„És folynak apró fólsebzett csillagok“

Az írás a következő három könyv kapcsán született: Pénzes Tímea: Vetkőzés (Nap, 1998), ÖIlős Edit: Négydimenziós pókháló (AB-Art, 1998), Polgár Anikó: Trója, te feltört dió (AB-Art, 1998).  

0.

Szövegemet annak kezdeti szakaszában, egy olyan elméleti háttér kidolgozásával szerettem volna megajándékozni, tehát korlátozni (is), amely más, szűkítőbb jellegű korlátokat viszont lehetetlenné tett volna. Nem létezik első kötet, ez lett volna írásom munkacíme, s ami ebből következett volna, az alkotta volna szövegem ideológiai hátterét. Nem létezik első kötet, legalábbis elméleti háttérként nem tudtam volna felvállalni egy olyan tanulmányt, amely abból indít, hogy a tárgyalt versek lírai szubjektumát figyelmen kívül hagyva életrajzi-kiadói-sorrendi kérdéseket helyez előtérbe. Tökéletesen elegem van ugyanis abból a retorikából, amely az úgynevezett első kötetek kapcsán szokta felütni a fejét. Ennek a hidrának ugyanis több feje van. Az első fej tele van olyan, eltúlzott várakozásokkal, amelyek mind a jövőt firtatják, és szinte kikényszerítik az értelmezőből a profetikus hangnemet. A második fej újdonságra túlérzékeny hangot produkál, s erről az érzékenységről képtelen megfeledkezni patetikus modorában. A harmadik fej azonnal iskolákba és irányzatokba rakná befőttnek a verset, s mély várakozással tekint a dolgok elé, analizál vadul és keményen. A negyedik mágikus szavakat csempész a szövegbe, mint például fiatalság, tehetség, hagyomány, botrány, és irodalmi eseményeket társít hozzá a szövegekből. És így tovább. Nem arról van szó, hogy ezek nem lennének vagy lehetnének a helyükön egy megfelelő írásban, hanem arról, hogy lehet nyugodt, magának való, belsővé tett kritikát is írni, véletlenül éppen első kötetekről. Amely csak önmaga olvasási stratégiáit tudja kimeríteni, s nem az olvashatóság kritériumait.

I.

