■ Grendel Lajos (Esszé)

Prikk és Pantheosz

A Cholnoky-fivérek – Viktor és László – soha ki nem teljesedett, mégis rendkívül érdekes és inspiráló életművének az a mostoha sors jutott osztályrészéül irodalomtörténetünkben, hogy időről időre teljesen elfelejtik őket, majd tetszhalott állapotukból újra föltámadnak, de mindig csak rövid időre. Az utókor se lenyelni, se kiköpni nem tudja őket. Pedig mindketten a magyar novella legjobb mesterei közé tartoznak. Kettőjük közül László a líraibb-érzelmesebb, Viktor az intellektuálisabb író. Amíg László történeteinek a színhelye vagy a Balaton-felvidék, vagy a budapesti külváros, Viktor térben és időben nagy távolságokat barangol be, egzotikus tájakat jelenít meg. Pedig köztudott, hogy rövid életében alig mozdult ki Magyarországról.

A magyar ember józan, mondogatta apám, s bár Jókait is szívesen olvasta, mégis inkább a realista irodalmat kedvelte. Én is kedvelem a realista irodalmat, s azzal is egyet tudok érteni, hogy a magyar ember józan. Valószínűleg azért iszik olyan sokat és mindennap. Mert a mi földrajzi koordinátáinkon józannak maradni olykor csak részegen lehet. A Cholnoky-fivérekről is tudják a beavatottak, hogy az iszákosságot illetően megelőzték korukat. A mai magyar író egyik fajtájának az előfutárai voltak. De nem ez a fontos. Hanem az, hogy másban is megelőzték korukat. Cholnoky Viktorról sokan elmondták, hogy újromantikus, preraffaelita, szecessziós író – s ez mind igaz is lehet. A legtöbb minősítésben, hacsak nem tudatos és szándékos rágalmazással állunk szemben, mindig van egy csöpp igazság. Halálát követően Cholnoky Viktor torzóban maradt életművét hamar beárnyékolták a nagy magyar realisták, Móricz Zsigmond, A vörös postakocsi utáni Krúdy, majd Kosztolányi Dezső művei, de kiegészíthetném a felsorolást Tersánszky Józsi Jenő, Nagy Lajos, Kaffka Margit és Török Gyula epikájával is. Cholnoky Viktornak még annyi posztumusz elégtétel sem jutott, mint Csáth Gézának, akiből mára divatos, hogy ne mondjam, kultikus író lett. De talán még öccsének, Lászlónak is több megértés jutott az utókor részéről, hiszen a hetvenes évek elején megjelentek kisregényei, 1989-ben pedig kismonográfiát írt róla Nemeskéri Erika.

Ezzel szemben Cholnoky Viktort mára szinte teljesen elfelejtették. Semmilyen kánonnak nem része, ugyanolyan társtalan, különc alakja maradt irodalmunknak, amilyen életében is volt. Megítélésén nem változtatott a Magyar Hírmondó sorozatban 1980-ban kiadott két válogatott kötete sem. Ha egyáltalán írtak valamit erről a két könyvről, akkor is inkább fanyalogva, mint elismerően. A realistáknak ő mindig misztikus volt, az avantgárdoknak túlságosan hagyományos, mesélő író. Amikor néhány éve a tévé Lyukasórájában Mácsai Pál színművész felolvasott egy bekezdést az író egyik legismertebbnek vélt novellájából, a Trivulzió szeméből, a magyar irodalomnak még a legrejtettebb zugaiban is otthonosan mozgó irodalomtörténész zsűri tanácstalanul hallgatott. Újromantika és szecesszió? Lehet. Ámde Cholnoky Viktort nemcsak a misztikus és egzotikus témák foglalkoztatták, hanem a természettudományok is. Mondják, kora egyik legtájékozottabb és legműveltebb elméje volt. A magyar epika történetében az elsők között sejtett meg valami lényegeset a realizmus kora utáni prózaírás lehetőségeiből, s bár újításai nem hullottak termékeny talajra és életműve is torzóban maradt, írói stratégiája egyáltalán nem tekinthető elavultnak. Nem véletlenül becsülték nagyra írásművészetét fiatalabb kortársai, köztük Krúdy és Kosztolányi is. Krúdy Gyula, például, Cholnoky Viktor című, a Nyugatban 1911. december 16-án közölt lírai esszéjében így írt róla: „A fiam, aki most gimnáziumba jár, mire a rajongó korszakba jut, tizenhét vagy húszéves lesz, egy nevet fog megtanulni, amelyre minket még nem tanítottak. A Cholnoky Viktor neve lesz az."

Ma már tudjuk, hogy ez nem így történt. Nemhogy Krúdy fia, de még az enyém sem igen hallhatott Cholnoky Viktor írásai felől, s nem állítom, hogy ez így rendben van.

Más eset a Cholnoky Lászlóé. Alighanem elemibb erejű író testvérbátyjánál, inkább pszichológus, mint filozófus, viszont egyetlen nótát fúj, s néha nem átallja önmagát is plagizálni. Az előbbi nem baj, az utóbbi már inkább, mert egy idő után fárasztóvá és monotonná válhat, kivált az olyan remekművei felől nézve, mint a Prikk mennyei útja vagy a Bertalan éjszakája. Néha elhunyt bátyja egyik-másik írását is kisajátítja, s ez nem biztos, hogy a javára válik. A két testvér írói világa ugyanis, ha a közös veszprémi gyökerektől elszakadunk, majdnem olyan távolra esik egymástól időben és térben egyaránt, mint a Tammúz Mezopotámiája a tabáni kiskocsmáktól.

Előadásomban is elsősorban erről lesz szó. A két írói világ és írói stratégia különbözőségéről meg azokról a különbségekről, amelyek mind Cholnoky Viktor, mind pedig Cholnoky László írásművészetét elkülönítik a 20. század eleji magyar epika uralkodó áramlataitól, elsősorban a realizmustól. Csupán egy dolog áll vitán felül. Az, hogy mind a ketten igazi írók, a stílus művészei.

Engedjék meg, hogy a különbözőségek számbavételét némiképp rendhagyó módon kezdjem. Ha hivatásos irodalomtörténész lennék, ezt az eretnekséget nem lenne bátorságom elkövetni. E két író életművét vizsgálva ugyanis egy olyan megkerülhetetlen ténybe ütközünk, amelyről lehetetlen szemérmesen hallgatni. Ez pedig az alkoholizmusuk. Mind a két Cholnoky ivott, s ezt nem mint fontos irodalomtörténeti tényt, hanem mint alkotáslélektani problémát hozom szóba. Ugyanakkor jó okunk van azt is föltételezni, hogy nem ugyanazon oknál fogva áldozták föl egészségüket az ivászat ősi magyar hagyományának az oltárán. Cholnoky Viktor egy bűbájos és az öniróniától sem mentes novellájában, a Tartini ördögében meg is magyarázza, miért fontos számára a mindenféle ital, kivált a rum. A novella úgy kezdődik, hogy egy bizonyos európai hírű tudós, Láad Bulcsú meglátogatja íróbarátját, Bálintot, s megdöbbenve látja, hogy barátja vizespohárból issza a rumot. A kiváló fiziológus, természetesen, azonnal megpróbál a lelkére beszélni, s figyelmezteti Bálintot, hogy ha nem hagy föl undok szokásával, idő előtt meg fog halni. Barátja ezzel tisztában van, s elmeséli neki Tartini esetét az ördöggel. Ez a vidéki olasz zenész kiváló mester, csak az eredetiség hiányzik belőle, mígnem egy délután álmában megjelenik az ördög, s Tartini hegedűjén eljátszik egy ismeretlen zenedarabot. Amikor Tartini fölébred, emlékezetből lekottázza az ördögtől hallott kompozíciót, s ezzel megtörik az átok, Tartiniból híres zeneszerző lesz. Láad Bulcsú érti is meg nem is a példázatot. Bálint, hogy végképp meggyőzze igazságáról barátját, ezeket mondja: „Boldogok, akik a velük született degeneráció ördöge folytán tudnak alkotni újat, boldogok, akik fiatal korukban beszerzett neuraszténia segítségével tudják meglátni a kísérteteket. Én nem tudom másképpen, csak úgy, ha a degeneráltság és neuraszténia ördöge helyett ezt a jó öreg sárga ördögöt szedem magamba. Hahaha! Az ördög elment Tartinihez, de nem jön el hozzám. Tehát én megyek el érte." A doktornak arra a kérdésére, hogy mit ért kísérteteken, Bálint ezt válaszolja: „írónak, művésznek gondolod azt, aki nem a saját lelke borongásából, sötét mélységeiből hoz fel új alakokat, hanem a világ sablonjait írja valamelyes stíluskészséggel? Ördög kell mibelénk!"

