Muzsikusok

Amióta letették a minősítővizsgát, Junec nem tud megülni még a munkahelyén sem. Ideges; szeretne már hivatásos zenész lenni. De még mindig ingadozik; el sem tudja képzelni, hogyan fogadja majd Marta meg a szülei a döntését. Fel és alá járkál a gépcsarnokban. Elég kicsi; jóval kisebb, mint a központi gépcsarnok Károlyfalun. A szivattyúk halkan pihegnek, az apró kerekek sebesen pörögnek. Lassan vége van a nyárnak. A nap ugyan még süt, de már semmi ereje. A víztározó füves védőgátja köré telepített bokrok sárga, tűzpiros és sötétkhaki színekben pompáznak. Az emberek széldzsekibe, tavaszikabátba öltöztek. Vagyis inkább őszibe. Ilyenkor már csak a bolond fekszik ki a napra. Anča mégis napozik. Már nem elégszik meg azzal, hogy derékig meztelen. Néhány napja már teljesen csupaszon napozik. Martin a gépház ablakából figyeli. Rajta kívül más nem láthatja; Anča szándékosan választott olyan helyet, amit csak egy ablakból, s csak egy bizonyos szögből lehet megfigyelni. Miniatűr fürdőbugyija mindig kéznél van, hogy ha valaki jönne, pillanatok alatt felöltözhessen. Mindennap kifekszik a napra, de csak délelőtt, amikor Martin a gépházban van. Szemérme sötét háromszögét vágyakozón kínálgatja a bágyadt napnak.

Martinnak azonban nincs ideje arra, hogy Anča valamennyi csábító pózát szemügyre vegye, amit a színes takarón produkál nyúlánk, vékony testével. Be kell gyakorolnia a magyar dalokat. Még mindig nem békélt meg azzal a gondolattal, hogy Joffrey-t magukkal vigyék a magyar lagziba, de úgy látszik, ez az egyetlen ésszerű megoldás.

Este a nyári konyhában összejönnek a zenészek. Joffrey most kivételesen színjózan, szesztestvéreit is mind elzavarta. Úgy néz ki, komolyan veszi az együttest. A Kék asszony című lassú dallal kezdik a gyakorlást. Hruškovič a basszust és a szólót is kigyakorolta. Akár egy profi. Martinnak még gondja van a szólókkal, mert egyedül gyakorolt, alapritmus nélkül.

Joffrey egyszerűen nagyon jó. Úgy énekli a dalokat, mint egy született magyar. Martin miközben hallgatja, gondolatban visszavonja sógora ellen emelt kifogásait.

– Az istenit – mondja Hruškovič csodálattal, miközben halkabbra veszi az elektromos dob monoton dübögését. – Hozzád képest ez a Presszer smafu...

Joffrey elégedetten feszít.

– Most pedig valami gyorsabbat – javasolja a harmonikás, és fellapozza a füzetet, ahová az akkordokat jegyezte fel. – Mit tudom én, talán azt, hogy Atya kezet.

A zenészek belekezdenek. Az eredeti gitárszólót Martin szaxofonnal helyettesíti.

– Hej, hej váráde kicsi... – zendít rá Joffrey rekedtes hangon. Hruškovič abbahagyja a játékot és Joffrey-t is félbeszakítja.

– Így nem ér semmit – mondja. – Gitár nélkül egyszerűen nincs húzása.

– De hát akkor semmi keményet nem játszhatunk – mondja Junec. – Hogy akarod eljátszani például a Rohanast vagy a Nemtudoma nevetet?

– Én megpróbálkozhatom a gitárral – kínálkozik a sógor. – A kíséret talán menni fog.

Joffrey bemegy a házba, és nemsokára egy ütött-kopott spanyolgitárral tér vissza, amivel még ipari tanuló korában járt a diáktársaival sátorozni, jobban mondva, ezek inkább amolyan néhány napos vedelőtúrák voltak hazánk kempingjeiben.

– Adj egy e-t – mondja Martinnak, és hangolni kezd.

Martin engedelmesen belefúj a hangszerébe, és figyelmesen nézi, ahogy Joffrey kövér ujjai a gitár hangolókulcsait forgatják. Mikor Joffrey kész a hangolással, megkérdezi a hangnemet.

– C-dúrban játsszuk – mondja Hruškovič és megadja a ritmust.

Kiderül, hogy Joffrey valamennyi magyar dal szövegét kívülről fújja, s némelyiket elég tisztességesen el is tudja gitáron játszani. Igaz, hogy ez csak amolyan umtatta-umtatta kempingező gitár, de mégis sokat javított a zeneszámok ritmusán, főként ha némelykor a zenében jártasabb Hruškovič is besegít.

– Cé – mondja Joffrey-nak az énekszám alatt – á, gé, efmaj, efmaj hetes, cé, á, gé, a-moll...

Jó órányi gyakorlás után szünetet tartanak.

Elektromos gitárra lenne szükséged – mondja Hruškovič Joffrey-nek. – Mindjárt másként hangzana. Azzal még akkor is jobb a hangzás, ha baromságokat fogsz rajta. Meg aztán most ez a divat. – Na de mire tudod rákapcsolni? – kérdi Martin.

Hruškovič megperdül a széken, és a hatalmas Vermona erősítőszekrény oldalára üt, amire az elektromos dobot is kapcsolták.

– Erre, ni – mondja Hruškovič. – Holnap el is ugrok Vilo Lustighoz, s elkérem tőle az egyik Jolanát. Kettő is van neki. Vagy Ľubo Šubínhoz.

Az oda nem adja – mondja Martín, aki szintén jól ismeri a falubeli konkurens együttesek gitárosait. – Neki az a drágábbik van...

– Ibanez – bólint rá Hruškovič. – De az nem is kéne. Joffrey-nek az egyszerű Jolana is megteszi. A Priorban láttam is olyat. Olyan rombusz alakút. Majd valamit kitalálok.

Elszívják a cigit, és tovább gyakorolnak.

A csütörtöki próbán Joffrey már az új Jolana márkájú elektromos gitárral büszkélkedik. A Priorban vette. Hatszázötven koronáért. Rákapcsolják az erősítőre Joffrey végigszalad a pengetővel a húrokon. A kemény, bítes hangzás teljesen lenyűgözi őket. Rögtön próbálni kezdenek. Maguk is meg vannak lepődve, hogy milyen bítes lett a hangzásuk.

– Azistenit – mondja Hruškovič a szünetben –, még ha orgonám is lenne, és nem ez a kibaszott harmonika. Egy jonika is elég lenne. Na de miből?

Joffrey teljesen belehabarodott a zenélésbe. A csajt, akit beígértek neki, valahogy nem emlegeti. Szégyenkezik. Már a szaxofon hangjától sem szenved annyira. Zenésztársaihoz hasonlóan ő is vett magának egy füzetet, amibe feljegyzi a dalok gitárakkordjait, a fogásokat és a fonetikusan átírt szöveget. Mikor már látják, hogy a magyar repertoár úgy-ahogy megy nekik, rátérnek a régebbi számok gyakorlására. Nagyon lelkesek; például a Súgar bejbi láv című szám a gitárjátéknak és Joffrey rekedtes vokáljának köszönhetően újabb dimenziókat nyert. A magas fejhangokat ugyan a sógor sem tudja kiénekelni, ezért ezt továbbra is Martin szaxofonjátékával kell megoldani.

–Bap csuvári, csubap csuvári – énekli funec, Joffrey és Hruškovič bítliszesen tercelve. A konyhaajtó tárva-nyitva, daluk az éjszakai csendben egész a kert végéig elhallatszik.

A nap csak néhány percre bukkan elő a magasan úszó felhőfoszlányok mögül. Egyébként gyönyörű azúrszín az égbolt. Ökörnyál száll. Vénasszonyok nyara van.

Martin a gépház ablakához megy, és elfoglalja lesállását. A lökött Anča meztelenül napozik, pumája széttárva. Martin elmereng. A gyerek születésétől négy hét telt el. Még két hétig semmi. De lehet, hogy azután se. Marfa félti a micsodáját, hogy meg ne izélődjön. Kibaszott élet! Martin a dobhártyáján érzi szívverését.

Anča, miközben testhelyzetet vált, feltűnés nélkül az ablak felé sandít, hogy meggyőződjék róla, figyelik-e. Martin hirtelen ellép az ablaktól. Anča elégedetten fordítja el a fejét. Kirázza a hideg, csupa lúdbőr a teste. Hideg van. Kezével próbálja melengetni magát. Végigsimítja a testét, s mintegy véletlenül, a ritkás, barna szőrzettel borított ágyékán felejti játszadozó ujjacskáit.

Martin nem bírja tovább. Vörös köd borítja el a tekintetét. Mint akit kilőttek, eszeveszett futásba kezd a tározó dombja felé. Anča összerezzen. Abbahagyja ágyéka simogatását. Bociszemeiben félelem jelenik meg, nem tudja, mire számíthat. Amikor megpillantja Martin párás tekintetét, megérti, hogy végre célba jutott.

Martin minden teketória nélkül, falánkan Ančára veti magát, régóta húzza már az idegeit. Anča kiszabadítja magát Martin szorításából.

– Menjünk inkább be, bácsi – mondja megkönnyebbülve. – Szörnyen fázom.

Martint lesújtja a bácsi megszólítás. Altestében a vér apadni kezd, egyenletesen szétáramlik a testében. Anča felveszi a fürdőruháját, hóna alá kapja a pokrócot, és megindul a gépház felé. Martin követi. A gépházban bezárja maguk után az összes ajtót, a szociális helyiség ablakán elhúzza a függönyt. Ismét feltámad benne a gerjedelem.

