Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., március-április / Bukás; Macskritikus; Gá!!! Gá!!!; Töredék

Bukás; Macskritikus; Gá!!! Gá!!!; Töredék

Előszó néhány újabb Tsúszó-vershez

Most éppen Tsúszó-csönd van. Nincs kerek évforduló: 1997-ben ünnepelhettük (volna) születésének 90. évfordulóját, míg 2001-ben minden bizonnyal megemlékezünk majd halálának 60. évfordulójáról...

S milyen ez a Tsúszó-csönd? Nyúlós, ragacsos, sivár, hideg és ködös, akárcsak mostanában irodalmunk. Tsipkerózsika-álom. És ebben a már-már perverz nemtörténésben, íme, egy kis mozgás. És mégis mozog a... KÖNYV!

Nem nevezem meg azt az antikváriumot, mert reklámnak minősülne. Egy régi Heltai-kötetet lapozgattam gyanútlanul, amikor egy testes asszonyság belekönyökölt a hátamba, s amúgy is taszító lévén, feltaszított. Átzuhanva foszlóban lévő, poros és lejárt szavatosságú atlaszokon, cifra szélű, kifakult mappákon és ismeretlen költők soha ki nem nyitott, vaskos életművén, meg kellett éreznem egy Jókai-életműsorozat súlyát is, mert A kőszívű ember fiaitól a Fekete gyémántokig (még jó, hogy nehézfémekről nem írt Móric) mind a fejemre potyogtak. Hogy melyik kötetben lapult ez a pár Tsúszó-vers (bizonyos eleddig ismeretlen Tankréd Antal és ifj. Várományossy Aurél műveivel egyetemben!), nem lehet tudni. Épp elég volt zsebre gyűrni őket úgy, hogy a zord tekintetű antikvárius fel ne fedezze. (Ahogy én ismerem, meg kellett volna vennem minden könyvet, melyből jó Sándorunk művei kihulltak!) Az asszonyság is engem okolt, hogy túl széles a hátam, hát iszkoltam a zsákmánnyal, ahogy lehetett.

Íme, néhány újabb mozaikdarabka Tsúszó Sándor életművéhez. Arra talán elég, hogy egy pillanatra megtörje a Tsúszó-csöndet.

Z. Németh István

Bukás

Eltékozoltál engem, eltékozoltalak,
kihullt kezünkből a Föld, a Hold, a Nap.
Nem maradt semmink a csöndes űrben,
feküdtünk a porban összegyűrten.

És lobogtak ott anyagba zárt angyalok,
és súgták: feküdj nyugodtan, maradj halott.
Ne vágyd a messzi, fényes kék eget,
kincs vár rád itt lenn, hát élj és kéjelegj.

Most az égen hogy lobognak csókjaink!
Szennyes életünknek szégyenfoltja mind.
Száz csillag, mely önmagában hamvad el,
mit bölcsőnek hittünk, csupán hamvveder.

                                                          (1940)

Macskritikus

Kismacskám, az ostoba,
legszebb versem fosta le.
Elküldjem? De most hova?
Nem veszi a posta be.

Ó, a sorsom mostoha,
lesújtott rám ostora:
nem közli le Pista bá'
lapjába', a pestibe'.

Gá!!! Gá!!!

(Lúd Millának, kicsi szárnyasomnak)

Gágogj nekem, Milla, hat
napja már e pillanat
eljöttére várok nagyon,
és most végre kimondhatom:

Gágogj nekem, Milla, vad
pillantásod elragad,
csőrre töltött csókjaidnak
csattanási megvadítnak.

Gágogj nekem, Milla, hadd
kóstoljam meg húsodat,
combodat fenn, melledet lenn,
hidd el, nem lesz kellemetlen.

                                     (1929)

Töredék

„Miért sétálsz a szobában – kérdezte
nőm éjjel –, még megfázol!“
„Azt álmodtam – szóltam –, hogy egy
automobil...“ Elsápadt: „...elgázol?“
Láttam, hogy fél, aggódik, szíve
hevesebben ver. „Dehogy, ejnye!“
Köhintettem, „...hogy egy automobil
égi utakon visz fel...“ És ő sírt: „...fel, a mennybe?“
Megsajnáltam, s hogy álmát ne vegyem el tőle,
így folytattam pirulva: „...visz fel a budai dombtetőre.“

A verseket közreadja: Z. Németh István

 

   

Újabb szövegrekonstrukciók a Tsúszó-indigóról!

