A szlovák igazság

A szlovákoknak nincs autentikus nemzeti mitológiájuk, nincsenek régi szlovák mondák Szlovák ősapánkról (utalás a csehek mondabeli ősapjára, Čechre és az ismert cseh író, Alois Jirásek által feldolgozott Régi cseh mondák című könyvre – a ford. megj.) és annak három leányáról, nincsenek regéink arról, hogyan értekeztek őseink Párommal (Perun, a szlávok főistene – a ford. megj.), aki valahonnan a szlovák Olümposzról vigyázta népét. Vagy megszakadt népi Homéroszaink körében a szájhagyomány, vagy nem akadtak krónikások, akik mondáinkat le győzték volna jegyezni, hogy fennmaradjanak az utókor számára. Bizonyára nem volt Jirásekunk sem, és ha lett volna is, nem volt mihez nyúlnia.

De sebaj, vannak mesterséges mítoszaink és legendáink. Ezek abban különböznek a spontán nemzeti mitológiától, hogy az úgynevezett nemzetébresztők, költők, mítoszteremtők, nemzeti művészek agyalták ki őket, egyszóval a nemzeti értelmiségiek. Ők azok, akik életük szent küldetésének tekintették, hogy pótolják a nemzet számára azt, ami természetes úton nem adatott meg neki, vagy amit természetes úton elvesztett.

Nem szívesen használom a „nemzeti értelmiségi“ kifejezést. Úgy érzem, mintha contradictio in adjecto, valamiféle „fából vaskarika“ volna. Csakhogy legújabb kori történelmünkben éppen ezekből az értelmiségiekből termésfölöslegünk volt: Ľudovít Štúrtól Mináč bátyuskán keresztül egészen a szlovák nyelv és a szlovák „mivolt“ újdonsült hivatalos védelmezőjéig, Milan Ferkóig (nacionalista beállítottságú ismert szlovák író – a ford. megj.)

Lehet a mi „nemzeti értelmiségink“ bármilyen provenienciájú – lutheránus vagy katolikus, fasiszta vagy kommunista, akadémikus vagy maticás, konzervatív vagy liberális –, többnyire elhomályosul a látása, és elhagyja józan ítélőképessége, mihelyt általában a „szlovákkérdéssel“ és különösképpen a szlovák történelemmel kezd foglalkozni.

1984-ben a nagy cseh nyelvésztől, a brünni egyetem professzorától, Milan Jelínektől a következő feladatot kaptam: a lakásán tartandó illegális szemináriumára készítsek egy beszámolót Szlovák jelenség címmel. Erről akkoriban chartás körökben (a cseh és a szlovák ellenzék azon tagjai akik a hetvenes években aláírták a normalizációt, vagyis az 1968-as „prágai tavaszt“ követő visszarendeződést ellenző Chartát – a ford. megj.) elég sokat vitatkoztak. Lelkiismeretesen készültem a beszámolóra, hiszen „vájtfülűeknek“ kellett előadnom. Forrásanyagot keresve barátaim révén hozzájutóttam egy szamizdathoz, amely izgalmas olvasmánynak bizonyult, alapvetően befolyásolta beszámolóm végkicsengését, és később a beszámolóm alapján közreadott cikkemet. Egy nyilván álnéven publikáló szerző, Gabriel Viktor szamizdat kiadványa volt, aki tanulmányának ezt a címet adta: Legenda rokov meruôsmych (1848–49 legendája a szlovák történetírásban).

Nem volt okom feltételezni, hogy ha előadásomban és a beszámolóm alapján írt, Nyugaton publikált cikkemben idézek belőle, szerzője kellemetlen helyzetbe kerül az akkori Szlovák Állambiztonsági Testületnél. Csak e fölöttébb időszerű munka jelenlegi kiadásának előszavából tudtam meg, hogy így történt. A hibákért azonban fizetni kell, és a könnyen megfejthető álnév használata akkor a szerző részéről hibának bizonyult. Ennek ellenére most, utólag elnézését kérem akaratlan indiszkréciómért.

Emlékszem: azokban a körökben, ahol tanulmánya titokban kézről kézre járt, már akkor is kétkedve, sőt nemtetszéssel fogadták mint provokatív, sőt sokak számára szentségtörő szamizdatot. Nem az volt a fontos, hogy igaz-e, hogy következtetései kellőképpen alá vannak-e támasztva, hanem az, hogy nagyjainkról egyáltalán nem kellene ilyen gátlástalanul, tiszteletlenül beszélni és írni. Meg kell őrizni, úgymond, bizonyos tiszteletet, és bizonyos legendákat egyáltalán nem szabad érinteni!

