Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., június / Torzó

Torzó

„Nem ismerhettük hallatlan fejét,

melyben szeme almái értek."

(Rilke)

             

Az első éjszaka múlt.

Sajnos, bevégezetten, nem ügyeltem eléggé magamra, a benyomások hópihéire, ahogy belezuhannak ködlelkembe. Minden kis vigyor kényszerűség. Ködnek említettem énemet, de Próteuszként játszik velem az. Előfordul, hogy hegyvonulatok kopár fensége húzódik bőröm alatt, vagy számtalan patak neveti ki belőlem sós keserűségek kortyait.

Mégis remélem, most sikerült kimennem a világból. Add Uram, hogy sohase gondoljak apámra, az uránoszképűre, aki arra tanított: „Magadra figyelj, fiam! Amikor elérkezik az ideje. Addig itt vagyok én, neked." Ötven éve. Hm...

Kiszálltam a bérelt teherkocsiból. Olyan különös érzés töltött el. Már vártak a csodabogárra, aki hozza a pénzt meg a bútorait, még aznap rendel egy térés szenet... Ne fázzak.

Csak így lehet nyitott szívvel a sínekre térdelni, miközben elsuhan előttünk a naplemente. A jegenyék dicső sora sötét hegyekké olvad, majd aranyhasú nyájként úszik át az éjszakába.

Csak így lehet átlépni a falon.

Miután kifizettem a házat, aláírtuk a szerződést és mindent áttoltunk az első két szobába, kimentem a falumba. Az utcámba. Az út szürkén fénylett. Néma arc volt esőmáza. A hold udvara fölött apró csillag égett. A házak, kertek, csontvárys fák fekete árnyként ültek a földben. Katángkék ég feszült mögöttük. Mint anya tekintete, a legdrágább díszlet. Pedig este volt. Bodor füstöket fújtak az égre a kémények. Kísértetiesen hasonlított ez a csöndre, amiről álmodtam szökéseim szünetében. Uram, olyan ez, mint mikor lehull egy levél.

Sokszor vonatra ülök majd, az elsuhanó naplementékben élni újra, hogy itt lehetek.

Kék halak úsznak az égen. Puha, kabátmeleg árnyékaik hűtlenül szakadnak el tőlük. Hűtlenkedve, más nyomába. Más hazába.

Csak állni az úton.

Kezem az út felé lendül. Sietek. Félkarú Krisztus, ünneplőben. Meg kell állnia valakinek! Most. Aztán az utazás. Ha összeszedem bátorságom, kőszorításból zuhan kérdésem: „Te vagy a Mindenható?" A válasz mindig csak fék, megállás. Aztán újra és megint sztráda csak, útjelző tábla, csapódik az ajtó, szél sivít, meghajlik a gizgaz. Tegnapi újságot ragad magához az ég.

Poroszkék köd-arc, fojtó-fenség. Hogy itt maradnék, ebben a pillanatban! (Ha az égi fényképész lenne oly kegyes...)

S én sürgetve kényszerítem, hogy álljanak meg, álljanak meg az autók, mert aztán későn érkezem. Haza. Apa rájön, az uránoszképű világítótorony. Vagy már nem lesz, s magamra kell gondolnom.

Mostantól görcs nélkül tárhatom szárnyaim a szembejövőknek. (Minden lépés félelemteli zuhanás abba a sötét próteuszi vigyorba, ami nincs.) Aztán autót veszek. Elszököm, bárhová. Magam elől.

Olyannak képzeltem a házam, a saját, senki-se-tudja-hol-vagyok otthonom, mint egy zakatolón ringató vonatbelsőt, mely visz, minél messzebbre, el. Krizantémcsokrok a kisasztalon, kabát, utazótáskák. Duruzsoló neonok, árnyékok a zöld linóleumpadlón. Minden fülkében magányos utazó, eltelve valami belső ragyogással. Mintha az otthon melege nyugtatná mozdulatlan bizalommá őket. Ki sem néznek, vagy az ablaküveg lapján bámulják önmaguk szemében a múló város fényeit, az elrohanó díszleteket.

