Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., június / Ahol élünk

Ahol élünk

A közhiedelemmel ellentétben a mi nemzetségünk – a tartományban uralkodó nézeteknek és a több évszázados hagyománynak megfelelően -emberbarát.

Talán az egy apánkat leszámítva, akinek az emberi faj ellen intézett heves szóbeli kirohanásai nemegyszer komoly veszélybe sodortak minket is, fiait, holott ebben a kérdésben merőben ellenkező állásponton vagyunk vele szemben mind a tizenkilencen, és a falubeliekkel együtt éppolyan értetlenkedve és rosszalló fejcsóválással fogadjuk ilyen jellegű prédikációit, mint legádázabb haragosai, s ha burkoltan is, elvégre nemzőnkről van szó, de hangot adunk nemtetszésünknek, s ez, azt hiszem, így is van rendjén.

Erre mondják azt a fővárosban: tartás, ami ugyan szerintünk nem felel meg a valóságnak, de a főváros véleménye előtt fejet hajtunk – így volt ez mindig, s mi is ebben a szellemben nevelkedtünk, tisztelve a hagyományt és csodálva a fővárost, de legfőképpen az emberi faj magasztosságát. Testvéreimmel – tíz bátyámmal és nyolc öcsémmel egyetemben – egyszer szeretnénk közéjük tartozni, jól tudom azonban, ez a sóvárgásunk életünk végéig kielégítetlen marad, hiszen már maga a sóvárgás ténye is megmosolyognivaló, amit belátunk ugyan, de ez sem téríthet el bennünket az általunk választott úttól, melynek egyedüli igaz volta, és ennek megingathatatlan tudata mindannyiunkat kárpótol az álnok ujjalmutogatók okozta fájdalmakért.

A fővárosiak persze nem ismerik nemzetségünket, a tartományba ritkán merészkednek el, már az is valóságos ünnepnek számít, ha a tartományi székhelyre hivatalos állami látogatás érkezik; ennek a hírére az egész országrész mozgolódni kezd, mindenki tüsténkedik, takarít, ablakot mos, nyilvánvalóan feleslegesen, hiszen az állami hivatalnok és kísérete kizárólagosan a tartományi székhelyt tekinti meg. A bíróságon állítólag különböző fontos aktákat és ügyiratokat tesznek elé a hatalmas diófa asztalra, de állami hivatalnok lévén annyira elfoglalt ember, hogy ilyenkor csak közömbösen beletúr az irathalomba, aláír egy ívet, és még aznap délután úton is van visszafelé; mindez azonban nem akadályozza meg a tartományi székhelytől távolabb eső vidékek lakosait – így a falunkbelieket sem – abban, hogy tiszteletadásuk jeléül feldíszítsék otthonaikat, mert – és ebben igazuk van – előfordulhat, hogy a miniszter (vidékünkön minden magas beosztású, fővárosból érkezett állami hivatalnokot miniszternek neveznek) váratlanul úgy dönt, egy-két nappal meghosszabbítja eredetileg rövidre tervezett látogatását, és így szól kíséretéhez:

– Készüljenek. Körülnézünk a tartományban.

De ilyesmi ez ideig egyetlen alkalommal sem fordult elő.

Talán ezért is terjedhetett el nemzetségünkről az a vélemény, hogy mogorva, emberkerülő nép vagyunk, holott ennek éppen az ellenkezője igaz, és tizennyolc fivérem nevében is állíthatom, hogy egyenesen irtózunk a kutyáktól, mert négy lábon járnak, mert ugatnak s mert felemelt hátsó lábbal vizelnek, és gyűlöljük a macskákat, annyira, hogy puszta látványukat sem bírjuk elviselni, és szívünk szerint fejszefokkal zúznánk be aprócska koponyájukat, ha nem tudnánk, hogy egy ilyen tett után azonnal vadembereknek tartanának bennünket, jóllehet éppen az emberszeretet vezérelne cselekedetünkkor, de a fenti okok miatt lemondunk erről, meggyőződésünkkel és hitünkkel ellentétben.