Cholnoky László is, talán az idősebb testvér példája nyomán, az alkohol ördögéhez fordul segítségért. Az ördög rajta is segít, a művészi produktum azonban más lesz. Az ördög Cholnoky Viktornak a fantáziáját szabadítja föl, egzotikus tájakra kalauzolja őt, elviszi a távoli múltba, a történelem első évezredeibe, titkokat és misztikus összefüggéseket láttat meg a szolgálatába szegődött íróval, megismerteti őt az örök emberi végzet és sors irdatlan hatalmával. Cholnoky Viktorhoz kegyes az ördöge.

Nem ilyen kegyes a fiatalabb fivérhez. Cholnoky Lászlót alkoholizmusa a legnagyobb nyomorba dönti, a társadalom legszélsőbb perifériájára taszítja, ahol gyakran csak egy eldugott városligeti pad lesz az éjszakai szállása. Nem egzotikus tájakra viszi el, hanem a lélek legsötétebb katakombáiba, olyan belső tájakra, ahol őelőtte magyar író nem járt még, talán csak Csáth Géza. Cholnoky Viktor az alkoholizmussal mint írói témával alig foglalkozik, fivére annál inkább. Szinte minden emlékezetes hőse alkoholista, idegbeteg, vagy ha még nem az, hát hamarosan azzá válik. Nem Mezopotámiában, a Szaharában vagy az indonéz szigetvilágban bolyong, mint Viktor különös, kalandor figurái, hanem a budapesti kiskocsmák poklait járja eszelős haláltáncában, züllött cimborák társaságában. Látomás és valóság összemosódik a tudatában, s az olvasó úgy érzi, ezeknek a figuráknak a halál szinte megváltás.

S most talán azt is sikerült jeleznem, hogy a két Cholnoky-fivér írói világa meglehetősen különbözik, s bár mind a kettőé nagyon karakteres világ, mégis másképpen. Talán az is sejthető, hogy a narkotikum számukra sokkal több holmi művészi póznál. Azért adják el lelküket az ördögnek, hogy bepillantsanak a sablonok mögötti valóságba, tudván, hogy a művészi megismerés tárgya ott helyezkedik el, ahová a társadalmi és biológiai determinizmus már nem ér el. Antinaturalista szemlélet mind a kettejüké a magyar irodalom történetének egy olyan korszakában, amelynek epikáján a naturalizmus mély nyomokat hagyott. Többek között ezért is szokás különcöknek beállítani őket, akiknek, Móriczcal, Nagy Lajossal, Kosztolányival és másokkal ellentétben, nincs semmi mondanivalójuk koruk társadalmi antagonizmusairól. Én ezt a nézetet nem osztom. Nem hiszem, hogy az epikai mű értékét elsősorban az határozná meg, hogy abban mennyi a társadalomábrázolás vagy -bírálat. Másrészt mind a két Cholnoky életműve szervesen nő ki a magyar epikai hagyományból, s akárcsak Krúdy, úgy főként Cholnoky Viktor műve is sokban adósa Jókainak. Persze nem annak a mumifikált Jókainak, akit A kőszívű ember fiaiból vagy a Kárpáthy Zoltánból ismerünk, hanem inkább Az arany ember vagy az egzotikusabb témák felé forduló novellák Jókaiának. Bármennyire meghökkentő, s talán vitára ingerlő, amit mondani szándékszom: bizony, Jókai is ott áll a modern magyar epika bölcsőjénél. További érvként pedig szolgáljon Krúdy. Krúdy Gyula életművének az integrálása a magyar epikai kánonba nem volt zökkenőmentes, még ha ma már aligha van irodalomtörténész, aki kétségbe vonná ennek az életműnek a korszakos jelentőségét. Primus inter pares volt a ködlovagok előkelő társaságában. Akihez a Krúdy-életmű közel áll, az valószínűleg a két Cholnoky könyveit is szeretettel porolja le.

Pantheosz

Cholnoky Viktornak életében kettő, halála után egy novellás kötete jelent meg, szoros egymásutánban. Ezek a Tammúz (1910), Az alerion-madár vére (1912) és a Néhusztán meséiből (1913). Találunk bennük lélektani novellákat, végzetnovellákat, kísértetnovellákat, és számos olyan novellát, mint a Trivulzio-ciklus darabjai is, amelyek egyik skatulyába sem illenek. Ezek a címkék megtévesztők is lehetnek, éppen ezért kérem, hogy fenntartással vegyék őket. Cholnoky Viktor valamennyi jelentős novellája az emberi sors valamely képletbe foglalható esszenciális ábrája, s mivel az író stílusa homogén és eredeti, mindenki másétól jól megkülönböztethető, kompozíciós technikája pedig nem mutat nagy változatosságot, könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy kategorizálásuk sem lehet nehéz. Ám éppen a tematikai tarkaságuk az, ami a beskatulyázásukat majdhogynem lehetetlenné teszi. Nehéz egy kalap alá venni a Tammúzt a Rituperral vagy a Ritupert Az alerion-madár vérével. Az emberi sorsnak sokféle alapképlete leírható, és Cholnoky Viktor ennek sok variációjával él.

Cholnoky Viktor prózájától idegen a pszichologizálás, hőseinek karakterét cselekvéseik és választásaik révén rajzolja meg mintegy folyamatosan, párhuzamosan a kibontakozó eseményekkel. S mégsem a jellemek fejlődését ábrázolja, hanem arra a drámai pillanatra összpontosít, amikor a hősök jelleme, immár készen és megváltoztathatatlanul, megmutatkozik. Ez a drámai pillanat a sorsfordító pillanat is életükben, amely vagy a bukásukat, vagy a felemelkedésüket eredményezi. A legképzettebb, legrátermettebb lélekbúvár is sokszor mond csődöt az ember kifürkészhetetlen természetét vizsgálva. Az irodalom kompetenciája – már ha komolyan veszi magát – ott kezdődik, ahol a lélekelemzés tudománya véget ér. Cholnoky Viktor is mintha azt ismerte volna fel, hogy az írónak nem a lét megmagyarázása, hanem az átvilágítása a dolga. Mindezt a naturalizmus és a freudizmus divatjának korában. Mert talán mondanom sem kell, nemcsak a pszichologizálás idegen tőle, hanem a biológiai determinizmus is.

Mégis, ha elmerülünk novellái olvasásában, egyre erősebb lesz az érzésünk, hogy ez az író mélyen determinista. Világképéhez A nagy kés című novelláján át férkőzhetünk a legközelebb. Ennek elbeszélője – többek között – a determinizmus és a szabad akarat kérdéséről is vitatkozik japán barátjával. Következzék hát egy hosszabb részlet a novellából:

„– Európa átmeneti hely (mondja a japán férfi), annak is kell látni, ha az ember évezredesen tud gondolkozni és látni. Ezt – tette hozzá megint elmosolyodva – nemcsak én mondom, hanem nálam sokkal okosabb valaki is: a tenger. Amely rágja Anglia keleti partjait, pusztítja Helgolandot, és meg fogja enni Hollandiát. Arra van csak Európa, hogy elpusztuljon, és így van helyesen.

Azt kérdeztem tőle, hogy miért tartja ezt helyesnek, amire ő bámulatos természetességgel felelte:

– Amiért helyes, azért van így, és amiért így van, azért helyes. Hiszen nemcsak az emberek, hanem a földrészek, a világok sem tehetnek mást, mint azt, amire határozva vannak.

Aznapra itt félbeszakadt a beszélgetésünk, de hazamenve azt hittem, hogy beleláttam a Higasi fejébe. Ez az ember egyszerűen determinista. Másnap ezzel a szóval is támadtam reá, és elmondtam neki, hogy magam sem hiszek ugyan az akarat teljes szabadságában, de némi cselekvésbeli szabadságot mégis hiszek az emberben."

Egy bekezdéssel később a japán férfi így válaszol:

„– Hát determinista vagyok, igenis – kezdte az én sárga barátom –, de ne nevessen ki, panteista alapon. Nem hiszem, hogy az ember csak egy mozdulatával is szabadon rendelkezik, mert mindenütt ott van valaki, aki úgy cibálja a mozdulatait, az agymozdulatait is, mint a mi komédiásaink a drótra járó bábuikat."

Cholnoky Viktor műveinek, novelláinak és az esszé színvonalán művelt hírlapi cikkeinek ismeretében nem tűnik talán merésznek a hipotézis, hogy A nagy kés című novella önmegszólító elbeszélés, dialógusformába álcázott írói önvallomás, s mint ilyen, a kulcsot adja kezünkbe az életmű egészének értelmezéséhez, legfőképpen pedig az író világképének megértéséhez. Cholnoky Viktor kedvelt és gyakori eljárása volt a novellatéma dramatizálása, a leíró, narratív elemek kiküszöbölése a novellából. Ilyen az Ebéd, a Lucidum intervallum, az Apa vagy a Szent Ciprián tükre című írása egyebek mellett. A nagy kés témája igen triviális, a keretes elbeszélés középpontjában a házastársi hűtlenség örökzöld mozzanata áll, s nem is ezért érdemli meg a figyelmünket. Sokkal inkább azért, ahogy azt a „családi eseményt" a vérig sértett japán férfi lereagálja. Nem vendettával, még csak nem is vágja le a hűtlen asszony fülét, sem a csábító ösztökéjét. Bánata és a haragja arra sarkallja, hogy mutatványát még kockázatosabbra, még tökéletesebbre csiszolja. „Más világ a miénk, mint a maguké" – mondja hitetlenkedő magyar barátjának a japán férfi, s ezt az érvet az író-elbeszélő már nem tudja felülütni. A keretes elbeszélésbe illesztett történet, majd a novella nyitott zárlata azt a hipotézist erősíti bennünk, hogy mindvégig az író belső dialógusának és filozófiai tűnődéseinek voltunk az olvasói, s hogy az a válasz, amelyet megcsalatására a japán férfi ad, rokonszenves az író számára, mi több, akár azonosulni is képes vele.

