Elbeszélés

Ezt az elbeszélést egy Torpedo márkájú írógépen írom. Igazán remek, ősrégi darab. Nem kevés erőfeszítésembe került, míg végre sikerült megvennem. A mai napig adósa vagyok Vlado Móresnek kétszáz koronával, ami annak a kétezer koronának az utolsó részlete, amit írógépvásárlás céljából kaptam tőle.

Egyébként Juraj Raýmannak hívnak. Ifjú prózaíró vagyok és egyúttal a Színművészeti Főiskola Filmművészeti Karának hallgatója, forgatókönyvírói és dramaturgi szakon.

Ma július tizennyolcadika van – tizenkilenc éves és hétnapos vagyok, és ennek az elbeszélésnek Jézus mennybemeneteléről és az emberek közti tiszta szeretetről kellene szólnia. Július harmincegyedikére föltétlenül be kell fejeznem, mivel le kell adnom vezető tanáromnak, Leonard Štefankovičnak.

Ez az elbeszélés programszerűen lesz jó, hogy az aláírás körül semmi fölös probléma ne adódhasson. Épp ezért szó sem lehet holmiféle „recesszióról", mint ahogy az korábbi írásaimnál előfordult.

Eredetileg arról szerettem volna írni, hogy miként töltöm pozsonyi vakációmat, annál inkább, mivel a harmadévesek elhatározták, hogy betanulják egy lóról szóló, pocsék színpadi művemet. Merő bűntudatból azt találtam mondani, hogy a próbákon személyesen részt veszek. Az elbeszélésben mély benyomásaimat szeretném kamatoztatni, melyeket szánalmas színpadi művem próbáin szereztem.

Az idei nyár igazán forró. A nap tűz, az utcán egyre-másra bukkannak föl olyan emberek, akik a kánikulától agyilag is kikészültek.

Ebben az elbeszélésben reálisan szeretném ábrázolni az ifjú prózaírót, aki hatékonyan elmélkedik az új, nonkonvencionális művészet távlatairól. Meggyőzően szeretném megrajzolni az ifjú prózaíró érzéseit (vagyis a sajátjaimat), aki cselekvő részese a kollektív munkának és hosszú éjjeleket képes sikerről és tapsviharról álmodozni. Ekkor még nem sejtettem, hogy a bemutató idején jó öt hónappal a halálom után leszek.

Ahogy azt már jeleztem, ebben az elbeszélésben a döglesztő pozsonyi meleget írom le. Arról a hőségről fogok írni, mely valósággal fojtogatja a várost, és amelynek köszönhetően szerény színjátszó körünk minden színésze fokozatosan bedilizik. Csak a szerző és a rendező maradt eszénél. Lehangoltan, ifjú szívünkbe lopódzott búbánatttal távoztunk a színház oldalkapuján, és máris minden szál hajunk az égre meredt, ugyanis megbizonyosodhattunk róla, hogy mi maradtunk az utolsó normális emberek Pozsonyban. Egyébként ifj. Anton Šulík, a rendező és én is Zsolnáról vagyunk.

És akkor a Szlovák Írószövetség székháza mögül hirtelen fekete nők és izzadt, ajkukat harapdáló, egymás lecsupaszított testét korbácsoló férfiak irtózatos körmenete kanyarog elő. A menet élén négy mártírnő halad, s a frissen keresztre feszített Jézust vonszolják. Jézus vére a szürke porba csöpög, ekkor havazni kezd, Krisztus libabőrös lesz, összevissza forgolódik, izeg-mozog, az őt kísérő öregasszonyok elragadtatásukban karácsonyi énekeket vartyognak, miközben Jézus felkiált, Elí Elí... és csak akkor sötétedik be.

Taps.

Lassan kigyúlnak a reflektorok. A képzett színikritikusnők felkelvén a székekről a műsorfüzetet lobogtatva ünnepelnek. A szolid urak és feleségeik harminchét tagú kirándulócsoportja a bánovái Béke Földműves Szövetkezetből, akiket a helyi sportklub autóbusza szállított a helyszínre, most végre megtudhatta, mi is az igazi művészet, noha az idősebbje még elégedetlenkedett is a kezdet kezdetén, hogy Chudíkot ezúttal sem látják meg.