De vannak rosszabb, sokkalta rosszabb dolgok is, akár úgy is mondhatnám: veszedelmesek. Csodálkoznak a kifejezésen? A magyarázat egyszerű: tartományunk nemcsak az ország, hanem a világ legszélén is fekszik, talán innen ered az a sajátságos misztikum, ami nemzetségünk gondolkodásmódjának jellegzetessége, ha azonban a galambkérdésről szólok, elkerülhetetlennek tartom felidézni azt a közszájon forgó hiedelmet, amelyet nyilvánvaló túlkapásai ellenére sem veszek félvállról, és amely szerint hamarosan eljön az idő, amikor a galambok fényes nappal rászállnak majd fejünkre, undorító karmaikkal hajunkba csimpaszkodnak és addig bökdösnek majd belénk, amíg könyörgőre nem fogjuk a dolgot; mire ezek a szárnyas patkányok megengedik, hogy letérdepeljünk, de még be sem fejezhetjük a miatyánkot, az egész raj ránk veti magát, és egy szempillantás alatt végez velünk.

A fabula nemzedékről nemzedékre öröklődik, az évtizedek során vélhetően átalakult, ami elengedhetetlen és természetes velejárója a szájhagyomány útján terjedő hiedelmeknek, mindazonáltal még ezeket a szempontokat figyelembe véve is bizonyossággal állítható, hogy a lényeg változatlan, s rajtunk múlik csupán, milyen készséggel fogadjuk magunkévá.

Máskülönben jóakaratúak, ha lehet azt mondani: gyengédek vagyunk. Nem véletlenül hangoztatják mifelénk, hogy a mennyországban minden milyen csodálatos. így mondják: véghetetlen boldogságossággal teli. Népünk elhiszi ezt, s e szerint igyekszik irányítani életét, a mennyország és a jóisten majdani ajándékait tartva szem előtt. Egyedül apánk az, aki nem hisz sem a mennyországban, sem a jóistenben.

Ha ez szóba kerül, ami elég nagy gyakorisággal megtörténik, hiszen rajta kívül mind mélyen vallásosak vagyunk, mi több, öt legfiatalabb öcsém vasárnaponként rendszeresen ministrál, ami büszkeséggel tölt el bennünket, a család többi tagját, olyankor általában ezt mondja: nincs mennyország és nincs jóisten, mert nincs semmi sem.

Apánkat fiatalabb korában súlyos megrázkódtatás érhette, egyesek szerint baleset, amiről ő maga senkinek sem hajlandó beszélni, de gyanítjuk, fölöttébb komoly lehetett, ha egyszeriben gyökeres változást idézett elő gondolkodásában, a szomszédok egybehangzó véleménye szerint legalábbis, akik közvetlen tanúi voltak apánk titokzatos átalakulásának, de most mindannyian nevetünk rajta, még mi, fiai is, mind a tizenkilencen, és azt mondjuk neki: ugyan már, apánk! Es nevetünk, hogy a végén a könnyünk csorog, mert nem lehet nem nevetni azon, hogy „semmi sincs".

Nem szívleljük viszont errefelé a lusta heverészést, nem, ilyesmi elő sem fordulhatna minálunk, egyszer megtörtént ugyan, hogy távoli vidékről egy kishivatalnok érkezett hozzánk és a községházán kapott állást, s noha azt állította magáról, hogy távírász (s ilyenkor rendesen szemüveget illesztett az orrára), egy leány megleste, amint irodahelyiségébe érve azonmód leheveredik a díványra, és mint aki jól végezte dolgát, nagyokat ásítva kinyújtóztatja lábait. Mondanom sem kell, másnap már lesben álltunk, csupa markos legény, s mikor megint ledőlt, füttyentésemre benyomultunk és úgy ráncigáltuk ki a hebegő távírászt a gallérjánál fogva, mert mi dolgos, munkaszerető nép vagyunk, és megvetjük a naplopókat és a semmittevőket; nagyjából ezt olvastuk fel fő vádpontokként azon a délelőttön szegény szerencsétlenről ítélkezve, aki úgy remegett karjaink közt, mint a nyárfalevél, amin nem csodálkozom, mert szilaj és izmos fickók vagyunk.