Amikor tehát a japán férfi panteista alapú determinizmusát emlegeti, nem kizárt, hogy rejtett írói önvallomást hallunk. A panteista szemlélet ugyanis egyáltalán nem idegen Cholnoky Viktortól. Elég, ha elolvassuk az egyik ismertebb és egyik legszebb novelláját, a Tammúzt. Az akkád lovas előtt álmában szépséges lány alakjában megjelenő Napisten ezt mondja:

„– Mindig és mindenütt csak Én vagyok. Minden az enyém, de én is a mindené vagyok. Az egyedülvaló Isten, aki jelen van mindenben, s bármily alakot öltsék, mindig egy, mert mindig végtelenül sok. Legyek Adonáj, legyek Adonisz, hívjanak Főbusznak vagy Apollónak, tiszteljenek Wotannak vagy Hadúrnak, jelképezzen Jézus vagy az Ős parány: egy vagyok, mert minden vagyok. A levél vékony erében, a föld mélyén fülledő kőszénben, az üvegen megtörő szivárványban, a gőzben, a gázban, az emberi kitalálás s a természeti erő minden megnyilvánulásában csak én vagyok otthon: a mindig isten, a folyton isten, a Pantheosz."

Némileg rejtettebben és szövevényesebben hálózza be az író panteista determinizmusa legkedvesebb Cholnoky-novellámat, Az alerion-madár vérét. Első vagy felületesebb olvasásra közönséges végzetnovella fekszik előttünk, ám a Malpertuix család végzete elkerülhető lett volna. Guidó lovagnak és leszármazottainak végzetét és tragédiáját nem valami örök átok vagy a sors kiismerhetetlen hatalma és szeszélye okozta. A bajt a család ősének, Guidó lovagnak a meggondolatlansága és kevélysége idézte elő. A hét évszázadot felölelő, három rövid fejezetben, három különböző narrátor által elbeszélt történet központi epizódja arra figyelmeztet, hogy a sorsunkat és a végzetünket mi magunk, földi halandók hívjuk ki magunk ellen, s nem valamiféle, a világmindenség fölött uralkodó, személytelen démoni erő. Ha Guidó lovag nem sérti meg a Pantheosz világának íratlan törvényeit, a tragédia elkerülhető lett volna.

A történet első fejezetében a narrátor (ezúttal a toulous-i gróf egyik udvari mesemondója) a Szentföldre kalauzol el bennünket. Guidó keresztes lovag, ez a nyugtalan vérű, kalandvágyó ember egy délután, amikor a rekkenő hőségben mindenki más árnyékos helyen pihenve várja az enyhületet hozó alkonyati órák jöttét, vadászni indul.

„Kiment a bozót szélére, magával vitte a hosszú nyelű, vékony hegyű dárdáját is, és körülnézett. Isten tudja, mit keresett, de az első, amire rátalált, a vén kurd vezető volt. Az ott ült, a piszkosfehér burnuszába belegömbölyödve a napon, mert azt mondják szavukkal nem játszó emberek is, hogy ez a fajta olyan, mint a gyík, sohasem elég neki a meleg meg a napsütés.

Guidó lovag csak egy pillantást vetett rá, azután felnézett a kopott, szikkadó levelű, hőségtől fáradt fáknak a koronájára. És egyik seprő formájú pálmának a széles levelén ott látott ülni egy madarat. Nem volt nagyon szép madár, csak sárgás volt a tolla, pecsenyének sem bőségesnek ígérkezett, de Guidó lovag mégiscsak megvágyakozott rá valahogyan, és felemelte dárdaját, hogy lehajítsa onnan a fáról. Kellett neki, mert olyant még senki sem látott közülünk, azt a madarat addig csak azok a meseországból való emberek ismerték. Felemelte a dárdáját, és hajításra készült, amikor egyszerre csak megszólalt mellette a kurd:

– Azt a madarat ne bántsd.

Guidó lovag haragos indulattal, de kissé döbbenten is nézett vissza rá, s azt kérdezte:

– Mi közöd hozzá? Miért ne bántsam?

– Mert az a madár énekel – felelte a kurd. – Annak a madárnak alerion a neve. És megátkozott az, aki az alerion-madarat bántja.

Guidó lovag nevetett a pogány babonára, s kieresztette kezéből a dárdát. Az hozzáütött a madárhoz, de úgy látszik, csak megszárnyazta, mert az alerion felröppent a pálmafa széles leveléről, és valami vad, szinte emberhangú sikoltást, valami kétségbeesett, tébolyodott éneket hallatva szárnyaszegetten is elszállt, és beleveszett valahova a kápráztató napsugárba.

Guidó ott állt a pálmafa alatt, nézett az elszálló madár után, s akkor a még mozgó, széles falevélről három meleg csepp hullt alá. A megsebzett alerion-madárnak három csepp vére. Az egyik csepp Guidó lovagnak a jobb keze fejére esett, a másik a bal szemébe, a harmadik pedig a homloka közepére..."

A későbbiek során megtudjuk, miképpen fizetett meg Guidó lovag elhamarkodott tettéért, majd fizettek meg hetedíziglen a lovag leszármazottai. Felvetődhet a kérdés: ez a súlyos büntetés arányban van-e az elkövetett bűn súlyával? És egyáltalán: bűn-e, amit a lovag tett? Akkori és mai európai fogalmaink szerint semmiképpen. A mi törvényeink értelmében az követ el bűnt, aki embertársaira emel kezet, aki embereknek árt. De nem így áll a dolog, ha a Pantheosz törvényei felől vizsgáljuk meg a történetet. Ebből a perspektívából nézve az ember csupán egy a teremtmények közül, nem több és nem fontosabb a többi teremtménynél. Ráadásul Guidó lovag cselekedete öncélú is volt, mert nem éhségének a csillapítása, hanem önző és hiú szerzésvágy sarkallta a madár elpusztítására. Innen nézve tehát bűnös, s bűnösségét az író finoman még azzal is alátámasztja, hogy a narrátor „emberhangú sikoltást" hall ki a sebesült madár fájdalmából. A Pantheosz törvényei előtt minden teremtmény egyforma, s egyformán joga van az élethez. Még a látszólag leghaszontalanabb lénynek is. Mert mi más, ha nem az ember önzése tesz különbséget a természetben hasznos és haszontalan között? A Pantheosz törvényei nem ismerik el az ilyen megkülönböztetés jogosultságát.

De ugyanígy többértelműek a kurd szavai is, és persze többféleképpen interpretálhatóak. Az alerion-madárt azért nem szabad bántani, mert énekel. Mint tudjuk, az ilyennek az európai ember értékrendjében nincs nagy becse, elég ha csak a tücsök és a hangya közismert meséjére gondolunk. A hangya, ez a derék, őskommunista rovar egész nyáron serénykedik és szorgoskodik, hogy majd a zord téli napokon ne kelljen ínségben elpusztulnia. Ezalatt a tücsök mást se csinál, mint zenél. Azt is tudjuk, hogy jól ráfázik a lustaságára. Úgy kell neki! Guidó lovag is nevet. Alighanem utoljára, mert az alerion-madár három vércseppje, mint valami lassan ölő méreg, elpusztítja.

Az egyszerű és babonásnak bélyegzett kurd okosabb lenne a bátor keresztes vitéznél? Vajon mit akarhatott sugallni olvasóinak Cholnoky Viktor Az alerion-madár vérének különös szimbolikájával? Talán mégsem azt, hogy Guidó lovag egy buta, gátlástalan kalandor, míg kurd kísérője bölcs ember. Inkább azt, hogy a kurd tud valamit, amit a keresztény civilizáció embere elfelejtett már. Divatosabb kifejezéssel élve, Guidó lovag a lét heideggeri elfeledettségének állapotában éli életét, s végső soron ez okozza vesztét is. Guidó lovag lehet ezerszer keresztes vitéz, alapjában véve, na és a Pantheosz törvényei felől nézve is, istentelen ember. A kurd még otthon van a létben, Guidó lovag – bár talán nem is tud róla – már nincs.