– Na, mi van, bácsi? – kérdi a lökött Anča, miközben ujja hegyével hosszú combját cirógatja.

– Ne bácsizz! – veti oda Martin, és kigombolja a nadrágját.

– Ugyan miért ne? – kérdi Anča. – Végül is az.

Martin letolja az alsónadrágját. Lélekben gratulál magának, hogy reggel tisztát vett fel. Hímvesszője vértől duzzadtan ágaskodik.

– Tyűha – rikkantja elismerően Anča Martin rubinszínben pulzáló véreres férfiassága láttán, majd leguggol hozzá és a kezébe veszi.

– Most pedig, bátyó – mondja –, megmutatom magának, hogy ÉN hogyan tudok szaxafórózni...

Erre a lökött Anča kitátja húsos, vörösre pingált, mohó ajkait, és szenvedélyesen magához veszi Martin szaxafóróját.

A család nemtetszéssel tűri, hogy nem csak Martin dilizett be a zene miatt, hanem a sógorát is magával rántotta az őrületbe. Főként az anyós van teljesen oda. Minden alkalmat megragad, hogy nemtetszését kimutassa. Nem tetszik neki például, hogy Joffrey alig hogy hazaér a téglagyárból, máris beveszi magát a nyári konyhába és órákig nyúzza-nyaggatja a gitárját.

– Még csak nem is ebédel! – panaszolja a szomszédasszonyoknak. – Üres gyomorral gubbaszt a kiskonyhában, és tinglitanglizik! Aztán még éjfélig ricsajolnak

azzal a hogyishívjákukkal, együttesükkel! No most ez milyen életszínvonal? Bizony, hogy nem egészséges életszínvonal az ilyen! És ki tehet róla! Hát Junec.

Martin anyósa dúl-fúl. Amikor úgy tartja, hogy előrehaladott az idő, kislattyog hálóingesen az elosztószekrényhez, és kikapcsolja az áramot. A nyári konyhára sötétség borul, elhallgatnak az elektromos hangszerek. Csak az erősítő smaragd szeme bámulja egy darabig a sötétséget. Martin nem mozdul, nem akar az anyósával veszekedni. Joffrey megy inkább. Rövid szóváltás hallatszik odakintről, majd felgyullad a villany.

– Jól van, de tényleg csak egy félórácskát! – rikácsolja az anyós Joffrey elégedetlen dünnyögését túlharsogva.

Szombat este Martin érzéstelenítőtől kábultan támolyog ki a helyi kórház eletéről. Már nem fáj annyira a frissen bevarrt homloksebe, inkább viszket. Hruščovičot bent tartották megfigyelésre: súlyos agyrázkódása van, és bal keze két helyen is eltörött. Legrosszabbul mégiscsak Joffrey járt: levert vesével szállította fel egy szirénázó mentőautó Pozsonyba.

Martin lerogy egy padra a dunaszerdahelyi kórház előtti kis parkban. Várja, hogymagához térjen a kábultságból. Nem volt igazán nagy ötlet kvázimagyarul énekelni egy magyar lagziban, gondolja. Az első áldozat, Joffrey, akkor esett el, amikor hátba vágták egy mikrofonállvánnyal. Hruskovič a dobgépet és a Vermonát próbálta védelmezni, de ahogy a nyakában lógó nehéz harmonikától akadályoztatva botladozott, homlokon találta egy pezsgősüveg. Még szerencse, hogy idejében arca elé kapta a kezét, így csak két ujja tört el, a feje ép maradt. Martin a kulisszák mögött próbált menekülni, de míg a kiutat kereste, a hazaiak megtalálták. Kivonszolták, és háttal letaszították a lépcsőkön. Azután Hruskovič következett, utolsónak Joffrey landolt. Végül pedig utánuk dobálták a hangszereiket, az állványokat és az összes felszerelésüket. Hruskovič szinte sokkos állapotban, ügyet sem vetve a fájdalomra, villámgyorsan bepakolta a holmikat a kultúrház előtt parkoló Octavia kombiba. Vádaskodásra nem volt idő. Csak Joffrey panaszkodott, hogy nem tud felkelni.

Martin és a harmonikás becipelte őt az autóba. Ott aztán Joffrey elájult, Hruškovič beszállt, és begyújtotta a motort. A kultúrház felől néhány felbőszült magyar még utánuk futott. Martin vérző fejjel az első ülésre vetette magát, és bevágta az ajtót.

– Gyorsan, tűnés! – üvöltötte. Az Octavia nagy nehezen elindult, épp amikor a feldühödött rokonok az autóhoz értek.

Martin a visszapillantó tükörben még látta, hogy öklüket rázva futnak utánuk, de aztán feladják. Joffrey időközben magához tért, és jajgatni kezdett. Hruškovič Dunaszerdahelynek vette az irányt. Szótlanul ültek. Mindenki a maga bajával volt elfoglalva. Hruškovič arra gondolt, hogy most, miután a munkahelyén többé nem mutatkozhat, könnyebb lesz átnyergelnie a profi pályára. Martin pedig arra, hogy milyen jó volna most nekik Újfalun, Jožo Padych és Zuzka Gašparíková lakodalmán. Joffrey a hátsó ülésen összegörnyedve feküdt, fájdalmában a koszos háttámlát harapdálta. Ő meg arra gondolt, hogy bárcsak az orvosnál lennének már. A láthatáron nemsokára megjelentek a kórház fényei.

A kábultságot egyre erőteljesebb és könnyen lokalizálható fájdalom váltja fel. Martinnak le kell hunynia a szemét, mert mindene csíp és hasogat. Meglepve tapasztalja, hogy elég csak a nagylábujját megmozdítania, máris a fejébe hasít a fájdalom. Ennek ellenére feláll, és elindul a buszpályaudvar irányába.

A dióspatonyi vérengzést követően a zenekar kényszerpihenőt kénytelen tartani. Hruškovič már vasárnap ellátogat Újfalura, és a maga nyugodt modorában kifejti Marfa, az anyósék és az idősebb sógor családja előtt, hogy miért kellett Joffrey-nek a kramárei kórházban maradni. Valamennyien megnyugodnak, és elindulnak a városba meglátogatni a balszerencsés dagit. A dagi sógor meglehetősen jókedvű, magasra polcolt párnák közül mosolyogva fogadja rokonait. Karjában infúziós tű. Sérült veséje még fáj, de ki lehet bírni. A zenekar tagjai – tartva magukat ki nem mondott fogadalmukhoz – továbbra sem tesznek egymásnak szemrehányást. Egyedül az anyós képtelen magát visszafogni, és mindenki előtt jól leteremti Martint. Mint ahogy Marfa is ezt tenné, de ő szerencsére otthon maradt a gyerekkel. A többi beteg és látogatóik kíváncsian bámulják a feldühödött falusiakat. Joffrey-nek sörre szottyant kedve. Elvonási tünetek gyötrik. Két üveg van az infúziós állványon, az egyikben glukóz, a másikban valamilyen gyógyszer.

– Szabad lesz – mondja Martinnak a nővérke, amikor az állványhoz megy üveget cserélni.

– Nos, nővérke – kérdi tőle a mindig kedélyes Hruškovič –, elpatkol vagy megmarad?

– Miért ne maradna meg – feleli a nővér. – Vér már nincs a vizeletében. Csigolyája nem törött el. De biztosan jó magas volt az a lépcső, ahonnan leesett.

A nővérke Hruškovič gipszére és Martin fejkötésére pillant.

– Csak nem ugyanarról a lépcsőről estek le maguk is? – kérdi, majd fogja az üres üveget és elmegy.

– Öregem, micsoda csaj! – csettint elismerően Hruškovič, és Joffrey-re kacsint. – Én egy ilyet a világért sem hagynék parlagon!

Joffrey fülig pirul, de csak legyint egyet.

Az anyósnak könnyek gyűlnek a szemébe. Minden baj okozója ez a bunkó Junec! A lányának is pont őt kellett választania! Fellángol benne a Martin iránti gyűlölet. Ha nem lenne az unoka, már rég elkergette volna a háztól ezt az elfuserált Felix Slováčeket! Az após nem szól semmit. Mondana valamit a magyarokra, de nem tudja biztosan, hogy Joffrey szobatársai közt nincs-e véletlenül magyar. Még egy kicsit üldögélnek, aztán elbúcsúznak Joffrey-től.

Az elkövetkező napokat Martin a családjának szenteli. Marfa egyfolytában fújódzkodik, a gyerek szinte mást se csinál, csak ordít. Mintha a tápszer valamennyi cseppje decibellé alakulna át benne. Olykor Martin leül egy kicsit szaxofonozni az ágyacskája mellé. A csillogó hangszer mézes brummogása megnyugtatja a babát. De akkor megjelenik Marfa, és közbeavatkozik. A fenébe kívánja a szaxofont. Alig lehet ráismerni. Arca lesoványodott, különös ragadozó vonásai lettek. Teste azonban, érdekes módon, egyre kerekdedebb. Fogai is szuvasodni kezdtek. A kötényruha meg a melegítőalsó, amibe örökösen öltözik, cseppet sem emeli a látványt. De Martint már nem érdekli. Szeretője van.

