagyvárosok, főként Budapest után vágyakoztak. Amennyire tehették és a gazdálkodás engedte, utaztak is Pozsonyba, Prágába, Bécsbe, Berlinbe, Párizsba. Apám számára ezek az utazások biztosították, hogy lépést tartson a világgal, és szellemileg se süllyedjen el a bogdányi sárban. Jellemző például, hogy az akkoriban megjelent Proust-kötetek mind ott sorakoztak apám könyvtárában.

Szüleim sokat jártak be Kassára, és ha tehették, néhány napra átrándultak Körtvélyesre, Lesznai Annához, ahol mindig rengeteg vendég volt, persze főként festők. Apám a képzőművészeti kritikák írását egyre inkább hivatásának érezte. A kassai múzeumot akkoriban egy kitűnő ember, a Csehországból érkezett dr. Pollák József vezette, aki szívügyének tekintette, hogy bemutassa a moderneket, a cseh, szlovák, német, a magyar expresszionista, konstruktivista, aktivista festőket. A modernek ekkor fedezték fel a primitíveket, nagy divatja volt a népművészetnek. A kassai múzeum is szorgalmasan gyűjteni kezdte a környék népművészeti kincseit. Apám sorra ismertette, méltatta ezeket a kiállításokat a kassai lapokban. Bogdányi házunk is valóságos kis múzeummá vált. A falakat apám barátainak nagy olajképei, akvarellek, grafikák, régi szőttesek, cseréptányérok lepték el, a szoba sarkaiban régi faszobrok álldogáltak. Ez a gyűjtemény, sajnos, ahogy elhagytuk Bogdányt, ahogy mind kisebb lakásokba költöztünk, fokozatosan zsugorodott. Végül csak Lesznai Anna, Tihanyi, Kmetty, Schiller, Quittner kis méretű akvarelljei, grafikái vészelték át a történelem viharait.

Szüleim ha nem utazhattak, vendégeket hívtak. Legalább néhány napra, mert autó híján az utazás eléggé körülményes volt. Személyvonattal kellett eldöcögni Adonyig (állomás Lemes fölött, a Kassa-Eperjes vonalon), ott várta az érkezőt lovaival János, a kocsis, és fuvarozta el őket a bricskán vagy a felhajtható fedelű konflissal Bogdányba.

Mivel töltötték az időt Bogdányban? A nem különösebben szép környéken lehetett sétálni, lovagolni, kocsizni, szánkázni. Fiatalok lévén elbolondozták az időt mindenféle társasjátékkal, kártyázással, este a petróleumlámpa halvány fényénél nagyokat beszélgettek. Bogdánynak alkotóház-jellege is volt; az írók napközben írtak, este meg felolvastak egymásnak műveikből. A vendégek a jelek szerint jól érezték magukat, mert gyakran jöttek.

Írói fájdalmak

Apámnak súlyos gondot, gyötrelmeket okozott, hogy – az írói világból kiszakadva – Bogdányból csak igen nehezen tudta magát íróként, költőként elfogadtatni. Versei, prózai írásai, cikkei ugyan megjelentek az úgynevezett utódállamok kínkeservvel fenntartott lapjaiban, folyóirataiban, de e lapok súlyos pénzgondokkai küzdő szerkesztői inkább pénzt, előfizetőket szerettek volna tőle kapni, mint verseket. Mind nyomasztóbbá vált az a kétely, hogy a közlésekben mekkora szerepe van a tőle kapott szponzori segítségnek, és hogy valójában mennyire tartják őt jó költőnek. Fájdalommal tölthette el, hogy Ignotus barátsága ellenére sem jutott be a Nyugatba. Végül csak a halála után jelent meg Barta Lajos recenziója a Galambokat várok kötetéről, illetve egy szép megemlékezés haláláról.

Kassák a jelek szerint nemigen kedvelte a verseit, mindössze négy versét adta le a MÁ-ban, még apám aktivista korszakában fogant, valóban vitatható értékű írásait. Mint apám feljegyezte, Kassák azt mondta róla, hogy maga nem költő, hanem több mint költő. Ami – valljuk be – igencsak kétes dicséret volt.

Paradox módon a bogdányi élet mégis jót tett apám költészetének. 1923 tájt kiszabadult az aktivizmus kalodájából. Az első, 1922-ben kiadott Márciusi tribün című kötetében még sok az üresen lelkes forradalmiság, a naiv, romantikus pátosz. A versek erőszakosan újító nyelvezete is tele van görcsös, erőszakosan konstruált szavakkal, melléknevekből, névutókból kreált furcsa főnevekkel.

Élete utolsó négy évében írt verseiben, amelyeket még ő gyűjtött egybe 1928-ban megjelent Galambokat várok című verseskötetében, visszatér ahhoz az őszinte, minden szerepjátszást kerülő közemberi hanghoz, ami már tizenhat évesen írott tárcáit jellemezte. Ezek a versek a bogdányi gondokról szólnak, új otthonáról, a mindennapivá vált szerelemről, a faluról, parasztjainak nehéz életéről, a bogdányi sárról és messzibe veszett nagyvárosok iránti vágyakozásáról. Bár Kassák MA-köre marad a centrum, az író, festő barátok javarészt e körből verbuválódnak, apám és Illyés éppen hogy felfedezik egymást, felfedezik költészetük rokonságát. Noha apám minden bizonnyal nem vette jó néven Illyés kacérkodásait a hazai jobboldallal. De az illyési költői vonulat folytatásának apám váratlan halála véget vetett.

Ki tudja, merre vezetett volna útja?

 Szinte csoda módon megmaradt apám minden írása, a neki küldött rengeteg levél is. Töretlenül élt benne a leírt szavak tisztelete, egyetlen betűkkel borított papírfecnit sem dobott ki. így őrződött meg valamennyi hozzá írt levél is. A nevesebb szerzők episztolái anyám halála után a Petőfi-múzeum kézirattárába kerültek, ahol gondosan katalogizálva vigyázzák őket. Hogy az alábbi válogatást közre tudtam adni, őszinte köszönet illeti az irattár segítőkész munkatársait.