Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., május - Szlovák művészet és gondolat / Kelet - Nyugat

Kelet - Nyugat

Fundárek Ferenc fordítása

„Flaubert kárörvendő szenvedéllyel gyűjtötte az agyoncsépelt közhelyeket, amelyekkel mások halmozták el őt abbéli igyekezetükben, hogy műveltebbeknek és tájékozottabbaknak nézzenek ki. Ezekből a közhelyekből állította össze a híres Átvett gondolatok szótárát (Dictionnaire des idées reçues). Flaubert felfedezése a világ jövője szempontjából fontosabb, mint Freud vagy Marx legeredetibb gondolatai A jövőt el lehet képzelni osztályharc és lélekelemzés nélkül is, ugyanez azonban nem mondható el az átvett gondolatok töretlen térhódításáról, amelyek elkötelezett hívei); és a médiák hathatós támogatásával hamarosan egy olyan erővé válhatnak, amely megsemmisíti az eredeti és egyedi gondolkodást, és ez az újkori európai kultúra lényegének elpusztításához vezethet," – mondta Milan Kundera 1985-ben Jeruzsálemben egy irodalmi díj átvételén.

Habár ma már tudjuk, hogy Kopernikusznak a De revolutionibus orbium calestium című művében 1543-ban megfogalmazott, III. Pál pápának (annak, aki Homérosz szerepében békekötésre bírta I. [Francia] Ferencet és V. Károlyt) címzett gondolata, miszerint a Föld kerek, egyáltalán nem az ő fejéből pattant ki, hanem csupán egy humanista idézetről van szó, amelynek előzményeit megtalálhatjuk a püthagoraszi iskola képviselőinél, Platónnál, Arisztotelésznél, Poszeidóniosznál, Yorki Tamásnál és Palládiusznál is, a jelenkori, átvett gondolatok gyártására szakosodott gépezet kiontott a bugyrából egy olyan, nap mint nap hangoztatott tézist, miszerint a szlovákok inkább Keletre, míg a csehek inkább Nyugatra húznak. Ezt a tézist igen könnyen megcáfolhatjuk – amennyiben Kopernikusznak igaza van, nemcsak a szlovákok, hanem a csehek (sőt az új-zélandiak is) mind a Kelethez, mind a Nyugathoz (és minden bizonnyal az Északhoz és a Délhez is) tartoznak. Sokkal nehezebb érvekkel alátámasztani azt, és valószínűleg ennek tudható be, hogy a tézis egyik hirdetője sem tett erre ez ideig kísérletet (beleértve Martin Bútorát is); ezért most én gyürkőzök neki a feladatnak.

A szlovákok keleti orientációjáról szóló tétel igaz, azonban az érvelés során nem hagyhatjuk figyelmen kívül az időtényezőt sem. Bár a szlovákok meg vannak győződve arról, hogy a római és a bizánci érdekek között dúló egykori hatalmi harcnak köszönhetően ők valóban a kereszténység keleti és nyugati válfaja, a cirill és a latin írásbeliség között ingadoznak, a két keresztény párt kudarca az 1994-es szlovákiai választásokon arra utal, hogy a szlovákság azonosulása a keresztény eszmekörrel sokkal későbbre tehető, és nemzeti mentalitásuk gyökerei a tér és az idő távolabbi dimenzióiban is keresendő. A szlovák szájhagyomány és a különbö ző tudományos szövegek összehasonlító analízise rávilágít a híres „szlovák sajátosság" és a zen-buddhista eszmerendszer közvetlen összefüggésére.

Daisetz Teitaro Suzuki az An Introduction to Zen Buddhism című munkájában, a Praktikus zen című fejezetben azt állítja, hogy „Az élet mindennek az alapja, rajta kívül nem létezik semmi. Egész filozófiánkkal, annak megannyi csodálatos és fennkölt eszméjével felvértezve sem menekülhetünk el az általunk átélt élettől. Még a csillagászok is kénytelenek a szilárd talajon mozogni," – írja, és állításait a következő zen-buddhista történettel támasztja alá:

,,Josu (Csao-csou) egyszer ezt kérdezte egy újonc szerzetestől:

Jártál már itt valamikor?

Igen, uram, jártam – felelte a szerzetes, írre a mester így szólt:

Igyál teát.