Akárhányszor eljön hozzá műszak alatt a lökött Anča, bármit megtesz neki, kezével vagy a szájával, mindegy. Máskor meg elmennek Ančához. Amikor az öreg Prepich délutános. Ahogy kiteszi a lábát az öreg, Anča felcsörgeti Martint a gépházban, és Junec pillanatokon belül nála van. Meztelenre vetkőznek, és az egész lakást végigszeretkezik: az ágyat, az ágy alját, az asztalt, a kádat, a konyhakredencet vagy a vécécsészét. Anča is kötényruhában, melegítőalsóban és egy rongyos teniszcsukában jár, de ha levetkőzik, nem olyan vészes. Igazat szólva, nála szebb csajjal Martinnak nem volt még dolga. A villanyt sem kell leoltania, és életében először kigyönyörködheti magát a női test minden apró részletében. Marfával ellentétben, aki folyton leoltotta a lámpát, a lökött Anča imádja, ha nézik. Olyan pózokba vágja magát, amiket Martin csak a Janota gépésztől kölcsönvett olasz és svéd pornómagazinokban látott. És mindezt mosolyogva és olyan természetességgel, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga. Martin már kezdte azt hinni, hogy soha életében nem lesz ilyesmiben része. És láss csodát!

Amíg közösülnek, a tűzhelyen rotyog az öreg Prepich vacsorája. Egy-két órás együttlét után Martin lezuhanyozik, és hazamegy Marfához. Anča csak magára kapja a ruhát, nincs kedve zuhanyozni. Szereti magán érezni az idegen test szagát. Befejezi a vacsorát, ebédhordóba szedi. Aztán kiszalad esti újságot venni. Úgy öt körül fogja az ebédhordót és az újságot, és elviszi az apjának egy másik gépházba. Mikor hazajön, leül ejtőernyőt varrni. Ez a munkája. De sokáig nincs türelme varrni. Magára húzza farmerét, és trolival felmegy a bubnovkai kocsmába. Ez a törzshelye. A környékbeli fiatalok járnak ide. Néha az egész banda felkerekedik és elbuszozik a Vár sörözőbe. Ez csak amolyan összetákolt bódé egy kiskerttel. Főként hasisozók járnak fel ide a városból. Anča szereti a hasisozókat. Jó buli velük lenni. Művelt beszédűek, mint a tudósok. Diákok is vannak köztük, de többségük csak lézengő. Anča sört rendel. Hallgatja, hogy rázzák az agyukat, egy kukkot sem ért belőle, még csak meg sem tudja jegyezni. Valahogy mégis felemelőnek érzi. Ő nem gyújt rá. Füves cigire sem. Nem dohányzik. Inkább rendel még egy sört. Harmadikat már nem. Tudja, mikor elég. Nincs szüksége italra ahhoz, hogy a vár lejtőinek bokrai közt sebtiben lezavarjon egy koituszt. Józanul is szereti. Mindnyájan bolondulnak utána. Talán mert mindenkivel elmegy. És mind állatira féltékeny rá. Záróra után Anča hazaveret. Apja már alszik. Szarik a lányára. Régebben verte, de akkor még nem volt se meleg étele, se újságja. Csináljon Anča, amit akar, csak a háztartást lássa el.

Ezalatt Martin nyitott szemmel fekszik szuszogó felesége mellett a családi ágyban, és az életről elmélkedik. Végiggondolja a lehetőségeket. Ha beadja a felmondást a vízműveknél, és elmegy profinak, elesik az üzemi lakástól. A zenészélet pedig elég bizonytalan. Ha meg elválik Marfától, pucolnia kell innen. És hová? Ančához? Egy kurvához? Merthogy kurva, ahhoz nem férhet kétség. Nem marad más, mint a munkásszálló. Ott viszont nem lenne semmi magánélete. Még annyi sem, mint itt. És még a gyerektartást is fizetnie kéne. Arról nem is beszélve, hogy még mindig szereti az ő Marfáját. De azért egy kicsit igazán kedvezhetne neki: hadd legyen ő önmaga, és ne olyan, amilyennek Marfa látni szeretné.

A gyerek mellett a zene a másik nagy örömforrás Martin életében. Rendszeresen gyakorol, és az új repertoáron dolgozik. Úgy gondolja, hogy ha majd Hruškovič felépül, és Joffrey-t is hazaengedik a kórházból, nagyobb változtatásokra lesz szükség. A divatjamúlt számokat egyszerűen ki kell hagyni a repertoárból, mint például Alvin Stardust Csú-csú-kukkacsú című dalát, vagy a Kamón kamónt Gary Glittertől, a Sweet Bárom blicét meg ilyeneket. Helyettük, persze, a legújabb menő slágereket kellene játszani. A rádióból feljátszik néhányat Joffrey ósdi bénégyesére, majd hallás után lejegyzi a szövegeket. Aztán a szalagokat átadja Hruškovičnak, aki szétírja az akkordokat, és hogy ki mit fog játszani. E szerény romanettó szerzője jól tudja, hogy ezt egyszerűen aranzsmánnak nevezik, a Muritán együttesnél folyó gyakorlat azonban ezt a kifejezést enyhén szólva eufemisztikussá minősítené.

A repertoár tehát újabb slágerekkel dúsul, főként az Abba, a Bay City Rollers, a Baccara duó, a Sailor együttes és Karel Gott, Jiří Korn, valamint a popzenei élet újsütetű csillaga, a Moravanka együttes dalaival.

Hruškovič ujjcsontjai beforrtak, és most azon tűnődik, hogyan tovább. Munkahelyére nem térhet vissza, volt barátja, Ferenc megölné. Régóta kísérti a gondolat, hogy elmegy profinak. Nincs más lehetősége. Hosszasan vitatkoznak erről a próbán. Martinnak nincs kedve otthagyni a vízműveket, nemi életét lényegesen megbonyolítaná. Ellenben Joffrey szívesen otthagyná a zajos és poros téglagyárat, hogy a városban próbáljon szerencsét. Felgyógyulása után a zenekar teljes jogú tagja lett. Két lagzi után járó gázsijából megvette Ľubo Šubín Typhoon márkájú basszusgitárját. Ötszáz koronáért és egy lityi borért. Bagóért. Naphosszat pengeti a nyári konyhában, és dúdolgat. Egy krigliben mindig ott áll a murci, de már nem iszik annyit, mint amikor unatkozott. Hruškovič sem marad alul. Összekapar valami pénzt, és vesz magának egy villanyorgonát. A Vermona tizenhétezerbe került, bordó, kétsoros billentyűzettel. Amikor megereszt rajta egy polkát, még egy vérbő profi is elhúzhat a búsba.

A muzsikusok végül a hivatásos zenélés mellett döntenek.

Hruškovič elmegy Martin munkahelyére és együtt felhívják Prokopec mérnököt a Slovkoncertnél. Megígéri, hogy szerez nekik valamit. Öt százalékot kér a gázsiból. Egymásra néznek. Junec rábólint, Hruškovič igent mond a telefonba. Prokopec megígéri, hogy ha lesz valami, rögtön jelentkezik.

– De hogy intézem el ezt Máriával? – mondja Martin, mikor Hruškovič leteszi a kagylót.

– Miért, mi van vele? – értetlenkedik Hruškovič.

– Elmegy az esze, ha megtudja, hogy felmondtam.

– Ezen most ne törd a fejed! – inti le a harmonikás, jobban mondva, most már orgonista. – Hisz magad mondtad, hogy hat plusz egy hónapos felmondási időt kaptál. Az több mint fél év. Addigra felkészíted őt.

– Te nem ismered Máriát – ellenkezik Martin.

Kopognak. A lökött Anča az. Miniruhája alatt szemmel láthatóan nincs semmi. Ormótlan sárga cipőjének sarka húsz, talpa legalább tíz centis lehet. Ez a divat. Anča Martinhoz megy, és beleharap a fülébe.

Martin elpirul, kétségbeesetten néz Hruškovičra. Az orgonista jó képet vág a dologhoz.

– Ismerkedjetek meg – motyogja Martin zavartan. – Ján Hruškovič, a zenésztársam. Anna Prepichová, az én... ismerősöm... Ennek a... egyik... izé... lánya...

Hruškovič ironikus mosollyal gálánsán kezet csókol a lökött Ančának, és udvarias szócskákat gagyog neki.

– Fűha! – szól Martin. – Már két óra? Megyek, feljegyzem a vízállást...

Fogja a golyóstollát és az üzemnaplót. Hátrapillant Hruškovičra. Még mindig Anča kezét szorongatja, és duruzsol neki.

A gépházban Martin feljegyzi a tározók vízállását, az ampermérők adatait és az áramfogyasztást. Majd szétveti a méreg, laposra tudná verni Ančát.

Anča lép be a gépházba, behúzza maga mögött az ajtót. Rikítóra mázolt szája mosolyra húzódik.

– Hogy lehetsz ilyen hülye picsa... – kezdi Martin.

A lökött Anča mosolyogva rázza a fejét, és mutatja, hogy ebben a zajban nem hall semmit.

– Neked is ide kellett..., mint egy hülye picsának... – a szitkozódás enyhít Martin dühén. – És ha a sógorom az? Vagy... az apósom?

Martinban megáll az ütő, ha csak rágondol. Elsápad, szíve vagy két taktust kihagy. Mélyet lélegzik. Szerencsére Hruškovič a kisebbik rossz. Ő barát. Martinnak mégsem volt szándékában orrára kötni a lökött Ančával való viszonyát.

Anča egyre mosolyog, nem hall semmit. Vékonyra szedett szemöldöke kegyetlenné, érzéketlenné teszi arcát. Felteszi fenekét egy vízszintes búvárszivattyú gyöngyöző hengerére, és széttárja hosszú combjait. A miniruha alatt tényleg nincs semmi. Hosszú ujjaival szétcuppantja szemérme rózsaszín fodrú szárnyacskáit. Martin az üzemnaplót és a golyóstollat szorongatva bámul, és ekkor megnyílik előtte a mélységes kráter forrongó lávanedveivel. Nem tud ellenállni. Levágja a tollat, az üzemnaplót, és reszkető ujjakkal kigombolja munkaruhája sliccét. Ráveti magát Ančára, mint vasárnapi ebédre az éhségsztrájkoló.