A Durhán fia című novella, amelynek története a török hódoltságkori Budán és Pesten játszódik, ugyancsak a keleti ember bölcsességét állítja elénk példának. Durhán, a kertész, házasságtörésen éri feleségét, s válni készül tőle, de közös gyermeküket ő szeretné felnevelni. Aztán a budai bíró színe előtt kiderül, hogy a gyermek nem is az övé, hanem igazi apja Szelim, az asszony szeretője. A bíró mégis Durhánnak ítéli a gyermeket, mert hiába nincs vérségi kötelék kettejük között, a gyermek őhozzá ragaszkodik, nem az anyjához. „Mert tudta ő, érezte ő már a reggeli mosakodáskor, hogy ma valami nagy szerencse, vagy valami nagy szerencsétlenség éri.

Ami egészen egyre megy. Allah akhbár..."

S valóban így van. A gyerek ragaszkodása és szeretete kárpótolja Durhánt a durva sérelemért, s a megcsalatás okozta fájdalomért.

Az elvágyódás visszatérő motívuma Cholnoky Viktor novelláinak. Akár írói önvallomásnak is tekinthetjük, amit erről a Famagusta című novellájában ír. Ez a novella is, akárcsak A nagy kés, önmegszólító írás, belső dialógus. Famaguszta egy látszólag jelentéktelen város Ciprus szigetén, ámde „Ott, az Ezeregyéjszaka és a Nibelungenlied e találkozópontján, vagy ha jobban tetszik, választóvonalán, a Kelet és Nyugat ez összekapcsolóján és szétkülönböztetőjén válik mesévé mindaz, ami máshol utálatos valóság." Dénes, aki ennek a belső dialógusnak az egyik – a kérdező – résztvevője, megkérdezi a házigazdától: „Azt akarod mondani, hogy a vágyakozásnak, az emberi elégedetlenségnek valami olyan kikeresetten messze eső célja van, valami olyan a nemvalóság határán levő végállomása, mint a már nem Európa, de még nem Ázsia Ciprus. Ezt akarod mondani, ugye?

– Ezt és mégsem ezt – felelte a házigazda. – Voltaképpen nem akarok ennyire pozitív valamit mondani. De halványan, ködösen, álomszerűen érzem, hogy minden emberben ott van a Famagusztába való vágy. Az ismeretlenre, az örökké napsütésesre, az elérhetetlenre és messze esőre, oda, ahol a mese van: Famagusztába. És... tudjátok-e, hogy Famaguszta nincs messze, nincs is ott Ciprus szigetén, hanem itt van mindenütt körülöttünk. De csak mint délibáb, amit látunk, de el nem érhetünk. Ezt keresi a gyermek játékaiban, ezt keressük mi, felnőttek a szenvedélyeinkben, a borban, a szerelemben és a kártyában...

– És ezért tartjuk tökéletesnek a még el nem ért asszonyt, és látjuk meg a tökéletlenségeit az elértnek – szólt közbe Dénes.

– És ez a magyarázata rangnak, címnek, kitüntetésnek, mindannak, ami semmit sem ér, amikor már elértük – folytatta a házigazda."

Talán ez a kis részlet is megérteti velünk, hogy a Cholnoky Viktor számos novelláját átjáró egzotikum nem annyira egy újromantikus író közönséget csábító és szórakoztató gesztusa, mint inkább a kivetülése annak a borongós hangulatnak, amely a modern társadalomban egyre jobban elmagányosodó embert mind gyakrabban keríti hatalmába. Igen, ha úgy tetszik, tipikusan szecessziós életérzés. Mégsem hinném, hogy csupán ennyi. Hiszen a Famagusztába vágyódás nem pusztán kordivat, hanem korokon és időn átívelő érzés.

Korának, a 20. század elejének emberi válságát Cholnoky Viktor nem a társadalmi rend, az államforma vagy a nemzet válságaként élte meg. Novelláiban ilyesminek semmi nyoma sincs. Megkockáztatnám a föltevést, hogy inkább az egész antik-keresztény-zsidó világkép válságaként, amelynek a létfelejtés, az önzés, a haszonelvűség az eredendő oka. Ha úgy tetszik, a keresztény ember veszedelmes elvilágiasodása. Ezért vonzza a mesésnek, harmonikusnak vélt Kelet, a keleti ember egyszerűsége és miszticizmusa. Cholnoky Viktor minden jelentősebb novellája egy kicsit lételméleti tűnődés is. Az egzotikus kulisszák ne tévesszenek meg bennünket. Cholnoky Viktort nem hőseinek a szociális vagy etnikai komponensei foglalkoztatják, és pszichéjük is csak korlátozott mértékben érdekli. Rituper című novellája címadó hősének kettős élete mindvégig talány marad a számunkra. Vajmi keveset tudunk meg a novellából e kettős élet indítékairól, s ez bizony lehet, hogy a lélektani realizmus korában szépséghibának számított. Cholnoky Viktort, aki Mikszáthnak, Tömörkénynek, Gárdonyinak, Ambrus Zoltánnak, Gozsdu Eleknek, Lövik Károlynak volt kortársa, tőlük eltérően elsősorban az emberi lény ontológiai problémái érdekelték. Panteista determinizmusából következően az, amit az ember sorsának és végzetének szoktunk nevezni. Ez az, amivel – legalábbis a magyar irodalom fejlődéstörténetében – jócskán megelőzte korát. Ezért írhatta le róla szóló nekrológjában joggal Kosztolányi, hogy: „Aki látta, keményen, könny nélkül nézte, s azt mondta, hogy itt egy modern hős esett el."

Kísértetlátók

Ugyancsak Kosztolányi írja le Cholnoky Viktorról, hogy „magyar és kísértetlátó". „A német csecsszopó – írja továbbá – anyja tejével szívja magába a rémlátást, s ha megnő, könyvet ír a démonológiáról, és katedrát kap. Vannak született terhelt nációk... De a mi fajtánk kerek arcú, sűrű vérű és boldogan emésztő... Nálunk a jó fiúk nem látnak manókat. Csak a rossz fiúk. Ezek a fenegyerekek azonban igazabbak, finomabbak, bátrabbak az idegen boszorkányoknál, zseniálisak, mint a polgári famíliákból kifajzott művészek, akik generációk békésen elraktározott eleven erejét és érzékfölöslegét hadakozva, lángolva, keserves könnyel váltják értékké. Ilyen Cholnoky Viktor is, a magyar kísértetlátó."

Kísértetek, mint tudjuk, vannak. De nem körülöttünk, hanem bennünk. Nem a temetőkben kószálnak, nem fehér lepedőbe burkolódzva osonnak be otthonunkba éjféli órán, hanem bennünk szunnyadnak, s csak a kedvező pillanatra várnak, hogy álmainkban, féléber pillanatainkban előjöjjenek lelkünk sötét barlangjából, és kezükbe vegyék sorsunk irányítását. A 20. század elejének magyar irodalmában olyan magától értetődő természetességgel grasszálnak, mintha bérbe vették volna a végnapjaihoz közelgő történelmi Magyarországot. S nemcsak a Cholnokyak vagy Csáth Géza epikájában időznek szívesen, hanem Ady lírájában is felbukkannak (Özvegy legények tánca; Az eltévedt lovas). Kortársuk, Krúdy Gyula, szakavatott ismerője a kísértetvilágnak és a démonológiának. „Démon, aki az egész világ felett uralkodik, egy nap Pestre jött, és a temetésrendező házában lelt búvóhelyet" – ezzel a mondattal kezdődik Asszonyságok díja című regényének első fejezete.

Mi ez a beteges vonzódás íróink részéről a kísértetieshez és démonihoz? A legegyszerűbb lenne elintézni egy kézlegyintéssel: posztromantikus póz vagy dekadens betegségkultusz. Én úgy vélem, több is, más is ezeknél. Válasz a korszak pozitivista determinizmusára, a felvilágosult, racionális elme mindenhatóságába vetett könnyelmű hitre, a racionalizmus és a hasznosságelv mítoszára, a társadalmi haladásba vetett hit naiv optimizmusára. Mintha a század elejének néhány magyar írója a kifinomult lélek érzékenységével megsejtette volna, hogy a ráció századát követően, az irracionalizmus évszázada virradt föl, amelyben összeomlik a naiv hitekből épített kártyavár. Fenntartások nélkül igaznak vélem, amit a második világháború idején fiatalon elhunyt Lovass Gyula írt a Ködlovagok című antológiában: „Amikor a realizmus és a naturalizmus elveinek megfelelően az író szemlélővé lesz, s az élet másolását tűzi ki célul, adatokat és dokumentumokat gyűjt, s a valóság vaskos és materiális szemléletére hajlik, Cholnoky Viktor a csupán fantáziában létező világot teszi írói tárggyá; az alkotás sem gyűjtés számára, hanem egyfajta öntudatlan, démoni állapot." (Lovass Gyula: Kilenc hős visszatér. Magvető. Bp. 1:973.) A kísértetnovella és a fantasztikus novella tehát lázadás is a kor materializmusa és irodalmi követelményei ellen.

