Kalligram / Archívum / 1999 / VIII. évf., március-április / Címtelen IX; Címtelen XII

Címtelen IX; Címtelen XII

Címtelen IX

Vonz óhatatlan, ami való, ahogy
mindig van, és mindig szakadatlan
más, fájdalma semmivé igéz, számolatlan
finom látványaival; szétszórt árbocokon egy-
egy fénycsepp, reszketők; sápadtan delelő
sziklákból konokul színthozó virágok;
szegélytelen égtájakon léteznek a dolgok,
magukba élik összes talányuk,
miközben ők sem tudják,
az micsoda.

Címtelen XII

Álldogál testem estalakja a
kikötő kövén; bámulás szerteszét;
árbocán két fény-
csücsökkel hajó bukdácsol elő; hőkölget, majd rábólint a
hőkölésre, így ismétel úszást az úszás; kikötne,
horgonya már-már tengerfenék; ez-
után számlálatlan mozdulatlan eltűnés – – –
pálmatörzsnél, egészen közel fapad, üres, leülhetne rá, ám
helye a helyét elrévedezi.