– A barátom hol van? – kérdi Martin Anča szoros ölelésében. – Már elment?

Anča kirúzsozott szájával szélesen mosolyog.

A fejét rázza. Mindkét kezével a fülére mutat, jelezve, hogy semmit sem hall. Leszáll a búvárszivattyúról. Hűti meztelen fenekét. Martinra kacsint, combjára simítja szoknyája szélét, és elhagyja a gépházat. Martin begombolkozik, fogja a tollat, az üzemnaplót, és visszamegy a vezérlőbe.

Hruškovič a fűtőtest melletti fotelben üldögél, és egy régi folyóiratot lapoz, amit az asztalon talált.

– Jó bőr – mondja elismerően. – Már elment?

– Aha – feleli Martin szűkszavúan.

– Ö az a...? – érdeklődik az orgonista –, aki mindenkivel elmegy?

– Ühm – dünnyögi Martin.

– Átpasszolhatnád – jegyzi meg Hruškovič. – Mit szólsz?

– Ugyan, hagyjál – feleli Martin. – Hisz feleséged van.

– Hát te? Neked talán nincs? – nevet fel Hruškovič.

– Csakhogy nekem nincs vele viszonyom – mondja. – Csak úgy eljárogat ide. Hisz hallhattad, bátyának szólít.

Hruškovič felkacag.

– Tudod mit, Bátyó?! – nevet. – Akkor menj ki a mosdóba, ha van itt egyáltalán ilyen, és nézd meg magad a tükörben. Úgy nézel ki, mint egy két lábon járó rúzsreklám. Te, Bátyó!

Martin önkéntelenül az arcához kap.

– Megmondta, hol lakik – dicsekszik az orgonista. – Azt is, hol a törzshelye...

Martint megérinti a féltékenység. Neki erről sohasem beszélt. Talán mert nem is kérdezte.

– Majd egyszer meglátogatom – mondja Hruškovič. – Alkalomadtán...

Martin megvonja a vállát. Érdekli is őt! Anča nem a tulajdona. Csak egy lotyó.

Mindenkivel kikezd.

– Te pedig tartod a pofádat, Bátyó – mondja Hruškovič határozottan. – Partnerek vagyunk. Az öreglányok pedig soha semmit nem tudhatnak meg. Se az enyém, se a tiéd. Értetted?

Martin bólint.

– Egy mindenkiért, mindenki egyért –teszi hozzá cinkosan Hruškovič. – Legalább mi tartsunk össze, muzsikusok.

Martin végül egy hónapos felmondási időt kap a vízműveknél. Joffrey-nek sincs ezzel problémája a téglagyárban. Kölcsönös megegyezéssel engedik el, boldogok, hogy lerázzák. Kicsit bántva érzi magát, de végeredményben örül neki. Közben Hruškovič a szükséges engedélyeket intézi. Martin leginkább Marfa reakciójától tart, de Hruškovič aránylag intelligensen magyarázza el a helyzetet Marfának és az anyósoknak.

– Tegyük fel, hogy mégsem megy a dolog – mondja a konyhában, az egész család előtt. – Egy fél év múlva visszamegyünk dolgozni a régi helyünkre. Szíves örömest felvesznek. Emberhiány van.

Marfa gyerekkel a karján bólogat. Nincs meggyőzve. Ha tehetné, jól lehordaná Martint, de idegen előtt nincs mersze.

– Üzemi lakást ígértek neki... – mondja szomorúan. Úgy beszél Martinról, mintha ott se volna, vagy mintha beszámíthatatlan lenne.

Hruškovič gáláns mosollyal fordul feléje.

– Madame! – mondja betűhíven kiejtve. – Ha minden úgy megy, ahogy azt elképzeltük, mehetnek az üzemi lakásukkal a fenébe, egy-két éven belül mindhárman villát építünk magunknak. Ha pedig nem, üzemi lakást játszva szerezhetnek.

Marfa szótlanul ringatja a gyereket. Nincs bátorsága szembeszállni a gáláns, de autoritatív vendéggel. Megelégszik azzal, hogy szigorúan néz Martinra.

Joffrey viszont nem mondható gálánsnak. Nem is tudja, mit jelent, mindig a galvánnal keveri, de arról sem tudja, mi. Felugrik, és leteremti a nővérét.

– Te feszt kötekedsz, te feszt baszogatod az embert! Végre valamit elérhetnénk, de neked nem tetszik. Én a Martin helyébe' egy-kettő megmutatnám neked!

– Téged senki se kérdezett! – vág közbe Martin anyósa. – Te magad vagy! Öreglegény! Úgyis mi tartunk el! Ha tönkrementek, semmi bajod nem esik. De Junecnek családja van! A lányunk meg az unokánk! És az már nem mindegy!

– Úgy lesz, ahogy mondtam, madame – mondja Hruškovič, összes sarmját vetve. – Mindössze az kell hozzá, hogy mindhárman belépjünk a pártba. Hogy kiengedjenek.

– Hova ki? – kérdi Martin apósa.

– Hát ki – feleli az orgonista. – Nyugatra.

– Jézusmáriám... – zokogja Marfa, és keblére szorítja a gyereket. – Kinek mit vétettem...?

– De én már intézkedtem – dicsekszik Hruškovič. – Beszéltem Jano Svetkoval, ő a helyi szervezet elnöke. Probléma nélkül felvesznek. Csak ki kell tölteni a jelentkezőlapot.

A három újsütetű kommunista, Martin, Hruškovič és Joffrey nemsokára megkötik első profi szerződésüket; az Ambassador Szálló alagsorában lévő sötét, füstös és elképesztően lerobbant éjszakai bárban fognak játszani. Egyelőre hetente háromszor. Muzsikusainknak ez meg is felel; így könnyebben hozzászoknak az éjszakai élethez.

A bár állandó vendégei kivénhedt kurvák, éltes selyemfiúk, cigányok és a városba felköltözött falusiak, akik így képzelik el a városi életmódot. A falra aggatott plakátokon Pepsi-Cola, Havana Club és egyéb reklámok láthatók, a kínálat ennél szerényebb: üdítő, kocsisbor, felvizezett gyümölcslé, három-négy fajta belföldi szeszes ital. Szlovák és szovjet pezsgő. És grúz konyak. És még Sztolicsnaja. A posztereken – amiket nyilván a kapitalista nyugatról csempészett át valaki – szépséges leányzók és dinamikus fiatalemberek mosolyognak, egyfajta kozmopolita, ökumenikus hangulatot árasztva.

A Muritán együttes pódiuma nem nagyobb, mint két közönséges kocsmaasztal összetolva. A zenészek csak mozdulatlanul, egymásnak nyomódva állhatnak. Még akkor is úgy himbálódzik, mint egy hajó a nyílt tengeren. Hruškovič a sarokban ül, a villanyorgona és a tetejére állított dobgép takarásában. Tőle balra a dagi Joffrey szoroskodik a basszusgitárral, amit időnként szólógitárral cserél fel. Ilyenkor a basszus Hruškovičra marad. Martin a szaxofonnal elöl áll, a piros reflektor fényében. Mindhárman énekelnek. Hruškovič tiszta, dünnyögően mély hangján a népdalokat és a hazai popdalokat énekli, Joffrey rekedtes hangján pedig a magyar és az olasz repertoárt, vagy ha egy részeg vendég bítszámot akar, azt is. Martin főleg második szólamot énekel. Mindnyájan ezüstszálas zakóban és kék trapéznadrágban vannak. Divatos extramagas talpú cipőt viselnek. Mindegyiküknek rozmárbajusza van. Félhosszú hajuk szépen lenyalva, pont középen elválasztva. És persze pakompart. Éneklés közben nagy átéléssel a mennyezetre emelik tekintetüket.

Reggel ötkor van záróra. A pincérek öltözőjében megmosakodnak, átöltöznek civilbe. Ezüstszálas zakójukat kilógatják a szellőzőaknába, hogy a beleivódott cigarettafüsttől, égettolaj- és egyéb ételszagoktól kiszellőzzön. Elköszönnek a személyzettől, és felmennek a meredek lépcsőn az Ambassador Szálló elé.

– Megiszunk egy kávét? – kérdi Hruškovič. Válaszra sem várva a sarki Srdiečko büfé felé veszi az irányt. Társai némán követik.

Kemény, kopogós hideg van. Az utcák néptelenek. Fagy. A büfében sincs az a nagy meleg. A forrón illatozó kávé felmelegíti őket. Joffrey nem kér kávét, inkább sörözget. Sonkás tálat rendelnek, és péksüteményt. A kiadós reggeli mellett egyenlő arányban szétosztják egymás között a részeg vendégektől bezsebelt borravalót. Amikor jóllaknak, visszamennek a szálló előtti parkolóba, beülnek Hruškovič Octaviájába és elindulnak haza.

Hruškovič jó barát, minden alkalommal hazaviszi Martint és Joffrey-t, pedig egészen más irányban lakik, az U Vašíčka kocsmánál. Elköszönnek egymástól. Hruškovič hazamegy, Joffrey pedig lefekszik. Martin még megejt egy rövid reggeli sétát, végigmegy az utcán, aztán a határőrlaktanya mellett egy mezei útra tér, és a vén, göcsörtös körtefa felé veszi útját. Egészen addig megy, hogy már nincs körötte más, csak a zúzmara borította szántóföldek. A háztetők sem látszódnak. Mélyen belélegzi a fagyos levegőt.

Így megy ez minden kedden, csütörtökön és pénteken. Szerdán és a hétvégén Stojka Berci cigányzenekara játszik az Ambassadorban. Hétfőn zárva van a bár. A hétvégeken ugyanazt csinálják a Muritán tagjai, amit kezdetben: lagzikon, bálokon, teadélutánokon játszanak. Szombat reggel bepakolják a hangszereket és az aparatúrát a kocsiba, és lehozzák az újfalui házasságkötőbe vagy a kultúrotthonba.