Kosztolányi is, Lovass Gyula is kísértetlátónak nevezi Cholnoky Viktort, s bizonyára igazuk is van, ha az Olivér lovag vagy A kövér ember című novellákra gondolunk. Az igazi kísértetlátó mégsem ő, hanem fivére, Cholnoky László. A kísértetnovella az idősebb testvér szépprózájának csupán egyik – ámbár fontos – ága. Cholnoky Viktor komplexebb író is meg távolságtartóbb író is öccsénél. Ura a démonainak, s inkább kívülről figyeli, miként viselkednek. Cholnoky László, többnyire önéletrajzi ihletésű figurái ezzel szemben egytől egyig rabjai lesznek démonaiknak. Megkettőződött személyiségüknek a démoni fele diktálja cselekedeteiket, és öli meg őket. Tudathasadásukat vagy alkoholizmusuk idézi elő, vagy fordítva, az alkoholizmus született idegbetegségüknek a következménye: „egyetlen témát ír mindig: a jobb családból való fiatalember testi-lelki elzüllését" – írja Lovass Gyula. Meghasadt tudatú személyiség viszont csak elvétve téved be Cholnoky Viktor epikájába, s ha mégis, az író adósunk marad a személyiség belső tájainak föltérképezésével. Mint, például, a Rituperban. Ahogy a legtöbb novellájában, itt sem hőse pszichéjét elemzi, hanem a tetteiről, a viselkedéséről számol be tárgyilagos, szenvtelen hangon. Pedig Rituper, a bakonyi betyár nem akármilyen figura. Sőt, Íjártó Dénes, a Ritupert üldöző, halálra kereső szolgabíró sem az. Kivált, hogy ez a két személy ugyanaz az ember... Ó, hát akkor ez a novella egy Jókai-imitáció! – jut eszünkbe rögtön. Igen, a Szegény gazdagok, középpontjában a Fatia Negraként rabló és fosztogató Hátszegi báróval. Ám ezzel ki is merítettünk mindennemű hasonlóságot a Jókai-regény és a Cholnoky-novella között. A Szegény gazdagok olvasmányos lektűr, az irodalomtörténet-írás sem tartja számon a fontosabb magyar regények között. Hátszegi báró csak egy link fráter, egykori rablólovagok elkorcsosult utóda, kettős életét nem övezik nyugtalanító titkok. Rituper viszont titokzatos személyiség, minél többet tudunk meg róla, annál kevésbé értjük, annál több kérdést vet föl a számunkra. Előéletéről is csupán annyit tudunk meg, hogy valahonnan az Alföldről vetődött a Dunántúlra. Kevés szavú, komor, magának való ember – se felesége, se szeretője, csak egy gazdasszonya van. Az igazi társ, a nő hiánya fokozza személye talányosságát, mivel az író adós marad magyarázatával. Arra sincs világos válasz, hogy a törvény legfőbb járási őre miért a környék legveszedelmesebb bűnözője is egyben. Kapzsiságból, vagyonszerzésből vagy egyszerűen csak azért lett rablógyilkos, mert gonosz ember? A novella egyik feltevésünkre sem ad választ, ráadásul Rituper nem is lehet annyira elvetemült ember, hiszen az anyja érkezését beharangozó levél vételét követően szélnek ereszti bandáját, s a szó szoros értelmében lóhalálában igyekszik a devecseri vasútállomásra, hogy imádott anyját fogadja. Ez az ember csupa ellentmondásból van összerakva, s ezek az ellentmondások a cselekmény előrehaladtával nemhogy oldódnának, inkább még jobban kiéleződnek. Van egy bekezdése a novellának – finoman áttételes, sugalmazó, rejtjeles –, amely mintha egy pillanatra, villámfényként bevilágítaná Rituper sötétségbe merülő belső tájait. „Megint csönd támadt. Az a nagy, magyar, becsületes csönd, amit legutóbb hoztunk ide mi magunkkal a kontempláció világából, Ázsiából a fecsegő román és a gondolattal nemcsak mindig rendelkező, hanem a gondolatot mindig ki is találó, tehát mindig szinte megszentségtelenítő germán közé. Csönd, a Hortobágynak, a Bakony erdejének vagy a Balaton éjjeli vizének a csöndje. A csönd, az idegélet megnyilvánulásának és az emberi eltökélésnek ez az első feltétele."

Ugye, ismerjük mi ezt a csöndet más írók műveiből is? Például, Móricz Zsigmond Barbárokának pusztájáról. A Rituperral is valamiképpen hasonlóan áll a helyzet, mint a Barbárokkal. Paradox módon, éppen a többet tudás, a több, gazdagabb információ Rituperról gátolna meg minket a figura megértésében. Az igazi megértésnek, a létmegértésnek semmi köze a tárgyról összehordott információmennyiséghez.

Rituper egy tömbből faragott, kész, változtathatatlan személyiség. Cholnoky Viktor legtöbbször ilyen személyiségeket állít elénk, vagy végleg megülepedett, végleg letisztult helyzetekbe vezet be bennünket. Úgy is mondhatnám, kész helyzet elé állít, nem utolsósorban panteista determinizmusából következően. Nem valamely személyiség vagy lelki alkat kibomlását, kifejlődését követi nyomon, hanem az immár végeredményből indít. Novellái sok esetben olyanok, mint egy hírlapi sakkfeladvány: fehér indul, és két lépésben mattot ad. Az ő igazi terepe és szenvedélye a gondolkodás. Novellisztikája intellektuális próza a javából, s mint ilyen, meglehetősen társtalan jelenség a századelő magyar irodalmában.

Ezzel szemben Cholnoky László novelláiban és kisregényeiben valamely folyamatot, fejlődési ívet járunk be. A „fejlődés" szót azonban többszörösen is idézőjelbe kell tennünk. Mert ugyan a novella vagy a kisregény cselekményének van egy meghatározott kiindulópontja, s az író innen el is jut egy végpontig, ám ez a fejlődés nála a hős (vagy hősök) testi-lelki felbomlásának, leépülésének, széthullásának az állomásain át vezet el pusztulásukig. Ennek a leépülési folyamatnak a variációit írja meg újra és újra. Cholnoky Viktor „problémás" figuráiban (Rituper, Olivér lovag, Durhán, a Mirza bej fia, Trivulzio stb.) van valami nagyszerűség vagy kiválóság. Trivulzio szélhámos és hazudozó, de ehhez olyan istenadta fantáziával rendelkezik, olyan bűbájosán – már-már költőien – tud hazudni, hogy az olvasó hajlamos gyarlóságai fölött legalább a fél szemét behunyni. Cholnoky László szereplőiből ez a nagyszerűség vagy hiányzik, vagy pedig csak a messzi távolból dereng valami hajdani nagyszerűség sápadt fénye. Cholnoky Viktor hősein a végzet átka ül, akár külső körülmények szerencsétlen összjátéka hozta rájuk a végzetet, akár maguk – szabad akaratukból – okozták. Mindenesetre van valami felemelő vagy nagyszerű a végzetükben és a pusztulásukban. Cholnoky László figurái viszont alkoholista vagy idegbeteg páriák, és semmi végzetszerűen felemelő nincs a pusztulásukban. Többet, mint szánalmat aligha érdemelnek.

Cholnoky László novelláinak és kisregényeinek terét nem veszik körbe egzotikus díszletek. Az ő tájai belső tájak, méghozzá a léleknek azok a tájai, amelyeknek a bejárata fölé tanácsos kifüggeszteni a figyelmeztető táblát: „Ide belépni életveszélyes." Ő ezeknek a tájaknak a leírásában remekel. S a végeredmény felől nézve, személyiségük szociális komponense is elhanyagolható. Abszolúte érdektelen, hogy lecsúszott vagy talajukat vesztett dzsentrik-e. Cholnoky Lászlót nem a dzsentriosztály hanyatlása és pusztulása érdekli (azt nála sokkal jobban és pontosabban ábrázolta Móricz, Kaffka Margit vagy Török Gyula), hanem egy bizonyos – gyenge jellemű, túlérzékeny, álmodozó, a minden kipróbált, régi értéknek fittyet hányó modern világ farkastörvényei közepette nem életrevaló – karakter alkati átkának a kifejlődése, rákbetegségszerű elburjánzása. Aki, természetesen, lehet dzsentri származású is, de nem kell mindenáron annak lennie. A csavargó Prikk, például, ki tudja, honnan jött és kicsoda?

Okunk lehet viszont feltételezni, hogy Cholnoky László prózái tulajdonképpen az ő alkati végzetének az irodalmiasított-tárgyiasult dokumentumai. Hogy minden hősében magáról ír, s ezek az írások azért hatnak olyan szuggesztíven ránk, mert rajtuk van a személyes élmény hitelének pecsétje. Sőt a hitelességnek a legvégső, legnyomatékosabb pecsétje is. Cholnoky László úgy vet véget 1929-ben életének, hogy követi egyik kisregényének hősét, Bertalant, a Dunába.