El is náspángoltuk derekasan, az előírásoknak megfelelően, legidősebb bátyám még ráadást is tartott, lehúzta a távírász nadrágját és a lapátnyéllel jó erősen rásózott a fenekére, de az volt a véleményünk, hogy helyesen cselekszik, mert megérdemelte a semmirekellő, ezért egyetértésünk jeléül egyszer-kétszer még mi is megcibáltuk a haját.

Többségünk a hegyen működő magnezitbányában dolgozik. Nem lehet azt mondani, hogy izgalmas munka lenne, de mivel munka, szükségszerűen szép, és mi nagy kedvvel, egyetértésben és arcunkon derűvel végezzük, kora reggeltől késő délutánig. Énnekem éppenséggel könnyű feladat jutott, tiltakoztam is mindjárt az első munkagyűlésen, ahol aztán megmagyarázták jelentőségét, amit be kellett látnom, így most csupán a csillefelvonót kezelem a völgy alján, pontosabban nem én kezelem, hanem a főgépész, én csak amolyan segéd vagyok, hogy ha neki sürgősen más dolga akad, és a bányában azért gyakran megesik, hogy valamelyik gép időlegesen felmondja a szolgálatot, akkor én odaállok az indítókar mögé, de ha erre nem is kerül sor, akkor sem panaszkodom, mint ahogy egyikünk sem panaszkodik, mivel tudjuk, amit cselekszünk, hazánkért cselekesszük, és ez így is van.

Sosem szabad tehát hinni az álhíreket terjesztő szobatudósoknak, akik tartományunkat egy nagy csapszékhez hasonlítják, ahol fiatal és vén egyaránt a nap minden szakában pálinkagőzbe fúlva hortyog vagy könnyes szemmel köhög a tömény cigarettafüstben. Az igazság az, hogy a kocsma szó jelentését népünk csak hallomásból ismeri, ráadásul nem is mindenki, az alkohol pedig aztán teljességgel ismeretlen fogalom számunkra.

Nem mondom, néha ősszel, ha tartományunk nyugati részén áthalódnak a szőlőszüretekről hazafelé tartó karavánok, hozzánk is elkerül egykét hordó bor, must, miegymás; ezek közszemlére vannak állítva a piactéren, de senkinek sem ízlik a szaga, csak fintorgunk, amikor a hordók fölé hajolunk, ezért aztán minden alkalommal a disznókkal itatjuk fel: moslékukba keverve a vályúkba öntjük. Erről természetesen hallgatunk, mert a távolabb élő nemzetségeket ilyen apróságok, miatt nem haragítjuk magunkra.

Mifelénk mindenki hasonlít a másikra. Nincs ebben semmi meglepő, ha hozzátesszük, hogy a hasonlóságot a lelki alkatra értjük: a miénknél összetartóbb népet el sem tudok képzelni. Mégsem lehetünk maradéktalanul elégedettek, ezt hangsúlyozom, mert nagyon jól tudjuk, nagyon is jól, hogy a korral haladni kell; ilyen megfontolásból állították követendő példaként nemzetségünk elé a fővárost, mondván, ahol a főváros, ott a világ, és ilyen értelemben, az az igazság, jócskán kiszorultunk a világból, vagyis hogy ez így pontatlan, hisz soha nem is voltunk része. A világ máshol van, de mivel emberek vagyunk (és ezt a tartományi székhelyen működő körzeti levéltár, ha kell, adatok sokaságával megcáfolhatatlanul támasztja alá), életünk egyetlen célja nem lehet más, mint hogy felnőjünk ehhez a feladathoz, ehhez a roppant hatalmas s egyben csodálatos feladathoz, melynek lényege két szóban foglalható össze, s amely feladat látszólagos egyszerűsége ellenére is borzasztóan nehéz, olyannyira, hogy teljesítése már-már meghaladja erőnket: embernek lenni.