Martin, Hruškovič és Joffrey havonta egyszer részt vesznek a kommunista párt alapszervezetének gyűlésén. Nyitott szemmel szundikálnak. Ha a többiek felemelik a kezüket, ők is felemelik. A falusi alapszervezet tagjai csupa idős bácsi, nyugdíjasok. A többi újfalui kommunista a munkahelyén tagja az üzemi pártszervezetnek.

Ezért a helyi szervezet tagjai nagyon büszkék, hogy három hivatásos zenész, művész is van közöttük. Főként a választmány. Elvárják, hogy Martin, Hruškovič és Joffrey valamilyen felajánlást tegyen, pártfeladatot vállaljon, jövő év elején a Győzelmes Február kerek évfordulóját ünnepeljük, figyelmezteti őket Svetko elnök. Valahogy meg kell ünnepelni, hangsúlyozza. Hruškovič valami átverésre gondol: újabb elkötelezett dalokat vesznek fel a repertoárba, a dolgozó nép győzelmének harmincadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepélyen ingyen játszanak, vagy valami hasonló. Svetko csak a fejét ingatja; nem erre gondolt.

– Művészek vagytok ti? – kérdi a gyűlés után a kocsmában. A Muritán tagjai bólogatnak. Azok, bizony, persze. – Ne, fiúk, most igazán, ahogy mondani szokás, komolyan – mondja a rangidős fölényével. – Művészek vagytok? Janko, no, mondd meg! Művészek vagytok vagy nem?

– Azok vagyunk – mondja Hruškovič megfontoltan, és iszik a sörből.

Martin körülnéz. Az ivó tele van ismerős arcokkal. Jólesik az embernek üldögélni az övéi között. Joffrey négy vodkát hoz a markába fogva. A Borovička még nem volt divatban.

Svetko fog egyet, megemeli, és kihörpinti. Sörrel leöblíti.

– És mi van akkor, ha művészek vagyunk? – türelmetlenkedik Junec. A helyi alapszervezet elnöke titokzatos képet vág.

– Ide figyeljetek, fiúk – mondja. – Nektek elmondhatom, jövő év elején, hogy is mondjam, megünnepeljük a Győzelmes Februárt. Lesz népünnepély meg bál. Azt mondani se kell, hogy a hogy is hívják, az akción ti játszotok. És nem ingyen, ahogy a gyűlésen javasoltad, Janko! Jól meg lesztek fizetve. A mi szervezetünknek, ahogy mondani szokás, van pénze, attól nem kell félni, fiúk!

Hruškovič a pulthoz megy, rajta a sor, ez az ő köre. Svetko vár, míg megérkezik a négy sörrel és a négy vodkával.

– Nekünk, fiúk – folytatja az elnök –, valami olyan kéne, ami még itt nem volt. Ahogy mondani szokás, hogy zsebre tegyük Dévényt és Záhorská Bystricát, értitek?

– De mi az? – kérdi Junec, aki már kezd felcsesződni az elnök titokzatosságán.

– Fiúk – mondja Svetko –, van nekünk, és ezt most, ahogy mondani szokás, a falu nevében mondom, egy szép kultúrházunk, nem igaz? Nem ki tudja mi, de szép. Van dalárdánk. Gyerekkórusunk is. Rátermett szavalóink is vannak. Versenyeket nyernek keresztbe-kasul! Van rezesbandánk, ahogy mondani szokás. És itt vagytok ti: ahogy nálunk mondják, főállású muzsikusok!

– No és? – értetlenkedik Joffrey.

– Azt kérem tőletek – vág bele Svetko –, hogy írjatok egy darabot, és gyakoroljátok be – kórussal, szavalattal, fúvószenével. Ahogy mondani szokás, egy műsoros estet. Zenés irodalmi összeállítást. Ne nevessetek! A verset már megírták, fiúk! Réges-rég, ahogy mondani szokás. Pokora tanító elvtárs írta, a fúvószenekarból. De zenét még, ahogy mondani szokás, nem sikerült szereznie. Vagy polka, vagy keringő lett belőle mindig. Na de valljuk be, a mai fiatalokat a gitár érdekli, a bít, ahogy mondani szokás. Mink meg, a tanács kulturális bizottsága, úgy gondoltuk, hogy a fiatalokat kell odacsábítani az ünnepélyre, értitek, nem? Titeket meg, ahogy mondani szokás, a mulatságokból ismernek a fiatalok. Megkapjátok Pokora tanító versét, ti meg írjatok hozzá nótát. Úgy, hogy ti is legyetek benne, meg a fúvószene, az énekkar és a szavalókórus is. Ez lesz a ti, ahogy mondani szokás, pártfeladatotok!

Svetko elhallgat, kiszáradt torkát meglocsolja egy kis sörrel. A muzsikusok némán egymásra néznek.

– De mi még soha nem szereztünk zenét – mondja végül Hruškovič. – Kizárólag mások nótáit játsszuk. Ez meg itt, majdnem komolyzene...

– Opera... – csatlakozik Joffrey.

– Oratórium... – mondja Martin.

– Vagy inkább kantáta – csillogtatja meg ismereteit Hruškovič. – Ez nekünk kemény dió...

– Ugyan, fiúk! – mondja Svetko. – A kottát, ahogy mondani szokás, ismeritek, nem?

Hruškovič és Junec bólintanak.

– Akkor meg mi van? – győzködi őket az elnök. – Mi a probléma?

– Mi ezt nem tudjuk... – állapítja meg józanul Hruškovič.

– Dehogynem tudjátok – ellenkezik Svetko. – Ahogy mondani szokás, majd megmutassátok!

A két muzsikus szavaszegetten hallgat, míg Martin meg nem érkezik a sörrel.

Záróra után a kocsmáros kitessékeli őket a sötét és hideg éjszakába, ott pedig részeg fejjel megígérik Svetkonak, hogy megkomponálják a Győzelmes dalok című kantátát, begyakoroltatják, és előadják a műsoros ünnepélyen. Kezet fognak, és még sokáig ölelgetik egymást a vaksi lámpafényben. Aztán az elnök elindul hazafelé, a Grba dombra.

Valahányszor Martin találkozni akar a lökött Ančával, otthon azt hazudja, hogy vásárolni megy a városba. Nyelvlapot a szaxofonba, kottapapírt, ilyen apróságokat. Az előre megvett dolog már ott lapul a zsebében, mikor felszáll a városi buszra. Még Dúbravkán átszáll a harmincnégyesre, ami Ančához viszi.

Martin fejében tartja, hogy az öreg Prepichnek mikor milyen műszakja van. Végigmegy a hűvös folyosón, és becsönget a földszinti lakásba. Anča nyit ajtót. Martin becsusszan az előszobába, és behúzza maga mögött az ajtót. Anča lassan a nappali felé hátrál, miközben Martin vetkőzteti. A kanapéig vezető utat Anča és Martin ruhái szegélyezik. Amikor a lökött Anča olyan meztelen, mint a giliszta, Martin ráveti magát. Vadul közösülnek. Közben sűrűn váltogatják a pozitúrákat és a helyszíneket: asztalról az asztal alá, asztal alól a kanapéra, kanapéról a tálalóra, a tálalóról pedig alája, és így tovább. A lüktető hörgéssel kísért vad sikolyok szüneteiben heves csókban tapadnak össze ajkaik. Anča, hogy fokozza gerjedelmét, ujjaival kicsiny melle ágaskodó bimbóit hergeli. Martin arcáról izzadságcseppek gördülnek le Anča hasára. A lány hátán és fenekén a szőnyeg lenyomata látszódik, mikor testhelyzetet váltanak, a könyökén és a térdén is.

Amikor mindketten készek, Martin az órájára pillant. Az istenit! Mindig időzavarban van. Nincs idő nagy eszmecserékre. Anča teát főz neki, és sajtos keksszel kínálja. Némán ülnek. Martin még egy cukrot tesz a teába. Ha úgy gondolja, citromot is. Anča elébe tol egy doboz citrompótlót.

Martin felszedelődzködik, Anča kikíséri őt az utcára. Menne vele a megállóig, de lengén van öltözve. A hideg levegő bezavarja a házba.

Otthon Martin megmutatja, mit vett. Többnyire nyelvlapot a szaxofonba.

Martin valamivel több pénzt ad haza, mint amikor a vízműnél dolgozott. Joffrey-vel megegyeztek, hogy nem vallják be otthon a teljes jövedelmüket. Csak a fizetést. Amit a vendégektől kapnak, megtartják zsebpénznek. Hruškovič ugyanezt teszi. A hétvégeken bálokban, esküvőkön kapott pénzt sem adják mind haza. így aztán van elég költőpénzük. Hruškovič valami új elektromos hangszerre spórol. Joffrey minden pénzét kajára és piára költi. Étterembe jár zabatúrára. Azt hiszi, ott majd találkozik a nagy ővel. Eddig még nem találkozott. Hanem minden egyes alkalommal úgy berúgott, mint az ágyú, s mikor nekifogott vetkőzni, bevitették a kijózanítóba. Martin is spórol, de még nem tudja, mire. Talán egy másik szaxofonra. Alt szaxofonra. De még nem döntött.

