Egy irodalompolitikai ügy dokumentumai elé

Tíz év suhant el a rendszerváltás óta, s ideje, hogy a világ elé tárjuk, ha eddig nem tettük volna, a magát szocializmusként minősített, szovjetorosz bélyegű rendszer kulisszatitkait. Nem mindet, csak azt, amire egy-egy ember lehetőségeiből futja. Hivatásomból és élményeimből eredőleg a kulturális élet sanyargattatásairól mutathatok meg egyet-mást.

E sorok írója tanárként, kiadói és lapszerkesztőként, majd szabadúszó kritikusi és irodalomtörténészi minőségében a csehszlovákiai magyar irodalom szolgálatára rendezkedett be; erről az elbírált és megszerkesztett kéziratok százai és az Irodalmi Szemle őáltala is kezelt évfolyamai tanúskodnak. Könyvei 1978-tól, nyomdászsággal felfüggesztett szabadúszó évei alatt kezdtek megjelenni a Madách szerkesztésében.

Első szabadúszásomba, amelyet azért vállaltam, hogy letéve a lapcsinálás reggeltől estig cipelt terhét csak irodalmunk kritikájával, történetével és kapcsolataival foglalkozhassam, belebuktam. Induló tőkém nem volt, s első nagy vállalkozásom, egy líraantológia, amelyet 80 oldalas bevezető tanulmányával együtt másfél év alatt hordtam össze, elbukott; bevezető esszéjét a legkedvezőbb szerkesztői és külső szakvélemények alapján először elfogadták, majd visszadobták, honoráriumát visszafizettették, magát a válogatást pedig, miután szorosan bevezetőmhöz kapcsolódott és viszont, magam vontam vissza. Ennek jogdíj-előlegét már nem téríthettem meg, hiszen ezer családi célra porladt szét, hanem két-három évig dolgoztam le a kiadónak azzal, hogy kéziratokat recenzáltam, s munkám díja a Madách folyószámlájára került. Az egyéves ösztöndíj, amelyet a Szlovák Irodalmi Alap folyósított, lendített valamit a hintámon, de igyekezetemet, jóllehet minden fórumon a kritikát és az irodalomtörténet-írást hiányolták, s én éppen ezt akartam megfelelő egyetemi vagy akadémiai státus hiányában szabadúszóként művelni, közöny fogadta, s három év múlva állásba kellett lépnem. Egy pozsonyi nyomda vett föl korrektornak két műszakra; ebből fél év múlva szakmai revizorság lett.          

Nyomdász koromban jelent meg első könyvem; ezt Madách-díjjal jutalmazták. Ugyanakkor egy műfordítás-gyűjteményem is kijött az újvidéki Forumnál, készen állt kritikai munkáim második kötete, születőben volt első gyermekkönyvem, nyomdában volt egy vaskos prózafordításom, Václav Cibula és Cyril Bouda Prágai regék című könyve, napi kétórás villamosútjaim közben dolgozhattam és szerzői terveket szőhettem, s két év múlva, immár kecsegtetőbb feltételek között, ismét függetleníthettem magam. Döntésemben az is sarkallt, hogy a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete könyvet íratott a csehszlovákiai magyar irodalomról, szlovákul, nekem kellett megrajzolnom líránk életútját, s a rám eső részt nyomdászként nem írhattam volna meg; így is rengeteget késtem a leadásával.

Második szabadúszásom gyümölcsözően indult. Hamarosan megjelent második, majd harmadik és negyedik könyvem, elkészült harmadik, közel hétszáz (700) oldalas tanulmánygyűjteményem, épült rendhagyó verstanom, az Ütemező, megjelent második újvidéki versfordítás-kötetem, a Bohus-válogatás, és két verseskönyvem szövegei látták meg gyors ütemben a napvilágot. Változatlanul sokat dolgoztam a Madáchnak, kéziratok recenzálását vállaltam, pihenésül szlovák–magyar nagyszótáron dolgoztam, szlovák népdalokat, Hviezdoslav-szonetteket és Botto-idilleket fordítottam egy megálmodott szlovák versantológiába, s megbízást kaptam a budapesti Magvető Kiadótól, hogy ültetném át, látnám el jegyzetekkel és előszóval Smrek emlékiratait. Összetett, szép feladat volt, boldogan vállaltam a többszintes szellemi kalandot. A pusztán formális kiadói recenziókon túl érdemi segítésre is módja nyílt az embernek, így például megjelenéshez segíthettük Varga Imre Crusoe-szaltók és Cselényi Krétakor című kötetét, miután a kiadó évekig elzárkózott előlük.

1983-ban körlevelet kaptam a Madáchtól. A kiadó azt firtatta, milyen kéziratot vihetnék nekik az 1984-es kiadói év programjába. Válaszoltam, s a megadott határidőig, szeptember végéig be is vittem Nemzedékem útjain című, közel 700 oldalas kéziratomat. A két pozitív belső, szerkesztői bírálat után az akkor előírt két külső szakmai vélemény is támogatta munkámat, de a könyvet valamilyen belső okból átsorolták 1985-re. Nem tiltakoztam, bár nem esett jól a csúszás, családomnak égető szüksége lett volna a jogdíjra, két gyermekünk eljegyzése és házasságkötése, leányunk kivándorlása várt ránk, de a kiadó döntését nem akartam kikezdeni, gondoltam, ők tudják. Megkötöttük a szerződést, a kéziratot megszerkesztették, nyomdába küldték, s előleget kaptam rá. Teltek a hónapok, vártam a szerzői korrektúrát, de a felelős szerkesztő behívott, s előadta, hogy S. Á. igazgató fölkocsizott a túrócszentmártoni nyomdába, kéziratomat kiemelte, hazahozta, s az alábbi szöveget hagyta az asztalán:

Feljegyzés

Koncsol László kéziratával kapcsolatban

Minden általam kihúzott szót, mondatot, bekezdést kihagyni.

Deregnyő 1945–47 fejezetet kihagyni.

32–53. oldalig felére csökkenteni.

53–94. oldalig 10 flekkre rövidíteni.

A Görömbei tanulmányt hétfő reggelig előteremteni.

Továbbá: tájékoztatni a szerzőt a döntésemről és annak értelmében megtenni a kellő intézkedést a nyomdai kézirat módosítására.

A Fábry Zoltán levelezés c. részt (201–222) felére csökkenteni.

S.Á.

Bratislava, 1984. nov. 8.

Minden kifogásolt szövegnek története van, magyarázatot Ľudovít Pezlárnak, a szlovák kommunista párt központi ideológiai titkárának később írt levelemben kap rájuk az olvasó. Azt, hogy a felére csökkentendő, illetve 10 gépelt oldalasra kurtítandó lapokon mi állt, már soha meg nem tudhatom, mert ezt követőleg az újabbnál újabb lektorok véleménye alapján a kéziratot annyiszor átszerkesztették, hogy mint a becsületesen megkevert kártyapakliban, az eredeti összeállítás minden eleme más helyre került. Az igazgató semmit sem indokolt, mert hatalmi helyzetéből, a pártközpont apparátusából s a szlovák pártvezérkar és az államrendőrség akaratából kerülvén oda megengedhette magának, hogy diktátorként tartsa magát.

Próbáltam ellenállni akaratának, a főszerkesztő, Duba Gyula is dolgozott könyvemért, s erőfeszítéseinek folyományaképpen a kézirat, a teljes, csonkítatlan anyag Karol Wlachovský és Rudolf Chmel kezébe került, őket szemelte ki az igazgató mint magyarul tudó szlovákokat ún. szuperlektoraimul. Chmel véleményéről csak azt tudom, hogy nem emelt kifogást kéziratom ellen, Wlachovskýét viszont jól ismerem, mert az igazgató behívott telefonon az irodájába, s négyesben, vele, Wlachovskýval és Dubával kezdtük pontról pontra megvitatni lektorom kifogásait. Ő azzal a képtelen, bár persze az adott abszurd viszonyok közt érthető kijelentéssel kezdte, hogy személy szerint ugyan semmi kivetnivalót sem talált a kéziratban, de megpróbálta „azok" szemével olvasni szövegeimet, akiknek a szava dönteni fog, s az így talált helyeket kívánja megjelölni. Mintegy fél órán át topogtunk a megjelölt szavak és mondatok körül, elég sokat ironizáltunk és nevetgéltünk a helyzeten, nem volt az egész jelenetben semmi drámai, de az igazgató elunta, fölpattant, Wlachovskýhoz szökött, fölmarkolta szétteregetett kéziratomat, s dühösen rám mutatva így kiáltott: „Látod? Látod? Mindig vitatkozik! Nem lehet vele beszélni!" Fölnéztem rá, s ezt mondtam: „Nem vitatkozom, de mint szerzőnek jogom van a mondataimat érvekkel védelmezni. Ez itt tudtommal nem rögtönítélő bíróság, hanem szellemi műhely, ahol a vitának igen is helye van." Az igazgató összecsapta kéziratomat, s bevágta a fiókjába. Fölálltam, s hazajöttem.

Duba, akivel még összefutottam egyszer-kétszer, váltig nyugtatgatott, hogy törik-szakad, könyvet varázsol írásaimból, mert jó véleménnyel volt róluk, de Mayer Judit, a kiadó illetékes vezető szerkesztője 1985. február 26-án behívott, s elém tette az alábbi, gondosan, minden helyesírási, nyelvi és egyéb hibájával idemásolt, aláíratlan szöveget:

Lektori vélemény

Koncsol László: Nemzedékem útjai

A kézirat és a cím elolvasása után a tartalomtól egészen mást vártam. Gondoltam a szerző hazánk felszabadulásának 40. évfordulója évében valóbans reálisan mutatja be azt az utat, amelyet ő és nemzedéke megtett. 40 évre visszapillantva ha néha akadályokat is kellett leküzdeni az út nem volt sima, eegyenes, mégis óriási eredményekről számolhatunk be nemzetiségi kultúránk fejlődésében.

A szerző írásain egy túlfűtött sértődöttséget, se-jobbra, se-balra nem látást érezhetünk, ezt a nézetet akarja rákényszeríteni a megszólaltatott riportalanyokra is.

A kéziratban összegyűjtve megtalálhatjuk Koncsol László eddig megjelent írásait, még azokat az írásokat is, melyek megjelentetéséért az egyes szerkesztőségek elmarasztalásban részesültek. A könyv ennélfogva nem ad egy egységes átfogó képet a magyar nemzetiségű lakosság problémájáról, fejlődéséről, nem is szólva az elért eredményekről. Vagyis egy-egy problémát a szerző negatív értelemben kiemel (az iskolaügy) a többit nem is érinti. Az egyes cikkekben hiányzik a marxista osztályszemlélet, ennek ellenére a szubjektív nézet szemlélet a szerző saját énjének az előtérbe való helyezése érezhető. Ez érezhető teljes mértékben a tanulóéveiről írt fejezetben! (Sárospatai, Dunaszerdahely, Komárom, Pozsony). Nem akarom vitatni a magyarországi és a csehszlovákiai iskolarendszer előnyeit vagy hátrányait, erre nem vagyok hivatott, de semmiképpen sem merném a szerzővel eryértelműen állítani, hogy csakis az egyik a jó a másik viszont mindenben rossz. Azt sem merném állítani, hogy csakis azok érvényesültek az életben, akiket szüleik magyar tanításinyelvű iskolába írattak át. Ugyanúgy édesanyja tragikus halálát a csehszlovák iskolaügy rovására írni túlzás.