Ez a falum. Különös hely. Jó hely. Csak a nagy csöndje rémít. Olyan magamnak leszek, mint az Isten. (Kiköphetném fiaim?...)

Az ablaküvegre tapad homlokom. A városban csak galambokat láttam, most madarak mozdulnak az udvaromban, titkos koreográfia szerint. Fáim is vannak. Az egyik öregebbnek tűnik, furcsán, magasba futnak ágai, az oldalsókat levagdosták. Errefelé égbe metszik a fákat. Ez jó hely lehet. Van itt egy formás almafa is meg valamilyen fenyő.

Az apám azt mondta...

Már nincs apám. Én vagyok magamnak. Lehet, hogy meg fog halni. Nem lesz ki eltemesse, mert én nem vagyok. Nehéz lesz elriasztani. Sötét bagolyként telepedik a rézkilincsekre. Minden rézkilincsre. Éjjel nem nyithatok ajtót, ablakot, sem szájat, szemet.

Első éjjel múlt. Azt hittem szétrobbant majd a nagy csönd. De nem volt csönd.

A villanykapcsolótól ágyamhoz botorkálva egyre nőtt bennem valami, az utolsó lépés menekülő ugrássá vadult. „Agyam redőin üresen üvölt a szél." (Méltán Zsolt) Kínzó illúzióm lassan oszlik, s a csönd is. Apró neszek, mozdulások töltik meg a szobát. Reccsen a küszöb, majd a padló ropogtatja meg derekát. Sóhajtoznak a szekrényeim, talán fészkelődnek is a szokatlan új éjszakaban. A falban egér rág, az ablaküvegek halkan beszélgetnek, s néha megrázza őket a nevetés.

„Én a titkokat költőiséggel tapasztgatom, hátha a sejtés szálai egyben tartják létem." – mondja az Úr.

Lehet, hogy hazamegyek.

Egy kává tévesztett gé betű talán jobban megvilágítja a tragédiák fölöslegét. Az ember legszörnyűbb titka: tehetetlensége. Hogy legőszintébb pillanataiban, akarásaiban is van valami utóíz. Az idegenség érzése. Néha még az Isten is csak szép eszme, hiába minden keserves élettapasztalat, bűnből hozzámenekvés. Mintha be lennénk bábozódva.

Mégis akarom őt látni.

Soha nem mertem magamat keresni. Ha beérek a templomba, stoppal, akárhogy, az úrfelmutatás előtt előresietek, egészen az oltárhoz. És állok, míg mindenki önnönségétől roskadozva nyomódik a porba az ég szörnyű súlya alatt. Egyedül állok ott. Én kész vagyok.

A legfontosabb lesz ő. Nem szabad magamra gondolnom. Érdekből hozzá hogyan? Az érdektelenség még elképzelhetetlenebb. Valami szünet, valami szívdobbanáshiány sötét tere röpíthet csak hozzá két zárójel között. Ó, bár kérdezhetném bűn nélkül a miértet! Csak úgy akarhatom, ha nincs akarom.  

Ez itt a teste.

Mezítláb van. El kell képzelni izmos, száraz lábát, a térd nagy csontvirágait. Késnyomok az asztallapon. Fűrészpor zuhogó fénye: ruhájának illata. Lüktető erek izmos nyakán. Lázasan komoly tekintet. Egy hajszál lassú előrehullása. Milyen idétlen testrész a fül, mégis... (Lehet, hogy mindenem metafora?)

Érzem a testet, egész súlyával a térben. Szokatlan még minden részlet. A kéz. Milyen régen láttam tenyerem. Ezer kis útnak nincsen arca. Egyre mélyebb vájatok. Az árkokon átfénylik az erek finom hálózata. Rémisztőn titkos gépezet. Nem magamtól függök, kezem az ő keze.

Ez az Ő vére.

Ez az én vérem, mely értetek ontatik.