■ Jiří Nemec (Esszé)

Európé elrablása

Polgár Anikó fordítása

I. Keret Európa számára

Az európai tradíció kezdete óta jelentős a különbség a protoeurópai civilizációs alakulatok és az ezeknek megfelelő keleti-mediterrán, illetve általában a régi keleti államalakulatok (Egyiptom, Mezopotámia, Perzsia, India) között. Ez a különbség állandónak tűnik és megjelenik később is, a már kifejlődött európai kultúrának Kínával vagy az észak- és dél-amerikai magaskultúrákkal való kapcsolatában. Az Európán kívüli országokat ill. városokat általában az jellemzi, hogy kozmikus civilizációkról van szó: az ország és a város a maga tényleges alakjában az egész kozmoszt ábrázolja, annak közvetlen hiposztázisa, s mint ilyen rögzült és vált lakottá. Nagyon jól megfigyelhető ez ezen országok királyi szertartásainak részleteiben: az uralkodó az isten megtestesülése; az uralkodás valódi töltete az isteni életben való rituális részvétel, s ezzel az adott ország kozmikus távlatokba emelkedik. Egy ilyen ország megalapítása kozmikus esemény a teremtésmítosz keretei között, s ebben az országban lakni annyit jelent, mint rituálisan felújítani ezt az eseményt. A törvényhozás és a mindenkori igazságszolgáltatás itt szakrális dolog, s a kozmikus körülményekből indul ki, melyeket utánoz.

Európában ellenkezőleg, már a mitikus korban, a történelem hajnalán az univerzum ezen általános modelljeivel szemben jelentős különbségeket találunk: figyelemre méltó, hogy ha Európa egyes területeit vizsgáljuk, általában úgy tűnik, mintha Európának a kozmikus civilizációkhoz képest semmi többlete nem volna, sőt, ellenkezőleg, mintha mindig inkább valami hiányozna - ezek a különbségek szinte mindig bizonyos hiányt jelentenek a kozmikus civilizációk homogenitásával és teljességével szemben. Európában soha egyetlen uralkodó sem vált olyan hatalmassá, hogy istenként tiszteljék, legfeljebb a halála után (a római császárok), vagy Dei gratia uralkodott, de sosem Dei loco, hanem mint valamiféle procurator Dei. A kivételek, mint Caligula, Domitianus, Heliogabalus a pszichopatikus túlkapások közé tartoznak: istenségüket a kortársak sem vették komolyan, köztudott volt, hogy csak hazugság. Az európai államok megalapítása ugyan gyakran szakrális segítséggel történt, de a teremtésmítosznak itt nincs kozmogenikus értelme. A törvényhozás az európai államokban inkább explicit módon elhatárolódik a kozmikus viszonyoktól; nem azoknak az utánzata az emberi szférában, hanem kialakítja a tisztán formális és mesterséges viszonyok saját redukált autonóm világát, mely semmi másban nem gyökerezik, csak az auctoritas patrum iussusque populi-ra való hivatkozásban, tehát csak egy önmagában immanens kategóriában. Az európai városok is általában kisebbek, mint a kozmikus civilizációk városai (vö. Marco Polo írásaival, vagy Cortez és társai ijedtségével, amikor először jutottak el Tenocstitlánba, amely többszörös nagysága volt, mint az akkori európai metropoliszok).

Látjuk tehát, hogy Európa és az európaiság lényegének kifejtéséhez, amelyről ebben a tanulmányban szó lesz, nem elégedhetünk meg a teremtés kozmikus modelljével, hanem ezt a modellt a megfelelő módon kicsinyítenünk kell. Kiindulópontunk az Európé elrablásáról szóló mítosz lesz (Ovidius: Metamorphoses II. 833-875, Lipsiae MCMIX in aedibus B. G. Teubneri edidit R. Merkel) és a Kadmosz sorsáról való elmélkedés (uo., III., 1-138, IV., 563-603). A mítosz régebbi változatát megtaláljuk a görög bukolikusnál, Moszkhosznál. Itt Európé elrablását egy álom jelenti előre, ahogy szinte minden fontosabb eseményt az emberiség történetében. A specifikusan európai problematika számára ennek a szövegnek a jelentősége kisebb. Érzéki szemléletességgel (két földrész viszálya Européert) mutat be valamit, ami Európa szellemi struktúrájára szintén jellemző (vagyis Európa redukcióját a földrajzi lokalizációjára), de mélyebb értelemben félrevezető lehet.