Amióta Marfa meggyőződött arról, hogy férje többet keres, mint előzőleg, kicsit kedvesebb és megértőbb lett vele szemben. A gyerek már négy hónapos, nő, mint akit húznak. Egyszeriben Marfa nem bánná, ha Martin többet törődne vele. Mint nővel. Nem fogyott le, de sminkeli magát és fodrásznál is volt. Kötényruhája alatt már nem visel melegítőnadrágot, és arra is ügyel, hogy Martin ne lássa meg csavarókkal a hajában. De Martinnak most már tök mindegy. Őt már az se zavarná, ha vasalóval a fején járkálna. Néhanapján, hogy szó ne érje, teljesíti házastársi kötelességét. Elvégre házasok. És teszi ezt különösebb érdeklődés nélkül. Marfa nem a legjobb szerető. Szörnyű sokáig tart neki, és ez Martint fölöslegesen feltartóztatja. Életében a szexnek megvan a maga fontossági helye, és csupán ennek arányában hajlandó rá időt áldozni. Ha a kelleténél tovább tart, unatkozni kezd. Eszébe jut a lökött Anča, aki öt perc alatt kétszer is képes elélvezni. Minden romantikus szósz nélkül, amire a kiábrándítóan tárgyilagos és realista Marfa újabban teljesen rákapott. Mint az események elfogulatlan szemlélői, úgy is mondhatnánk, hogy Marfa akkor kezdte hiányolni kapcsolatukban a romantikát, amikor Martin már lemondott róla, és megkedvelte a rideg, érzelemmentes szex ízét a lökött Ančával való viszonyában. Marfa érzelmi szükségletei, főként, hogy örökös duzzogással, morgolódással és korholással igyekszik palástolni, Martint hidegen hagyják. Inkább az bántja, hogy a lökött Ančával most már csak havonta egyszer-kétszer találkozhat. Még szerencse, hogy ritka találkozásaik ellenére viszonyukból nem tűnt el teljesen az intimitás. Ha volt ilyen egyáltalán. Hogy a kibaszott életbe is!

Egy nap Hruškovič elhozza Pokora tanítótól a Győzelmes dalok teljes szövegét, Martin befűt a nyári konyában lévő péterkályhába, fogja a gumitömlőt, és lehúz egy liter fehér bort a demizsonból. Joffrey most kocsmázik. Martin pedig Hruškovičcsal a gondosan legépelt szöveg felett ülnek. Gondolkodnak. Hruškovič ellszavalja az első két versszakot:

Dicsérje most ezen énekünk

Ama dicső Győzelmes Februárt

A munkások álma teljesült

Koldusok nem lesznek soha már

Minden gyárost és kulákot

Elsöpört a népakarat

Kocsmárosok, trafikosok

Kizsákmányolni nem fognak

Martin hallgat. Hruškovič fészkelődik.

– A szöveg jó – mondja Hruškovič. – Nem lesz gond a megzenésítéssel. Hazaviszem magammal, kitalálok hozzá valami dallamot meg akkordokat. Egykettőre begyakoroljuk.

– De Svetko kórussal meg rezesbandával akarja... – veti fel Martin.

– Annyi baj legyen, Bátyó – vágja rá Hruškovič. – A fúvószenekar majd kitartott akkordokat játszik, mintha egy másik orgona is lenne. A kórus meg néha vokálozik nekem.

– Te akarod énekelni az egészet? – hüledezik Martin.

– Miért ne? – feleli az orgonista. – Lesznek közte szavalatok, instrumentális közjátékok, azalatt kifújom magam.

Martin csóválja a fejét.

– Nincs olyan érzésed, hogy ez faszság? – kérdi.

– Nincs olyan érzésem – feleli Hruškovič. – Én TUDOM, hogy ez faszság. De ez a mi pártfeladatunk. Még mindig jobb, mint lapátolni vagy ócskavasat gyűjteni kommunista szombatokon, vagy nem? Ha ki akarunk jutni Nyugatra, szükségünk lesz Svetko káderjelentésére.

– Engem az a Nyugat valahogy nem húz... – mondja Martin.

– Mert még soha nem voltál ott, Bátyó – mondja Hruškovič. – Mert még nem láttad.

– És te? Te talán voltál ott? – kérdezi Martin.

– Én se voltam – feleli, és beleolvas a készülő kantáta szövegébe. – Éppen azért akarok kijutni, hogy megnézzem.

Hruškovič még abban az évben lecseréli az öreg Octavia kombit egy használt ezerkétszázhármas mikrobuszra. A zenekarnak ez a kocsi jobban megfelel. Egész télen a bárban zenélnek, hétvégeken pedig Újfalun és környékén. Semmit sem utasítanak vissza; ha a nyugdíjas otthonba hívják őket műsoros délelőttre, akkor oda mennek. Joffrey ilyenkor az ütött-kopott spanyolgitárt viszi. A nyugdíjasok nem szeretik az elektromos hangszereket. Az orgona is otthon marad, helyette a régi jó harmonikát hozza Hruškovič.

Egy hónappal karácsony előtt felkínálnak Hruškovičnak jó áron egy hétvégi házat, Újfalutól húsz percnyire vonattal, egy tó partján. Szól Martinnak is. Egy emigránsé volt, bagóért adják. Martin pénzt vesz ki titkos betétkönyvéről, és beszáll az összeg felével, Joffrey-nek egyelőre nem szólnak.

– Még ne szóljunk az asszonyoknak se – indítványozza Martin. – Majd Jézuskára megkapják.

Martinnak a hétvégi házzal kapcsolatos tervei érthető módon nem is annyira Marfát érintik, mint a lökött Ančát. Jól jön most neki a villanyszerelő szakma, azzal az ürüggyel, hogy bevezeti a házba a villanyt, elkérheti Hruškovičtól a kulcsot. Szombat reggel egész napra kimegy. Mivel épp az előző nap volt a városban nyelvlapot venni a szaxofonba, Ančával a vonaton találkoznak. Úgy tesznek, mintha nem ismernék egymást. Így egyeztek meg. Soha nem lehet tudni, melyik újfalui ismerősével találkozik vesztére a vonaton.

Anča feltűnés nélkül követi Martint azután is, hogy leszálltak. A sínek menti hosszú aszfaltúton mennek, aztán letérnek a tó irányába. Kemény tél van, a tavat vastag jégréteg borítja. A porhóban erdei állatok nyomai. Megsárgult, kiszáradt nádszálak szomorkodnak a zöldes színű jégbe fagyva. A távoli falu felől Martin számára ismerős, szombati hangokat hoz a szél: kakaskukorékolás, rádió dallamfoszlányai, szőnyegporolás, körfűrész. Égő fa szaga üti meg az orrát, tábortűz ég a tó mellett, s nem messze tőle horgászok fagyoskodnak a tó jegén vágott lékeknél. Ügyet sem vetnek a zavaros, jeges vízen lebegő úszóikra, rumos üveget adogatnak körbe. Martint izgalom járja át; nála is van egy üveg rum, néhány citrom és cukor. Meggyorsítja lépteit.

Bejut az erdőbe, a borókafenyők ágairól selymes hópamacsok hulldogálnak. Megáll. Bevárja Ančát, aki vagy ötven méterrel mögötte jön. Olyan boldog, hogy látja, megöleli, megcsókolja, annak ellenére, hogy az ilyen romantikus szerelmi játékoknak nem volt helyük viszonyukban. Anča nem hárítja el a gyöngédséget. Rövid dzseki van rajta, szűk farmere féllábszárig feltűrve a vastag talpú, majd tíz centis sarkú fekete csizma miatt. Bal orrlyukából folyik a takony. Kézfejébe törli.

– Az istenit, Bátyó! – mondja. – Én még ennyit kefélés miatt nem kajtattam.

Martin kinyitja a faház ajtaját, előreengedi Ančát. Szerencsére a régi tulajdonos a giccses kandalló mellett hagyott néhány dróthuzallal átkötött tűzifagöngyöleget és egy marék rőzsét. Anča rögtön hozzáfog a tűzrakáshoz. Addig Martin kipakol a táskából; rumot, citromot, cukrot, konzervsonkát, uborkát, ementálit, kenyeret és egy üveg orosz pezsgőt vesz elő. A szerszámtáskáját félreteszi.

A kandallóban fellobban a tűz, a szoba hamarosan felmelegszik. Anča levetkőzik. A bugyiját Martin veheti le. Éhes, kuncogva tömi magát a vastagra szelt sonkás-sajtos kenyérrel, miközben Martin nyelvével szorgalmasan ingerli szélesre tárt, hosszú combjai között.

– Bort ide, Bátyó! – mondja, amikor jóllakott. Kézfejébe törli maszatos száját.

Martin merev hímvesszővel kiszalad a faház elé, hogy a hóban hűtött pezsgőt behozza. Visszaszalad, és nagy durranással kinyitja. Anča fektéből megemeli fejét, és jóízűen meghúzza az üveget.

– Úgy iszod, mint a sört – jegyzi meg Martin, nem kis elismeréssel.

A lökött Anča elmosolyodik. És ahelyett, hogy visszaadná Martinnak az üveget, maga felé dönti, és vékony sugárban feszes cicijei közé önti a gyöngyöző nedűt. Végigcsorog a hasán, a köldökén, egészen a széttárt pumájáig.

– Ezt kóstolja meg, Bátyó! – mondja, és a felajzott Martin szót fogad.

A pezsgő kicsit felmelegedett Anča testétől, elpezsgett kanyargós útvonalán, Martinnak mégis a halálos bűn mennyei kortyait jelenti.

Anča bepiált, ösztökéli Martint, hogy fogjon bele; nemsokára vadul összefonódva vonaglanak a száraz kenyérmorzsáktól érdes, pezsgőtől nedves heverőn.

Karácsony, újév és farsang előtt a Muritán együttes tagjai azt se tudják, hol áll a fejük. Felkérések, meghívók érkeznek mindenhonnan. Mindenkinek nem lehet eleget tenni. Kicsit elkényelmesedtek az idők során, Újfalut és környékét részesítik előnyben. Szilveszterkor Offermanék játszanak az Ambassador bárjában, így hát Hruškovič elígérkezik Šimon Žigovičnak, az újfalui kultúrház vezetőjének. Hruškovič, hogy megszorítsa Šimót, a szokásosnál többet kér, de Šimónak a szeme sem rebben. Eget-földet megígér, csak jöjjenek.