Szemére vethető – szemére is vetették – Cholnoky Lászlónak, hogy epikai világa túlságosan szűk és önismétlő jellegű. Én ezt a kritikát csak fenntartásokkal tudom elfogadni. Ugyanis az, ami horizontálisan szűk rádiuszának tetszik, bányaakna mélységű. A lélek kútjába senki olyan mélyre nem ereszkedett le a magyar irodalomban, mint éppen ő, az ember elesettségének és elhagyatottságának ilyen világvégi tájairól senki sem tudósított irodalmunkban, sem őelőtte, sem őutána. (Talán csak Hajnóczy Péter, aki Cholnoky Lászlót az egyik mesterének tekintette.) Legjobb művei maradandóságának ez a biztosítéka.

Ám Cholnoky László epikája ennek ellenére sem lélektani próza. Nem a lélekelemzés a legfőbb gondja, hanem a sérült lélek beteges látomásainak a rögzítése, amelyek a fölbomlási folyamat közben szabadulnak el, s mérgezik meg a személyiséget. Ezek a víziók éppen azért olyan ijesztően hitelesek, mert nem egy játékos elme kötetlen fantáziálásai, hanem a személyiség kérlelhetetlenül közelgő pusztulásának a hírnökei. Cholnoky László a hősei lelkében végbemenő bomlási folyamatot nem elemzésnek veti alá, hanem láttatja, s ily módon annak természetéről minden racionális-tudományos elemzésnél többet mond el. A kísértetek, mint például kedvenc kísértete, Fridolin, nem a temetőből vagy a túlvilágról érkeznek, hanem a hősök-figurák lelkében bújtak meg már korábban is, amikor a lélek úgy-ahogy őrizni tudta még integritását, s akkor keltek életre, amikor a lelket összetartó eresztékek meglazultak. Az, amit démoninak nevezünk, nem eljön hozzánk valahonnan, hanem bennünk lakik. „A kísértet olyan okozat, aminek oka a lélekben van" – állapítja meg Cholnoky László monográfiaírója, Nemeskéri Erika.

Cholnoky László is determinista, mint bátyja, Viktor. Az ő determinizmusa azonban nem panteista, Pantheosznak az ő epikai világában nincs sok keresnivalója. Mire is lehetne kíváncsi egy tabáni vagy ferencvárosi kocsmában, padlóra köpködő részegek között? Ilyen helyekre nem járnak akkád lovasok, sem büszke japán késdobálók. Ide Fridolin jár kísérteni, amikor az akkád és más lovasok szerencsétlen, elkorcsosult utódainak agya az alkohol átláthatatlanul sűrű gőzében fő. Cholnoky László determinizmusa egy alkatnak a determinizmusa: a távlatok nélküli életé, a földi pokolé. A két író világképe között markáns választóvonal húzható. Cholnoky Viktor világképe kozmikus, öccséé, ha szabad így mondanom: antropocentrikus. Cholnoky Viktor kövér embere nélkülözi a démoni vonásokat, mi több, a kötélnyom vörös gyűrűjével a nyakán s a fagyasztó jégkockáitól kissé meggyötörve, egészen kellemes társalgó, még bizonyos alázat sem idegen tőle. A bosszúszomjas, vérebeit bomló testének húscafatjaival serkentő Olivér lovag féktelen haragja végső soron szintén a helyére kerül egy kozmikus rendben. Cholnoky László kísértetei emberléptékűbbek Olivér iovagnál, mégis félelmetesebbek és alattomosabbak. Cholnoky László emberközpontú világképéből az írói műre vonatkoztatva, s bátyja művével egybevetve, hátrányok és előnyök egyaránt származnak. Azokban a novellákban, ahol a világképi háttér gyenge vagy alig körvonalazott, a novella is megreked az esetlegességeknél, részletei nem eléggé kidolgozottak, figurái inkább csak kétdimenziós árnyalakok. Van egy vonulata azonban Cholnoky László epikájának, ahol művészileg nemcsak bátyja prózájának, hanem az egész 20. századi magyar epikának az élvonalába emelkedik. Néhány novellája (Adós, fizess!, Füstcsóva, Ritter von Toggenburg utolsó csalódása, Leándervirág stb.) mellett két kisregényében, a Prikk mennyei útja és a Bertalan éjszakája címűben.

Prikk (és Bertalan)

Cholnoky László írói temperamentumának alighanem a kisregénybe hajló hosszú elbeszélés felelt meg a legjobban. Novellái közül is azokat érzem a legsikerültebbeknek, amelyekben az író több mozgásteret enged figuráinak, amelyekben meg tudja ragadni a folyamatot, mármint a figurák megőrülésének a folyamatát. Mert ennek a folyamatnak az ábrázolása, figurái elmebajának a lépésről lépésre történő kibomlása az, ami a legérdekesebb és a legmegrendítőbb szépprózájában. Hiszen epikai világa máskülönben meglehetősen monoton és egyhangú, sok benne az önismétlés. Mégis, mindig van valami torokszorító abban, ahogy ezek a züllött, személyiségüket elvesztő alakok elindulnak utolsó útjukra. Osztom Vargha Kálmán véleményét, aki a Cholnoky-kisregényekhez írt utószavában megállapítja: az író egyik legnagyobb bravúrja az, hogy figurái életük leginfernálisabb pillanataiban valahogy mégis felmagasztosulnak.

A Bertalan éjszakája és a Prikk mennyei útja a belső ábrázolás nagy mutatványa irodalmunkban. Cholnoky László sok novellájával az a gond, hogy mintha az író túlságosan elveszne anyagában, s a kellőképpen nem rögzített írói perspektíva hiányában a történet egy-egy patologikus eset szimpla leírása lenne csupán. A Bertalan éjszakájában és a Prikk mennyei útjában azonban az író távolságtartó szemléletéből nem enged, azonosulása teremtményeivel részleges csupán. Megengedi magának az irónia luxusát is, anélkül azonban, hogy ezt a figurák belső ábrázolásának a rovására tenné.

Természetesen – talán mondanom sem kellene – mind a két kisregény a pénz és az ital istene körül forog. Ahhoz, hogy Bertalan is, Prikk is hozzájusson a mindennapi betevő kortyokhoz, pénzre van szükség. A pénzt pedig újra meg újra meg kell szerezni. S ez bizony mindennap óriási gond a számukra. Pokoli probléma.

Ám mindkettejük életében egyszer felvirrad a szerencse napja. Bertalannak meghasadt énje másik fele hozza meg a szerencsét. Ezt a másik ént Miroár Jakabnak hívják, s nem más ő, mint Bertalan zsebtükre, amit Bertalan a mellénye felső zsebében hord. Miroár Jakab azonban nem akármilyen zsebtükör: „Miroár Jakab a hátsó síkján ötkoronásra volt formálva és fényesítve." Sőt: „...a hátsó, ötkoronás síkjába már a születése óta bele volt oltva a csalás ösztöne." S bizony, a Miroár Jakabba oltott csalás ösztönét Bertalan egy óvatlan pillanatban, a Kapcarongy nevű másodlagosan előkelő kocsmában, kártyaparti közben fel is használja. Nem lévén egy lyukas garasa sem, Miroár Jakab ötkoronást formázó hátsó felével vesz részt a kártyacsatában, s a csalást senki sem veszi észre. Miroár Jakab pedig ördögi jól beválik, Bertalan töméntelenül sok pénzt nyer, elnyeri Kohaninszky nevű barátjának az összes pénzét, amely ráadásul nem is Kohaninszkyé volt, s a szerencsétlen flótásnak másnap el kell számolnia vele. Bertalan boldogan megy haza, s mi sem természetesebb, mint hogy elhatározza, jó útra tér. Ámde Bertalannak lelke is van, és ez az ő nagy szerencsétlensége. Mielőtt lefeküdne, belenéz a zsebtükrébe. Onnan azonban nem Miroár Jakab nézett szembe vele. „A tükörből Kohaninszky duzzadt, vörös arca nézett vissza rá, nedves, italos, bárgyú, kék szemével." Bertalan, mivel nemcsak iszákos, hanem lelke is van, úgy dönt, hogy másnap visszaadja a pénzt Kohaninszkynak. S így is tesz. Másnap útra kel. Csakhogy hiába a fene nagy becsületes felbuzdulás, a világ tele van alattomos csapdákkal, mert: „A hatodik kerület egyik kis, külső utcájában járt, amikor szemébe tűnt egy régi, jól ismert cégfelírás. Piros alapon fehér betűk adták tudtul a tömörebb italok barátainak, hogy ott a konyak, likőr, rum és ecetszesz egyik gyári raktára található. A verőfényes napon kellemetlenül idegenszerű volt a hely Bertalan előtt, akár a festett arcú lány, akit a gázláng fényénél csókoltál, és akit aztán a verőfényen látsz viszont. Mikor még ezen a vidéken lakott, leginkább koromsötét, téli hajnalokon találkozott itt össze az éjszaka embereivel, akikkel sok kedves dolgot élt át. Nem állhatta meg, hogy emlékeinek sivár temetőjét meg ne nézze egy pohárka konyak mellett." Tehát helyben vagyunk. S nem is mozdulunk el innen sokáig. Iszunk, levelet fogalmazunk Kohaninszkynak, aztán megint iszunk, s mindenféle dolgok cikáznak az agyunkban.