Pénzes Tímea szövegeiből egy belülről kifelé tartó szubjektum képe rajzolódik ki. Ez a kifelé irányuló akarat, erő vagy hevülés legtöbbször önreflexív mozzanatok nélkül, az esztétikai jelentéssel bíró kételynek nem adva helyet tör elő az irodalmi szöveget hangsúlyosan az erkölcsi önmegvalósítás felől elképzelő szubjektumból. A belülről kifelé tartó út stációit a nárcisztikus figyelem lankadatlan jelenléte kíséri, egyenirányúsítva az esztétikai hatás megképződésének csatornáit. Éppen ezért Pénzes Tímea szövegei nem annyira az esztétikai hatásmechanizmusok felől kívánnak/tudnak hatni a befogadóra, mint inkább a gesztusok lehetőségeivel. A kifelé tartó expanzió ezért nem a megnyilatkozás milyenségét tematizálja, hanem tudottnak, ideálisnak képzelt, illetve feltételezett önmagát. Pénzes Tímea verseinek poétikája azt sugallja, hogy a szavak nem képesek kifejezni az individuális élmény nagyszerűségét, tökéletességét, éppen ezért csak másodrendűek, járulékos elemek (Ne higgy nekem!). Másfelől az individuális élmény nem az egységes, önazonos szubjektum felől lesz értelmezhető. A versben megnyilatkozó én ugyanis hiába keresi önmaga neveit, az önkonstituáló aktus a nevek sokféleségébe fut ki, s lesz előidézője egyfajta előszámláló, nominalitásból építkező szerkezetnek (Beismerő vallomás). Másfelől viszont a szövegekben megképződő én hiperaktivitását is megfigyelhetjük. Így lesz belőle olyan lehetőség, amely képes mocsárban élni „szédelgő szúnyogok és szeretkező szitakötők“ között (Beismerő vallomás), sötétben kuksolni (Tánc), kóborolni saját mondataiban (Ne higgy nekem!), Isten kapujában (Már tudom) vagy van Gogh kertjében, fűzfái alatt állni (Mi van Gogh?), meghalni „orleansban“, Villonék égő lábnyomaiba lépni (Villogjon Villon), reménytelenül stoppolni (Az út mentén), ráfeküdni a hangjegyekkel teli kottára (Hangulat), áramolni gépek belsejében (A csonkakúpnak sem leányálom az élete), zöldízűen végigfutni „a szabadságaidon“ (Moszatos kaktusz), lefénymásolni önmagát és elárasztani fénymásolataival és árnyképeivel korokat és tereket (Nárcisz lennék?), bejárni tengerpartot, átugrani egy másik személy lelkének szakadékjait, s eljutni az Édenbe (Benned), „végeláthatatlan felhőkben“ elmerülni (Mi), kifeszülni a „pillangó szárnyára“ (Lelkek tánca), bujdosni egy másik testben (Benned bujdosom) vagy annak szavaiban (Csupa fáj, csupa kéj), kifeszítve pókhálóra vagy köztéri szoborra (Megfertőzlek), lebandukolni a föld alá, s ott „lestoppolni a metrót“ (Alagút). Ezt az önmagát minduntalan – a szó mindkét értelmében – „elhelyezni“ vágyó állapotot nyugodtan nevezhetjük „konceptualistának“ is, valahogy úgy, ahogyan azt Fredric Jameson tette (A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája, főszöveg Műhely Kiadó, 1997, 32.). Arról van szó, hogy a szubjektum kipróbálja magát a térben, „a perc által keltett hatást“ (u.o. 30.) a térben éli meg, átalakítva így az időt. A szubjektum ekképpen történő kiterjesztése azonban szinte sosem éri el a kellő nyugvópontot, sosem talál végső megoldást, ez a bizonyosság csak a tér azon pontjának szól, amelyet éppen elfoglal, azoknak a vizuális fantáziáknak, amelyek ontológiai vagy esztétikai totalitásélményt nyújtanak. A megtalált terek heterogenitása számomra pedig nem akkor válik esztétikai jelentést hordozó elemmé, ha a szubjektum önmagára talál benne, s megerősíti jelenvalólétét, hanem ha „csak“ esztétikai lehetőséget lát ezekben a pontokban, s nem aknázza ki saját létének megerősítésére. Egyszóval a nagy elmondó és megerősítő helyek gyakran olyan nyugvópontokat jelentenek ezekben a versekben, amelyek egyrészt ellentmondanak a bennük megnyilatkozó szubjektum alaphelyzetének, másrészt túlságosan magukba húzzák, elnyelik az esztétikai jelentést.

Ha az intertextualitás rögös útjaira merészkedünk, megállapíthatjuk, hogy Pénzes Tímea szövegei elsősorban egyfajta rontott romantikus-beatnik ideológiát vállalnak fel, miközben nem képesek vagy nem hajlandóak azok premisszáiból a kíméletlen konklúziókat levonni. Úgy tűnik, hogy ezeknek a verseknek elegük van az avantgárd önmagát mindig felülmúlni vágyó késztetéséből, az identitást és az értéket már nem az önmagát meghaladóban, a túlszárnyalóban kívánja látni. Ha abból a híres rimbaud-i állításból indulunk ki az avantgárd jellemzésekor, hogy az én az valaki más, úgy azt állapíthatjuk meg, hogy ezekben a versekben a megnyilatkozó lírai szubjektum hangsúlyozottan önmagában kívánja megtalálni vagy éppen elveszíteni önmaga neveit, az önmaga által felvetett problémákkal általában saját territóriumán belül próbál leszámolni.

II.

Az Öllős Edit verseiből felismerhető én az önreflexió felől képes az önteremtésre, az a kontemplatív viszony, amelyet önmagával szemben elfoglal, egyben olyan sémát is kínál, amely lehetőséget nyújt az elképzelt, a versekben megjelenő alany felépítéséhez. Azt hiszem, ez Öllős Edit szövegeinek fő problémája: az önazonosítás, az önteremtő aktus, az igazi, a vállalható név megtalálása, illetve az ehhez történő közelítések, variációk.