Mindenesetre szentestén szabadok, kirándulnak a családjukkal a tóparti faházba. Reggel indulnak Hruškovič mikrobuszával. Marfának nem volt kedve, de Martin kérlelésének engedett. A gyereket az anyósra hagyják. Hruškovič már az autóban erőlteti a jó hangulatot, de nem nagyon sikerül neki. Felesége nem idevalósi, valahonnan messziről jött, nem ismer itt senkit. Joffrey egyedül jön velük, a nagy őt még nem sikerült megtalálnia egyik étteremben sem. Hruškovič vezetés közben arra ösztökéli a többieket, hogy vidám dalokat énekeljenek, de senkinek sincs kedve. Joffrey hátranyúl, és egy üveg vermutot kap ki a készletből, felbontja és körbeadja.

– Nem vagyok a csinzánóhoz szokva – mondja Hruškovičné. Martinnak Milada Bučičovát juttatja az eszébe.

Végül mindenki iszik belőle, és valamennyire a hangulat is felenged. Martin Marfára néz. Mintha Hruškovičné húga lenne. Mint két morcos, megkeseredett, koravén matróna. A vermut hatására elérzékenyül. Marfa minden egyes ránca miatt bűntudatot érez. Pedig olyan kevés is elég lenne, gondolja, és minden olyan lenne, mint régen, amikor még szerették egymást. De kettőn áll a dolog. És ő, Martin, meg is tenné az első lépést, de nem tudja. Képtelen rá, mint a szerencsejátékos, aki nem tud felállni az asztaltól, pedig érzi a vesztét. Martin egyre csak Marfát nézi, és sajnálja őt. Önmagát is sajnálja. A lökött Anča megbéklyózta, mint egy hosszú lábú démon. Hosszú szívószálával kiszippantotta az agyát. Hogy mit meg nem adna azért, ha újra fellobbanna benne a régi láng! Mi mindent hajlandó lenne feláldozni, csak hogy Marfa megint úgy izgassa, vonzza, mint régen! Nem kell az a vad extázis, az az olthatatlan szomjú, kerge vágy, amit Anča testének bármelyik négyzetcentimétere fel tud ébreszteni benne; az is elég lenne, ha egy pillanat erejéig többet érezne Marfa iránt az absztrakt tiszteletnél, amit gyerekeink édesanyja iránt érzünk. Ez már kiszabadítaná bűntudatának börtönéből, és élete újra kiegyensúlyozottá és áttekinthetővé válna.

Rövid zötykölődés után a mikrobusz lekanyarodik az erdei útról és leparkol a faház előtt. A féknyikorgásra felrezzen Martin a merengésből, visszatér a valóságba. Lázasan töri a fejét, hogy a lökött Ančával lefolytatott három-négy orgia után nem hagyott-e maga után valamilyen árulkodó jelet. Nem jut eszébe semmi. Megnyugodva száll ki az autóból.

– És kié ez a faház? – kérdi Hruškovičné.

– Egyik ismerősünké – feleli az orgonista, és funecre hunyorít.

– És kölcsönadta? – kérdi gyanakvón a felesége.

– Persze – hagyja helyben Hruškovič.

Martin a kulcsa után nyúl, de Hruškovič megelőzi, és ő nyit ajtót. A nappaliban aránylag rend van, csak a kandallónál hever néhány pezsgősüveg. Martin a címkére pillant: Hubert. Szóval nem csak ő volt itt villanyt szerelni, hanem Hruškovič is tevékenykedett. Az asztalon teli hamutartó és két pohár. Az egyik rúzsos.

– Üljetek le – mondja Hruškovič a társaságnak, és a két poharat a mosogatóba viszi. – A tulajdonos valamit ünnepelhetett...

Hruškovič Junecre mosolyog. Junec visszamosolyog. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Joffrey mit sem sejtve becipeli az étellel, itallal teli kosarakat. Kétliteres befőttesüvegben káposztaleves; már csak meg kell melegíteni. A bundázott pontyszeleteket már csak ki kell sütni. Egy zománcozott tál krumplisaláta is előkerül, Joffrey megkóstolja. Jó. Egy kartondobozból poharat vesz elő, és önt magának a vermutból. Levágja magát egy székre, és elhomályosult tekintettel figyeli cimborái feleségeit, amint szendvicseket, falatkákat készítenek.

Martin baltával a kezében elindul az erdőbe fenyőt választani. Hruškovič utánamegy. Csendben lépdelnek egymás mellett a behavazott erdőben.

– Mikor mondjuk meg nekik, hogy már a miénk a faház? – kérdi Martin, megtörve a hallgatást.

– Csak este – feleli az orgonista. – Ezt kapják a Jézuskától.

Martin talál egy alkalmas fenyőt, és közvetlenül a föld fölött vágni kezdi. A behavazott erdőben tompán csattog a fejsze.

– Jó dolog ez a hétvégi ház – jegyzi meg Martin, amikor Hruškovič felváltja.

– Az ám – mondja Hruškovič. – Észrevettem, hogy megejtettél már itt néhány kefélőtúrát.

– Miért, te nem? – feleli Martin. – Azok a pezsgősüvegek nem az enyémek.

– Ahogy mondod, Bátyó – vallja be Hruškovič. – Hát te? Még mindig azzal a vízművessel? Vagy már valaki mással?

– Add oda, most én – mondja Martin, és kiveszi a fejszét Hruškovič kezéből.

– Mi? – kíváncsiskodik tovább Hruškovič. – Még mindig azt az Ančát izéigeted?

– Kérdeztem tőled valaha valamit? – feleli Martin, és abbahagyja a favágást.

– Ha kérdezel, válaszolok... – neveti Hruškovič. – De előbb te mondd...

– Ide figyelj! – mondja Martin. – Engem nem érdekelnek a te baszásaid, téged meg ne érdekeljenek az enyémek. Különben is, szart ér az egész...

– Az élet olyan, mint a tyúklétra... – bölcselkedik Hruskovič. – Szaros és rövid. Ne rontsuk el a karácsonyt mindenféle lotyókkal, Bátyó. Itt van, húzd meg...

Zsebéből egy laposüveg rumot vesz elő. Martin meghúzza. Közös erővel kivágják a fát és elcipelik a faházhoz. Hruškovič kiveszi a tartóállványt az autóból, és fellállítják a fát a kandalló mellett. Mielőtt hozzálátnának a díszítéshez, kimennek a ház elé rágyújtani. Joffrey kissé spiccesen utánuk megy.

– Vehetek? – kérdi, és elvesz egy cigarettát. – Fűha, amerikai!

Átszellemülten szívja a cigarettát, mutató- és nagyujja között tartva.

– Idehallgass! – mondja neki Hruškovič. – Mikor veszel már magadnak cigarettát? Családod nincs, és pont annyit keresel, mint mi!

– Én csak kocadohányos vagyok – feleli Joffrey kapatosan. – Ha mégis vennék, egy ültömben elszívnák egy csomaggal, és én is olyan cigis lennék, mint ti. A kocsmában is csak szálanként veszem.

– Akkor mondok én neked valamit – javasolja az orgonista. – Vegyél már nekem egy csomag Marlborót, én meg majd, ha kérsz, adok belőle neked, szálanként.

– Csessz rá... – mondja békítően Junec.

– Miért csesszek rá? – háborog Hruškovič. – Ő cseszi az agyamat, de régen. Mindig levesz egy cigire!

Az ebéd hideg füstölt sonka és a saláta fele. Ebéd után erdei séta van soron. Csak Joffrey marad a házban, a kanapén fekve ejtőzik, és egy újságot lapoz. Az erdő kihalt, hideg van. Még sincs teljes csönd. Nedves hókupacok csusszannak le a fenyőágakról, itt-ott szárazan megreccsen egy ág. Az asszonyok rövidesen panaszkodni kezdenek a hidegre, és mindenáron vissza akarnak menni. Különben is, a Gőgös királylányt adják a tévében, azt akarják nézni. A kiöregedett és elhízott királylányok igyekeznek vissza a melegre. Annak idején nem jött el értük fehér lovon a herceg, meg kellett elégedniük Juneccel és Hruškovičcsal. Legalább a képernyőn látni akarják a boldogságot, amiről valaha annyit álmodoztak.

Szenteste után muzsikusaink ki se látszanak a munkából. Újévig meg sem állnak. Szépen gyűlik a pénz. Február elsejével megkezdődik a farsang. A farsangi előjegyzés is megtelt. Kedden, csütörtökön és pénteken a bárban játszanak, de a többi napokon, egészen március hatodikáig, hamvazószerdáig, Újfalu környéki bálokban, mulatságokban zenélnek. De már a nemzetközi nőnapon az üveggyárban játszanak.

Hruškovič azt se tudja, hol áll a feje. Az előjegyzést nézegeti. Szerdán, február elsején van az első farsangi bál a kultúrotthonban. Negyedikén, szombaton tűzoltóbál, ötödikén délelőtt gyermekkarnevál Stupaván. Aztán a Jednota szövetkezet bálja, téglagyári bál, üveggyári bál, kisiparosok bálja, népünnepély, határőrök bálja, textilesek bálja, tsz-bál, ehhez még Jano Grožaj és Anča Rumanová lagzija. Márciusban a stupavai cementgyár bálja, gyermekkarnevál, horgászok bálja, egy borinkai lagzi, és végül a kiskertészek bálja. Hetedikén temetik a nagybőgőt, de az éppen keddre esik. Stojka cigányzenekara szívesen cserél velük. Ők az asztalnál jobban keresnek, fülbemuzsikálással, nem ritka, hogy százast tapasztanak gyöngyöző csokiszín homlokukra.