„Bertalan a Városliget egyik padján tért magához; teljesen képtelen volt visszaemlékezni arra az időre, amelyik a pálinkamérésből való eljövetelétől fogva eltelt. Azt sem tudta, hogyan jutott ki onnét." Aztán Bertalan eltámolyog Kohaninszky lakása felé, közben rég halott édesanyját véli látni egy öregasszonyban. A házmestertől megtudja, hogy Kohaninszkyéknál nagyon furcsa dolgok történnek. Bertalan nem mer tovább tudakozódni, hanem hazamegy. Ezen az éjszakán azonban eljön érte Kohaninszky szelleme. Kézen fogja Bertalant, s elvezeti a Dunába. Aztán: „A nedves iszap kicsúszott Bertalan lába alól, és ő már szállt is fel az ibolyakék csillagpár felé."

A másik kisregény hősét, Prikket is megkísérti a megigazulás vágya, amikor egy reggel egy medikus ötvenkoronást nyom az egyik bokor hűvösében részegen hortyogó Prikk markába. Prikk még Bertalannál is szerencsétlenebb, elesettebb figura. Éjjeli fekhelye egy városligeti pad. Totálkáros figura, pedig: „A pálinkás zsidó többször intette Prikket, hogy javuljon meg, mert kár érte, hiszen ő nem olyan, mint a többiek. Erre Prikk kifejtette, hogy mindezt ő nagyon is jól tudja, de ő már olyan, hogy vagy egyetlen csapással visszalöki magát arra a magaslatra, amelyikre született, vagy ha erre képtelen, nem csinál semmit. A kukacmunkát – így mondta – nem szenvedheti." Nos, ennek a jószívű medikusnak köszönhetően felvirrad végre életében az a nap, amelyen ráléphet a megjavulás útjára. Ezt Prikk is tudja, s lelkében már meg is születik az új, polgáriasult Prikk. Cipőjét lesúrolja nedves fűvel, kocsma helyett kávémérésbe megy, majd borbélyhoz, s még a ruháját is lekefélteti az inassal. Bámulva nézi magát a tükörben, mintha idegent látna. S mivel közben megéhezett, betér egy kisvendéglőbe ebédelni. Prikk számára ez az eddig csak kívülről bámult külvárosi kiskocsma valóságos luxusétterem azokhoz a köpködőkhöz képest, ahol esténként megfordult. Prikk megilletődve és szorongva lép be, s honfoglalásának röpke néhány percét az író öt pillanatképben jeleníti meg. 1. Prikk a kilincsre teszi a kezét. 2. Az ajtó hangosan becsapódik Prikk mögött. 3. Egy idegen energiát önt Prikk szívébe. 4. Prikk kiköt. 5. Prikk leül, a dolgok rendbe jönnek.

A kiskocsma úri társaságának a központja egy bizonyos Szoszics úr, „aki már évek óta beszüntette szőrellenes tevékenységét", s újabban apanázst kap a feleségétől, hogy a nap bizonyos óráiban elvonuljon hazulról. Az ebédet, természetesen, az ilyen előkelő helyen is borral illik leöblíteni, s ezzel az új Prikk is tisztában van. A kocsmai cimborák Prikk asztala köré gyűlnek, s hamarosan élénk vita kerekedik közöttük arról, hogy az Üdvözítő visszacsinálja ugyan az ember bűneit, megbocsát, de aztán megint magára hagyja az embert. „És ezt azon a néven nevezik, hogy szabad akarat!" – mérgelődik Prikk. Mert Prikk, azonkívül, hogy csavargó, amatőr filozófus is. Egyszer csak azt veszi észre, hogy már senki nem ül az asztalánál, magában beszél, s kint is beesteledett. Kezdetét veszi Prikk szokásos esti ámokfutása, kocsmából kocsmába. Új ruhát szeretne venni, de közben az ötvenkoronásról már el is feledkezett. Egyszer csak mit lát! „A Csikágó egyik külső utcájának sarkán hatalmas termetű, tántorgó ember jött vele szemben. Egyébként az egész városrész kihalt volt, mint a temető.

Prikk önmagát pillantotta meg egy üres bolthelyiség üvegében. Vérben fürdő agyvelején homályos sejtelem villant át, hogy ismeri valahonnét a gondosan beretvált, tétova szemű, ittas embert."

Majd:

„Prikk megállt, elővette a kését, és szilajon nekilódulva, nagy erővel beledöfte a jövevény szívébe. – A kirakatüveg csörömpölése vérfagyasztóan sírt át az éjszakán. Az üvegcserép összevérezte Prikk kezét, a késről is csöpögött a vér."

Innentől kezdve a történet drámai fordulatot vesz: ami következik, az Prikk megőrülése. Másnap már csak arra emlékszik, hogy az éjszaka megölt és kirabolt valakit, így szerezhette az ötvenkoronást is. Prikk valóban gyilkolt, a régi Prikk megölte az új Prikket. Ámokfutása folytatódik, s ennek az ámokfutásnak, Prikk mennyei útjának a végállomása egy szilfa, amelyre felköti magát.

„Aki arra jár, nézze meg ezt a pompás szilfát. Annak egyik ágáról röppent az égbe Prikk lelke fehéren, tisztán, mint valami hatalmas, hófehér sirály."

A kisregénynek ez az utolsó mondata nemcsak a mű, hanem az életmű értelmezéséhez is kínálhat kiindulópontot. A hófehér sirály ugyanis nem pusztán holmi érzelmes-szentimentális szimbólum, hanem egy ilyen leegyszerűsítő szemlélet cáfolata is. Cholnoky László figurái züllöttek ugyan, de nem romlottak. Szerencsétlen emberek – alkatilag. Mondhatnánk úgy is, hogy Famagusztába vágyódtak, de alkalmatlanok arra, hogy ezt a hosszú, erőt próbáló utat megtegyék. Prikk is, Bertalan is gyönge jellemek, de jellemgyöngeségük mögött fölsejlenek annak a kegyetlen világnak a kegyetlen törvényei, amelyek pusztulásra ítélik őket. Regénybeli – s tegyük hozzá, meglehetősen groteszk – felmagasztosulásuk titka éppen ebben keresendő. A tisztább élet iránti vágy nem hunyt ki bennük, ám a visszakapaszkodáshoz már nincs erejük. Prikk és Bertalan nem ördögök, csak bukott emberek. Bűntudatuk viszi őket a pusztulásba. Mind a ketten megkapják a sorstól a lehetőséget, hogy változtassanak életükön, mégsem tudnak élni ezzel a lehetőséggel. Mert valahol, a lelkük mélyén, tudják, hogy Famaguszta bevehetetlen. Meghasadt személyiségük éppen azért mutat túl holmi skizofrén kóreseteken, mert az író, Cholnoky László, el tudja hitetni velünk, hogy szakításuk addigi életmódjukkal belső szükséglet a számukra. Prikk is, Bertalan is azzal hitegeti magát, hogy még nem rabja teljesen szenvedélye végzetének. Akaratuk azonban megroppan az első útjukba eső kocsma ajtajánál.

Lehetett volna Cholnoky László a magyar Dosztojevszkij? A kérdésre két válasz lehetséges. Igen, lehetett volna. A másik: semmi esetre sem lehetett. És azt hiszem, hogy ez a két, egymást kizáró válasz egyszerre igaz. Lehetett volna, mert a racionálisan működő tudaton túli, de még a skizofrénián inneni tudatműködés művészi megjelenítésének páratlan mestere, a tudatfelbomlás folyamatának abszolút hiteles krónikása, sőt szenvedő résztvevője. Nem lehetett viszont azért, mert ezeknek a regényeknek nincs a pszichológián túli, szélesebb horizontja. Cholnoky László írói világának horizontja szűkebb Dosztojevszkijénál, mélysége azonban eléri a nagy orosz íróét. A Bertalan éjszakája és a Prikk mennyei útja ennek ellenére is a modern magyar prózairodalom remekművei közé tartoznak.

Tetszhalott klasszikusok

A Bertalan éjszakájáról és a Prikk...-ről szólván, így elmélkedik Lovass Gyula: „Ezek a groteszk novellák vadabbak és mélyebbek, mint Viktoréi, de nincs meg az az eleganciájuk, művészi befejezettségük, behízelgő biztonságuk.