Az egyes kortársak születésnapi köszöntése vagy egy-egy könyv recenziója annyira időhöz, sokszor helyhez is van kötve (sok esetben a lap profiljához) hogy így könyv formájában elvesztik eredeti funkciójukat.

Bled – 1982 Koncsol László felszólalása, ahol vendéglátóit kéri, hogy foglalkozzanak a nemzetiségi irodalmunk helyzetével a nemzetiségi irodalom problémáit, követelményeit juttassák el a PEN nemzetközi központjába.

Erre a tolmácsolásra nem hivatott Koncsol László, egyedül a Szlovák írók Szövetsége, melynek a magyar és az ukrán írók is tagjai hazánkban. A szerkesztőségnek nagyon is sok munkájába kerülne, hogy a szerzővel együtt átdolgoznák a kéziratot. Az egyes fejezetek, cikkek kihagyásával a könyv értelmetlenné válna.

Véleményem szerint nem minden esetben szükséges és jó, hogy ha a már megjelent cikkek, írások, recenziók, születésnapi köszöntők, egyéni levelezések könyv formájában is megjelennek.

Talán később, alapos átdolgozás után egyes írások kihagyásával s ujjak besorolásával többet nyújt a Madách Kiadó olvasóinak, mint most ilyen formában.

Bratislava, 1985. február 20.

A lektori véleményként jelzett zagyvalék hiteles voltát a rajta levő kiadói iktatás bizonyítja, birtokomba fénymásolata jutott. A szöveg aláíratlan, de a kiadóban tudták, az iratgyűjtőben talált, immár szerzőjének nevével is jegyzett szlovák fordításából pedig láttam, hogy egy H. K. vagy K. H. nevű asszony, az ideológiai titkár, Pezlár magyar tanácsadója (osztályvezetője? előadója? – nem tudom beosztásaik nevét) szerzetté volt. Korábban – magyar érettségijével – a pozsonyi rádió magyar szerkesztőségében vezetett egy rovatot, ott láttam egyszer közelről, onnan került a pártközpontba, a Madách élére vezényelt S. Á. helyére.

Ezt az ítéletet olyan helyen mondták ki, hogy az egész szlovákiai irodalmi sajtót megrémítette. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, de minden elfogadott kéziratomat visszaadták. A legérdekesebb Ütemezőm kálváriája. Egyszer összefutottam a Vasárnapi Új Szó gyermekrovatának vezetőjével, Bodnár Gyulával, s kérdésére, min dolgozom, elmondtam, hogy hozzáláttam egy rég dédelgetett álmom, egy szórakoztató magyar verstan megírásához. Amikor előadtam, miként képzelem el, sőt hogy már írom is az anyagot, amelyből könyvet, netán könyveket szeretnék csinálni, hiszen a verstannak sok ága-boga van, föllelkesült, s kérte, adnám az anyagot az ő frissen átvett rovatának.

Pár nap múlva fölhívott, s örömmel újságolta, hogy a lap szerkesztő tanácsa elvben elfogadta tervünket, s vegyem komolyan, amit ígértem, dolgozzam rajta. Nehogy a folytonosság valami okból megszakadjon, mintegy tizennyolc számra való anyagot vittem be neki egyszerre, az átvett részeket bemutatta, el is fogadták, s a beharangozó első rész megjelent a legközelebbi Vasárnap gyermekrovatában. Hétfőn Bodnár behívott, s remegő hangon mesélte el, hogy reggel a főszerkesztő letiltotta verstanomat. Senki sem értette, mi történt, a lap addigi históriájában nem fordult elő ilyesmi. Siettem a főszerkesztőhöz, akit csak láttam, de nem ismertem, s kértem a titkárnőjét, hogy jelentsen be. Leültem és elég sokáig várakoztam, a hölgy pedig azzal az üzenettel jött ki, hogy döntését a főnök nem másíthatja meg, de nem is fogadhat. A titkárnő könnyezett. Az anyagot sajnáltam, átvittem hát a Nő gyermekrovatába, de nem vállalták, onnan mint gyermeklapba egyenesen a Tábortűzbe vittem. Tóth Elemér szerkesztő először is leteremtett, hogy nem eleve nekik készítettem a verstant, hisz Isten is nekik találta ki, de két hét múlva a főszerkesztőnő, akit látásból sem ismertem, visszaadatta vele. Ekkor egyenesen az Irodalmi Szemlébe vittem, bár nem oda való volt, de sajnáltam volna, ha elsüllyed, s a szerkesztő bizottság nyomására, főképpen Tőzsérére, aki a bizottságban helyet foglalt, s a jelenvolt igazgatóra, hogy hagyjon föl végre a boszorkányüldözéssel, rádörrent, a főszerkesztő (Varga Erzsébet) vállalta közlését. Ott figyelt föl rá Annus József, s szorított meg később, hogy a Móra Könyvkiadó általa szerkesztett sorozata részére befejezzem. Meg is jelent 1990-ben, s bár különböző okokból nem olyan lett, amilyennek megálmodtam, örülök neki, hasznos könyvnek bizonyult.

Varga Erzsi súgta meg hónapokkal később, amikor már kiszakadtam az irodalom életéből, hallgatásomat kérve, hogyan folytak a hatalom játszmái a díszletek mögött. A Sánc úti Tábortűztől gyalog vittem kéziratomat a Mihálykapu utcai Szemlébe. Ez nagyjából húsz perc, de ebbe a röpke időbe belefért néhány telefonos üzenetváltás. Irodalmi lapunk főszerkesztőjét fentről figyelmeztették, hogy pár perc múlva jelentkezni fogok az anyaggal, de vigyázzon, mert sok vizet fölkavart, nehogy vállalni merje. Megjelent, de Erzsi, szegény, csak egy többhavi odázgatás után kezdte közölni, amikor megvallottam előtte, hogy a történtek miatt hónapok óta semmi jövedelmem sincs, s ha így megy tovább, ajándékot sem vehetek a karácsonyfánk alá, sőt fára sem futja majd. Soha senkitől ilyesmit nem kértem, tudom, milyen bonyolult játék a lapszerkesztés, de most az egyszer a fentiek miatt meg kell alázkodnom, mondtam neki.

Könyvemmel kapcsolatban hónapokig tanácstalanok voltunk, minden pénzforrásom kiszáradt, amikor Duba javasolta, hogy tegyünk még egy kísérletet, hátha közös író barátunk, aki korábban elég magas kormányzati szerepet is játszott, s nyugdíjas ugyan, de jól cseng a neve odafent, adnak is a szavára, megjelenéshez segítené kéziratomat. A háborúság már tíz hónapja folyt, bele is fáradtam, kiszemelt barátunk lett a tizenkettedik lektorom, s ez példátlan a szlovákiai könyvkiadás történetében, de fogtam a kéziratot, kérésemre létrejött négyszemközti találkozónk a Tatra Kávéházban, ahol előadtam neki addigi próbáim históriáját. Nevetve biztosított, hogy ügyemet a legnagyobb jóindulattal fogja kezelni, másnap indul egy hosszabb tátrai gyógykezelésre, viszi magával s két héten belül el is olvassa kéziratomat, s mivel figyeli, miket írok, egy pillanatig se higgyem, hogy véleménye más lesz, mint ajánló.

Bizakodásomat egy hét múlva Mayer Judit telefonja törte meg. Behívott, s elém tette barátunk lesújtó ítéletét. Ő előbb hosszú sorokban biztosította a kiadót arról, hogy milyen nagyra tart, majd több pontban hajuknál fogva előrángatott műérvekkel megsemmisítő ítéletet mondott kéziratomról. Megdöbbentő lépésének okát csak két év múlva tudtam meg. Duba árulta el, amikor könyvem ügye legalább részben dűlőre jutott, hogy az igazgató megtudván valakitől, talán magától barátunktól, hogy a kézirat ilyen és ilyen céllal a Tátrába került, kocsiba vágta magát, fölhajtott lektoromhoz, s tolmácsolta neki Pártunk és Kormányunk óhaját, hogy vágja el kéziratomat. Barátunk bólintott, s az aktust végrehajtotta.

Állásba kellett lépnem, egyetlen szerkesztőségben sem fogadtak igenlően, s két hét múlva jutottam el dunaszerdahelyi író barátaim révén Diósförgepatonyba, ahol azzá lettem, aki ma vagyok.

Úgy éltem tovább, hogy könyvem sorsa végképp megpecsételődött, de két év múlva Dobos hívott föl, hogy találkozni szeretne velem. Elmesélte, hogy a magyar szekció gyűlésezett a pudmerici Pálffy-kastélyban, az írók alkotóházában, s ott ő is szót kért, támadta a szekció vezetőinek szolgai irányultságát, megalkuvásait és egyéb bűneit, támadta a szerkesztőségeket, a Madách igazgatóját és magát a párt főideológusát, Pezlárt is, többek között azért, ami velem történt. Beszéde másnap egy szalagról lejegyezve és szlovákra fordítva Pezlár asztalán hevert. Pezlár azonnal magához rendelte Dobost, s számonkérőleg lépett föl. Dobos nem hagyta magát, az asztalt verve ordítoztak, s amikor az én ügyem is szóba került, a titkár kibökte, hogy magyar tanácsadói javaslatára maga tiltotta le a dolgaimat. Amikor döntését Dobos érvek sorával támadta, Pezlár megdöbbent, egy-két percig némán meredt maga elé, s csak hebegni bírt. Dobos azt tanácsolta, hogy élve a lélektani pillanat esélyével azonnal írjak a titkárnak, s kérjem a perújrafelvételt. Ő – Dobos – megígérte a főideológusnak, hogy új lektori véleményt ír kéziratomról. Meg is írta, s ez lett a sorban a tizenharmadik ilyen munka.

