Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., május - Szlovák művészet és gondolat / A közép-európai identitású ember

A közép-európai identitású ember

„Jól emlékszem rá diákkorából. Egyetemi hallgatóként csak azzal tűnt ki a többi közül, hogy magasra nyújtogatta a nyakát, hogy gőgös-büszkén emelgette a fejét. Mosolyt terjesztett maga körül. Mikor az irodalmi intézetben dolgozott, néha találkoztunk a Krym kávéház sarki kocsmájában. Ott is magasra emelte a fejét."

Az idézet egy hat évvel ezelőtti pamfletből való, a szerzője Šimon Ondruš, nyelvészprofesszor, gyalázkodásának a „tárgya" pedig Rudolf Chmel, aki – amint tudjuk – szintén egyetemi oktató, mégpedig egyidejűleg több egyetemen – Pozsonyban is, Prágában is – oktat, azonkívül a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének irodalomtörténész kutatója, az OS című szlovák folyóirat szerkesztőbizottságának az irányítója, az Open Society kuratóriumának az elnöke, a Szlovák Értelmiségi Fórum alapítója és szóvivője és hadd ne soroljam tovább működési területeit. Több szárnyasmondásunk is van, amelynek a lényege körülbelül annyi, hogy az ember súlyát az ellenségei számával is lehet mérni. Ha ez így igaz, akkor a most 60 éves szlovák irodalomtudós és közéleti személyiség, szeretett kollégánk kitűnően álcázza obesitását, mert az ellenségei száma körülbelül a működési területeinek a számával arányos: munkásságának minden formájával számos Šimon Ondrušt késztet tehetetlen acsarkodásra, miközben Ő szinte változatlanul karcsú és fiatalos, ami a karcsúnak és fiatalosnak nem mondható Šimon Ondrušokat valószínűleg még külön is dühíti.

De térjünk vissza Ondruš patinás szövegéhez. Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy mi irritálja a szerzőt Chmelben a leginkább: az, hogy mosolyt terjeszt maga körül és magasra emeli a fejét. A magyar irodalmi műveltségű embernek itt valószínűleg Karinthy Frigyes Ady-paródiája jut eszébe, a Törpe-fejűek, amelyben a „törpe-fejűeket" is főleg az irritálja az „új undokokban", hogy azok magasra emelik a fejüket, hogy nem „törpe-fejűek". Továbbá az, hogy szerintük az „új undokok" munka helyett abból élnek, hogy ragályként terjesztik maguk körül a mosolyt. De a „törpe-fejűek" törpe-lelkűek is, képzelni sem tudnak olyan embert, akinek nem kell – törpeségét takarandó – állandóan komor és tekintélyes arccal járnia-kelnie, aki az irónia és önirónia eszközeivel éppen azon dolgozik, hogy kevesebbnek lássék, mint ami, hogy az esetleg formába merevedett látszat ne akadályozhassa a szabad munkában s e munka és környezete állandó kritikai reflektálásában.

A törpe-fejű pedig, mivel számára a munka az, hogy minden erejéből igyekszik nagynak látszani, az igazi munka értelmét nem képes felfogni, s gyűlöl mindenkit, aki nem törpe, mindenkit, aki természetes nagyságával kiemelkedik a törpék közül.

Szóval Rudolf Chmel nem mindennapi jelensége a mai szlovák és szlovákiai társadalomnak, főleg a szlovák és szlovákiai értelmiségnek, s ha a munkásságával, főleg a Literatúry v kontaktoch (magyarul: Két irodalom kapcsolatai) és a Literárne vzťahy slovensko-madarské (Szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok) című műveivel nem helyezte volna szigorúan rendszerezett tudományos alapokra a szlovák–magyar irodalmi komparatisztikát, ha a Kritika a kontinuita (Kritika és folytonosság) című művében nem húzta volna meg azt a vonalat, amely a szlovák irodalmi és társadalomkritikai gondolkodásban a múlt századi Ján Lajčiaktól korunk Alexander Matuškájáig ma is korszerű és érvényes, s ha mindezt nem kísérte volna a vonatkozó életművek bőséges kritikai kiadásaival, szóval Rudolf Chmel akkor sem lenne a „szürkék hegedőse" – hogy most már ne Ady paródiájával, hanem Ady saját szavaival éljek –, akkor is új típusát képviselné a szlovák értelmiséginek. Sőt, megkockáztatom a véleményt: a 60 évesen is fiatalos és fiatal tudósnak a vázolt és egyáltalán nem jelentéktelen irodalmi munkássága mellett éppen az a másik életműve, hogy emberi tartásával, permanensen kritikai és ön-kritikai intellektusával, azzal hogy ragályként terjeszti maga körül az ironikus és önironikus mosolyt, s az évszázados törpe-komplexusok lápjából mer kiemelkedni és meri magasan hordani a fejét, szóval mindezzel, az életével – megteremtette a tág horizontú, liberális, önkritikus-kritikus és toleráns, azaz teljesen új szlovák gondolkodó modelljét.

S itt hadd idézzem magának Chmelnek a szövegét, nevezetesen azt a replikáját, amelyben a szlovák értelmiségi fentebb leírt új típusához méltó eleganciával hatálytalanítja, helyezi mintegy törvényen kívül Ondrus professzor gyűlölködő pamfletjét: „A gyűlölettel, a haraggal és a primitivizmussal nem lehet vitatkozni. Ha az ember nem akar a partner eszközeihez alacsonyodni, akkor az ilyen vita általában sziszifuszi küzdelem" – írja Chmel barátunk 1993. november 11-én, a Národná obrodában. – Nem, Rudolf Chmel valóban soha nem él a személyes gyűlölködés, a sárdobálás alantas eszközeivel.