A nézőtér üres. A jegyszedők letakarják a bársonyszékeket, hazamennek, a fény visszakúszik a villanyégőkbe, csak a pontreflektor határol még körbe egy keréknyi világosságot a behúzott függönyön. Nyikorgás, a színpad feltárul. A színen egy ágy. Az ágyban én fekszem. Egy karácsonyi villanyégőfüzérrel felcicomázott tehén szalad végig a színpadon, az ajtón pedig bekopog a Karácsony.

Fénytechnikai váltás.

A színpadon egy kereszt áll. Ráfeszítve a megváltó. „Megpillantani a napot, ahogy születik. A napfelkelte épp olyan, akár a tenger! Amikor megszülettem, esett. A földre a tengerár darabkái potyogtak, és mind irtózatos időjárást jövendöltek."

„Nem mondhatod ilyen patetikusan. Ez a szöveg már magában is átkozottul kenetteljes. Próbáld meg kissé oldottabban! Tudod mit? Amikor az irtózatos időjárásról beszélsz, vakard meg a seggedet" – hallatszik a nézőtérről, ahol ifj. Anton Šulík, a rendező és színtársulatunk többi tagja ül. Ha a kamera kissé hátrább megy, a világosító pult felé, no, ott ülök én. Ülök és könyvet olvasok, néha meghúzom a kart, mellyel a sötétben is uralom a fényt, és szürcsölöm a kávét. Érzem, hogy megmozdult a levegő. Halk lépteket hallok a hátam mögött. Szándékosan nem nézek hátra, csak akkor, amikor a fehér kesztyűs kezek torkon ragadnak, csak akkor fordulok meg hirtelen... A Halál áll mögöttem.

Természetesen csak viccelek.

Anča áll a hátam mögött. Kifejezetten örülök, hogy eljött. „Tóno, kávéra megyek, egy perc és itt vagyok" – súgom oda Tónonak. „Aztán ne húgyozd le a deszkát!" – kiáltja felém ifj. Anton Šulík, és kitör a röhögés. Ha-ha, ki nem röhögne, Krisztus is röhög.

Kimentünk, a nap tűzött, megfogtuk egymás kezét, én és Anča, a fák lombkoronájában madarak énekeltek. Ha megjön Anča, mindig tűz a nap, mindig megfogjuk egymás kezét, mindig énekelnek a madarak, és minden olyan romantikus. „Hatkor randim van a szüleimmel a Mihályban" – mondta Anča. „Kora reggel érkeztünk, apucinak ugyanis akadt egy-két elintéznivalója a galériában, aztán elvitt egy alakhoz, egy tanárhoz, Ondreičkának hívják, és azt mondta, hogy a tollrajzaim szerinte kitűnőek, noha azért a fejeken van még mit finomítani, erre apuci azt mondta, hogy nem maradhatok tovább a városban, haza kell mennem rajzolni.

Anča Brunová (1974. május 11.) szépreményű, fiatal képzőművész, jelenleg a zsolnai Péter Jilemnický Gimnázium diákja (Nagykörút 22.). Ősszel szeretne jelentkezni a Képzőművészeti Főiskola festészet és grafika szakára.

„Na látod, hogy ideértél hatra!" – Anča a Mihály-kapu órájára bökött.

„Hat óra tizenhét percre" – nevette el magát és minden újra hihetetlenül romantikus volt.

A koleszon megmutattam Ančának legújabb verseimet, bort öntöttem neki, aztán csókolóztunk, letapiztam a melleit, a bugyiját is le akartam ráncigálni, de Anča felállt és azt mondta, erre most nincs idő, valahogy rövidíteni kellene, beleegyeztem, jó, vágjunk át a temetőn, át is vágtunk, minden olyan rejtélyes volt, mindent áthatott a napfény, átmásztunk a kerítésen, bementünk egy fenyőligetbe, a tűlevelekkel teli, beárnyékolt földre telepedtünk, fogtuk egymás kezét, aztán csókolóztunk, majd a melleit tapogattam, és azt mondtam, hogy szeretem, kigomboltam a nadrágját, ő lefeküdt, fölemelte a farát, erre lehúztam a nadrágot, egy pillanatig a bugyiján keresztül simogattam a lába között, minden olyan szép volt, a madarak énekeltek, és a kék ég ragyogott felettünk... végül is levettem a bugyiját, ő közben kigombolta a sliccemet, tenyerével benyúlt a hasítékon, aztán szeretkeztünk, ahogy azt szerelmes könyvekben olvashatni. Romantika.