A megírás, a stílus nem állja a versenyt Viktoréval. Annak feszült és pontos, alapjában értelmi stílusa helyett ő a lírai stílust műveli, lengő, hosszú mondatok, bizonytalan, elfoszló szóképek, a bánat szelíd zenéje." Nem áll szándékomban vitába szállni Lovass Gyula éles szemű jellemzésével, mivel lényegében egyetértek vele. Azzal is, hogy Cholnoky László stílusa egyenetlen, s hellyel-közzel bántóan hevenyészett, máskor pedig ugyancsak bántóan modoros. Ám a Prikk... és a Bertalan éjszakája kivétel. Stílusremeklés, persze másképpen, mint Cholnoky Viktor prózái. Cholnoky László a „belső" beszéd rögzítésének a mestere. A zaklatott ember belső monológját idézi meg, olykor kivételes szuggesztivitással. Példának Prikk nevezetes kocsmai filozofálását említeném: a zagyvaságoknak, fél- és egész igazságoknak ezt a bámulatosan groteszk, de közben naivul tiszta egyvelegét, amely Prikket minden külső, harmadik személyű jellemzésnél plasztikusabban állítja elénk.

De funkcionális a harmadik személyű, külső narráció is a két kisregényben. Az író nem engedi, hogy olvasója elérzékenyüljön vagy netán azonosuljon azzal, amit ezek a szerencsétlenek gondolnak és tesznek. Ez a távolságtartó (és ironikus) hang már a kisregények nyitó mondatában ott van.

„A végzetes éjszakát két nappal megelőzően Miroár Jakab így szólt a gazdájához:

– Szinte kétségtelen már, hogy kaucsukból vagy, uram. Gumilabda vagy, amit maga a sátán is hiába ver a földhöz. A körme nyoma meglátszik a rád kent lakkfigurákon, a külsőd megviselt, de az anyag, az ép. Hajnalban még olyan volt az arcod, akár a régi, ráncos bőrbugyelláris, most pedig rugalmas vagy. Csak a szemed nincs rendben egészen." (Bertalan éjszakája)

„A régi Prikk haszontalan, piszkos csavargó volt, akire kár lenne az időt pocsékolni, ha járt is a nyomában néhány sajátság, ami a többiektől elkülönözte. Igaz: ő is csak akkor vállalt munkát, ha már nem volt mit ennie, vagy főként ha a pálinkáravaló elfogyott – de úrias külsejében és különös, rejtelmes eredetű, zagyva tudásaiban már nem osztozott a többivel." (Prikk mennyei útja)

A külső és belső beszéd ritmikus váltakozásai, jó arányérzékkel felépített kényes egyensúlya bonyolultabb narrációs teret hoz létre, mint amilyenhez a század elejének magyar epikusai, illetve többségük, az olvasót hozzászoktatták. Cholnoky László nézőponttechnikája ezekben a kisregényekben közelebb áll a század közepének főleg amerikai technikájához, mint a század eleji magyar kortársaiéhoz. Iróniának és részvétnek ilyen bravúrosan adagolt összeelegyítésére pedig Mándy Ivánig nincs példa prózánkban.

Erre a két kisregényre nézve érvényesnek tartom azt, amit Lovass Gyula az idősebb testvér novellisztikájával kapcsolatban fogalmaz meg: „tartalmi újításait, kalandozó álmait szigorú formák közé szorította, a szilárd, tökéletesen kiszámított szerkezet mestere volt". Cholnoky Viktor azonban tartózkodott a bonyolultabb narrációs technikák alkalmazásától. Ettől persze még nem jelentéktelenebb író öccsénél. Ellenkezőleg: amit rövid életében és még rövidebb alkotói periódusában kipróbált, s amiről ő maga úgy nyilatkozott, hogy – „rettenetesen nehéz a próza, melyben nem a lendület sejteti a gondolatot, hanem maga a gondolat hordja a beszéd architektúrájának egész súlyát" – máig érően megszívlelendő tanulsága epikánknak. Nála a gondolat nem csupán a különféle epikai építőelemek összekapcsolására való, nem csupán valamiféle kompozíciós gerince vagy csontváza a műnek, hanem sokszor a mű témája. Cholnoky Viktor legjobb novellái a magyar intellektuális próza első hírnökei. Cholnoky Viktor mindenekelőtt gondolkodó: de néni a nálunk hagyományos értelemben. Vagyis nem karteziánus, hanem misztikus gondolkodó, s ezért nem fenyegeti prózáját az a veszély, hogy benne az intellektuális anyag agyonnyomja a művészt. Mert lényegét tekintve a művészet ikertestvére a misztikának.

Ezek után szívesen vetemednék arra a merészségre, hogy Cholnoky Viktorban ne csak Hoffmann és Poe követőjét lássam – s pláne nem Jókaiét. Hanem előfutárt is. Magányos magyar előfutára annak, amit néhány évtizeddel később a világirodalomban mágikus realizmusnak neveztek el. Ezért is talány a számomra, hogy az a két, ma is izgalmas és friss életmű miért szorult mind az olvasói, mind az irodalomtörténészi érdeklődés perifériájára. Kész válaszom a kérdésre nekem sincs, csupán feltevéseim vannak.

A főbűnös az apokaliptikus 20. századi magyar történelem. Cholnoky Viktor halála után két évvel kitört az első világháború, melynek végén széthullott a történelmi Magyarország, s a nemzet sorsa hosszú időre lejtőre került. Nagy társadalmi és történelmi kataklizmák idején csak fantasztákat és mindenféle „szentembereket" érdekelhetnek holmi alerion-madarak, notorikusan álmodozó Trivulziók, züllött Bertalanok, Prikkek, alkoholban dunsztolódó agyakban kísértő Fridolinok. Akkád harcosok helyett meg a szovjet harcosok jöttek, akiknek az idővel kapcsolatos filozófiája vekkerórák gyűjtésére és felhalmozására egyszerűsödött le, s akiknek szőke hajú lány helyett Pantheosz a bajszos Sztálin képében jelent meg. Ha megérte volna bejövetelüket, Cholnoky Viktor bizonyára így sóhajtott volna föl: „Uram, én nem ilyen Keletet akartam." Summa summarum: a Cholnokyak epikája széles körben vált érdektelenné, vagy legyünk kíméletesebbek: időszerűtlenné.
Minden nemzeti irodalomnak megvan a maga előre megszabott útvonala, s aki erről letér, azt hamar elfelejtik. Márpedig a magyar prózában ekkortájt a naturalizmus, s kissé megkésve a realizmus volt napirenden.
A magyar emberek (s így az olvasók) többségétől mindenféle metafizika és misztika idegen. Intellektuális prózával ne is próbálkozzunk, mert úgy járhatunk vele, mint Cholnoky Viktor. Ne alerion-madarakról fecsegjünk össze babonás történeteket, amikor itt van nekünk a derék, jó darumadár – fenn az égen.
Majdnem mindnyájunk lelkében ott mocorog egy Bertalan vagy Prikk. Az emberi elesettség ilyen átfogó és kíméletlenül őszinte ábrázolását nem túlságosan kedveljük. A magyar ember ugyan – állítólag – pesszimista, de azért nincs ellenére, ha valamilyen vigasszal becsapják. Különben is, a magyar ember büszkeséggel viseli pesszimizmusát, szinte hivalkodik vele. Prikkben viszont annyi méltóság sincs, mint egy parádéskocsisban.
A Cholnokyak prózájában nyoma sincs ideológiáknak, ennélfogva propagandacélokra merőben alkalmatlanok az írásaik, hacsak az Alkoholellenes Liga buzgó misszionáriusai nem használják fel Cholnoky Lászlót elrettentő példaként. Prikk zavaros, adok-de-visszaveszem Krisztus-képe aligha hozható harmonikus viszonyba az egyház tanításaival, ahogy az öngyilkosság sem mint a bűntudatból kivezető út.
Mi a kiteljesedett életműveket kedveljük, még akkor is, ha azok hepehupásak, a töredékek idegesítenek, nyugtalanítanak, valahogy útbavannak, rontják az összkép kerekségét, a panorámát. Mint aki hívatlanul jelenik meg egy fogadáson, ráadásul nem is a megfelelő öltözékben, és még franciául is beszél, pedig a társaságban rajta kívül ez csak a francia konzulról mondható el.

Nos, mindaz, amit itt sebtében, hat pontban összefoglaltam a Cholnokyak elfeledettségének lehetséges okairól, természetesen, magánvélemény. Lehet, hogy a műveik iránti nagyobb figyelem hiányának van egy hetedik, nyolcadik vagy még további oka is. Az is lehet, hogy mai elfeledettségük átmeneti állapot. Nemcsak az írók, hanem minden új olvasó is új szempontokat hoz a közelebbi és a távolabbi múlt irodalmi műveinek értékelésébe. A művek kritikusi, irodalomtörténészi recepciója, csakúgy, mint a nem szakmabeli olvasóközönségé, dinamikus folyamat, amely tele van meglepő vagy előre nem látott fordulatokkal. Sőt: előfordul, hogy ugyanannak a könyvnek más az olvasata számunkra húsz- és más hatvanéves korunkban. Így az is lehet, hogy a Cholnokyaknak nagyobb az olvasótábora, mint hinnénk, csak erről még ez az olvasótábor sem tud. Mindig minden egy kicsit másképpen van. Bizonyára az is másképpen van egy kicsit, amit és ahogy én ebben az előadásban elmondtam.