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynek formálódó nemzettudatát a fennálló iskolarendszerben erősen meghatározta a világtörténelemnek és különösen a szlovák nemzet történelmének marxista interpretációja. Ennek lényegét e szakterület főideológusa, Zdeněk Nejedlý mondása fejezte ki, miszerint a kommunisták az örökösei mindannak, ami Csehszlovákia nemzeteinek történelmében haladó hagyomány. És ebben a történelemben csak az számított haladónak, ami elősegíthette, hogy hazánkban felépüljön a kommunizmus. Hazánk új történelmét a nemzeteink történelmében fellelhető haladó hagyományokból kiindulva és azok folyományaként kellett megírni.

A kommunizmus osztály nélküli társadalom lett volna, amelyben már nincsenek nemzetek, az osztályok és a nemzetek egyetlen egyetemes, osztatlan néppé olvadtak volna benne össze. Tehát az, ami ebbe az irányba hatott, haladó volt, ami viszont az ellentétes fejlődést erősítette, annak reakciósnak kellett lennie. így volt megírva a marxizmus klasszikusainak műveiben, így tanították minden iskolában és a pártiskolák szemináriumain.

Nem tudom, hogy birkóztak meg ezzel másutt, de a szlovák marxisták e miatt a követelmény miatt feloldhatatlan ellentmondásba keveredtek, mégpedig – egyebeken kívül – éppen a szlovák történelem kulcsfontosságú korszakának, 1848–49-nek a tárgyalásakor. Hiszen a marxizmus klasszikusainak szavai nálunk is szentírásnak számítottak – egyetlen kivétellel. Ez a kivétel pedig a szlovák ellenforradalmárokat minősítő véleményük volt, akik a bécsi udvarral és az orosz cárral szövetkezve szembefordultak a haladó magyar forradalommal.

Marxistáink, ha e témával kapcsolatban feltétlenül nyilatkozniuk kellett, csak szégyenkezve makogtak, és a klasszikusok alkalmatlan nézeteit korrigálandó más, radikálisabb utat választottak: Marx és Engels Összegyűjtött műveiből egyszerűen kihagyták azokat a passzusokat, amelyek nem voltak összhangban a legendánkkal... az ominózus részek benne maradtak a német, a magyar vagy az orosz kiadásban, egyedül a szlovákból hiányoznak (Gabriel Viktor).

Idehaza általában elnézték, hogy marxistáink ilyen felemás módon viszonyulnak a klasszikusokhoz: elvégre szent „nemzeti ügyről“ volt szó, amely végső soron – a fennen hangoztatott marxista és kommunista prioritások ellenére – „nekünk szlovákoknak“ minden másnál előbbre való.

A „normalizácia idején“ engem is sokkolt, hogy kihallgatásomkor az államvédelmisek nyomban felhagytak keményen érvényesített osztály- és pártszempontjaikkal, mihelyt végül a magyarkérdésre is sor került. „Kusý úr, ebben a dologban mindenekelőtt szlovákok vagyunk, ugyebár! Tán csak nem hagyja, hogy magyarbérencséggel gyanúsítsuk!“

Ez az a szellem, amelyet Gabriel Viktor szamizdatjában számtalanszor dokumentált, és amelynek könyv alakban megjelenő tanulmányában további példáit sorakoztatja fel: ha a „nemzeti elvről“ van szó, nemzeti értelmiségink az ördöggel is hajlandó szövetkezni, Štúr és hívei a cárral és a császár őfelségével is, a nemzetiszocialista és katolikus teológus, Štefan Polakovič a kommunista Vladimír Mináčcsal vagy az istentagadó Gustáv Husákkal is, akinek még meg is köszöni a „szlovák ügyben“ való kiállását. Ha valaki ezt az ügyet támogatja, ha valaki „jó szlovák“, akkor minden más meg van bocsátva: Tisónak a szlovák zsidók kiirtása, Husáknak a normalizácia, a cárnak a kíméletlen zsarnokság.

És persze fordítva is így van. Dušan Slobodník (a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom egyik vezető politikusa – a ford. megj.) ma újra előhozakodott a szlovák nemzetiszocializmus egykori kedvelt kifejezésével, a szlovák igazsággal. Egy olyan fogalommal, amely egyértelműen fasiszta eredetű. Ismét vele szólít harcba a „csehszlovákisták“ és főként a „hungarofilek“ ellen. Tisztába van vele Szlovákia lakossága – írta nemrégen a Slovenská republika című napilapban –, hogyan akarják bagatellizálni a szlovák igazságot? Cikkében célba veszi Szlovákia mindazon „ellenségeit“, akik az országot társadalmi megrendelésre (hogy kiére, nem nehéz kitalálni) áruba akarják bocsátani, és sorolja az ellenségeket, egyiket a másik után: Kusý és Čarnogurský, Duray Miklós és a duraysták, Zajac és a kusý-zajacisták, Csáky Pál (Ján Čarnogurský volt miniszterelnök, a Szlovák Kereszténydemokrata Párt elnöke, jelenleg igazságügy-miniszter, Peter Zajac, irodalmár, publicista, kritikus, 1998 őszétől parlamenti képviselő – a ford. megj.) és végül Kovács László, a magyar külügyminiszter.