Más alkalommal egy másik szerzetes állított be hozzá, és Josu ugyanazt a kérdést tette fel neki:

Jártál már itt valamikor? A válasz ezúttal eltérő volt:

Nem, uram, még sohasem jártam itt.

Az idős mester azonban ugyanúgy válaszolt, mint az előbb.

Igyál teát.

Inju (a kolostor elöljárója) erre megkérdezte a mestert:

Miért kínálsz meg mindenkit teával függetlenül attól, milyen választ ad neked?

Óh, Inju – kiáltott fel az idős mester.

Hallgatlak, mesterem – válaszolt azon nyomban a szerzetes.

Igyál teát."

A szlovák orális humor antológiájában (Csalafinta történetek, lódítások és viccek) a következő szöveg található:

„Két nő összekapott. Erre az egyik elment a bíróhoz panaszkodni a másikra. A bíró türelmesen végighallgatta és így szólt:

Igazad van.

Kisvártatva a másik nő is beállított hozzá a panaszával. Ő is ugyanazt a választ kapta:

Igazad van.

Amint ezt a bíróné meghallotta, felpattant és ráförmedt az urára:

– Te vén szamár, hiszen egyiknek is, másiknak is igazatadtál, hogy értsem ezt?

– Csillagom, hiszen neked is igazad van." (Kézirat, levéltári anyag. Elmondta Štefan Chorvát, szül. 1913-ban Bzince pod Javorinou-ban, trencséni járás [Szlovákia]. Feljegyezte Gabriela Miazdová 1972-ben.) Kizárt dolog, hogy a kis szlovák faluból származó Štefan Chorvát Suzuki professzornál tanult volna, vagy fordítva, ennek ellenére mindkettejük emlékezetében azonos struktúrájú és végkicsengésű szövegek találhatók. (Nem lényeges, hogy a történetnek Szlovákiában is hasonló kezdete van-e – t. i.: a csillagok vizsgálatánál is szilárd talajon állunk – mint a japán változatnak; ha a történet hasonlóságot is mutatna a Suzuki-féle kommentárral, melynek értelmében „az életen kívül semmi sem létezik", azt Štefan Chorvát megtartotta saját magának vagy az elbeszélést feljegyző Gabriela Miazdová hagyta figyelmen kívül.)

További keleti szövegek segítségével feltárhatjuk az egymástol távol élő közösségek értékrendszereinek a közös vonásait. Lao-Ce mester szerint a „teljes üresség elérése, a rendíthetetlen nyugalom" jelenti a legmagasabb eszményt, hiszen már maga a tény, hogy „Tao nem csinál semmit, és mégsem marad semmi elvégezetlenül" Csuang mester szerint arról tanúskodik, hogy „az emberek tisztában vannaka hasznos hasznosságával, de senki sem tudatosítja a haszontalanság hasznosságát", és ezzel a témával összefüggésben maga Suzuki is a következő szöveget idézi:

„Sekito egyszer megkérdezte Jakusan (Jüe-san) nevű tanítványától:

– Mit csinálsz itt?

– Semmit – válaszolt a megkérdezett.

– Akkor pocsékolod az idődet.

– Az időpocsékolás nem tevékenység?

– Azt mondtad, hogy semmit nem csinálsz – erősködött Sekito. – Ki tehát az, aki nem csinál semmit?

Erre Jakusan Bódhidarma szavaival válaszolt:

– Ezt még a legokosabbak sem tudják."

A rendíthetetlen nyugalom és a haszontalanság hasonló dicsőítésére bukkantam rá egy erdőháti (Malacka, Szlovákia) szövegben, amelyet J. L. Kalina szlovák író tett közzé:

„– Feri, adtál a lovaknak?

Adtam.

Eleget adtál nekik?

Eleget.

De hiszen nem kellett volna nekik sokat adni.

Hisz' én nem is adtam sokat.

Vagy nem kellett volna nekik adni semmit.

Hisz' nem is adtam nekik semmit."

A hasznosság magasabb fokának dicsőítése, amelyre csupán a teljes semmittevés, tespedés és haszontalanság segítségével juthatunk el, nem csupán a szájhagyományból eredő szövegek gyakori témája, hiszen a szlovákok talán az egyetlen nép a világon, amely a filmvásznon is megjelenítette azt – gondolok itt Havetta szlovák rendező Mezei liliomok című filmjére, amelyben csavargók megvernek egy parasztot a miatt, hogy ingyenélőknek nevezte őket, akik naphosszat csavarognak és semmit nem csinálnak.