Akik figyelemmel kísérik a Tsúszó-kutatás legfrissebb fejleményeit, minden bizonnyal nagy érdeklődéssel várják már a kispisznici alkotóházból származó, pár éve nagy filológiai vihart kavart Tsúszó-indigó szövegrekonstrukciójának újabb eredményeit. Nos, a technikai szempontból rendkívül igényes, a könyörtelen filológiai objektivitás mellett bizonyos fokú szellemi önállóságot és nem kis alkotói kreativitást is megkövetelő munka lassacskán bár, de annál feltartóztathatatlanabbul halad az értékes relikvia titkának lehető legteljesebb föltársa felé.

Az utóbbi időben publikált és az alább közzé tett töredékekből annyi máris nyilvánvaló, hogy a rongyosra gépelt másolópapír a szerző talán legkiforrottabb opusainak páratlanul gazdag forrása. Az itt olvasható Két csontos térde... kezdetű töredék a maga patetikus pajzánsága mögött fölsejlő önmarcangoló attitűdjével, a véges biológiai képességek alázatos elfogadásának mély emberi bölcsességével nyújt maradandó olvasói élményt, míg az ars poeticaként is figyelemreméltó Többre viszem... igazi filológiai csemege, hiszen nemcsak hogy ugyanabban az időben keletkezett, mint a már elhíresült Mikor a tyúkok..., hanem kétségtelenül ugyanazon ihlet felhajtóereje segítette világra, némi képzelőerővel ismertebb társverse utolsó versszakának gondolatmenetét fedezhetjük fel benne. Az indigóról szóló szabad vers képzeletünket egyébként is mélyen megmozgató üzenete pedig akkor válik különösen plasztikussá, ha tudjuk, hogy a Tsúszó-másolópapírról rekonstruált azon versek közé tartozik, amelyeket szerzőjük közvetlenül az indigóra gépelt. Valószínűleg ez lehet az oka, hogy a három alább olvasható Tsúszó-alkotás közül egyedül ez maradt ránk teljes terjedelmében.

Hizsnyai Zoltán

[indigó]

először mindig az indigó festékes
oldalára gépelem a verset
hogy az írógép ólombetűire
ragadva megszokják egymást a betűk
hogy megbarátkozzanak a sorok
s összemelegedjenek a mondatok
így aztán fokozatosan bemelegszik a gép
használhatóbbá élőbbé
érzékenyebbé válik
az ujjak ingerlésére
nem kell oly konokul gyúrkodni
mint sietős alkalmi szeretők
a megrémült szüzek kiapadt pihegőit
elég egy legyintés
a billentyű besüpped
s rögvest kicsücsörödik
pulzál az egész klaviatúra
mint az altesti izmok
és megrázkódik a vers
levegő után kapkod
majd szuszogva lehanyatlik a papírra
zsibbadtan hemzseg a fehérben
kész!
a csapzott papírlapok közül
megkönnyebbülten kihámozom az ernyedt indigót
és dossziémba visszagombolom

(Kispisznicen, 1929. február 13-án)

 

[Két csontos térde...]

Két csontos térde fülemnél kelepel,
és míg rőt fodrú zsarátját nyüstölöm,
lelkesen tapsol a két kerge kebel
s lázasan sistereg a plüss bödön;
mint hangyabolyban hempergetett lepel -
valami zsongó, ledér felleg lep el:
arcom vöröslő flekken, üstön
kutyult a nyelvem, csapzott üstököm;
e szeráf-sereg vajh miként telel
ki egy maréknyi sült tökön?!

                                                     (1933)

[Többre viszem...]

Többre viszem, ha végképp nem vagyok
s az élőnél is élőbbé halok,
mert újra gyúrják azt, ki elveszett,
bár jómagam még porrá sem leszek
– nem kecsegtet majd nyüveket a tor –,
szellemem mégis mindig újra forr,
sikamlós nevem dagasztja a szél,
magából formáz a mindenkori kor,
s ki engem idéz, magáról beszél...

                                     (1936 decembere)

A verseket közreadja: Hizsnyai Zoltán