Fél évig nem álltam kötélnek, bármennyiszer is kapacitált Dobos, az én egykori főszerkesztőm. Sohasem voltam párttag, úgy éreztem, semmi közöm az egész ún. fehér házi társulathoz, bele is fáradtam már a tízhavi hercehurcába, a hatalom macska-egér játékába, amelyet velem űzött, nem beszélve családomról, amely kegyetlenül megsínylette irodalomkritikusi mániámat, az elfogadott, majd visszadobott s csak évek múlva közölt írások sorozatát, amelyekért a jogdíj is csak megjelenésük után járt, sőt kapcsolatot sem akartam a mélyúti pártközponttal, különben is oly messze volt már tőlem az egész anyag, mint a Hold, vagy annál is messzebb. Dubának azt mondtam, úgy is éreztem, amikor megmutatták író barátunk megsemmisítő véleményét, hogy soha többé nem írok kritikát, s tetszik, nem tetszik, ehhez kellett tartanom magam, mert fülig süppedtem új hivatásomba, tanultam, kutattam és ingáztam Pozsony és Patony, Dunaszerdahely és Győr között, ahol csallóközi munkám kezdetétől beindult és segítőm lett a tanítóképző főiskola magyarságkutató csoportja, kutattam Pápán és Budapesten, megtanultam a latint, s időm sem maradt a Pezlárral való levelezésre. Egyébként sem tudtam, mit írhatnék neki, ha nem tud magyarul, s ugyanazok az alakok veszik körül, akik korábban bemattoltak. Aztán egyszer mégis gépembe fűztem egy tiszta lapot, s írni kezdtem levelemet a Fehér Ház illetékes főemberének, akit nem ismertem. írtam és írtam automatikusan, fésületlenül, agyonmagyarázva mindent, sok fölös jelzővel, amíg gondjainkat ki nem beszéltem magamból. Nem vártam vele, hogy kihűljön, s árnyaljam és karcsúsítsam, elegánsabbá formáljam, hanem egy másolat nálam maradt, egyet Dobosnak adtam, az eredetit pedig Pezlárnak vitte a posta. A levél nem tetszik, bizonyos szempontokból szégyellem is, de ilyenné formálta a kor, helyzetem és akkori nyomorult állapotom, tessék tehát mint kordokumentumot fogadni. Láttam egy kanadai (?) kvázi dokumentumfilmet, egy megárvult medvebocsról beszél. Fogságából szabadulva keresi nevelőapját, amikor egy jaguár veszi üldözőbe. A bocs egy hegyi folyó fölé dőlt száraz fára menekül, a ragadozó követi, a kölyökkel vízbe reccsen a fa hegye, viszi a víz a sziklák között, aztán fölkapaszkodik egy nagy kőre, az éhes vad követi, mancsával ki is vérzi a kismedve pofáját, az pedig torkaszakadtából és hosszan, borzasztó hosszan és fülhasgatón visít. A bocsot a háttérben fölbukkanó nevelőapa morgása menti meg. Ez az artikulátlan, elnyújtott visítás jutott eszembe, amikor hosszú szövegemmel most, tizenhárom év után szembesültem. Nem szép, de egy kicsit segített rajtam, a medvebocson.

Pezlár meglepő gyorsasággal reagált. Nem volt rosszindulatú, de tekintve a levelemben fölvetett és megvizsgálandó problémák sokaságát, türelmemet kérte. Közben tett néhány olyan megjegyzést, amelyet nem hagyhattam válasz nélkül, s ha már belementem a játékba, újabb hosszú levelet kellett fogalmaznom, amelyet viszontválasza követett. Néhány megjegyzését ismét nem hagyhattam szó nélkül, s írtam neki. Így levelezgettünk. Dobos éppen Duba főszerkesztői szobájában tárgyalt valamiről, amikor Pezlár odatelefonált, s utasította Gyulát, hogy kéziratomból a lehető leggyorsabban csináljon könyvet. A szűrés munkáját barátilag Duba vállalta, s nem tiltakoztam a könyv kényszerű megcsonkítása ellen. A kézirat egy része, az, amely ellen a legkevesebb ideológiai kifogás merült föl, 1988-ban jelent meg eredeti címén (Nemzedékem útjain), a kihagyott maradék pedig a rendszerváltás után, 1992–93-ban szintén a Madáchnál. Címe: Törmelék.

A háttér?

Az 1968 utáni ún. husáki konszolidáció előzményeként a szovjetek az egész csehszlovák politikát a soviniszta szlovák kommunisták kezére játszották. Ők először a cseh reformereket hallgattatták el, aztán a szlovák reformerők kerültek sorra, s a hetvenes évek második felében vettek elő bennünket, csehszlovákiai magyarokat. Sokakat persze már a fordulat perceiben félreállítottak, de a zöm később került nyomásuk alá. S. Á. arcát például a 70-es évek elejéig ismertem, de nem tudtam a nevét, csak azt, hogy ez az ember valamelyik lapnál dolgozik, hallottam viszont, hogy a név hordozója milyen szerepet játszik az emberek félreállításában. A név és az arc nem állt össze bennem. Egyszer magam ültem Szemlebeli asztalomnál, Duba valahova elment, s egy ismerős arcú férfi kereste őt mint „Duba urat". Fölkacagtam, mert főnökömet már sokféleképpen emlegették, de így a mi köreinkben még soha. Mondtam, hogy üljön le, és várja meg, ha sürgős ügyben keresi, de vissza is térhet, mert Gyula délután biztosan itt lesz. Egy kicsit téblábolt még, hosszan tétovázott és merengett, mint aki nem tudja, menjen-e, mondja-e, majd rám nézett szomorúan: „Tudja-e kegyed, hogy most zajlik a szlovák párt konferenciája?" Ezen a bárgyú „kegyed"-en ismét kacagnom kellett, azt hittem, nem jól hallok. Mondtam, persze, hogy tudom, hogyne tudnám, itt hevernek a lapok előttem. „Hát azt tudja-e kegyed, hogy minden küldött asztalán ott van a szlovákiai lapok elemzése?" – kérdezte. Erről eddig sejtelmem se volt, feleltem, de ha ott van, hát ott van. „De abban az anyagban az áll, hogy az Irodalmi Szemle az utolsó még létező jobboldali lap Szlovákiában, és jó lesz vigyázni!" – emelte föl búsan az ujját. „Nem tudom, ki írta ezt az elemzést a Szemléről", mondtam neki, „de ha maga tudja, és találkozik vele, mondja meg neki, hogy üzenem, hogy ökör, akinek fogalma sincs egy irodalmi folyóirat természetéről meg a jobb- és baloldaliságról. A Szemle sem ilyen, sem olyan politikai irányt nem követ, nem politikai fórum, hanem irodalmat közvetít az olvasóinak, s ha kell, egészen kivételes pillanatokban állást foglal az emberség mellett, az embertelenség ellen. Ez az erkölcsi és esztétikai kötelessége, s ennek semmi köze sem a jobb-, sem a baloldalisághoz." Elment, majd délután, amikor Duba is ott volt, visszajött, hogy együtt távozzanak valahova. Mondtam aztán Dubának, hogy ez a fickó kereste őt délelőtt, de árulja már el, ki volt, és mit csinál. „Hát te nem ismered S.-t?" „Hát ő az a hírhedt, rettegett S., ő ez a bárgyú figura? Ilyenek döntenek az ügyeink és embereink sorsáról?" – hűltem el, s immár biztosra vettem, hogy ő írta a lapok értékelését, akaratlanul jó helyre címeztem üzenetemet. Később az én sorsomat is ő fordította más irányba, vagy legalább az egész ügy egyik kulcsfigurájának kell őt tekintenünk.

Belső oka is volt a dolognak. Számos emberben könnyű volt fölfedezniük azt, aki másként látja a dolgokat és az irányokat. Jól kiépített ügynökhálózat figyelte a terepet, különösen a tanügyben és a kultúrában, telefonjainkat lehallgatták, postánkat fölbontották és elemezték, találkozóinkat is szemmel tartották, lestek és füleltek. A belsők mellett a külső, nemzetközi motiváció legalább ilyen fontos szerepet játszott náluk, hiszen a magyarországi reformszellem fertőzetétől féltek a leginkább, paradox módon attól, ami – ha hagyják kiteljesedni és átfejlődni egy szociáldemokrata szellemiségű politikába – megmenthette volna a szocializmust, s a szlovákiai magyarságot Budapest ötödik hadoszlopának tekintették, olykor nevén is nevezve a gyermeket. Színre lépett a szlovákiai magyar jogvédő társaság, s a hatalom nyomozni kezdett. Az én aprócseprő szerepeimről nem tudhattak, csak gyanították, hogy benne vagyok a dologban, mert Duray második letartóztatása előtt tanúként engem is beszállítottak az államrendőrségre, és kihallgattak. Jegyzőkönyvezett vallomásomat másokéval együtt fölolvasták a tárgyaláson. Kihallgatásom után a tüdőszűrőbe mentem, onnan Doboshoz, hogy beszámoljak neki élményemről, majd néhány nap múlva Tőzséréktől jövet véletlenül az akkor még szabad Durayval és feleségével buszoztunk, s ott reprodukáltam neki vallomásomat, amit aztán Zsuzsával együtt a tárgyaláson fölolvasott jegyzőkönyvből vissza is hallottak. Lányom esküvőjén Durayék, Dobosék, Grendelék, Tőzsérék és mások mellett Zs. Nagyék is jelen voltak, s Lajost nemsokára egy esti órán beszállította az államrendőrség. Hajnalig faggatták őt erős vallatófénynél, hogy mit tud rólam és kapcsolataimról, mit kerestek leányom esküvőjén, mit keresett ott Dobos, de főleg Duray, és így tovább. Hajnalban eresztették szélnek, s bandukolhatott a rendőrség Kereszt utcai épületéből a Ligetbe, át a Duna-hídon. Hetekkel később futottunk össze véletlenül a Krymben, ott adta elő államrendőrségi kalandját. Tudtam, hogy szemmel tartanak, hiszen fülembe jutott, hogy komáromi illetőségű pozsonyi egyetemi hallgatókat vittek be a rendőrök, hogy faggassák őket, nem járok-e közéjük, nem adok-e nekik tiltott könyveket és folyóiratokat, leveleimet két-három hetes késéssel kaptam kézhez, s a mérleg akkor billent a javamra, amikor telefonon két erre panaszkodó budapesti barátomnak is elmondtam a posta csigalassúságának valószínű okát, hogy ti. valahol valakik hosszan tűnődhetnek nyitott leveleink fölött, sőt a lehallgató szolgálat révén kimondottan is üzentem kandi belügyeseinknek, hogy ám olvassanak, ha ezért fizetik őket, de tegyék szorgalmasabban, s ne üljenek hetekig a küldeményeinken. A csoda megtörtént: ettől kezdve úgy cikáztak a leveleink, hogy nem akartam hinni a bélyegzőknek. Pezlár eleinte, 1970-től a szomszédos állami házban bérelt egy lakást, olykor láttam őt jönni-menni és sétálgatni, de ő nem tudta, ki fia-borja vagyok.