A Mihályban mindentől undorodom. Minden szegletében a lázadás és a zsenialitás csírázik, itt jönnek össze a művészek. Elég lecsavarni a kupakot a palackról. Mindig kiütést kapok, ha a mellett az asztal mellett megyek el, ahol Drozdík székel J. L-t várva, vajon hozza-e már a kölcsönadott ötszázast. (Szemet szemért...)

Anča sört ivott, én kávét. Már fél hét volt, a szülei még sehol. Veszekedni kezdtünk. „Ha igazán akarnád, meg tudnád dumálni az apádat, hogy itt maradhass." „Rajzolnom kell." „Itt is rajzolhatsz!" „Ugyan már, mit is tudnék én rajzolni melletted!" „Ha akarnál, tudnál!" „De én otthon akarok, nem itt, ott apuci odafigyel rám!" „Csak négy napról lenne szó." „Akkor inkább gyere te Zsolnára!" „Tudod jól, hogy próbálunk!" „Nézd, ahogy neked lehet dolgod, úgy nekem is lehet!" Aztán beállítottak Anča szülei. Az anyja kávét, apuci sört ivott, az autóhoz nem kísértem ki őket.

Romantika.

Lófasz a valagadba.

Este megjött Krisztus. Mellém feküdt a szűk ágyra. Egy párnával takaróztunk. Átöleltem és sírtam. Megsimogatta a fejemet, végigsimítottam sovány, nyúlánk és szörnyű sebekkel teli testét, a sebekbe nem mártottam bele az ujjam. Felkeltem, bezörgettem ifj. Anton Šulík rendező ajtaján. Meséltem neki szenvedéseimről, és úgy találta, hogy megőrülök, ha azonnal nem utazhatom Zsolnára, és azt mondta, hogy hülye állat vagyok, ha egy ilyen lány miatt annyira odavagyok, de hadc menjek, majd másra bízza a gépet.

Reggel hatra Zsolnára értem, de Brunovéknál senki sem nyitott ajtót. A szomszédtól megtudtam, hogy tegnap este látták őket, amint mindent bepakoltak a kocsiba, és valószínűleg Liptószentmiklósra mentek, ugyanis ott van egy nyaralójuk.

Ezt az elbeszélést szeretném Maroš Bančejnak, a Dotyky című irodalmi folyóirat főszerkesztőjének, vagy Pavel Vilikovskýnak, a Romboid című irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyettesének, illetve Ján Štrassernak, a Slovenské pohľady című irodalmi folyóirat főszerkesztőjének ajánlani.

A vonatban odajött hozzám Krisztus. Krisztussal jó együtt lenni. Egy orosz matrjóskababát ajándékozott nekem, mindketten nevettünk. Azt mondta, hogy mindketten egy apától származunk. Még jó, hogy szegény anyám mit sem tud róla.

Liptószentmiklóson esett. Cigit vettem, és nem éreztem valami jól magam, vettem még pár könyvet, megnéztem az amerikai magyar Vasarely kiállítását és a székmúzeumot. Ez földobta a kedvem picit, még ha nem is állt el az eső. Az ötös autóbusszal Bodicére utaztam, ahol a kocsmában megittam két sört, sőt, két fröccsöt is, és itt futottam össze Mišoval. Mišo Anča bátyja, és mindenkinek ezúton ajánlom, hogy térjen be egyszer a bárjába Bodicén, Demänová mellett, és ha már betért, üljön a pulthoz, és nézzen körül alaposan, mert a művészet és az irodalom ötvözetének parádés kísérletével találkozhat. A falon csempék, a felét Mišo apja ragasztotta fel – ismert festő és grafikus –, a másik felét meg én, ifjú prózaíró és egyúttal a Színművészeti Főiskola Filmművészeti Karának forgatókönyvírás–dramaturgia szakos hallgatója. „Miért jársz kocsmába, ha otthon is van egy?" – kérdeztem. „Mert azt álmodtam, hogy jössz és elmegyünk horgászni" – mosolyodott el Mišo. Mindketten kacagtunk, és megittunk még két fröccsöt.

Ennek az elbeszélésnek autentikus élményanyagra kellene támaszkodnia, hogy tetsszen Ondrej Šulejnak, a forgatókönyvírói tanszék vezető tanárának. Ez az elbeszélés mély és érzelemdús lesz, belső gyötrődésekkel teli, hogy megnyerje Ondrej Šoth tetszését is, aki a Nemzeti Színházban dolgozik.