A cél elérése közben ugyanis lépten-nyomon különféle nehézségekbe ütközünk. Ezek az akadályok éppúgy megvoltak a múltban, mint ahogy meglesznek a jövőben is, akár azt is mondhatnám, mindenkori akadályok ezek – de hát vajon véletlen-e az, hogy őseink sok-sok emberöltőre visszamenőleg hasztalan próbálták megvalósítani az általuk kitűzött célt.

A harcot nem adták fel viszont, s ha másért nem, már csak ezért is feltétlen tisztelettel kell adóznunk emléküknek.

Ügybuzgalmukra jellemző, hogy nagyapám, aki katonaéveiben állítólag a főváros közelébe is elvetődött, vagy legalábbis a tartományi székhelyen túlra, deresedő éveiben létrehozott falunkban egy egyletet „a közerkölcs általános javítására", ahogy ő nevezte, noha legnagyobb sajnálatára néhány összejövetel után fokozatosan elmaradtak az érdeklődők, ami azonban – más szempontból közelítve – érthető is, mivel a helyes irány tudata évszázadokon át táplálódott génjeinkbe, és nem túlzok, ha azt állítom, már születésünk pillanatában tisztában vagyunk küldetésünkkel, mindazonáltal ezek az egyleti órák egy nagyon is kézzelfogható hasznot mégis hoztak: széles körben elterjesztették a páviánokról szóló történetet.

A páviánok, a csupasz ülepű és visszataszító külsejű páviánok szégyellték kilétüket. Emberek szerettek volna lenni. Az együgyűbbje a fakoronák sűrűjében lógatta lábát, míg a nyughatatlanok éjt nappallá téve tanácskoztak, hevesen gesztikulálva és rikoltozva közben – nemegyszer még össze is verekedtek, de ez most mellékes. Az ötödik nap reggelén végül arra a kiábrándító következtetésre jutottak, hogy álmuk – éppen páviánvoltuk miatt – megvalósíthatatlan. Erre még aznap fényűző pompájú felvonulást rendeztek, amin előírásszerűen mindenki részt vett, s ahol a világoskék selyemsállal ékesített királynő szívfacsaró szónoklatot intézett népéhez.

Nagyapám mesélte, hogy a páviánok között akadtak olyanok is, akik végső kétségbeesésükben még a királynő beszéde alatt is fellázadtak sorsuk ellen, az utolsó sorba húzódtak és a tubákszelencét kinyitva hosszú ujjaik közé egy kevéske dohányt csippentettek, de ezeket az őrök kíméletlenül megfenyítették, és a végén, miután a királynő befejezte beszédét, ahányan csak voltak, kihegyezett végű karókra ugrottak hasmánt, így győzve le az emberiséget és így győzve le a halált; ezt rikoltották közvetlenül előtte, de nagyapám más véleményen volt, szerinte jellemtelen, alattomos állatok maradtak halálukban is, akik ilyen megvetendő módon próbáltak megszabadulni a felelősségtől, amely a roppant feladattal – az emberré válással – szükségszerűen együtt jár.

Ahol élünk, senki sem szomorú, ez azonban, sajnos, nem jelenti egyúttal azt, hogy boldogok lennénk. Az életet, ha fogalmazhatok így, mintha annak idején kifelejtették volna erről a vidékről, hogy később, utólag tudatosítva a mulasztást, kapkodva idevágják.

Ezt érezzük át mind, akik itt élünk, de nem neheztelünk senki fiára emiatt, mert tudjuk, hogy ha van világ, akkor annak nyilvánvalóan vége is van, s hogy hát valakinek ott is laknia rendeltetett. Nos, ez a mi hazánk, túl a végtelennek tűnő fenyveseken és a sárgán hömpölygő folyókon, túl a csúnya, párás reggeleken és a mindent elemésztő tüzeken is, a tartományi székhelytől többheti járóföldre.