Jupiter beleszeret Európéba, a szidóni hercegnőbe, és bika képében elrabolja őt. Ettől a perctől kezdve Európé nyomtalanul eltűnik, és az ő későbbi sorsáról csak annyit olvashatunk, hogy az isten a krétei berkekben tartózkodott vele:

Iamque deus posita fallacis imagine tauri
Se confessus erat Dictalaque rura tenebat.

Senki sem találta meg (ez ideig), az emberek emlékében a legutolsó képe él:

...pavet haec litusque ablata relictum.
Respicit, et dextra comum tenet, altéra dorso
Imposita est; tremulae sinantur flamina vestes.

Ettől a pillanattól kezdve Európát kisebb vagy nagyobb intenzitással keresik.¹Magából a szituációból persze világos, hogy ténylegesen lehetetlen megtalálni – hiszen az elrablása egy isten cselekedete, vagyis egy olyan valami, ami elvileg kiesik a halandók hatásköréből (quis enim deprendere possit fúrta Iovis?), bár ezt senki sem tudja: Európé apja, Agerón meghagyja fiának, Kadmosznak – száműzetéssel fenyegetve meg őt –, hogy keresse meg a lányt:

Cum páter ignarus Cadmo perquirare raptam
Imperat, et poenam, si non invenerit addit
Exilium. Facto pius at sceleratus cedem.

Az így megátkozott Kadmosz számára nem marad más, mint a hiábavaló keresés után elfogadni a száműzött sorsát, aki már többé nem térhet haza. Észrevehetjük, milyen jelentős ez az elfogadás a sokéves bolyongás után – azt jelenti, hogy Kadmosz mintegy önmagától lesz kitaszítottá, hogy olyanná válik, mintha már soha mássá nem lehetne. Ennek eredményeképpen megszűnik a kiterjesztett atyai akarat eszközeként cselekedni, és (talán éppen ezért) talál megértésre Apollónál: a delphi jósdában, melyhez azért fordul, hogy megkérdezze, hol fog majd lakni, rádöbben saját helyzetére és tanácsot kap arra nézve, hogy mit csináljon; mégpedig azt, hogy az istenek segítségével a meghatározott helyen egy kis várost alapítson – a boióthiai Thébát. Európé keresése közben, amely már önmagában hiábavaló, ám ennek ellenére nem szabad felhagyni vele, a saját kitaszítottságának elfogadásával s az ehhez kapcsolódó individualizációval a rádöbbenés kicsírázása következik be, és eredményeképpen egy kisváros megalapítása (mely ebből a rádöbbenésből alakul meg) az elveszett Európé bátyja által.²Tulajdonképpen mellékesen következik be tehát egy teljesen más és új dolog, valami, amire egyáltalán nem számíthattunk a kiindulóhelyzet szerkezete alapján.

Vizsgáljuk meg közelebbről ennek az újonnan keletkezett rádöbbenésnek a jellegét. Elsősorban a rádöbbenés mindig valaminek az elveszítéséhez kötődik – a mi esetünkben a leánytestvér elveszítéséhez –, tényszerűen tehát kicsinyítése, redukciója a megelőző állapotnak valamilyen lényeges kvalitás tekintetében. Így helyettesíthető jellege van, sőt, néha mű, kiagyalt, atrapp-szerű, valami, aminek nincs helye a szituáció eredeti teljességében. Zsákutcába került történetünk hirtelen fordulata a külső beavatkozás és a természetellenesség érzetét kelti, mint a „deus ex machina”. A rádöbbenés a teljesség elveszítésének betetőzése és bevallása, ezért az már soha nem lehet teljes, amire egyszer rádöbbentünk. A rádöbbenésben a létező differenciálódik a rádöbbentő dologra és a hozzá tartozó horizontra, ami persze azt jelenti, hogy a létező már elvileg nem mutatkozhat teljességként: minden „teljesség“ csupán relatív, mivel minden rádöbbentő dolog bizonyos horizontra utal, amely nélkül nem létezhet – vagyis bebizonyítja saját tökéletlenségét. A horizont ugyan önmagában nincs a rádöbbenésben közvetlenül jelen (ez csak a rádöbbentő lehet maga), csak a rádöbbentő dolog utalásának segítségével döbbenhetünk rá. A rádöbbenésben tehát mindig van valami jelen nem levő. így tehát a rádöbbenésben uralomra jut a keresés mint állandó. Emellett a rádöbbenésnek isteni ajándék jellege van, Apollón adja meg Kadmosznak, és az ajándékozás radikálisan megváltoztatja Kadmosz helyzetét – a rádöbbenés kiváltotta keresés radikálisan különbözik a száműzöttek szokásos vak űzetésétől, mellyel különben Kadmosznak élete végéig kellene kóborolnia a világon. Mint minden ajándékot, ezt is gondozni, védeni és őrizni kell a tényszerűség puszta túlerejével szemben. Különös természetű ajándékról van szó, különös főként abban a tekintetben, hogy az isten nem valami teljeset ajándékoz (pl. konkrét helyettesítő egy másik lánytestvér vagy legalább egy másik nő személyében, ami bizonyára Apollón hatalmában állt volna, ám nem jellemző az ő természetére), hanem jobbára bizonyos formális keretet (valami kisebbet), melynek segítségével le lehet horgonyozni valahol, éppen a keresésben, nem pedig elveszni benne.