„A Zen célja egy olyan új szemlélet elsajátítása, amely lehetőséget ad a dolgok lényegének megértésére. Ha eddig logikusan, a dualizmus szabályai szerint gondolkodtál, szabadulj meg ettől a gondolkodásmódtól és talán közelebb kerülsz a Zen világszemléletéhez (...) az új gondolkodásmód elsajátítását a Zen-ben satorinak nevezik (kínaiul wu)," – írja D. T. Suzuki a zen-buddhizmus alapfogalmáról.

Hadd idézzek fel egy személyes emléket négyéves koromból a satori eléréséről; ez az egyik legkorábbi emlékem, amely megragadt bennem, és mindezt az erdőhátiaknak köszönhetem. Éppen vakáción voltam Malackán a nagyapámnál, akinek nem támadt jobb ötlete, mint hogy elvigyen magával a kocsmába; valószínűleg azért tette, mert ez volt az egyetlen dolog, amit anyám és nagyanyám megtiltottak neki. Odaállt a csapszékhez, amelyhez fel sem értem, bort rendelt magának és hozzám fordult: „Nem kérsz sóspálcikát?" (Negyven fillérbe került.) „Köszönöm, nem kérek", feleltem a duális logika predikátumai alapján nevelkedő ember magabiztosságával. Erre a csapszék mögül a kocsmárosnő éles női hangon felvisított: „Hülye aki adja, még hülyébb aki el nem fogadja." Ez a sértő megjegyzés új minőséget hozott létre a tudatomban, megszabadított a duális logika mindenhatóságába vetett hitemtől, és csekély korom ellenére saját bőrömön éreztette a satori hatását.

Amennyiben azt gondolnák, hogy ily módon a satori elérhetetlen, tévednek. Suzuki erről így ír: „Az emberek gyakran azt képzelik, hogy a Zen arra jó, hogy a meditáció segítségével eljuthassunk az önbefolyásolás állapotába. Ez az állítás egyáltalán nem felel meg a valóságnak. A Satori lényege nem egy, intenzív elmélkedés útján létrehozandó, előre elképzelt állapot létrehozásában, hanem az új világfelfogás elsajátításában rejlik. Tudatunk létrejöttének pillanatától fogva arra tanítanak minket, hogy analitikusan és fogalmak segítségével reagáljunk a külső és a belső körülményekre. A Zen ezt az alapot egyszer s mindenkorra felrúgja, és egyúttal a régi vázat teljesen új alapokra helyezi. Nyilvánvaló tehát, hogy a metafizikai és szimbolikus kijelentésekről, a relatív tudat eme produktumairól való elmélkedésnek a zenben nincs értelme (...). A Satori azt jelenti, hogy a tudatban hirtelen egy új igazság gyúl, amelyről addig még csak nem is álmodtunk. (...)A Satori akkor jön, amikor legkevésbé sem számítunk rá (...) Hogy tanítványaiknak megkönnyítsék az igazság keresését, a zen mesterei a tudat megvilágítására feltűnően rejtélyes megfogalmazásokat találtak ki. A satori elnyerését Suzuki a következő példán mutatja be:

„Egyszer egyszerzetes azzal a kéréssel fordult Josuához, hogy adjon neki felvilágosítást a Zen kérdéseiben.

– Reggeliztél már? – kérdezte a mester.

– Igen, mesterem, már ettem – felelte a szerzetes.

– Akkor mosogass el magad után – vágta rá a mester.

Ez amegjegyzés azon nyomban megnyitotta a szerzetes elméjét a Zen igazsága előtt.

A kóan is – mint az elme gyakorlásának eszköze, amely a satori elérésére szolgál – konkrét formákban jelenik meg Szlovákiában, keleti változatától eltérően azonban mentes a célszerűségtől mint felesleges tehertől. Oldřich Kráľ első kóanként a következő szöveget idézi: „Megkérdezte a szerzetes Csao-csou mestertől:

– Rejtőzik-e a kutyában is Buddha természete, vagyis a semmi?

Csao-csou ezt válaszolta: – Semmi."