Az őszinteség nem minőségi, nem esztétikai kategória, a művileg berendezett én díszletei között lejátszódó minidrámák mégis mintha aprólékosan megtervezett, gondos szcenarikával felépített játékba vonnák az olvasót, olyan, csak a végső dolgok felől látható játékba, amely az így felépített szubjektum elfogadásával jár, s amelynek a mindvégig jelenlevő őszinteség ad nyomatékosító funkciót. Igen könnyű felsorolni ennek a sokszor ironikusra, máskor tragikusra hangolt, reflexiókból, paradoxonokból, gnómikus szerkesztésű mondatokból felépített költészetnek a rekvizitumait: felbukkan benne az űr és a világegyetem mint megfoghatatlan, titokzatos mélységekkel bíró egzisztencia, megjelenik a lét, amelybe bele lehet szédülni, s húzza maga után az időt, a semmit, a magányt, a gondolatot és a hangulatot, amelyek természetesen csak szavak, szavak és szavak, éppúgy, mint a szerelem is, az indulatok is csak közhelyek, kicsúsznak önmaguk jelentéseiből, az „igazi“ jelentésekből; ezeket a szavakat, „a“ szavakat nem elég felsorolni, hiszen nem ugyanazt jelentik már, legalábbis a vers mögött álló szubjektum számára nem, mint régen; ezeket „a“ szavakat már csak megfelelő, megfelelően kiválasztott jelzőkkel lehet jelentésre bírni – úgy érzem, hogy ennek a kötetnek az egész ontológiai és episztemológiai problémája a kiüresedés, megfosztottság és céltalanság, s amely problémát a groteszk, paradox helyzetek megalkotásával Öllős Edit nemcsak kiemelni akarta, nemcsak még inkább érzékelhetővé, láthatóvá kívánta tenni, hanem egyúttal meg is akarta oldani segítségükkel a felmerülő problémát. Az irónia lenne tehát a megoldás a kiüresedett jelentés problémájára? Vagy elég megfelelő jelzőkkel ellátni komplikált szavainkat a jelentés megteremtése érdekében? Milyenek is ezeknek a szövegeknek a jelzői? Szerintem először is meghökkentőek akarnak lenni. Ha így van, akkor ezt a hatást csak olyan olvasónál fogja elérni, aki XIX. századi verseken nőtt föl, majd hirtelen kezébe veszi Öllős Edit kötetét, és megdöbben. De aki olvasott, mondjuk, Tristan Tzarát, Bretont, Éluard-t vagy Aragont, esetleg Kassákot, annak a „lefejezett vasszög“, a „képmutató szentkép“, a „hópehelygátlás“ és társai csak egy elsajátított, de magáévá nem tett, mivel továbbgondolásra nem ösztönző poétikává állnak össze. Nem adják vissza a vágyott jelentést, sőt visszamenőleg érvénytelenítik a felhasznált, szövegjátékba vont tudást is. Vagy ezeknek a verseknek ez lenne a céljuk? Lerombolni a megdöbbentő szürrealista, dadaista képek mítoszát? Érvényteleníteni az avantgárdot olyan képrendszerrel, amely nem mutat túl rajta, számomra a kérdés lekicsinylését jelenti. Úgy érzem, az a rengeteg ötlet, geg, gesztus, amely megvan ezekben a szövegekben, szinte nyomja, maga elé tornyozza azt a biedermeier, dadaista, egzisztencialista, abszurd, groteszk, ironikus, metaforikus törmeléket, amelyen képtelen keresztülverekedni magát. Motorikusán és notóriusán gyártja a gégéket, felsorol, agglutinál, még ha ez a harc lehet nagyszerű és hősies is a halállal szemben.

III.