Amikor könyvem körül a zűrzavar támadt, egyszer a bejáratuk előtti nagy parkolón át a fenti boltba igyekeztem, s láttam, hogy beállt a nagy, fekete belügyi Volga, amely az államrendőrségre fuvarozott, kiszállt belőle és egy vaskos iratgyűjtő-nyalábbal a két kezében Pezlár kapuján át bement az a két polgári ruhás rendőr, a tagbaszakadt főhadnagy (?) és apró termetű sofőrje, akik azelőtt kihallgató századosom elé tálaltak. A Duray-csoport tagjaitól is tudom, hogy a felszínen ezek az emberek foglalkoztak a szlovákiai magyarok ügyeivel, ezért némi joggal képzelhetem, hogy Pezlár éppen az én esetleges titkos üzelmeimre, fénymásolt levelezésemre, magnóról lejegyzett telefonjaimra és a rólam írt ügynöki jelentésekre – szomszédjára – volt kíváncsi. Arra emlékszem, hogy a két rendőrrel megnéztük egymást, talán még biccentettünk is egymás felé. Panaszom nem lehet rájuk, amíg felöltöztem és megreggeliztem, a főhadnagy Kroó György zenekritikáiban lapozgatott, az a könyv hevert éppen az asztalkámon, előző este Kroót olvastam. Szlovákul beszélgettünk, később mondta valaki, hogy csallóközi magyar ember, körvonalai szerint korábban birkózó vagy súlyemelő lehetett, pofont nem szerettem volna tőle. Egyetlen rossz emlékünk vele kapcsolatban, hogy rengeteget dohányzott, s napokig hessegettük füstszagát a lakásunkból.

Könyvet, mindenre kiterjedő magán-, család- és társadalomtörténeti szöveget kellene az embernek írnia, hogy a megélt idők az ő olvasatában plasztikusan kirajzolódjanak. Az ember bizonyos gesztusai és megnyilatkozásai is ellene hangolhatták a csehszlovákiai irodalompolitikai maffia keresztapáit. Dolgozniuk kellett bizonyítható teljesítménnyel, mutatókkal, s művileg kreált, föltárt és megoldott ügyeinkkel naponta igazolni kényszerültek, hogy az adott hatalmi szerkezet nélkülözhetetlen részei. Tervgazdálkodás folyt, s gépezetük is tervszerűen, dohogva és lihegve működött. Néhányuknak valaki Illyés Gyula versét, A magánszorgalmú kutyákat küldte el, ezen derült az egész kiadó. („Sem a házat és sem urát / nem védték. Miért is dühöngtek? / Úgy hörögtek, fólhömpölyödtek, / hangjukba fúltak, a buták. / Aki csak utcájukba ért, /szaggatták volna cafatokra, /csontját mindet megropogtatva, / külön-külön leszopogatva / egy köhejért, egy zörejért...") A kultúra (zsargonjukban a kulturális front) irányítását, ami eleve képtelen cél, ők a tilalmak hierarchiájában képzelték el. Több évtizedes tapasztalataim szerint ez úgy zajlott, hogy figyelték, ki az, aki lassan a középszer fölé kezd emelkedni, akit gyakrabban emlegetnek, aki köré emberek verődnek, akire odafigyelnek, netán iskolát teremt, s az illetőt aztán újra meg újra elgáncsolták, lebunkózták, lehetetlenné tették. Ez a nagyon tehetséges Zalabai, a Szigeti-Gágyor kettős, Cselényi, Varga Imre, Tóth László, Dobos, Turczel, egy sor gimnáziumi, egyetemi, főiskolai tanárunk és közéleti emberünk esete. A néhányadik elfektetés után legjobb embereink föladták, elmentek, másba kezdtek.

Igyekeztem kimaradni az irodalmi közéletből, ezért is fordulhatott elő, hogy egy csomó közszereplőnket még csak nem is láttam, vagy láttam, de nem tudtam azonosítani. Csak dolgozni akartam, de Csehszlovákia 1968-as lerohanása egy szintig radikalizált. Elég hírhedtté vált 1969-es átigazoltatásom históriája, Cs., az igazoló bizottság magyar tagja világgá is kürtölte, hogyan ítéltem meg az inváziót és a husáki hatalomátvételt, de nem lévén párttag, és véletlenül jó korábbi kapcsolatokat ápolván a csoport tagjaival, akik tudták, hogy tudom, hogy ők is ugyanúgy gondolkodnak a helyzetről és a távlatokról, mint én, hiszen sokszor találkoztunk és beszélgettünk róluk, meghagytak a Szemlénél, mely akkor még a Szlovákiai írók Szövetségének lapja volt. Illyés Gyula temetésére Dobossal és Bátrával indultam el vasúton, s még aznap éjjel hazajöttem. Dobos még Pesten maradt egy-két napig, s hazajövetele után kihallgatták; a rendőrök néhány kérdése engem tapogatott körül. Hazajövet Gödöllőről, ahol Tóthpál magyarországi vándorkiállítását nyitottam meg, a rajkai átkelőhelyen éjnek évadján két óráig vizsgálták kevéske poggyászunkat, lapozták végig kínos lassúsággal odaát vett könyveimet és Gyula prospektusait. Egyszer Éberték hoztak-vittek a kocsijukon Budapestre, s a határon Tibor bekukkantott a határőr tiszt noteszába, ahol az én nevemet is meglátta. Nem titkoltam, hogy Dobossal, Durayval és Tatarkával így-úgy szolidáris vagyok, írtam alapos, elemző és helyeslő kritikát Görömbei irodalomtörténetéről, tartottam részletes, maradéktalanul őszinte másfél órás beszámolót az írószövetség elnök-titkárának szorongattatásainkról, miután Käfer István révén megkért rá, mert ő, az elnök-titkár elnökölt az átigazoló bizottságban, s tudta, hogy nem fogok neki ködösíteni, mint azok, akikhez korábban fordult, közbenjártam úgyszintén nála Szigeti és Gágyor megmentéséért a kassai Thália részére, szót emeltem – írásban – Tóth László és a verse miatt megbírságolt Szemle mellett, ugyancsak írásban a magyarországi irodalmi sajtó durván diszkriminatív csehszlovákiai áremelése ellen, s nem rejtettem véka alá, miként vélekedem az intézményeink többségét irányító emberekről. Gazdaságilag, erkölcsileg, szellemileg az egész kommunista világ kiürült, képtelenné vált a megújulásra, ennek tudatában élő vagy ezt érző cinikus alakok kormányozták felső és középszinten, s csak a diktatúra hatalmi abroncsa és félelmes hadereje tartotta össze a világbirodalmat. Lelkük mélyén már át is engedték volna a hatalmat, de nem tudták, kinek, hol és hogyan, és hol és mivel kezdjék, hisz ellenzéküket a talajba döngölték, s maguk is elhitték, amit propagandájuk hirdetett, hogy a demokratikus ellenzék hatalmával és a nyugati imperialisták (értsd: a NATO) azonnali betörésével minden kommunistát bezárnak vagy lemészárolnak, írtam a második világháborút követő magyarellenes politikai hadjárat felvonásairól, emlegettem 1956-ot, leveleztem néhány emigráns barátommal, olykor, ha beengedték őket, meg is látogattak, küldtek angol nyelvű irodalmi folyóiratokat, amelyeket hol megkaptam, hol nem, majd végképp nem, s szabadúszásom utolsó hónapjaiban hosszútávra tervezett kritikai sorozatot kezdtem a teljes magyar irodalom kortárs könyveiről a Szemlébe. Ezt az offenzívát egy majdani csehszlovákiai magyar irodalomtörténet előkészítéséül indítottam. Általában próbáltam úgy írni és viselkedni, mint aki szabad országban él, ahol némi önkontrollal és bizonyos témák óvatos kezelése árán úgy dolgozik, mintha a sajtószabadságot mi sem korlátozná. Többek is visszatartott, hogy mélyebben megmerüljek egy földalatti munka hínáros tavában, barátaim nem is vártak tőlem az eljátszott kis szerepeknél többet, tudták, hogy munkámat nem akarom veszélyeztetni, ketten-hárman műveltük a kritika műfajait, s ez már akkor is kevés volt irodalmunkra. Ezt mondtam a századosnak is, majdnem teljesen őszintén, de olyan meggyőző erővel, hogy elhitte, hogy a Duray-féle szervezkedésről semmit sem tudok.

Kézirataim sorsa is mutatja, hogy többször darázsfészekbe nyúltam. Külön-külön nem tűnt föl annyira a dolog, de együtt már erősen sértették a husáki politika érdekeit. Husák és Okáli irányította a háborút követő magyarellenes szlovák politikát, s éppen ők kerültek a hatalom csúcspozícióiba, Okáli – akivel mint tanárom, Turczel, programszerűen és elég látványosan kerültem a kézfogást, mert miatta kellett menekülnünk, miatta kellett három évig szökdösnöm a határon át, miatta volt a lakosságcsere, a sok pofon, amit a magyar szóért kaptunk, a négy-öt iskolátlan esztendő és a többi kín, és aki ezért meg is jegyzett magának, s egy utószómat, amely Kondrót Mužný vek (1980) c. antológiájába került volna, megsemmisítő lektori véleményével és széljegyzeteivel mint nacionalista és antimarxista szöveget elvágta – a szlovák irodalompolitikában. (A Madách Dobos tanulmánykötetét is Okálival bíráltatta el, amíg kéziratban volt, s amikor a könyv megjelent, a szerző alig ismert a szövegére, úgy át kellett a kiadónak gyúrnia.)

A lavina 1982-es bledi előadásom után indult meg alattam. A Szlovén PEN által rendezett alpesi nemzetközi konferencián mondott angol nyelvű beszédem elég nagy visszhangot vert, megjelent a konferencia bulletinjében angolul, a szlovének irodalmi hetilapjában szlovénül, a belgrádi Knjizsevnostban (ez havilap) szerbül, a vajdasági szlovákok irodalmi folyóiratában, a Nový životban (sajnos, több hibával) szlovákul, a budapesti Olvasó Népben és az Irodalmi Szemlében magyarul, s szövegemet a Népszabadságban a konferencia magyarországi részvevője, Rónai Mihály András is kivonatolta. Jó szellemű eszmecsere volt, görög, ciprusi, francia, brit, török, szlovén, litván és ausztriai magyar írókkal melegedtem össze, akkor forrt megint egyszer Lengyelország, s erről is sok szó esett a pár nap alatt, főleg litván író- és szerkesztőtársammal, akinek a fia magyart tanult az egyetemen. Akkor éreztem meg, hogy baj lesz az én bledi kalandomból, amikor kötelességszerűen fölkerestem a belgrádi csehszlovák nagykövetség kultúrattaséját, s kérésére tüzetesen beszámoltam neki arról, amit a szlovén Alpokban megéltem. Egy-egy üveg pilzeni barna sört ittunk meg a május végi belgrádi kikeletben, s párbeszédünket azzal a nem kultúrattasétól elvárható mondattal zárta le, hogy „Mi majd úgyis utánanézünk a Bledben történteknek". Újvidéken át hazajöttem, hamarosan megjelent bledi szövegem szlovákul, s utána hívták össze a magyar írószekciót valami irodalomtörténeti tárgyú ülésre. Dobos tett néhány bíráló megjegyzést az akadémiai magyar irodalomtörténet szlovákiai magyar fejezetére és szerzőjére, Cs.-re, aki fölfortyant, és minősíthetetlen durvasággal, fenyegetésekkel rohanta le bírálóját. Az ülést elnöklő R. O., akinek le kellett volna intenie Cs.-t, egy szót sem szólt, s valami kényszerített, hogy közbelépjek. R. O. megkért, hogy kísérjem el egy darabon, a Fehér Házba indult, talán azért, hogy beszámoljon a gyűlésről, s megsúgta, hogy baj van a bledi dolgok körül, a Fehér Ház fölkapta a vizet, a Nový život érintett számát már meglobogtatták orra előtt, majd Mináč is mondta, hogy hiba volt a szövegemet szlovákul közölni. (Hronec, az újvidéki szlovák lap költő-főszerkesztője azért is örült előadásomnak, mert először adott hírt nemzetközi fórumon a vajdasági szlovák irodalomról s talán róluk, az ottani szlovákokról is. Ezt Mináčnak is előadta Újvidéken.) Kíváncsi voltam, mit kifogásolnak benne, R. azonban állítólag nem tudta, ő még nem is találkozott beszédemmel. Mondtam, olvassa el magyarul vagy angolul, mert azokért a változatokért vállalok szerzői felelősséget, szlovákra pontatlanul fordították.