Kezdettől fogva formális jellege miatt a rádöbbenés természetesen rendszeresen elveszíti kötődését ahhoz, amiből keletkezett, és mint általános módszer, mint formális folyamat mutatkozik meg, amely korlátlanul átvihető és univerzálisan alkalmazható bármilyen környezetben. Készségesen elveszíti önmagát mint ajándékot, készségesen elveszíti az egyedüli megszólítás jellegét, készségesen elveszíti saját eredeti „helyét“, a mellékesen felmerülő esélyt a száműzetés kritikus helyzetéből, amelyet mélyen el kell szenvedni, és készségesen elveszíti kapcsolatát a kudarccal, mely arra vonatkozik, amit tulajdonképpen keresnek (a lánytestvér keresése az apa parancsára), vagyis a halandó mély és fatális tévedésével, amely nem akar beleütközni az isteni előrelátás komplikált kelepcéjébe. (Kadmosz példája azonban azt is megmutatja, hogy ezt a hibát eltörölni – és így megtartani a rádöbbenést az ajándék eredeti síkja helyett – csak saját akaratból eredő önfeláldozással lehet.)

A rádöbbenés univerzalitása csupán metodikus, folyamatbeli – permanens belátás, megalapítás, keresés, az elveszítés és kitaszítottság elfogadása, új rádöbbenéssel való megajándékozás az örvénylő és végtelen folyásban, melynek értelme éppen a saját „mellékességében“ van. Ez azt jelenti, hogy lényegében sokféle polemikus univerzalitásról van szó, az univerzalitásról mint POLEMOSZ-ról. Rádöbbenésből mindig több van, és harc által kerülnek hatalomra, vagy csak a harc élteti és teszi lehetővé a rádöbbenést. Kadmosz történetéből is látjuk, hogy már az a tény, hogy egy kis város megalapítására való rádöbbenés vezette, önmagától mozgásba lendíti a pusztító erőket és a puszta tényszerűséget. Megzavarja ez Mars sárkányát, aki felfalja Kadmosz összes társát, s akit Kadmosznak egyedül kellett legyőznie. Ám a sárkány elvetett fogaiból kinőtt harcosok, akik egymást szinte teljesen kiirtják (redukálják ezzel áttekinthetetlen sokaságukat, mely túl nagy számú egy kis város megalapításához), megadják végül azt az elégséges kis létszámot – az öt embert, akik segítenek Kadmosznak Théba megalapításában. Tehát csak a testvérgyilkos harcon alapulhat a megmaradt kiszolgált katonák közti szolidaritás (akikhez Kadmoszt is odasorolhatjuk mint kiszolgált sárkányölőt), akiknek segítségével a rádöbbenés valójában realizálódik. A rádöbbenés csak a harci szituációban lehetséges, vagyis a tényszerűségnek attól való megkülönböztetésében, ami megengedhető és ami megadatik.

Kadmosz további sorsa a rádöbbenésnek egy nagyon lényeges vonására figyelmeztet. Kadmosz szenvedéssel teli élete után, melynek során nemzetsége tagjainak számos tragédiáját látta (de látta Bakkhosz születését is), a szomorúságtól letiporva elhagyja Thébát feleségével, Harmóniával együtt:

...exit conditor urbe sua, tamquam fortuna locorum,
non sua se premeret.

Újra kitaszított tehát Kadmosz, ezúttal önként, saját akaratából kerül abba a helyzetbe, melyben Théba megalapítása előtt volt. Kiderül, hogy a rádöbbenés, és annak harc által való megszerzése, még ha isteni ajándék is, eltörölhetetlen bűn, amely megtorlást követel, áldozatot önmagáért. Anaximandrosz gondolata ez a büntetésről, mellyel itt találkozunk. Annak ellenére, hogy a sárkány megölése – mellesleg – szükséges volt (enélkül nem csiszolódott volna ki az európai város képe), és bár jogi szempontból szükségszerű önvédelemről volt szó – vim vi repellere licet – , mégis ez a kozmikus rend szempontjából elhajlás, melyet személyesen annak kell jóvá tenni, aki képes a rádöbbenésre. (A megalapított város tovább létezik.) Kadmosz ezt önként teszi, és egy rádöbbenéssel önmaga kéri, hogy az istenek kígyóvá változtassák, hiszen kígyót ölt:

„Num sacer ille mea traiectus cuspide serpens,“ Cadmus ait, „fuerat, tum, cum Sidone profectus vipereos sparsi per humum, nova semina dentes?
Quem si cura deum tam certa vindicat ira, ipse precor serpens in longam porrigar alvum.”

