Akrobata

„lf an event is completed in the present, it is a matter of the past (now the event is not going on any longer). An event which will be completed in the future need not be taking place now. On the other hand, an event taking place now cannot be wieved as completed."

Doc. PhDr Miroslav Bazlík, Csc.

A lány ujjai rettenetesen hidegek, kicsit oldalra néz, zavarban van, hogy egy ilyen jóképű srác kezét szorongatja, kissé elpirul, de ez a fiúból nem vált ki érdeklődő kérdezősködést, gyöngédséget se, mindketten szeretnék befejezni már Számára megalázó, tisztában van vele, hogy nehezen tudná valamivel is magához láncolni, legalábbis úgy véli, hogy tudja, mégis bízik benne, hogy talán mégiscsak sikerülhetne, mivelhogy tudja, vagy esetleg gőgös távolságtartással azaz érdektelenség színlelésével; körülötte mindenki többé-kevésbé mosolyog, és a fiúhoz dörgölődzik egy magas, szőke lány, és odasúgja: „Észre se vettél! A kedvenc ingem van rajtad!" „Nekem nem annyira tetszik" – mondja a fiú hidegen, a szőkeség messziről jobban néz ki, de még úgy sem több, mint egy sűrű forgalmú szexuális tárgy, egy másik éles, kifejező tónusban röhög, és derülten mondja: „Amikor Joséval jártam, indiánok zenéltek a piactéren, és akkor minden szombaton vettem magamnak egy új bugyit...", a folytatást elnyomja a lány alacsony, fekete cipőjének kopogása, észrevétlenek, de neki úgy tűnik, mintha diókon járna, melyek őrülten törnek föl a talpa alatt, s minden egyes „pukkanás" halálosan sebzi meg, csak lassan ér az ajtóhoz, kihúzza magát, tekintete homályos, mint aki ködbe veszett.

A lány természetesen nem sejti, hogy két év múlva (és itt a kérdés velejéhez jutunk. Várjunk csak! Nem olvastam ezt valahol?

„...és megkérdeznek majd.

Ám te ezt mondd nekik: Nem tudom.

A memóriám tükör, melyre ráleheltek.

Nem emlékszem."

(M. Válek) –, szóval, a lány nem sejti, hogy két év múlva hasonló helyzetben lesz. Kivágott ruhát ölt majd, mely megbotránkoztatja idős szüleit, rafinált frizurája lesz (a csavaros éjszakák jutalma), és néhány más jele is megnyilvánul majd rajta az úgynevezett szublimált nőiségnek.

A férfi, aki időközben teljesen elfeledkezett róla, épp a körülötte állók egy csoportjának magyarázta sznob orrhangon, hogy: „Nem tudom, ki vagyok, de van otthon egy könyvem róla, és abban benne van", amikor a lány – nevezzük nőnek – körbejárja, feltűnés nélkül szorítja össze jobb öklét, hogy elrejtse a közeli győzelemből fakadó izgatottságát, és kissé lehajtja a fejét, hogy ne lássák alattomos mosolyát. Nem, nem, ez nem túl hiteles. Ha már ilyen alaposan eltervezte a comebackjét, föllépése tökéletes lesz, és a tükör előtti gyakorlatozás jóvoltából tudatosan elnyom majd minden spontán megnyilvánulást.

Tehát nem szorítja össze az öklét, és a fejét sem biccenti félre ideális helyzetéből.

A férfi, a várakozással összhangban, észreveszi. Egy közös ismerős mutatja be őket egymásnak. Egymással szemben állnak, itt van a rövid hajú szőkeség is, még ha nem is szőke már.

„Ebben az ingben teljesen ellenállhatatlan" – jegyzi meg a nő, bár tudatában van, hogy a tűzzel játszik, a kés hegyén táncol, vékony jégre lépett (ennyi veszély egyszerre!).

„Egy halott osztrák pasié volt. A turkálóból..." – válaszolja, és a csoport többé-kevésbé nevet.

Elneveti magát a nő is, ez egy sajátosan lágy, baráti, forró nevetés, mely minden bűnt elmos.

A nő, természetesen, sejti, hogy nemsokára a férfiről és róla fog pletykálni: „Úgy szereti, hogy még a lábát is megmossa a szökőkútban. És ez olyan bibliai!"

A nő nem sejti – egyszer, korábban, került már hasonló helyzetbe –, hogy évek múltán egy padon fog ücsörögni, közel a folyóhoz, a keze remeg, és úgy fog kinézni, mint a kiszáradt fadarab, a pad is inkább csak alkalmi lesz, hiszen tulajdonképpen csak egy fadarab két tönkön, a nő – nevezzük öregasszonynak – egyenes derékkal, ködbe burkolódzva figyeli egy rovar mozgását, mintha ott se lenne...

Anglia. Ryde kellemesen elhanyagolt; a rozsdás fű földig hajolva ring, bármilyen kis szellőcske lengedez is. Az öregasszony – nevezzük kislánynak – O'Flynn-nék új házára kíváncsi. A magas fűben áll, a padról néz át a fák fölött a külvárosi utcára, épp alatta húzódik, házak csak azon az oldalon vannak, ahol ő, végül komótosan leballag a folyóhoz, Maureen, Tim és az összes többi gyerekük épp az utánfutóból pakolnak ki, szemlátomást most jöttek vissza... A kislány habozik, illik-e őket köszönteni – olyan régen nem találkoztak, és olyan sokára találkoznak majd... de talán ez épp most nem lenne alkalmas... Hátat fordít az utcának, nyomban megváltoztatja elhatározását és visszaigyekszik a városba.

Maureen követi őt, nyilvánvaló, hogy látta belső vívódását. A lány szó nélkül a nyakába veti magát, föltör belőle a sírás, bár érzi, hogy Maureen szemében mindig is csak egy szentimentális, ábrándos és romantikus öregasszony lesz.

Ezért öleli meg inkább Timet, és bízik benne, hogy elfogadja őt olyannak, amilyen, Tim barátságosan mosolyog rá, forró mosollyal, mely minden bűnt elmos. Könnyek függönyén át látja ámuló gyerekeit, akik öregebbek nála, és itt véget is érhet a történet, mert ehhez hasonló egyszer már történt vele, minden szereplő valóságos, én is az vagyok talán, az olvasó is az, és a nő – az akrobata megtestesül, materializálódik és magába merül...