Nem sokkal később az íróklub ruhatárában Chmellel futottam össze, aki ezzel üdvözölt: „Tudod-e, mit kell güriznem, hogy a körülötted zajló botrányt lecsillapítsam?" Sejtettem, miről van szó, de csak részben, mert a következő évben Spanyolországban, minden jel szerint az érintett katalán Barcelonában rendezték meg azt a PEN-konferenciát, amelyen a Bledben általam földobott tárgyat, a kisebbségi (nemzetiségi) irodalmak problémakörét járták körül, s noha mint javaslattevőt az első helyek egyikén hívtak meg, egy cseh írót küldtek ki rá, aki sajtóbeszámolójában meg is vallotta, hogy semmi köze az egészhez, nem is érti, miért volt szükség egy ilyen tanácskozásra. (Azóta, ha él még, államaink bomlásából s főleg a Balkánon hömpölygő vérfolyamból talán sejt valamit abból, amit mondtam és nyilván a spanyol konferencián is előadtak.) Ebből a cseh cikkből tudtam meg, hogy a tanácskozás lezajlott, mert a nekem címzett meghívót valahol elsüllyesztették.

Arról, hogy a budapesti magyar–szlovák műfordítói konferenciára, ahova mint húsz könyv tolmácsát és több szlovák műfordító érdemi segítőjét, számos lefordított mű szerkesztőjét és egy szlovák–magyar nagyszótár egyik készítőjét szintén az elsők között hívtak meg, megint utólag, Käfertől, a konferencia szervezőjétől és Wlachovskýtól szereztem tudomást. Wlachovský látta a minisztériumban a meghívottak jegyzékét, élén az én áthúzott nevemmel, s amikor az osztályvezetőtől megkérdezte, miért nem utazhatom Budapestre, azt válaszolta, hogy „Vaj van a fején". írásban rákérdeztem a miniszternél, Váleknál, s helyettese, egy másik költő, Koyš felelt két merev sorban. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem fordítok többet. Nem is tehettem volna, hiszen jött kényszerű hivatásváltásom, amely minden időmet igényelte. Hogy pontosabb legyek, a válság heteiben, nehogy a tétlen tépelődés megbomlasszon, készítettem egy kötetnyi válogatást Michal Babinka vajdasági szlovák költő gyermekverseiből, s lefordítottam. A könyvecske aztán megjelent az újvidéki Forumnál Madárcseresznye címen, 1987-ben.

A Smrek-emlékiratok átültetéséről és a szlovák–magyar nagyszótáron való munkáról le kellett mondanom, mert 1985. október 1-jétől a diósförgepatonyi szövetkezet tagja lettem független szakelőadói státusban, amely korengedményes nyugdíjaztatásomig voltaképpeni feladatom, a falutörténeti kutatások fedőneve volt, s az ellenség megtévesztését szolgálta. Akkor ez megrendítő csapást jelentett, de hamarosan fölismertem, hogy Isten akarta így. Új hivatásommal, amelyet nem is magam szemeltem ki, csak elfogadtam Lelkes Vince tanácselnök, Tóth Zoltán szövetkezeti elnök, Ledeczky Szilveszter pedagógus és néhány más, a falu és a régió múltjára szomjas patonyi férfi ajánlatát, sokkal fontosabb és távlatosabb szolgálatot végezhetek közösségünkért, mint annak előtte. A négy év múlva bekövetkezett gyökeres politikai fordulat már nem változtathatott helyzetemen; kritikusi pályámtól elidegenültem, nem is figyelhettem már a terepet, helytörténeti kutató munkámat pedig nem hagyhattam befejezetlenül, patonyi megbízóimat, akik kenyeret és védelmet biztosítottak, nem hagyhattam faképnél. Egyébként is mind szenvedélyesebben vetettem magam utána a csallóközi falu és a régió történelmi rejtelmeinek, élveztem a végtelenül mély, sötét alagút gyertya- és fáklyafényeinek kigyulladását, a titkok megvilágosodását s magát a közeget, a falut embereivel, illataival, színeivel, ízeivel, állataival, mesterségeivel.

Az alábbi dokumentumok magukért, s nemcsak az én esetemről, hanem a korról is beszélnek. Ezért döntöttem közzétételük mellett.

1. Levél Ľudovít Pezlárnak

Pozsony, 1987. június 11.

Tisztelt Pezlár Elvtárs!

Dobos barátom hónapokkal ezelőtt megmutatta pudmerici beszédének szövegét, lévén, hogy nem voltam ott, s ismételten sürget, hogy jó két éve bevont kéziratom dolgában forduljak Önhöz. Legyen hát, bár nagyon nem szívesen teszem.

Dobos állításaival kapcsolatban két tárgyi tévedésére kell Önt figyelmeztetnem. Először, kéziratom továbbra is a Madách Kiadóban hever, nem vontam vissza, ugyanis Duba mint főszerkesztő nem akarta visszaadni, s érvényes szerződésem van rá. Másodszor, nem vagyok nemzetiségi vonatkozásban túlérzékeny, jóllehet nekem mint kritikusnak a művészek túlérzékenysége hivatásuk szempontjából mértékfölött rokonszenves. Sajnos, nem vagyok túlérzékeny, nagy művész, úttörő, fárosz, csak olyan közönséges érzékeny ember vagyok, aki leginkább csak szolgál és szolgál: főképpen műfordító, itt-ott irodalomkritikus, lektor, recenzens, zsűrik tagja és csak nagynéha, a nyilvánosság előtt csupán az utóbbi esztendőkben gyermek- és ifjúsági versfaragó, legújabban elvétve a felnőttek címére is. Persze valóban irodalmár vagyok, nem pedig, mondjuk, ökölvívó vagy favágó, akiknek természetesen szintén jogukban áll, hogy érzékenyek legyenek, és szabad folyást engedjenek érzelmeiknek, hisz láttam már síró ökölvívókat – egyszerűen konkrét ember vagyok a konkrét emberi lények minden jellemzőjével: van nemem, anyanyelvem, családom, hazám, iskolám, műveltségem, hivatásom, nemzetem és nemzetiségem, életkorom, tapasztalatom, múltam és történelmem, környezetem stb., s mindezekre érzékeny vagyok, jogom, sőt kötelességem, hogy az legyek. Vagyok, tehát érzek – vagy: Érzek, tehát vagyok. írhatnék vagy fordíthatnék-e másként?

Vagy csak élhetnék-e? S hol az érzékenység és a túlérzékenység határa, ki az, aki ezt a határt megmutathatná nekünk? Másfelől a mérőműszerek arzenáljában mindenképpen a legérzékenyebb, sőt túlérzékeny változatokra szavazok. Mit kezdjünk egy érzéketlen szeizmográffal? S mit egy érzékennyel, ha már egyszer megvan, ha nagy vesződséggel kifejlesztettem, vagy drága pénzen megvettem? Eldugom a vackaim közé, vagy földhöz teremtem, hogy ne idegesítsen?

Betöltöttem az ötvenet, a csehszlovák állam polgára vagyok, többnyire, ha csak tehettem, belföldi iskolákba jártam, a magyar mellett szlovákot is tanultam a Komenský Egyetem pozsonyi Bölcsészkarán, két magyar oktatási nyelvű iskolában tanítottam a szlovákot, huszonkét havi szolgálat után a csehszlovák hadsereg tizedese vagyok, a huszadik szlovák, illetve cseh könyvet fordítom magyarra, ezúttal Smrek emlékiratait a budapesti Gondolat Kiadó részére, tervezett, nagy terjedelmű személyes klasszikus és kortárs szlovák versantológiám közel egytizede készen áll, s ha már e levélre mégiscsak vállalkoztam, figyelmeztetnem kell Önt, hogy néhány megfontolt recenzióban előttem addig ismeretlen emberek mint a legjobb kortárs magyar műfordítók egyikét minősítettek, kedves szlovák szomszédság övez, számos jó szlovák ismerősöm és több szlovák barátom, sőt rokonom is van magyar, orosz, észt és amerikai rokonaim mellett, szóltam már szlovákokért a magyarok és magyarokért a szlovákok, szlovákokért a szlovákok és magyarokért a magyarok között, védtem meg szlovákokat, támogattam cigányokat, vannak zsidó barátaim, levelezek Friedmann asszonnyal, az Irodalmi Szemle egykori titkárnőjével, miután évekig munkatársak voltunk, s tíz esztendeje kivándorolt Izraelbe, voltak fekete bőrű vendégeim, és testvérekként bántunk egymással – egyáltalán, minden rendes ember a testvérem, -tól vagy -től függetlenül. Emögött, úgy vélem, az a nagyon mai meggyőződés rejlik, hogy nincsenek, századunkban, annyi rettenetes háború és egyéb rémség után nem is lehetnek illúzióim az ember természetét illetőleg, konkrétan az olyan emberek nagy, túlontúl nagy számáról, akik hajlanak a legvadállatibb érték-, elsősorban emberi értékrontó erők szolgálatára, biológiai értelemben is, és minél több olyan emberre van szükség lelkünk leltárában, akikről tudjuk, hogy bennünket és az emberiesség alapeszményeit soha el nem árulják – ez pedig nem a nemzet, a bőrszín, hanem egyedek kérdése, -tól, -től függetlenül.

Nem szeretem az ilyen önigazolásokat, undorítónak és megalázónak érzem őket, de néhány, előttem csak részben ismert vagy névtelen ember konok igyekezetével szemben, hogy megsemmisítsék több éves áldozatos munkám és tiszta igyekvéseim eredményeit, mégis föl kell vonultatnom életem alaptényeit mint kizárólag egzakt, tapintható, bizonyítható és vitathatatlan érvsorozatot.

