Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., június / Ego-coctail

Ego-coctail

Virtuális valóság és szerep

Az ügyek természetes állása folytán könnyen előfordulhat, hogy valakinek szembe kell néznie az újra és újra jelentkező konfliktusok egyikével, amelynek megoldása idő kérdése – mármint úgy, hogy ez alatt az idő alatt energiát áldoz arra, hogy világosan felismerje a problémát, elválassza a megoldható részt a megoldhatatlantól, és hogy praktikus értelemben megtegye, amit lehet.

Nos, mondjuk, hogy van egy rendkívül érzékeny ember, aki a teljesség vágyával él, és megint nehéz helyzetbe kerül. Könnyen előfordulhat, hogy depresszióba esik. Ha viszont elképzeli, hogy helyzete olyan, mint a szkanderezés, amiben éppen vesztésre áll, akkor furcsa módon máris nem reménytelen a helyzete. Ellenfelének, az életnek, a sorsnak éppen csak öt centiméternyi hiányzik ahhoz, hogy kezét végképp az asztal lapjára fektesse. Csakhogy, amint erre a képre gondol, az is eszébe jut, amit az ellenfele nem tud, vagyis, hogy ő tapasztalt játékos. Sokszor, ezerszer volt már ebben a helyzetben, számtalanszor állt már vesztésre, de az önfegyelem, a bátorság és a dac révén sikerült – ha nem is győznie, de legalábbis – döntetlent kiharcolnia.

Csakhogy ezt a játékot nem is az élet vagy a sors játssza ellene. Az élet senki ellen sem játszik. Tehetsége, ha van, és meghatározható, mindössze az intenzív lelki életet és az emberi dolgok iránti intenzív érdeklődést jelenti. Épp ezért, az előbbi felelős egy belső valóság kialakításáért, amelyben a valóságos világ minden elemének megfelelője megvan, csak éppen nem az. Miért volt ennek kialakítására szükség? Valószínűleg a második attributum érdekében. Az egyén lépései és cselekedetei nem értelmezhetőek a valóságban, hanem csak az ő saját virtuális valóságában. Miközben újrajátssza a valóságos küzdelmeket, közelebb jut a megértésükhöz.

A valóságban megnyilvánuló életképtelenség gyakran onnan származik, ahonnan minden valamirevaló érzékeny és nagy tudatossággal élő emberé. A valóság erős és durva impulzusokat ad, és vannak olyanok, akik képességeiknél, alkatuknál fogva leginkább differenciált és finom impulzusok fogadására és értelmezésére alkalmasak. Hogy ez ugyanakkor nem egyértelműen intelligencia, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem áll hatalmukban átállni a valóság túl erős impulzusainak kezelésére. A felsőbbrendűségnek ez a fajtája nem valódi felsőbbrendűség, de természetes joga, hogy kapacitásának arányaiban tudjon pont azzal foglalkozni, amire való. Másban amúgy sem lehetne semmi haszna. Amikor az ilyen túlérzékenységre hangolt embert környezetének adottságai arra kényszerítik, hogy a valóság törvényei szerint vegyen részt praktikus haszon szerint értékelt munkában, az emberi „üzemzavarok" úgyszólván minden jele megmutatkozik rajta.

Ennek az antropológiailag ritka emberfajtának roppant fontos a feladata: az általános emberi értékek keresése, meghatározása és újraértékelése. Szokás például azt hinni, hogy a művész élete jellemezhető a labilitással. Egyensúlyvesztéssel igen, de a köznapi értelemben nem labilis a „művész", hiszen ha az volna, céljainak követésében nem jelenne meg a következetesség, még ha ez a megszállottság következetessége is. A labilitás nem természetes és főképpen nem szükségszerű jellemzője a túlérzékenységgel és nagy tudatossággal élő embernek. A labilitás olyan jegy, amely mindenkit jellemez, aki arra kényszerül, hogy adottságaitól nagyban eltérő vállalkozással keresse kenyerét, mert semmi reménye sincs rá, hogy másképpen tegyen, és úgy gondolja, jobb, ha belenyugszik a körülmények kényszerítő akaratába. Ez a belenyugvás azonban szükségszerűen hamis. Sorskönyvünk nincs előre megírva, de a kapacitásunk képességeink használatára adott, és kizárólag ebben az értelemben a sorsunk előre meghatározott. Ha ez a kapacitás nagy, akkor egyszerűen nincs az a választás, hogy valaki ne éljen ezzel az adottsággal. Ezzel csak élni vagy visszaélni lehet. És ez utóbbi természetszerűleg és logikusan maga után von – nem valamiféle erkölcsi értelemben vett büntetést, hanem bizonyos kísérőjelenségeket, mint például a nyugtalanság, az elégedetlenség és a boldogtalanság.

A virtuális valóság, az elrejtőzés és megmutatás szerep formájában mindig is létezett. Ez nem a számítógépes korszak új, világméretű veszélye, az irányítottság és a valamiben való totális feloldódás szenvedélyétől való félelem, ahogy a totális feloldódásban megszabadul az egyén a saját személyes kínjaitól, és azon igyekezetében, hogy a fájdalmat kikerülje, függővé válik a feloldódás szenvedélyétől. Az írói szerepjátszásnak és ezen szerepjátszás virtuális valóságának ebben a realitásban teremtődik meg az értéke, még akkor is, ha a szerep csak szerep marad. Az örökkévaló veszélyeket és paradicsomi békét hordozó virtuális valóság és a realitás találkozik egy pontban, mert találkoznia kell, és mint kiindulópont vagy nézőpont minden művészi teljesítmény alapját jelenti, két olyan világ találkozását, amely két betűvel is leírható – és mindenki által pontosan ugyanúgy írható le.

Én.