Hasonló kóanokkal Szlovákiában lépten-nyomon találkozunk; nemrégiben (ugyancsak Malackán) egy áruházi elárusítónő részesített benne. Húsz befőttesüveget vettem és ötödikként beálltam a sorba, hogy az üvegeket becsomagolják. Amikor sorra kerültem, a nő így szólt: „De hiszen magának van táskája." Erre eltűnt, mint a kámfor. Aki Szlovákiában él, annak naponta van ilyen élményekben része, elég ha felidézi magában, mi történt vele ma reggel vagy tegnap este, megnézi az esti híreket, vagy kimegy az utcára újságot venni. Itt azonban meg kell említenünk egy lényeges különbséget: míg a japán zen-buddhisták kóan alatt válogatott, rendszerbe sorolt és megjegyzésekkel ellátott történeteket értenek, amelyek nemzeti hagyományuk ápolásának szerves részét képezik, szlovákiai viszonylatban a kóanok az élő szájhagyomány részei, és naponta újabb és újabb változatok születnek, melyeket senki se gyűjt és nem jegyez fel, mert senkinek még csak eszébe sem jut, hogy a szlovák hagyománynak ez a szerves része egyszer csak nyomtalanul eltűnne. Még a Matica Slovenská sem foglalkozik az értékes kóanok gyűjtésével és levéltári elhelyezésével, és bár szervezeti szabályzatában szerepel a szlovák kulturális hagyományok veszélyeztetett formáinak ápolása, ő maga is tevékenyen részt vesz újabbnál újabb kóanok létrehozásában (például a szlovák nyelvtörvénnyel kapcsolatos elhíresült „kivétel nélkül" kóan), ezzel is bizonyítván, hogy intézmény volta ellenére mindenféle felsőbbrendűségi allűrök nélkül készségesen bekapcsolódik az össznemzeti hagyományok ápolásába.

Jorge Luis Borges a Buddhizmus című előadásában felidézi Buddhának a nyílvesszőről szóló paraboláját: „Egyszer egy ember sérülést szenvedett a harcban és nem akarta, hogy testéből kirántsák a nyílvesszőt. Először rákérdez az íjász nevére, kasztjára, a nyílvessző anyagára, hosszára, az íjász pozíciójára. A nagy kérdezősködés közepette meghal. Buddha így szól: »Én ezzel szemben a nyílvessző kirántását tanítom.« (...) Buddha azt mondta, hogy nem pocsékolhatjuk el az időnket fölösleges dolgokra. Például erre a kérdésre: a világ véges vagy végtelen? Tovább fog élni Buddha a nirvána után, vagy nem? Mindez fölösleges, a lényeg az, hogy kirántsuk a nyilat. Itt a rossz megelőzéséről, a megmenekülés törvényéről van szó." Amennyiben Borgesnek igaza van és a buddhizmus lényege valóban a megmenekülés törvényében rejlik, érthetővé válik számunkra az egyedüli különbség, amely a buddhizmus keleti és szlovák válfaja között létezik. Míg a keleti tanítás jelentős eszközöket fordít a tanítás intézményi struktúrájának fejlesztésére, vagyis kolostorok építésére, tanok kidolgozására, mesterek és tanítványok nevelésére, a szlovák változatra a szakosodott intézmények teljes hiánya és a társadalmi struktúra legkülönbözőbb szféráinak (államigazgatás, hadsereg, cégek) a buddhista tanoktól való teljes érintetlensége jellemző. A milliárd lelket számláló Kína és a százhúszmilliós Japán a doktrína megőrzése érdekében költséges intézményeket tart fenn, az ötmilliós szlovák nemzet viszont a maga titkos doktrínáját megannyi kommunikációs helyzet részévé és mindenütt jelenlevővé tette, és egyúttal annyira elrejtette, hogy létezéséről még a hordozói sem tudnak, akik identitásukat annak a két bizánci egyházi személyiségnek a rövid ideig tartó térítő missziójától eredeztetik, akik megalapították a szlovák írásbeliséget, amelyet viszont a megmentés buddhista törvényével nem kötnek össze mélyebb szálak. A szlovákoknak alapdoktrínájuk fenntartásához nincs szükségük sem írásbeliségre, sem a kolostorok, mesterek és tanítványok intézményeire, és a titokban tartás végett mestereiket csibészeknek, kóanjaikat pedig lódításnak, sziporkának vagy viccnek nevezik.