Elvégre Ön nem hihet a rágalmaknak olyan valakivel kapcsolatban, aki a nyelvek és kultúrák szüntelen bűvöletében él, aki anyanyelvén kívül nemcsak szlovákul, csehül, oroszul, hanem angolul is megtanult, olvas franciául és (kevesebbet) németül, bírja a görög és a latin szolid alapjait, és épp a hadseregben, ahol kilenc analfabéta cigányt tanított meg írni-olvasni, erősen ambicionálta, hogy cigányul is megtanuljon. Lehet-e nacionalista, sőt – ahogy ez állítólag szétharapózott – veszélyes soviniszta az az ember, aki színtiszta, önzetlen lelkesedésből, bármely itteni vagy ottani intézményi háttér, szerződés, anyagi támogatás, kiadói ígéret nélkül, saját költségén s mint egykori szabadúszó, ami önmagában véve s az ő életkorában meg egy kis nemzetiségi irodalomban sem játék, nekigyürkőzött egy monumentális szlovák–magyar műfordítói szótár készítésének, nem egyedül ugyan, hanem Käfer István budapesti szlovakistával, dolgozott rajta másfél évig szorgosan és lelkiismeretesen, olykor szenvedéllyel, s van belőle egy bőröndnyi cédulája?

Ezek a tetteim, úgy vélem, kellőn bizonyítják, hogy nem vagyok soviniszta, aki pedig nem soviniszta, nem írhat soviniszta dolgokat. Nem is írtam ilyesmit.

Azok a szövegrészek, amelyeket nagyon ködösen, csak többé-kevésbé artikuláltan és többnyire hamis artikulációval a nacionalizmus, sőt sovinizmus jeleként fölhánytorgatnak, egyszerű válaszok azokra a dolgokra és mozzanatokra, amelyeket (1.) emberként és (2.) irodalomkritikusként megéltem, véleményt mondanom róluk tehát nemcsak jogom, hanem kötelességem is. Ön ismeri a tényeket, nem kell nevükön neveznem őket, csak a magaméira utalok. Apám református (kálvinista) lelkész volt keleten; ha nem óhajtottuk a csehországi deportálást, élnünk kellett azzal az egyórás időközzel, amit számunkra a két fegyveres látszólag szándéktalanul, de nyilván megfontoltan fölkínált, s átmenekültünk magyarországi rokonainkhoz. Őszre visszatértünk, szlovák iskolába jártam, mert egyéb akkor nem volt, s a többi tanulóval együtt, magam a 4. és az 5. osztályban életem legképtelenebb kísérletének tárgya lettem: olyan gyermekeknek adni át a tananyagot, a tárgyi tudást, akik az oktatás nyelvét nem bírják, tehát tanítóik magyarázatát nem értik. Ez a didaktikai abszurd, mint Ön is tudja, lényegében, tömegesen 1950. szeptember l-ig volt érvényben. Számomra nem, bennünket ugyanis lakosságcserére ítéltek, s apám 1947. szeptember 1 -től bejuttatott az ősi, ma több mint 450 esztendős sárospataki gimnáziumba, ahol egykor maga is tanult ingyenesként, míg mind a négy idősebb testvére kivándorolt Amerikába, hogy az új tanévet új, távlatos helyemen kezdjem, s további esztendőket ne veszítsek. A lakosságcsere hulláma bennünket Február érdeméből már nem ért el, s miután tömegesen nyílni kezdtek magyar iskoláink, fölhagytam az illegális határátkelésekkel, s tanulmányaimat itthon, Szlovákiában, név szerint Dunaszerdahelyen, Komáromban és Pozsonyban folytattam. Csak nővérem fejezte be a tanítónőképzőt Magyarországon, ahol 1942-ben tanulni kezdett, s képesítésével hazai lehetőségek és távlatok híján (1948 szeptembere!) ugyanott kezdett tanítani. Hamarosan férjhez ment, csak és kizárólag elsősöket oktatott, s nyugdíjba vonult. Még valakink maradt odaát – anyám, aki leányát (nővéremet) Nyíregyháza iskolájába kísérte. Átcsúsztak a határon, s baleset áldozata lett, kizuhant Budapesten a villamosból, Budapesten nyugszik. – Ez az én sagám magva, lényege a nagy és még nagyobb sagában, századunk történelmében. Ez azonban nemcsak az én magántörténelmem, mert fő körvonalaival szorosan illeszkedik nemzetiségi történelmünkbe, s együtt a csehszlovák történelem szerves, elvitathatatlan részét alkotják. Ki kell Önnek emelnem személyes történelmem tipikus karakterét.

Pár éve a kiadó és az Irodalmi Szemle c. folyóirat szerkesztői ismételten, immár sokadszor megszólítottak, hogy írjak valamit, amiként már több pályatársam is megtette, iskolai tapasztalataimról. Évekig nem volt ínyemre a téma, de kaptam egy erősebb belső lökést, megírtam, s megjelent folytatásokban az Irodalmi Szemlében még Duba idején, s nem látok azokban a szövegekben semmi fölháborítót. (Senki sem látott.) A didaktikai képtelenségeket, amelyeket megéltem, természetesen és joggal ítélem el, mint egykori tanuló, mint apa, háromszoros nagyapa, egy tanítónő férje, mint a pozsonyi bölcsészkar végzettje, aki ott szenvedélyesen s többnyire kitűnő eredménnyel készült a neveléstan, a lélektan és a neveléstörténet vizsgáira, tehát ismeri az oktatás elméleti alapjait és történelmi problémáit, s nem sokáig ugyan, de mégiscsak tanított több magyar oktatási nyelvű iskola különböző szintjein, így hát az egész problémakört tökéletesen és minden lehetséges szempontból nemcsak átélte, hanem át is gondolta, sőt a gyakorlatban is kipróbálta és igazolta. Elítélem hát elsősorban nem mint érzékeny magyar, hanem mint érzékeny ember azokban az esetekben is, ha a szlovák anyanyelvű gyermek román, szerb, német vagy magyar iskolába kényszerül, vagy megfordítva, keresztül-kasul. Ez az eljárás ugyanis támadás a konkrét ember ellen, elvégre matematikai össznyelven beszélő embert még ki nem találtak – támadás a jelene és jövője, tehát az adott konkrét társadalom állapota és fejlődése ellen abban az esetben is, ha az iskolázatlan szülők, akikből különböző okoknál fogva sokat találunk, egy munkás vagy téesz-tag, akit a napi munka elnyűtt, s ezekről a problémákról nem gondolkodott, nem is olvasott, mert róluk, sajnos, alig írnak, olykor nem is önszántából, hanem a csöndes propaganda, helyenként egy pszichózis hatására úgy dönt, hogy gyermekét szlovák iskolába íratja, hadd érvényesüljön jobban a szülőjénél. Nem kellene-e őt szüntelenül, jóval döntésének kritikus pillanata előtt figyelmeztetnünk lépésének tudományosan, tapasztalatilag és történetileg indokolható csapdáira? Nincs-e az iskolázott embernek ilyen kötelessége is? Úgy vélem, hogy diplomaosztó eskünkbe ez a dolog elég szilárdan, egyértelműen és szigorúan beépült. (Pár hete avatták fiamat a természettudományok doktorául, s az övékben is ott volt.)

A tudományokhoz és a kultúrák egészéhez az egyenes és akadálytalan út az anyanyelven át vezet. Az orosz, angol, francia klasszikusok gyermekkori olvasását magyarul kezdtem, a szlovák és a cseh klasszikusokat, sőt akkori kortársaimat is a Magyar Könyvbarátok Köre c. sorozatban, apám könyvtárából kedveltem meg. Önnek nem kell magyaráznom, a nyelv milyen fokú ismeretét igényli a gyermek, hogy a kezében tartott könyvből esztétikai élvezetet is nyerjen – ez pedig már mint tollforgatót engem élénken és kitüntetett módon érdekel. Az anyanyelvű iskolába járó gyermek már az első osztály végén elolvashat néhány könyvet, s már olvasója, partnere és reményteljes alkotótársa a civilizáció és a világkultúra kovácsainak. Mikor válhat azzá egy idegen nyelvű iskolában? Az ötödik osztályban? Még feljebb? S az odalett évek? Nem veszti-e el közben az iskola és a kultúra iránti érdeklődését, étvágyát? Előfordul, hallom köröskörül mindenfelé, hogy egy magyar ajkú család okos gyermekét, a család büszkeségét beíratják a szlovák iskolába, s a harmadik-negyedik osztályban, ígéretes kezdetek után, amíg csak betűket kellett írnia, tehát kizárólag kézi feladatokról volt szó, a tanítónő kisegítő iskolába javasolja, mert a gyermek értelmi és lelki fejlődése leállt, s már nem is érdekli a tanulás. A szülő nem érti, mi történhetett, mindenütt keresi a hibát, csak magában nem, s rendszerint a pszichológus segít, aki a gyermeket a magyar iskolába irányítja át.

Ha erre mint magyar, sőt magyar szerző is érzékeny vagyok, Ön nem csodálkozhat rajta, mert természetes, természet- és társadalomjogilag, alkotmányosan és emberileg is az. Nem hiszek az olyan ember kinyilvánított humanizmusában és emberbarátságában, akinek a tulajdon mamája vagy a családja közömbös, s nem hiszek az olyan ember állítólagos internacionalizmusában, aki nem szereti mindenekfölött, akár élete árán is nemzetét, nemzetiségét és anyanyelvét. Ki fogja olvasni könyveinket, folyóiratainkat, fordításainkat, újságainkat, ki áll a helyünkre, ha a halál learat bennünket, hogy művészileg vagy tudományosan alkotott jeleket és jelzéseket adjon létezésünkről? Hagyjuk, hogy egy emberi minőség a maga történelmi kultúrájával szétmálljon? Az anyanyelven oktató iskolák híján modem korunkban elég nagy valószínűséggel ez várna ránk, ismerjük múltbeli példáit. Ugyanakkor a nemzetiségi iskola neveltje két kultúra kulcsát nyeri el; nem több-e ez az egynél, sőt a semmilyennél? Tudom, hogy a rendkívül tehetséges gyermekek, az ifjúság abszolút kisebbségének esetében lényegileg szinte mindegy, milyen iskolába íratják, egy-kettőre akár a kínait is, az eszközt, a gondolatcsere módját bírni fogják, s már magánál a tárgynál vannak, de mi lesz az abszolút többséggel, a kevésbé zseniális, lassúbb s a gyatrább vagy semmilyen zenei hallású, átlagos, sőt az átlagosnál is gyöngébb gyermekekkel, akiknek az anyanyelvükön közvetített tananyag is osztályról osztályra mind nagyobb nehézségeket okoz? S mit kezdjünk egy rossz választás lelki következményeivel? Nem végzetes-e bizonyos értelemben a gyermekekre? A felszínen mindez nemzeti és nemzetiségi probléma, de a mélyben, lényegileg emberi, didaktikai, lélektani, az egyén és a közösség számára egyformán érzékeny ügy. Nacionalizmus-e, ha ezekről a kérdésekről beszélünk? Meggyőződésem, hogy egyáltalán nem az, még a védekező nacionalizmus értelmében sem, ahogy a fogalmat Lenintől megtanultuk. A probléma eleven, néhány szocialista országban izzó, és ránk, a szocialista országok közösségére nézve fájdalmas és kompromittáló, amely nem azzal született, hogy beszéltünk, hanem azzal, hogy nem beszéltünk ezekről a kérdésekről, vagy a viszonylatokat hamisan, egyoldalúan tárgyaltuk. Olyan probléma ez, amelyről mindig, ha egy-egy kérdés fölmerül, írnunk kellene, ha szükség van rá, vitázva, de mindig megalapozottan, a problémák teljes, meghitt ismeretében.