A községháza oldalsó épületében jövünk össze minden este, korra és nemre való tekintet nélkül. Lassan kortyolgatjuk a vitamindússága miatt közkedvelt krumplihéjlevet és – cigarettázunk hozzá! Talán ez az egyetlen káros szenvedély vetette meg lábát vidékünkön, a mértéktelen dohányzás, de ellenzői – mert ilyenek is akadnak – tehetetlenek, mivel megfellebezhetetlen érvek sorakoztathatok fel a dohányzás mellett, legsúlyosabb közülük kétségkívül az a tény, hogy a cigarettázás emberi szokás, és nem egy, a fővárosban is megfordult tapasztalt utazó számolt be erről, aki valamilyen különös véletlen folytán elvetődött tartományunknak ebbe a legkeletibb részébe, bár ezeket az utazókat személyesen nem ismertük, annyira régen érkeztek, talán még nagyapáink sem ismerték őket, de a falu krónikájában megtalálhatjuk a róluk szóló feljegyzéseket, igaz, ezek a feljegyzések keltezés nélküliek, mert – és ez szintén helyi jellegzetesség – idő dolgában nem vagyunk valami következetesek, így is mondhatnánk: nem vesszük komolyan, és ha valaki közülünk azt kérdezné: milyen nap is van ma?, hát összenéznénk, és bizony nehezen – vagy éppen sehogy sem – tudnánk megfelelni rá.

Ezekben a helyenként elmaszatolt feljegyzésekben világos és egyértelmű utalásokat találhatunk az ország többi részében, és elsősorban a fővárosban uralkodó dohányzási népszokást illetően, ezért mi sem csinálunk gondot ebből, senki sem csinál, és estefelé, amikor munka után a napot dicsérni összegyűlünk „közös esti szobánkba", hátradőlünk a nádszékeken és élvezettel pöfékelünk, tekintetünket körbejáratván a falakon függő képeken és kegytárgyakon. Ha már itt tartok, elmondhatom, a képek tornyokat és tarka vásártereket ábrázolnak, némelyik cicomás hintóból kilépő cilinderes urat és furcsa ruhába öltözött hölgyet, akinek arcát fátyol fedi. A tornyokat és a házakat azonban semmi sem takarja, úgyhogy kedvünkre gyönyörködhetünk bennük, s mi gyönyörködünk is, mert ezek a képek a fővárost ábrázolják, mi így tudjuk legalábbis, hogy a fővárost. Az idősebbek állítják ezt, mivel közülünk senki sem járt ott, ezért aztán nem tudjuk megerősíteni ezt a feltevést, amire nincs is szükség, mert hát senki sem kételkedik ebben, de ha azt mondom, senki sem, apámat megint le kell számítani; az ő meggyőződése szerint az egész csak kitaláció, s a tulajdonos azáltal akarja növelni a helyiség vonzerejét és saját tekintélyét, hogy ilyen kultikus képeket mondhat magáénak. Ezt azonban apám ugyanúgy nem tudhatja, mint mi, és kénytelen a meggyőződésnél maradni, merthogy a fővárosban még ő sem járt.

Nem is tudom, mi lenne velünk a főváros nélkül. Gyakran sóhajtozunk ekképpen, de sopánkodásaink szerencsére rövid életűek, mivelhogy a főváros van, és ez, hogy van, hogy letagadhatatlanul van, boldoggá tesz minket, még ha csak részlegesen is, hiszen a legboldogabbak akkor lennénk, ha magunk is ott élnénk, noha tartok tőle, hogy elég lenne megpillantani akár csak távoli körvonalait is, és a gyönyör érzése annyira elhatalmasodna lelkünkben, hogy szinte – s nem is szinte, hanem bizonyosan! – elviselhetetlenné válna, de ezt inkább nem is mondom másnak, nem szeretném, ha valaki félreértené.