Ezért jellemző, hogy a szlovákok mind ez idáig nem adtak ki egyetlen olyan szöveget sem, amely közelebbről mutatná be a buddhista doktrínát, mígnem a csehek több kiadásban is megjelentették Lao-Ce mester és Csuang mester tanait és kommentárokkal ellátott doktrinális szövegeit. Ahogyan a szlovákokra jellemző, hogy nem tartják szükségesnek elolvasni, ami olyan természetes számukra, mint a levegő, úgy a csehekre is jellemző, hogy mindent, ami a Morva folyón túl található, valahol a világ végén keresik (emiatt még a japán írásjeleket is hajlandók elsajátítani), és elmélkednek róla, nem tudván, hogy a buddhizmust meg kell élni.

Csupán látszólagos ellentmondás van abban, hogy a buddhista műveltséggel felvértezett csehek a duális logika segítségével akarták megoldani az államjogi elrendezés problémáját, míg a buddhizmusban élő szlovákok inkább a komplementáris világszemléletet részesítették előnyben (ezt bizonyítják az „ez is-az is", „igazad van", vagy „igyál teát", „egyél galuskát" típusú poénok). A szlovákoknak egyáltalán nem kell szégyenkezniük buddhista gyökereikért és, az igazat megvallva, nem is szégyellik, sőt nem is tudatosítják őket, amíg a cseh fundamentalista arisztotelianizmus nem emlékezteti őket erre. Legyünk ezért a cseheknek inkább hálásak – ha már nem vádoljuk őket többé a nemzet titkának elárulásával – és ne reagáljunk úgy, mint Arisztid egy régi viccben (Arisztid piroson halad át a zebrán, mire az előtte hirtelen lefékező autó ablakából kihajol a vezető és üvöltözni kezd: „Te idióta, hülye, barom állat!" Mire Arisztid így reagál: „No jó, de magának ehhez mi köze"?).

Fejezzük be tehát ezt a csevegést egy ízes szlovák kóannal, amelyet egyenesen Jozef Ignác Bajzának A búskomor órák eltöltésére szánt vidám történetek és elmélkedések című művéből vettünk:

„Valami bolond levágta egy alvó embernek a fejét, eldugta a kemencébe, majd így szólt a társának:

– Az lesz ám a vicces, ha ez kialussza magát, felkel és keresni fogja a fejét."

1.sz. kieg.: Jellemző, hogy az eddigi egyetlen reflexió ezzel a témával kapcsolatban Július Satinský „humoristától" származik, aki a zen-buddhista doktrína szlovák zászlóvivőit a csibész fogalommal illette, amelyet a következő módon határozott meg: „A csibészek soha semmit sem gondolnak és mondanak komolyan. Az agyuk alatt egy kis bagatellizátor van beépítve, amely a világon minden komoly dolgot bagatellizál. Ez nem más, mint a csibész veleszületett bagatellizáló képessége." Satinský igen helyesen rámutatott arra, hogy a szlovákokat semmi sem fenyegeti jobban, mint a csibészség elveszítése, ugyanakkor tévesen – vagy az eltitkolás, illetve a félretájékoztatás szándékával – a csibészséget a régi bizánci misszó örökségével azonosította: „A csibészség Svätopluk üzenetének szerves részét képezi."

2.sz. kieg.: Amennyiben valaki az előzőekben kifejtett gondolatokat szerzőjük eredetének – manapság igen divatos – megkérdőjelezésével szeretné kikezdeni, előre le kell szögeznem, hogy az általam említett idős úr az anyai nagyapám volt. Apai ágról a nyitrai járásban található Čajakovce nevű községből származom; a Čajakovce címszó alatt a szlovák Régészeti lexikonban (Pozsony, 1986) ezt találtam: „Kora középkori temetkezési hely, a maga nemében egyedüli Szlovákiában, ahol a vízszintes és a függőleges sztratigráfia és a tárgyi emlékek alapján a temetkezés 500 éves kontinuitása figyelhető meg. Az innen szerzett ismeretek jelentős mértékben hozzájárulnak a nagymorva korszak előtti, alatti és utáni etnikai viszonyok és kulturális fejlődés jobb megértéséhez." Eddig 818 sírt tártak fel a 7–8., a 9. századból (nagymorva korszak), valamint a 10. a 11. és a 12. századból. Én tehát az ún. összlovákok számbelileg kis csoportjához tartozom, akiknek a már említett bizánci misszió kapóra jött, és mint ilyet, engem törvénnyel kellene védeni, amit a szlovákság neofitái nem minden esetben tudatosítanak.