Brunovék házában sok ember volt, palira vettem őket, és Mišo meg én azt játszottuk, hogy részegek vagyunk; remekül szórakoztunk, és mindenkinek azt hazudtuk, hogy a könyvtárban voltunk. Ha-ha, ki ne röhögött volna, mindenki röhögött.

Brunovék házában jelen volt: M. Mudroňová, Mišo nője – a pozsonyi Komenský Egyetem Orvostudományi Karának elsőéves hallgatója, Martin, Detská J. – a pozsonyi Komenský Egyetem Pszichológia Tanszékének első éves hallgatója és csoporttársnője, M. Kollár – az eperjesi P. J. Šafárik Egyetem első éves hallgatója, Blahová D. és barátnője, és Anča osztálytársnője, a zsolnai Peter Jilemnický Gimnázium negyedéves növendéke, Anča öccse Rišo, Anča apucija, a festőművész, Anča anyja – háztartásbeli, és egy német házaspár: Joachim és Trudi Kugelschreiber, fiaikkal, Kurttal (9) és Udóval (1,6), miattuk förmedezett ránk mindenki, mert a fiúk épp egy túráról tértek haza az Alacsony-Tátrából, vacsoráztak és nyugalmat akartak. Ančának odaadtam a könyveket, melyeket a városban vettem, és születésnapja alkalmából fölköszöntöttem. Anča megijedt.

Miután a németek elhagyták a konyhát, vacsoráztunk. Mišoval marháskodtunk, hogy legyen valami hangulat, vacsora után odaszóltam Ančának, hogy jó lenne, ha elmennénk járni egyet kettesben. Vacsora után Anča azt mondta, hogy menjünk el horgászni, hogy Dana és Martin is jönnek, meg hogy különben is, meg van a baja.

Mišoval jól kijövünk, Mišoval jó együtt, Mišoval a szemétdombra mentünk, Mišo bekapcsolta a barna Lada Combijuk fényszóróit, és erre a szemünk elé tárult egy hatalmas ablak, tele üveggel. Elvittük a pincébe. A barátnője, Miriam, lenyírta a hajamat. Az üvegre képet festettem: egy Madonnát a kis Jézussal és pucér angyalkákat – a „Vienok" nevű néptánccsoport tagjait. A kép címe alighanem Angyalocska Galambocska lesz.

Mišo és Miriam a tűz mellé ültek, amit Anča, Dana és Martin raktak, és döglött halakat sütögettek fölötte. A tűz mellett ücsörgött Joachim és Trudi, a gyerekeik már aludtak, Jana és barátnője, Anča apucikája. Anča mamája utánam jött a pincébe. Rágyújtottunk. Megkérdezte, miért nem mentem Ančával horgászni. Hallgattam. Anča anyja azt mondta, hogy félti a lányát, mivel Anča elárulta neki, hogy nem vagyok normális. Nem tudtam, mit is mondjak neki. Ezért megmutattam neki a szemölcseimet a bal kezemen. Anča anyja azt mondta, tegyek rá fecskefüvet.

Egyáltalán nem akaródzott együtt aludnom a parányi szobában Anča öccsével, Rišoval, Janával és a barátnőjével, Martinnal, Danával, ezért megkérdeztem Ančát, nem akarna-e inkább a szénában aludni. De ô azt felelte, hogy Martin allergiás a szénára, és Dana úgysem jönne ki nélküle, ő pedig fél velem egyedül, és különben is, megvan a baja. Ez rosszul esett.

Megvártam, míg mindenki elalszik. Ančához simultam. Gyöngéd voltam. Megsimogattam a fejét. Kifejezetten igyekeztem, hogy minden romantikus legyen. Hogy odaforduljon hozzám. De azt mondta, hagyjam békén. És én még jobban nyomultam. Erre azt mondta, megjött a baja. Hogy menjek a fenébe. Ez rosszul esett. Megfordultam. Aludni akartam, de az ágy szűk volt. Éreztem a forróságát a hátamon, ahol hozzám ért, nem tudtam elaludni, újra megfordultam, hogy újra próbálkozzam, de azt mondta, aludni akar, és szálljak le róla, ez rosszul esett. Megfordultam, aztán újra vissza, és a fülébe sziszegtem, hogy menjen a francba, aztán újra megfordultam, hosszan forgolódtam, mintha a düh grillezőnyársára húztak volna. Teljes erőmből rugdosni kezdtem. Vélhetőleg még a könnye is kicsordult. Kirohant a szobából és ordított. Akkor tudatosítottam saját hülyeségemet: inkább meg kellett volna fojtanom. A lehető legóvatosabban mentem ki a fürdőszobába, mivel ilyen helyzetekben oda szokott bezárkózni. Most nem volt ott. Az előszobában se. A konyhából viszont hangok szűrődtek ki. Amikor beléptem Anča anyja itatta a lányát borovičkával, és én azt sem tudtam, mit mondjak. Egy cigit kértem. A mama erre azt mondta, hogy kopjak le, ha már egyszer semmibe veszem őt és a lányát, legalább a németekre lehetnék tekintettel, hiszen gyerekeik vannak, és aludni akarnak. Bezártam az ajtót, a szoba melletti lépcsőre ültem, hogy ott várjam meg Ančát míg visszajön, aztán átölelem, és a madarak megint dalra fakadnak, és rágyújtottam egy saját cigire.