A főváros mindenünk, ezért van hát az, hogy a nemzetségünkben férfiak feleségeiket és asszonyaikat évszázadok óta önmarcangoló féltékenység és keserű tehetetlenségérzet nélkül engedték el a fővárosba, ahonnan eddig még egy sem tért vissza, de mi nem káromkodunk, még szemöldökünket sem vonjuk össze, mert tudjuk, hogy ez így van rendjén, s hogy ezzel voltaképpen azt a feladatot teljesítjük, amelyet ránk a haza – és nemcsak a haza, hanem maga a Teremtő – kirótt.

Az elutazások napján mondhatni a megszokott mederben zajlik az élet, csak az öregebbje allelujázik, mi pedig munkánk végeztével kiállunk a kapuk elé, és hallgatjuk az alleluját, a vénekét, és közben arra gondolunk, hogy menyasszonyaink a fővárosban bizonyára messze földön híres emberekkel, színészekkel, írókkal, utazókkal és címeres lengyel grófokkal vacsoráznak, akik híresebbek, mint Dávid király volt.

Nőink máskülönben kifejezetten szépek és életrevalóak, nem is vesszük tőlük zokon, hogy sokévi sóvárgás után végül egyik napról a másikra elutaznak, az izgalomtól remegő ajakkal és még csak vissza se intenek a kocsiról, amint az nehézkesen és döcögve kapaszkodik felfelé a bánya felé vezető kaptatón, és lassan eltűnik szemünk elől; csak a gyerekek nincsenek hozzászokva, ők még futnának a kocsi után, de nem engedjük, rájuk szólunk és magunkhoz parancsoljuk őket.

Úgy érezzük, ez a legkevesebb, amit a fővárosért tehetünk, elvégre életünk értelmét kaptuk tőle cserébe, s ez mindennél többet ér, mindennél többet, ehhez nem férhet kétség, s bevallom, kicsit irigyeljük is az elutazó szépleányokat, amikor elképzeljük, hogy kedvükre hempereghetnek majd a főváros karjának bársonyos ölelésében, ahogy nevetnek és nevetnek, és üde kacagásukkor csókolnivaló arcukon kis gödröcskék jelennek meg.

Erre gondolunk, mialatt hallgatjuk az elnyújtott alleluját, és utoljára még megpróbáljuk felidézni kedveseink ölének ibolyaillatát.

Aztán hátat fordítunk az egyetlen útnak, amely a faluból kifelé vezet, senki sem tudja pontosan, hová is, csak azt tudjuk, hogy túl a bányán és túl az erdőn, a főváros felé, mivel más út nincs, ez az egyedüli, úgyhogy arra kell vezetnie, a falu másik végén már a semmi van, előtte még a temető, és úgy a semmi.

így búcsúzunk hát asszonyainktól, ha már egyszer ők nem búcsúznak, allelujával. Közben besötétedik, mi pedig cigarettára gyújtunk, a sáncok mentén pedig végig parazsak fénylenek, többnyire magukban; a nagy sötétségben órákig nem is hallani mást, csak itt-ott a gyufák sercegését, és a hegyekből farkasüvöltést hozzá, azt hallgatjuk némán cigarettázva, a farkasok holdig nyúló torokhangját, mert a tél beálltával kis hordákban közel merészkednek, egészen a bánya mögötti hegyekig, és onnan üvöltenek, mi meg hallgatjuk üvöltésüket, arra gondolva közben, hogy Isten kegyelméből micsoda mennyei kiváltságban részesültünk, amikor emberré lettünk, és most van házunk, házunkban ágyunk, ahol alhatunk, ágyunk mellett váltás ruhánk és két pár kikenőcsözött csizmánk, és sok minden más is van még, ami a miénk, gyertya, gyufa, papír, toll, cigaretta, csákány, szárítókötél és kötött kesztyű, két asztal, székek, pokróc, tányér és pohár, hirtelenjében fel sem tudok sorolni mindent, amivel eldicsekedhetnék, ami mind-mind azt bizonyítaná – emberek vagyunk.