Polgár Anikó verseinek olvastán bennem egy birodalom áll össze, egy olyan birodalomnak a képe tűnik fel szemem előtt, amely talán mindenkiben megtestesül néha-néha, ha irodalommal foglalkozik. Ennek a birodalomnak a határai szövegekkel vannak kirakva, szövegtér alkotja, s minden útvonal, utcácska iránya tőlünk függ. Sosem fogjuk tudni bejárni az összes útvonalat, csak a morzsáiból vagyunk kénytelenek élni. Polgár Anikó könyve, illetve könyvének versei mély csapásokat vágnak ebbe a szöveghalmazba, hosszú sétákat tesz a szövegállam területén, s húzza maga után olvasóját, hogy jöjjön már, gyönyörködjön egy kicsit, csodálkozzon már legalább. Mit mond nekem a kötet címe? Azt, hogy ez a birodalom Trójával kezdődött, Homérosz ásta meg alapjait, meg azt is, hogy ez a szövegtér nem anyagi kiterjedésű, akár egy dióban is elfér. Törjük fel tehát ezt a diót, sugallja Polgár Anikó, tegyünk „akheróni“ sétákat a birodalom területén, legyünk mi is részesei annak a násznak, amely az író és műve, illetve az olvasó és az irodalom között megtörténik.

Sosem árt becsületesen is végigolvasni egy könyvet, elejétől a végéig, nyomon követve az esztétikai jelentés sorokon átívelő hullámzásait, hagyva, hogy a szöveg kézen fogjon, míg testén tartózkodunk. Polgár Anikó kötetének első sorai egy olyan tónussal indítanak, amely ezeket az írásokat egészen a kötet feléig kíséri, majd pedig vissza-visszatérnek a kötet második részében. Arról a vegetatív látásmódról, képrendszerről van szó, amely elözönli ezeket a verseket, „...kóbor kutyák rágták cafatokra“, „vörösre dörzsölte a föld húsát“, „lángoló méhe birodalmakat szül“, „vadkeselyűknek ajánlotta fel szívét“, olvashatjuk Az irodalom születése című opusban. A tavak szürke bőre sistereg, s valaki kitátja dermedt nyílásait a Riadtságban, az ég karimája puffadt, Iason hasában kerek hold dagad (Közöny). Minden viszonyítási pont alapja az emberi test, „behemót testén szentélyeket építettek“ (Hódítás), a bőr, „Oldalunkban dús lakomák / lerágott csontjai.“, a belső szervek, „Szónkban megdermedt szócafatok.“ (Zátonyok), a gyomor, „Dögmadarak gyomrában gyülekeznek / a felhőcafatok.“ (Ájultan), „gyomrodba szálltam akkor én le, Föld“ (Votan), a belső szervek váladékai, „számban Rajna-ízzé lesz a nyál“ (Alberich), „Akkor még büszkén szürcsöltem magam.“, „azóta nem tudom kiköpni csontjaid“ (Votan), „forró nyálba ragadnak / a felhők“ (Akheróni séták), a belső szervek működése, „Az óriás zabál“ (Lakoma), „s gomolyogva szállt föl / hatalmas orrlyukaiból / az áldozati füst“ (Hódítás), „csámcsogva morzsolta / szét“ (Trója, te feltört dió), a vad és titokzatos mélységek és felületek, „Halott szemén pipacsok / vándorló szirmai.“ (Akheróni séták), a táplálkozás és a táplálás, és főleg a testek érintkezése, az a pillanat, amikor a testek összeérnek, ennek a kimondhatatlansága, kimondhatatlan szörnyűsége és nagyszerűsége, „S ő csak szült és szült“, „Anyám, szegény, sovány állat: nyalogatott / szoptatott és betakart, elrejtett szőrös bundája alá.“ (Gyere vissza, kicsi Sheba), „Nyelvem az erdő szájában kotor.“ (Akheróni séták), „Akkor még büszkén szürcsöltem magam.“ (Votan). De nemcsak az emberi testek és testrészek érintkezése iszonyatos és nagyszerű, hanem az állati testé, a mitikus lényeké, a szörnyetegeké, a tárgyak testének érintkezése, összefonódása, összekapcsolódása is fenyegető jelentést hordoz, „Kardok – megnyúlt esőcseppek / a föld porhanyós belében.“ (Trója, te feltört dió), „Kaszám testén földuzzadt erek“, „fák elágazó gyökereit gyömöszöli / magába a rét“, „Sztüxbehulló kövek / nyakán az élet ráncai.“ (Akheróni séták). Amint ez az utolsó idézet is mutatja, a testek érintkezése nemcsak buja, túláradó, ragacsos vagy forrongó egymásratalálás lehet, hanem hideg, kőkemény, reszelős érintkezés is, főleg ha a végtelen terek tárgyai, a kérlelhetetlen isten, a húsba vágó fény, a jéghideg csillagok teste szenvedi el az érintkezést, „holt bolygók szédülnek a lelkünk ködmozsarába“ (De anima sua). „Éj, csendes, nyugalmas éj, / kibe hófehér tárgyak szövődtek“ (Ima). E kétfajta érintkezés egymásra találásának, érintkezésének egyik következetesen végigvitt lehetősége a Panasz című vers:

„esténként tisztára mosom
bukott angyalok égő köntösét
naponta merülnek belém
porladó csontjaik
és folynak apró fölsebzett csillagok
– tátongó aranyhalak világom fekete partjain –
a hold füléből véresen“

Polgár Anikó kötetéről szólva e kis gondolatfutam elején arról volt szó, miként fogják fel ezek a versek az irodalom terét, milyen tapasztalatuk van erről a szövegtérről, amely most hirtelen testként lépett elénk. Az irodalom testeként, emberi vagy állati testként, tárgyak, istenek vagy verslábak testeként. Greenaway Párnakönyv című filmje jut erről az eszembe, az a jelenet, amikor kihantolják Jerome-ot, majd megnyúzzák, hogy a bőrére írt üzenetet megmenthessék, s bőrét leporelló alakjában „kiadhassák“. Polgár Anikónál ennek éppen a fordítottja történik: nem a testet mutatja fel szövegként, hanem a szöveget testként, amely üzekedik, emészt, csámcsogva fordulnak egymásba valamiféle haláltáncot járva az irodalom szent kivételezettjei, a kánonok és a marginalitások, korok és stílusok hol egymásba böfögnek, s dörzsölik véresre egymás legérzékenyebb pontjait, hol meg szűzen, mint magányos csillagrendszerek húznak el egymás mellett. A test fellazítása és újraalkotása mint valami ördögi feladat zajlik folyamatosan, verslábak útján, futószalagon, gépiesen. Az anya szerepét az időmérték vette át, az irodalom egészére kiterjedő tudás és az érintkezés. De a testek ilyen eszeveszett érintkezése már fenyegető is, mint Baudrillard írja, a reprodukció lényege szerint ördögi, mert valamilyen alapvető, fundamentális dolog megingását jelenti, az identitás, az eredet és az eredeti veszélyeztetését (lásd Csabai Márta tanulmányát, Buksz, 1998, 2., 165.). Az anya szerepe ördögi lehetőségeinek kiaknázása után, a szorongáskeltő, félelmetesen nagyívű, már-már kontrollálhatatlanul nagyszerű képek után a kötet utolsó fejezetének verseiben szerintem Polgár Anikó még megpróbálja az anya szerepét pozitíve is manifesztálni, hiszen, mint Csabai Márta írja, az anya figurája nélkül „meginog az eredettörténet, meginog a narratívum“ (uo. 165.).

Nem véletlen tehát, hogy ehhez egy egészen új narrációra lesz szüksége, amely gyökeresen eltér a kötet eddigi poétikai megoldásaitól. És ekkor Polgár Anikó feltalálta a poétái episztolát, mondhatnám, mint felújított formát. Azáltal teremteni új irodalmat, pontosabban olyan szövegekből teremteni új irodalmat, amelyek költők egymáshoz írott verses leveleiből állna, teljesen újjáértelmezi a tudás, a bizonyosság, a kontrollálhatóság, az információ, a személyesség, folytathatnám még tovább, egyszóval az irodalom kategóriáit. Megteremtődhet általa az irodalom egy új, állam nélküli, alternatív, anarchista állama, a hatalom, az érték és az értéktelenség (hisz lehet, hogy szánalmasan belterjes líra születik így) új konstellációja.

Már jó ideje egyre divatosabb arról prófétálni, milyen lesz a posztmodern utáni kor és irodalom. Egyesek a szenvedélyesség barokk tüzeit, mások a rokokó öncélúságot, ismét mások a szentimentalizmus magába zárkózó énjének újbóli feltűnését várják a poszt-posztmodernizmustól. Polgár Anikó kötete lehetőséget is nyújthat a további képzelgéshez, de a szövegek individuális jogait is védelmezi az írás lehetőségeinek erőterében.