Slobodník szemében mindezek „veszélyt jelentenek Szlovákia számára“, mert az ő szlovák igazságával ellentétben saját, nem mindig hízelgő véleményük van a szlovák–magyar viszonyról, e viszony történetéről, pozitív megoldásáról és rendezéséről mind a két állam közt, mind Szlovákián belül, a szlovákiai magyar kisebbség vonatkozásában. A magyar kisebbség problematikájában nagyon világosan tetten érhető az a törekvés, hogy képviselői csúsztatásokkal és hazugságokkal lejárassák Szlovákiát – kezdi harcias cikkét Dušan Slobodník a Slovenská republika 1998. január 13-i számában.

Mellesleg, ahogy ma a Slovenská republika a HZDS-nek [Hnutie za demokratické Slovensko – Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom], úgy Tiso köztársaságában a Slovenská pravda [Szlovák Igazság] is az állam vezető erejének, a HSĽS-nek [Hlinková slovenská ľudová strana – Hlinka Szlovák Néppártja] hivatalos sajtóorgánuma volt. Az akkori Slovenská pravda – maga a nacionalizmus, sovinizmus, antiszemitizmus és klerikális fasizmus, írja az Encyklopédia Slovenská [Szlovák Enciklopédia]. Miben különbözik Dusán Slobodník szlovák igazsága ettől az előzőtől?

Ez volt a „szlovák igazság“, és ma is ez: a szlovák nemzetébresztők, írók, költők és értelmiségiek által kiötlött hamis mítoszok és legendák összessége történelmünkről, nemzetünk jánosíki természetéről, ezeréves szenvedésünkről, történelem nélküli plebejus nemzetünkről, amely ennek ellenére a legősibb valamennyi szláv nemzet közül, arról, hogy mi vagyunk Európa közepe stb. A mi bárdjaink nem voltak hajlandók józanul szembenézni az igazsággal, racionálisan és elfogulatlanul mérlegelni, valamiféle párhuzamos szlovák történelmet alkottak, amelynek gyakran csak igen csekély köze van a valósághoz.

1848–49 legendájának igazsága lesújtó, kínos, szégyenletes és kellemetlen, dehonesztáló. Slobodník szlovák igazságának szellemében lejáratja Szlovákiát, és nemzeti hőseinket igen kedvezőtlen színben tünteti fel. Az egyszerű igazság, a jelző nélküli igazság szellemében lejáratja a hamis mítoszteremtőket.

A szlovák igazságnak Jozef Miloslav Hurban is konfabulálója, amikor erősen kiszínezve írja le a szlovák önkéntesek hőstetteit a murányi csatában: akik közül közelharcban nem egy négy huszárral is elbánt. Gabriel Viktor szárazon konstatálja az egyszerű, pőre, minden bizonnyal nem szlovák igazságot: Csak épp azok a huszárok nem harcoltak Murányban... A szlovák igazság lelkes szlovák önkéntesekről beszél, a jelző nélküli egyszerű igazság jobbára Jelačić bán pénzén felfogadott bécsi naplopókról tud.

A mítoszrombolók fölöttébb hálátlan feladatot látnak el: ők azok a hírnökök, akik vállalják, hogy a nemzettel, amelyet ezek a mítoszok éltettek, és amely továbbra is állhatatosan ragaszkodik a mítoszaihoz, közlik a rossz híreket. Értelmetlenné teszik azoknak a „nemzeti értelmiségieknek“ a létét, akik a nemzetet hamis mítoszaikkal éltetik. Ez a nemzet azonban csak akkor érik normális, kisebbségi komplexusoktól mentes modern európai nemzetté, ha elszakad a „nemzeti értelmiségiek“ gyatrán összetákolt szlovák igazságától, és vállalja az egyszerű, megideologizálatlan, jelző nélküli igazságot. Azt az igazságot, amely azonos lesz mind a szlovákok, mind a magyarok és a csehek számára, és nem lesz sem szlovák, sem magyar, sem cseh.

Tizenöt évvel ezelőtt kiadott szamizdatjával Gabriel Viktor egyike volt azoknak, akik elsőként rombolták le a hamis szlovák mítoszokat, és ma sincs semmivel könnyebb dolga, amikor mint a „rossz hírrel“ érkező hírnök, művét, immár könyv alakban, ismét a nemzet és a „nemzeti értelmiségiek“ elé tárja. Mert ezek az értelmiségiek nem szívesen mondanak le a maguk „szlovák igazságáról“, és annak lemeztelenítését, demitologizálását nem egykönnyen bocsátják meg.