A megoldás? – Tovább fejleszteni és tökéletesíteni a magyar nemzetiségi iskolák hálózatát, ismét megalapítani a tanítóképző intézetet a magyar iskolák igényei szerint, mert a képzett erők hiánya egyre szorongatóbb, megadni az embereknek a lehetőséget, hogy ezekről a dolgokról nyíltan és folyamatosan, félelem és egzisztencia féltés nélkül beszéljenek és írjanak, ugyanakkor egy nagyobb, bölcs türelem légkörét alkotni meg a szakiskolák és karok pályázói és kezdő hallgatói iránt. Ha egy afrikai vagy latin-amerikai fiatalember, aki itteni landolásáig egyetlen szlovák szót sem hallott, egy szenei év után bármely karon végezhet, természetesen a vizsgáztatók nem kis, egyébként helyénvaló nyelvi türelme révén, miért ne érvényesülhetne egy nemzetiségi iskolából jött ifjú, ha már az első osztálytól, sőt az óvodától intenzíven tanulja a szlovákot, gyakran, helyenként naponta kapcsolatba kerül a gyakorlati szlovák nyelvvel, passzív nyelvtudása az érettségi után egész szolid, s ez kellő tapintat és türelem révén már az első szemeszterben segíti őt a nehézségek leküzdésében. A türelem és a segítség annál inkább helyénvaló, mert polgártársunkat illeti.

A szlovák felsőoktatás tanárainak többsége ismeri vagy legalább érzi a probléma lényegét, és helyesen jár el, adódnak azonban elrettentő esetek is, olykor, véletlenül tudomást szerzek róluk. Az ilyen és másféle benyomások és felismerések alapján az az érzésem, hogy a szlovák tanügynek volna mit tennie a mai és majdani szlovákok rendszeres tájékoztatásáért az ország nemzetiségi összetételéről, ennek történelmi okairól, az itt élő magyarok jogairól, esélyeiről, életéről és kultúrájáról, a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerepeikről. Nemigen követem a tévéműsorokat, nincs rá időm, készülékem is évekig rossz volt, de néhányszor észrevettem, barátaim is megerősítették, hogy a riportok túlnyomó többségében, ha a falut magyarok lakták, nem esett erről szó. Nem nagy hiba ez? Ha nem tévedek, a szlovák honismereti tankönyvekből hiányoznak az itt élő nemzetiségekről szóló fejezetek, s a többi tantárgyakból is kimaradtunk. A szlovák gyermekeket aztán nem ritkán sokkolja a csallóközi magyarok létezése, ostoba, tapintatlan, sértő és durva megjegyzések hangzanak el, s ez nem jó, és az illetők tájékozatlanságából ered. Hiányzunk az ország egészének képéből, fogalmából, igazságából, s nem látom indokoltnak e hiányt, sőt, látom a károkat, amelyeket az ország kommunikációs rendszeréből való kihagyásunk okoz.

Ilyen gondok emésztenek bennünket iskoláink és egész társadalmunk múltját, jelenét és jövőjét illetőleg, s nem véletlenül, hanem érthető indokkal. Az én szövegeimben is fölbukkannak, de nem öncélúan és sohasem uszítólag, sem nacionalista éllel, hanem ahogy arról belsőleg szilárdan meggyőződtem s a konzultációk, az ismételt számos vizsgálódások és a szövegek mikroszkopikus elemzései közben belső megnyugvással megállapítottam, pontosan, normálisan, emberileg, humánusan, s nem valami ellen, hanem valamiért, tehát internacionalista szellemben, a vitákban felelősen, a tudomány s a tárgyiasság maximumára törekedve, az ember és a társadalom érdekében s a párt eszményeivel, programjával és politikájával összhangban, őket szolgálva. A témát illető nézeteim, ahogy itt Önnek kifejtettem őket, ily sűrítetten az egyes szövegekben nem hangzanak el, szétszórtan bukkannak föl az adott téma függvényében itt-amott, de teljesen azonosak a fenti sűrítménnyel, amely szintén nem hiánytalan, hiszen a problémák köre rendkívül széles és összetett, s amelyet csak az Ön részére készítettem el, hogy közvetlenül, hitelesen mutatkozzam be Önnek, s prezentáljam, hogy emberi, írói és állampolgári tapasztalataim szerint miként vélekedem a dolgokról.

Most pedig jöjjön az irodalom.

Nem tudom, mennyire tájékozott Ön arról, hogy ez a problémakör miként él prózánkban és líránkban. Mács József két, Dobos László három regénye, Duba Gyula elbeszéléseinek egész sora és két utolsó, ha jól emlékszem, Madách- és nemzetiségi díjjal jutalmazott regénye, majd a szerzőnek érdemes művész címmel is kitüntetett eddigi pályája, továbbá Gál Sándor, Bereck József számos novellája, Grendel Lajos Galerija, líránk nagy része Bábi Tiboréval kezdve természetes és szent kötelességének tartotta, hogy nemzetiségünk életének háború utáni korszakát válassza tárgyául. Ez nem neheztelés, hanem az irodalmi folyamat természetes mozzanata, állampolgári, esztétikai, egyúttal erkölcsi aktus, és vitathatatlan, hogy mit sem érő irodalom volna ez, ha nem ilyen etikusan közelítené meg múltunkat. (Ábrázolta ezt Egri és Rácz is, ő Megtudtam, hogy élsz c. regényének első fejezetében.) Elvégre mindez tapasztalataink, történelmünk része, s tapasztalatainkkal szükség szerint ismételten el kell számolnunk, ez a művészet és a tudomány kötelessége, s lehetetlen megakadályozni. (Nem is szabad.) Egy idő múlva és egy időre ez a problémakör nyitottá vált, és minden a legnagyobb rendben volt, a lelki higiéné megkapta eszközeit, egyre nagyobb személyi, történelmi, széptani és erkölcsi hitelű művek jöttek világra, közösségi pszichózisaink érezhetően oldódni kezdtek.

Itt vannak tehát a szövegek – szemtől szembe velük mit tegyen az irodalom kritikusa? Ne vegye észre az élettényeket, s kerülgesse kínosan irodalma reprezentatív műveit, alaptémáját és problémakörét, meghatározó viszonyukat egyfelől a valósághoz, másfelől az esztétikai formákhoz és az egész irodalmi folyamathoz? Milyen kritika, milyen gondolkodás, milyen irodalmi szervezet az, amelynek nincs megfelelő kritikája, vagy olyan kritikája van, amely kínosan és látható félelemmel kerülgeti a forróvá, mi több izzóvá nyilvánított tényeket, annak ellenére, hogy szembesítésért kiáltanak? Rendes, erkölcsös, tudományos, pláne marxista eljárás volna-e? Arra tanított-e Marx, hogy a tényeket ne vegyük észre, ne rögzítsük, ne értékeljük őket, s ilyen példával szolgált-e nekünk? Ellenkezőleg, egy ilyen megközelítés nélkül nem született volna meg A tőke. Gyakran halljuk az érvet, azt hiszem, már elég mélyen meggyökerezett, hogy hallgatunk, hallgatnunk kell erről vagy arról a problémáról, sőt tényről, mert nem akarunk szenvedélyeket provokálni. Történelmi és kortárs tapasztalataink az ellenkezőjét mutatják: hogy a problémák szüntelen, folyamatos, nyílt, avatott és demokratikus megbeszélésével és napi megoldásával nem keltünk szenvedélyeket. Azokat a problémák halmozódása váltja ki, amikor már annyi van belőlük, hogy az emberek tanácstalanok és kétségbeesettek, vagy mesterségesen, céltudatosan, egy rossz, antidemokratikus, embertelen politika szolgálatában hívják elő őket. Hagyjam hát ki munkámból mint kritikus és író éppen a valóságot, a művészet meghatározó ősalapját? De miért csak én, az irodalmi művek recenzense és kritikusa? Nekik, a regényíróknak szabad, csak nekem, a kritikusnak tilalmas? Eddig és eddig a napig szabad volt, sőt joggal követelték meg tőlem, de aztán a legszigorúbb hivatali tilalom alatt már semmiképpen?

Valamikor a hetvenes évek elején készítettem egy válogatást Duba novelláiból, s utószót írtam hozzá, szerződést kínáltak föl rá a Madáchban. Az akkori igazgató a szűrést elfogadta, de utószómat visszaadta azzal, hogy az egész kiadványt veszélybe hozom vele. Utószóm pár év múlva megjelent első könyvemben, amelyért Madách-díjat kaptam, senkit sem veszélyeztettem, a világ nem dőlt össze, a tömegek nem bolydultak föl, csak talán – legalább remélem, mondják, írják – azóta egy kicsit tisztábban és plasztikusabban látjuk Duba novellisztikáját és egész prózáját. Duba hamarosan érdemes művész lett, kismonográfiát szerettem volna róla írni, de erről a tervemről lemondtam, a könyvhöz írt jegyzeteimmel teli füzetek nemrég kerültek papírkosaramba és a kemencébe, mert ilyen kalandokra már sem időmből, sem idegzetemből nem futja.

Valamivel később összeállítottam egy csehszlovákiai magyar líraantológiát, amely az avatott szakemberek szerint, miután mint lektorok és szerkesztők megismerték, revelált, elláttam részletes bibliográfiával és hosszú, 80 oldalas előszómmal, ahol először próbáltam tárgyszerűen, gondosan, mikroszkopikusan elemezni felszabadulás utáni költészetünket. Szerződést kötöttünk, és számos, nagyon alapos konzultáció s az izzó állapotú szöveg megmunkálása után, a lelkiismeretes és komoly szakmai véleményeket követve, indulnia kellett volna a nyomdába, sőt már ott kellett volna lennie, megkaptam az első előleget a válogatásért és az utószóért, másfél éves intenzív, némiképp fölfedező munkám szerény ellenértékét, amikor nagyjából egy hónap múlva távirati meghívást kaptam a szerkesztőségbe, s közölték, hogy előszómat ki kell dobniuk, mert az egyszemélyes igazgató-főszerkesztő nem ért vele egyet, zavarja a korszakolás, amelyet a korábbi periodizáció helyére javaslok stb. (Ő nem volt jelen.) Nem részletezem, a lényeg az, hogy előszóm hat év múlva megjelent az Irodalmi Szemlében és egyidejűleg második könyvemben, s a könyvért a Szlovák Irodalmi Alap jutalmát nyertem el. Jöttek a recenziók, kritikák, csupa elemző elismerés, a világ pedig nem dőlt össze, a tömegek nem bolydultak föl, hanem, mondják, a szakemberek azóta egy kissé plasztikusabban látják háború utáni líránkat és az irodalmi környezettel való kapcsolatait.