És ráadásul február huszonötödike, a Győzelmes Február évfordulója; Hruškovič naptárában piros ceruzával van bekarikázva. Este népünnepély, az rendben is volna, de ami a legfontosabb: délután háromkor a Győzelmes dalok című népi kantáta bemutatója a kultúrotthonban.

A Muritán combo tagjai tényleg nagyon igyekeznek. Hruškovič olyan isteni zenét írt Pokora tanító versére, hogy amikor a fúvósokkal, a kórussal és a versmondókkal összpróbát tartanak, némely zenésznek le kell állnia a zenéléssel, hogy belehallgasson a többiek játékába.

Karácsony és a februári évforduló között semmi szóra érdemes nem történik. Február huszonötödikéig gyorsan elrepül az idő. Délelőtt Hruškovič főpróbát tart. A főpróba után Junec és Joffrey Hruškovičnál ebédelnek, ő lakik a legközelebb. Hruskovič olyan ideges, hogy egy kanál leves sem megy le a torkán. Hruškovičné egy üveg bort tesz az asztalra. Mindenki vigyáz, hogy Joffrey be ne rúgjon. Nehogy úgy járjanak, mint szenteste a hétvégi házban, amikor a dagi meztelenre vetkőzött, aztán nekivágott az erdőnek, és majdnem megfagyott. Ilyesmi ma nem történhet meg; Joffrey-nek komoly feladata van a darabban, ráadásul gitárszólót játszik.

Háromnegyed három körül gyülekezni kezd a közönség. Először az általános iskola tanulói érkeznek tanítóik vezetésével. Junec a függöny mögül kukucskál a nézőtérre. Az első sorban foglalnak helyet a helyi üzemek érdemes dolgozói, a tanácselnök a feleségével és féldebil fiával, a kommunista párt helyi szervezetének elnöke, Svetko, aki készségesen magyaráz egy csoport öltönyös fejesnek, nyilván a kerületi delegáció tagjainak. Később néhány részeg katona vonul be a terembe a helyi határőrszázadtól, nem tudni, büntetésből vagy jutalomból vezényelték ki őket. Az is lehet, hogy ingyenes belépőt ígértek nekik az esti mulatságra. Még néhány tucat unatkozó nyugdíjas érkezik, akik a kultúrház valamennyi rendezvényén jelen vannak, legyen az nőgyógyászati tanácsadás vagy Felix Slováček-koncert.

Amikor a nézőtér elcsendesedik, a Muritán együttes, a fúvószenekar, a vegyeskar, a gyermekkórus és a versmondók elfoglalják helyüket a színpadon. Pokora tanító kimegy a függöny elé, és dünnyögő hangján felolvassa a beszédet. Amikor aztán felgördül a függöny, Martin Junec rádöbben, hogy nincs visszaút.

A kantáta egy hosszú, kitartott akkorddal indul, az elektromos orgona olyan regiszterén, ami megszólalásig hasonlít a hagyományos sípos orgonára. Fokozatosan bekapcsolódnak a fúvósok is. Majd előrelép egy versmondólány.

Kihunyt a csatáknak tüze már

A kínból föleszméltek a népek

A győztes kardokból ekét kalapál...

Háborút vesztett a német

A szavalat után Hruškovič az orgona mögül énekelni kezd:

Dicsérje most ezen énekünk

Ama dicső Győzelmes Februárt

A munkások álma teljesült

Koldusok nem lesznek soha már

Minden gyárost és kulákot

Elsöpört a népakarat

Kocsmárosok, trafikosok

Kizsákmányolni nem fognak

Ekkor a kórus, csatlakozva Hruškovičhoz, meglehetősen ingadozó polifóniában elénekli a refrént:

Ó, te Győzelmes Február!

Örökre hordozzuk üzenetedet

Te hatalmas rezervoár

Mindnyájan merítünk belőled

Mindnyájan merítünk belőled

Te hatalmas rezervoár

Lelkünkben megőrizni képed

Szeretnénk örökre, Február!

Hruškovič átkapcsolja a regisztert. Most bekapcsolódnak a Muritán együttes agjai is: Joffrey basszusgitáron, Martin pedig átható szaxofonszólóval lép be a fúvósok dobosának lassú négynegyedes dobolása, és a kürtösök, valamint a trombitások sötét tónusú futamai kíséretében, amit Uzsáková tanítónő egy lehangolódott, kincstári szárnyas zongorán nagyestélyiben előadott, tragikusan harsogó-akkordokkal tesz igazán végzetszerűvé. Az egész hangzása olyan, mintha Csajkovszkij B-moll hangversenyébe mixeltek volna egy békedalt.

A térzenébe komponált szaxofonszóló véget ér, csak az elektromos orgona zöng tovább töretlen drámaisággal. Hruskovič megfeszített, magas, nyekergő hangon énekelni kezd. Pokora tanító a szövegíráskor az ismert hazai kommunista bárdok költői életművéből merített. Így kerülnek egymás mellé Poničan, Futniak, Pol'niak, Plávka, Lajčiak és Válek sorai, a falusi költő-tanító leleményeivel átszőve, továbbfejlesztve.

A lírai zenemű története végigviszi a hallgatót a fontos történelmi csomópontkon, kezdve a háború utáni kapitalista restaurációval, majd a gonosz imperialisták a Marshall-segéllyel és az Unrra segítségével megkísérlik fennhatóságuk alá vonni hazánkat, de az önzetlen Szovjetunió gabonaszállítmányokkal siet segítségünkre, aztán Klement Gottwald történelmi szónoklata következik az Óváros téri erkélyen. Hruškovič az ötvenes évek lelkes építőmunkáját Sosztakovics 7. szimfóniájából és Ravel Bolerójából összedolgozott, ércesen zengő ostinatóval érzékelteti. A korszak túlkapásait és koncepciós pereit az alkotók könnyűszerrel elintézik: a fülig piros első elemista Pal'ko Lievanec előremenetel a mikrofonhoz, és csengő yennekhangján szavalatba fog:

Habár hibák is történtek

Mert sokakat kivégeztek

A hibákról Sztálin tehet

Akit ezért elítéltek

És ki ne tapsolna egy gyermeknek, aki ilyen szépen és hangosan tud szavalni? Felzúdul a taps a nézőtéren. Minden hiba és túlkapás azon nyomban meg van bocsátva, el van felejtve.

A Pokora–Hruškovič páros hasonló eleganciával oldja meg a huszadik szovjet pártkongresszust is. A „szocialista" jelző beiktatását hazánk korábbi elnevezésébe Hruškovič az orgona és a kürt festői unisonójával illusztrálja. A kantáta lassú hömpölygéssel a hatvanas évek végéhez érkezik; a párt és a szocialista társadalom krízisét a helikon sötét, váteszi dünnyögése és a trombita óva intő szólója jelzik

Szerencsére az internacionalista baráti segítség jövetele megmenti a pártot és a társadalmat a krízistől. A szovjet hadsereg és szövetségeseinek győztes tankjait ujjongó gitárszóló szólaltatja meg. Aztán a kantáta a fejlett szocialista társadalmat gondtalanul építők dalával egyöntetűen boldog refrénbe rendeződik. A Charta 77 körüli hisztéria kimaradt, Prokop két évvel előtte írta meg a művét.

Végül kórusok és a zenekarok együtt adják elő a himnikus zárópasszust:

Jóllakottak, új ruhában

A szebb jövőn munkálkodunk

Egészségben, szép lakásban

A holnapra is gondolunk

Gyermekeink boldogsága

Boldog hazában szép élet

Dalunk szárnyall a világba

A burzsoák meg mérgesek...

És így tovább.

Az orgona, a zongora és az elektromos gitár végső unisonója után kitör a tapsvihar. Tapsol a tanácselnök, tapsol Svetko és a kerületi fejesek, Šimo Žigovič, Pokora tanító, tapsolnak a katonák tisztjeik ösztökélésére, tapsolnak a tanulók is tanítóik intésére. És a nyugdíjasoknak is tetszik. Szárazon csattogó kérges tenyerükkel talán ők a leghangosabbak.

Pokora tanító nem bírja türtőztetni magát, és beszalad a színpadra. Együtt hajlong a többiekkel. Svetko is csatlakozik, végül is ő volt a kantáta eszmei szerzője.

– Fiúk, ez nagyszerű volt! – mondja, miután elül a taps, és a nézők szedelőzködni kezdenek. – Ilyen művészi élményben, ahogy azt mondani szokás, régen nem volt részem!

A koncert után villámgyorsan át kell rendezni a termet a népünnepélyhez. A Muritán combo tagjai átugranak a kocsmába egy sörre és egy féldecire. Ülnek, cigiznek, és fáradtan hallgatnak.

– Hétfőn bemegyek a Slovkoncertbe – mondja Hruškovič végül –, hogy elintézzem azt a nyugati utat. Ha még most sem kapjuk meg a három hónap Svájcot, akkor nem tudom, mi van. Egy ilyen kádervéleménnyel!

– És gondolod, hogy az elég lesz? – kérdi Martin.

– Ha nem elég – feleli az orgonista –, akkor megkenjük őket. Ott van nekünk Prokopec. Felkeresem, ő majd segít. Kérjen akár harminc százalékot, higgyétek el, uraim, még úgy is bőven megéri.

– De mikor én nem is igen vágyom arra a Nyugatra – vallja be Martin.

– Hülye – csúszik ki Joffrey száján, aki alig bírja visszafogni magát, ha utazásról esik szó.