De hallgatni sem hajlandó, ha szólni kell. A Národná obrodának ugyanabban a számában közzéteszi azt a tévés interjúját is, amelynek a meghallgatása után Šimon Ondruš – olyan „Trafená hus zagága"-formán (Az eltalált lúd felgágog – a szerk.) – a bevezetőmben idézett pamfletjében följajdult. Az új helyzetben, abban a szcenériában, amelyben immár konkrét szereplők is megjelennek a színen, a korábban csak az allúziók szintjén ható Chmel-szöveg hallatlanul súlyos, új jelentésekkel töltődik föl, jelezve, hogy a monsieur régisseur tisztában van a hermeneutika törvényeivel is, s tudja, hogy ugyanaz a szöveg más helyzetben más értelmet nyerhet, megújulhat.

Nem állhatom meg, hogy ide ne idézzek ebből a szövegből is néhány jellemző bekezdést; élvezzük együtt a Chmel-stílus eleganciába csomagolt fullánkos, messzehordó iróniáját: „Hallgatunk s így egyetértünk a hallottakkal, rábólintunk minden tökfilkó szövegére, akinek az ostobasága időtlen és rendszertől független, de aki valamiképpen úgy gondolja, hogy ha már egyszer egész életében gyáva és jelentéktelen ember volt, most, hogy eljött az ő ideje, most aztán majd megmutatja." „S közben – milyen nagy szükségünk volna egy sebészeti alaposságú önvizsgálatra! S a vizsgálat közben távolságtartásra, iróniára, humorra, s legfőbbképp öniróniára... De ha már mindehhez nincs elég erőnk, akkor a puszta önkritikai szellem is megtenné, egy kevéske abból a valamiből, ami annyira idegen a természetünktől. – Az önkritikátlanságunk az utóbbi évtizedekben főleg a mozdulatlanságunkból, változatlanságunkból, sőt »öröklétünkből« eredt; úgy tűnt, örök időkre biztosítva vagyunk, s a kritikai szellem, a humor, az irónia fölöslegesen zavarta volna boldog köreinket. Féltünk, hogy a történelem vagy akár a jelen esetleg rálát a meztelenségünkre. Az aktuális meztelenség legjobb medicamentumának sokan a múltat tartották –a történelmet, a hősit. S ha ne adj' isten kiderült, hogy nem voltunk mi olyan jaj de nagy hősök a történelemben, akkor kikiáltottuk magunkat legalább a legdolgosabb, a legtoleránsabb, a kgplebejusabb, a leggalambepéjűbb, a legproletárinternacionalistább, s ha kellett: a legnemzetibb nemzetnek."

Bizony, az iróniának ezzel a fajtájával, amely egyénnek és nemzetnek egyaránt elevenébe vág, mindeddig nemigen találkoztunk a szlovák publicisztikában, közgondolkodásban. Engem ez a stílus annak a cseh Karel Havlíček-Borovskýnak a virtuóz epésségére emlékeztet, aki mikor a szláv öntudatú, de tulajdonképpen a cár atyuskára kacsingató cseh-szlovák Ján Kollárral vitatkozott, nem habozott kijelenteni, hogy „Én cseh vagyok, nem szláv", s gyilkos szarkazmussal írt lapjában Kollár „taterské prasídlo"-ja (tátrai őshazája) helyett – nyomdahibát szimulálva – „tatárske prasidlo"-t (azaz tatár malacfialtatót). Rudolf Chmel sem habozik a mai Ján Kollároknak, a moszkovita-szláv törpéknek az arcába vágni, hogy ő nem szláv, hanem közép-európai identitású szlovák.

S ennek a közép-európai identitásnak a vállalásával is teremt: annak a közép-európai entellektüelnek a típusát teremti meg, aki Pozsonyban, Prágában, Budapesten és Varsóban egyaránt otthon van, aki a cseh, magyar és lengyel kulturális-irodalmi hagyományokat ugyanolyan jól ismeri és szereti, mint a szlovákot, s irodalomtörténészként azt vallja, hogy ami a múltban összetartozott, azt tudománytalan és megengedhetetlen anakronizmus az irodalomtörténeteinkben mai szempontok szerint szétdarabolni. Elhiszem, hogy a magyarokkal, csehekkel, lengyelekkel szemben egyaránt kisebbségi komplexusokban szenvedő, s ezért gyűlölködő Šimon Ondrušoknak, s az egyéb „törpe-fejűeknek" az ilyenféle identitás vörös posztó.

Én viszont mikor a 60 éves Rudolf Chmelt köszöntöm, éppen ezt a közép-európai identitású írástudót és közéleti embert köszöntöm benne, s kívánom neki, hogy még sokáig, nagyon sokáig terjessze maga körül ragályként a talán Havlíček-Borovskýtól, talán Alexander Matuškától, talán Mrozektól, talán Örkénytől tanult ironikus és önironikus mosolyát, s hordja magasan közép-európai identitású fiatal-ősz fejét, hadd lássák minél többen, hogy ilyen szlovák fej is van.

Mnoga leta, šesťdesiaťročne mladý priateľu!