Anča nem jött, lábammal verni kezdtem a földet. Erre odajött az anyja, üvöltözött, hogy a németek aludni akarnak, hogy tűzzek azonnal az ágyba, és ne bagózzak itt, meg hogy közönséges vadbarom vagyok. Ez nagyon rosszul esett.

Másnap én és Mišo elmentünk cementet venni, mert azt gondoltam ki, hogy a kertben egy újabb szobrot állítunk. Kocsival mentünk, én két buziviccet meséltem neki, ő azt kérdezte, mi az: fekete és kopog a parányi ajtón. Naná, ki ne tudná, csecsemő a mikrosütőben. Ki ne nevetett volna, mindketten nevettünk, rágyújtottunk, és elmondtam neki, hogy reggel Krisztusról álmodtam, a hajában katicabogarak mászkáltak, egyáltalán nem nevetett, és azt mondta, hogy ezt valamelyik papnak kéne elmondanom. Mindkettőnkből föltört a nevetés. Mišo tudja, hogy zsidó vagyok.

Este Anča szülei lekoptak. Miriam és Martin is. Csak a németek maradtak, meg a két gyerek, Jana a barátnőjével, Dana és Anča, meg Anča öccse. Este Mišoval és Danával a „Betyárcsárdába" mentünk. A többieknek azt adtuk be, hogy az orvosi készültségre megyünk a fájós fülem miatt, vodkát ittunk kólával, Mišo spagettit evett, én is spagettit ettem, tulajdonképpen mindenki spagettit evett, mert péntek volt, és Dana cigizett. Mišoval marháskodtunk, hogy a hangulat azért meglegyen. Tűzközelbe ül a bacsa, melegre, melegre, melegre, melegre, melegre, lába közét nézegeti nevetve, nevetve, nevetve, nevetve, nevetve, nem vagyok még olyan öreg, olyan öreg, olyan öreg, néha föláll még a löveg, még a löveg, még a löveg, még a löveg.

Szóval Mišoval marháskodtunk, hogy a hangulat azért meglegyen, a szalvétát a ketchupba mártogattam, Mišo pedig odahívta a pincérnőt, hogy hozzon jeget, mert vérzik az orrom. Dana kacagott, Mišo is kacagott, engem is úgy megnevettettek, hogy még a spagetti is visszajött az orromon, de ki nem nevetett volna, nevetett még a pincérnő is, leült közénk, s megkérdezte, nincs-e valami lelki bajunk, nem ettünk-e bolondgombát. A spagettit kihúztam az orromból, a pincérnő épp akkor kérdezte, hol hagytam Ančát. Azt mondtam, hogy férjhez ment. „No, és kihez?" – kérdezte komoly képpel. „Adolf Hitlerhez." Megint mindenki röhögött, hogy milyen irtó jó a humorom. Majd beszartak a röhögéstől, még a pincérnő is, hiába, péntek volt.

Vissza a földeken keresztül mentünk. Belefeküdtem a szalmába. Azt mondtam, hogy eszem ágában sincs visszamenni abba az izzadtságszagú házba. Először azt hitték, hülyülök, de tévedtek. Végül otthagytak és elhúztak. A földek felől Krisztus jött felém. Mellém feküdt a szalmára, és jéghideg tenyerét a mellemre szorította. Én is a mellére tettem a tenyerem, hogy meggyőződjek róla, ver a szíve. Ekkor jött utánam Anča kerékpáron, a sárhányói iszonyatosan zörögtek. Bizonyára Mišo küldte. De nem keltem föl. Mellém ült.

Az elbeszélésnek optimistán kellene végződnie. Bizakodó tekintettel a horizont felé. Hajnalodik.