Még az Irodalmi Szemle szerkesztője voltam, s rászorítottak, hogy írjak kritikákat, jóllehet már nemigen akarózott vállalni a dolgot. Jól van, mondtam magamban, legyen hát, elővettem három friss verskötetet, s megírtam róluk őszinte, pártatlan, szigorúan objektív és egyértelműen indokolt kritikai véleményemet. Magyar könyveinkről volt szó, s főnököm sorra-rendre fiókjába dugta írásaimat. Nem közölte őket mondván, hogy ő ez és ez, a másik megint más, hogy az illetők tiszteletreméltó és hasznos emberek, odakint népszerűek stb. Több kritikát ezek után évekig nem írtam, hisz a kritikaírás számomra és minden normális lelkű ember számára elképesztő, kimondhatatlan gyötrelem. Az ember álljon helyt önmaga és a szerző előtt, aki többnyire nemcsak ismerőse, hanem közeli embere is, barátai, ismerős családja, az egész irodalmi nyilvánosság előtt ma, holnapután és száz-kétszáz év múlva is, olvassa az ilyen kritikus a könyvet egyszer, kétszer, háromszor, töpreng, szenved, gyötrődik, felesége moziba, gyermekei kifelé hívnák, mind dühöngenek, más határidői elúsznak, fordítása áll, csábítja Joyce, Homérosz ismét végigolvasatlanul, mert kritikát írunk, egy, olykor két-három hétig írjuk, mindig késő délután és este, mert napközben legalább nyolc órát a szerkesztőségben s a szerkesztőségért dolgozunk otthon is, a lakásunkban – a kritikák pedig eltűnnek a fiókban, az esszék (elő-, utószók) megint máshol, s az ember végül is kimondja: nem írok kritikát, nem írok esszét, nem művelem az irodalomtörténetet, nincs rá több fölösleges, eltékozolt, eleve halálra ítélt időm, nincs rá idegzetem, energiám. Mert szolgálni, azt igen, ezer örömmel, de nem rabszolgaként, akivel szemben az adott szó nem kötelez. Ha pedig ki is jön a kritikám, inkább kedvetlen vagyok az egésztől, mert a könyv rossz, a szerző nem elég tehetséges, s a tetejébe kapok az egészért, az őrlődésért, a délutánokért és estékért, amelyeket szolgálatomba öltem, amelyre, mint kiderült, senkinek sincs igazán szüksége, két-háromszáz koronát, mert, úgymond, írásom nem elkötelezett.

Két éve vállalkoztam arra, hogy a nyelvrovatokba nyelvvédő miniesszéket írjak, író vagyok, egy kicsit esszéíró és költő, érthető hát, hogy dolgaim esszébe hajlottak, némi szenvedéllyel és lendülettel, ahogy egykor az utolérhetetlen Kosztolányi, a költő és prózaíró gyakorolta. Megmutattam őket első számú szakemberünknek, Jakab Istvánnak, aki ezekért a dolgokért hivatalból felel, örült nekik, semmi kifogást nem emelt, sőt tudomásomra hozta, hogy – elnézést – fenéken rúg, ha fölhagyok vele. Fölajánlottam őket a Hét főszerkesztőjének, aki körülbelül egy hónap múlva azzal a megjegyzéssel adta vissza az anyagot, hogy a saját és a „ tanácsadók" véleménye szerint ezek „lázító" szövegek stb. Teljesen odavoltam az egésztől, ismételten elolvastam őket, keresvén bennük a lázító elemeket és megfogalmazásokat, s nem értettem a dolgot. írásaim aztán megjelentek az Új Szó megfelelő rovatában, közölték őket, a tömegek nem bolydultak föl – sőt természetesen a hibák sem tűntek el magyarjaink nyelvi gyakorlatából, jóllehet erősen fájnak, mert a nyelv génhibáiról van bennük szó, többnyire a szlovák esetvonzatok hatására.

Pártolom a tiszta fenyővizet, vodkát, whiskyt és bort – s a tiszta nyelveket. A tiszta lelkiismeretet és méltóságot. Hiba, sőt bűn-e ez? Rossz szeizmográf volnék? Felelőtlen vagyok? Uszítanék, lázítanék? írjak, és ne mondjak vele semmit? Játsszam a munkát, s ne tegyek semmit az építményhez, amelyet félbehagyottan örököltem, mert mint tudjuk, soha semmi e földön nincs és nem lesz befejezve, sorsunk, hogy építsünk, rakjuk a téglát téglára, panelt a panelra – s megint elölről. Lássak, és ne mondjam, sőt inkább ne is vegyem észre, mert biztos, ami biztos, ne fodrozzam a felszínt új nézetekkel, ne figyelmeztessek? Nagyon ide kívánkozik budapesti kortársunk, Weöres Sándor Merülő Saturnus című, T. S. Eliot emlékének szentelt költeménye, amely szerencsére csehül a Ze džbánu nekonečna (Odeon 1978) c. válogatásban rendelkezésünkre áll: „Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom, / nincs felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete. (...) Mint ha sínén a vonat / rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs – / bánjam-e? – lehet, megállítják a végső percben; / vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; / talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: / ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják. / Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört, / könnyű szalmán heverni, évezredek / fáradalmát kipihenni..."

Ez persze nem egészen én vagyok, nem mi vagyunk, sőt nem is Weöres, a kortársunk, eddigi históriánk egyik legfontosabb magyar költője, akinek – voltaképp senki sem tudja, miért – az ötvenes években esztendőkig hallgatnia kellett, s azokat az éveket már senki neki vissza nem adja, az akkor megíratlan műveket már senki, soha meg nem írja, ez egy mítosz, de mégis a Múzsák és szövetségeseik alapdilemmáját, végső soron a művészi elkötelezettségét festi. Hagyjam „rájuk"? – De mire akkor az írás, az erőfeszítés? Hogy olykor lássam a nevem kinyomtatva? Ötven múltam, már rég túl vagyok a hiúságon, nem is igen fárasztottam magam, hogy ebben a mindenfelől ránk törő, elképesztő szóáradatban írjak, utamon a „hallgatag", a „szomorú" jelzők kísértek stb. Van két vékony gyermekvers- és két kritikakötetem, tehát négy könyvem a harmincéves irodalmi pályámon. Egyszerűen nem buzgólkodom, csak olyan pillanatokban szólok, ha úgy érzem, hogy van mondanivalóm, ha látom, amit mások még nem láttak, és segíteni akarok nekik, hogy haladjunk az úton. Nálunk a nemzetiségi kérdés valóban megoldott, soha magamban sem vontam ezt kétségbe, de ez nem azt jelenti, hogy ne volnának részkérdések a nagy problémán belül, amelyeket folyamatosan, tüstént és szüntelenül meg kell oldanunk. A gép megindult, fut, dolgozik, de figyelnünk, karban tartanunk, javítanunk kell, itt-ott valamit kicserélnünk benne, és soha egy pillanatra ki nem kapcsolnunk a legérzékenyebb ellenőrző műszereket, nehogy katasztrófa történjen. Kihegyezetten szólok, de ez levél, s én nem vagyok politikus, Ön pedig mindezt a kellő mértékre szállíthatja le.

Nem akarom Önt kisszerű kínjaimmal gyötörni, amelyek végül is előbb-utóbb valami happy-end-félével végződtek, ha keserűvel is, de gondjaink jellemzésére egy további történetet hozok föl. Pár éve Bodnár Gyulával, az Új Szó szerkesztőjével esett véletlen találkozásunkkor említettem egy távlati tervemet, hogy írnék valamit a verstan rejtelmeiről a gyermekek és ifjak részére, s a dolog valami egészen újszerű, tarka, vonzó lenne, tágabb művelődéstörténeti szempontokkal, legalább az én képzeteim szerint. Megrendelte épp akkortájt átvett gyermekrovatába, tervbe iktatta, ahol mindent leírt, jóváhagyatott, majd sürgetni kezdett, telefonált, nógatott, emlékeztetett, míg végre ki nem szorítottam három-négy hónapot, hogy megírjam az első tizennyolc kisesszét és saját versszöveget egy-egy ritmusprobléma illusztrálására. A klasszikus görög-római verslábakról: születésükről, történetükről, a költészetben és más művészetekben (zenében, táncban), a klasszikus magyar és nem magyar irodalomban játszott szerepeikről, összefoglaltam a verslábakkal kapcsolatos mítoszokat, s rámutattam a poétikai reformok és társadalmi forradalmaink kapcsolatára. A szövegeket elfogadták, ismét és konkrétan tervbe iktatták, újra jóváhagyták, leadták, a vasárnapi számban megjelent bevezetése, de az akkori főszerkesztő hétfőn reggel az egész dolgot leállította, senki sem bírta (állítólag nem tudta) megmondani, miért, csak mindenki, akivel a szerkesztőségben találkoztam, a fejét fogta. Meg akartam kérdezni a főszerkesztőt, aki nem fogadott, ültem az előszobájában a titkárnőjénél, ő közvetített, s a végén könnyes volt a szeme. Szántam többéves előkészületi és többhavi miniesszé- és verslábszerző munkámat, ráadásul kéziratomat már kivonták a nyomdából, megkerestem hát a Nő főszerkesztőjét, aki két hét múlva tudtomra adta, hogy olyan cikkekre van szükségük, amelyek nagyon magas remittendáikat leszállítanák. Két további hét múltán a Tábortűz szerkesztőségében ugyanígy jártam, az Irodalmi Szemlében pedig, mint később megtudtam, anyagomat már nagyon rossz, elrettentő minősítés várta, amelyet a főszerkesztőnek a szerkesztő bizottságban Tőzsér, Lacza és Rácz különleges szakvéleményeivel és az Új Szó főszerkesztőjének levelével (válaszával) kellett semlegesítenie; az utóbbi végül mégiscsak írt nekem, és sorait már nem kellett fölolvasni munkám ellenzői előtt. Könyv készült volna munkámból, megírtam még néhány, jegyzeteimben már kész fejezetet, megjelentek az Irodalmi Szemlében, s nincs kedvem, sem időm, sem érdekem, hogy végigcsináljam.

(Folytatjuk)