II. Európa történelmének körülményei

Most főbb vonásaiban összefoglalhatjuk Európa alapmodelljét, amely így felszínre került, aztán kibővíthetjük egyes utalásait. Európa megalakult és állandóan alakul most is (mint egy mindig változó kisváros) – ellentétben a kozmikus civilizációkkal, ahol a megalapítás abszolút és mindig rituálisan ismétlődik mint valami abszolúte ugyanaz. Európának ilyen azonosságra nincs lehetősége. Európában egymáshoz többé-kevésbé kapcsolódó tettekről és eseményekről van szó, hiszen a mítosz a puszta történésre degradálódik, vagyis a történelemre. A rádöbbenésen alapszik, de egyúttal tulajdonképpen mellékesen. Amennyiben itt valami valójában keletkezik, az mindig csak mellékesen, valamilyen más cselekvés és valami másnak a keresése közben keletkezhet. Így Európa mellékesen alakul meg mindig a megtalálhatatlan Európé keresése közben. Ragyogó példa lehet az, hogy az európai városoknak milyen nagy hányada alakult meg „mellékesen“ a római légiók menetelése közben mint katonai tábor.

A rádöbbenés (nyitottság) alapvető paradoxona, hogy mellékesen valami mást nyit meg, mint amit meg akar nyitni, hiszen a rejtettség uralmának felismerését nyitja meg. Ezt legalábbis alátámasztja Kadmosz végső átváltozása sárkánnyá, melyet megölt (ez az átváltozás közös feleségével, Harmóniával). Ez egyszersmind azt is bizonyítja, hogy már akkor mellékesen jelzésszerűen megtörténik az ember és a világ kötelező mitikus egységének, közös „nagy háztartásának“ (vö. Patočka: Eretnek esszék a filozófia történetéről) az individuális tapasztalatra való redukálódása; ez viszont az adott összefüggésben vitathatatlanságra való jogot vív ki magának, és valami olyanná válik, aminek megvan a saját érvényessége, amit viselni kell és amiért felelősséget kell vállalni. Van viszont egy figyelmeztető momentum is: Kadmosz talán az egyetlen mitikus hős, aki végül sárkánnyá változik, amit előbb megölt, s ez, tekintettel arra, hogy nem feltétlenül játszódik le mindig ilyen katartikusan (az individuális áldozatra való rádöbbenés formájában), nagyon aggasztó. A redukció másik része, amely a rádöbbenés lényege, egyrészt a harcban való kiállás (nem győzelem, hanem kiállás: ha győzne, gyakorlatilag nem tudna miből alapítani; ha a rádöbbenés az egész vonalon győz, gyakorlatilag túl sok minden nem alakul meg – lásd Platón kísérleteit az ideális állam megvalósítására Szicíliában), másrészt ezért idővel bűnhődnie kell. Emellett itt, az antik világképtől eltérően, soha nem előre adott, hogy fog majd alakulni, hanem minden az adott helyzetben dől el, mert a mitológiai meghatározottság Európában a szabadságra redukálódik.

Mindebből mindenesetre nagy szétforgácsolódás következik, mely egyébként Európára nagyon jellemző, hiszen így alakul ki az egység és a teljesség alapvető vesztesége, amely a rádöbbenést jellemzi. A rádöbbenés egységesítő vonása mindig a POLEMOSZ, ami implikálja s ami általa implikálódik. Ennek a szétforgácsolódásnak az eredményei nagyon fontosak; az egyik leglényegesebbnek tarthatjuk azt a vonását, hogy úgy prezentálódik, mint a történetek szabad kapcsolódása (vö. történet = a mítosz degradálódása), melyekre ezért a különböző modellek látószögéből tekinthetünk, és melyeket keresni lehet és polemikusán megalapozni, mint az európai városokat. Sőt, ezzel a módszerrel történelmileg vagy szerkezetileg európaizálhatunk és megítélhetünk bármilyen kultúrát, teóriákat hozhatunk létre róla, identifikálhatjuk a történelmét stb. Sőt, ezzel a módszerrel a mítosz is feldolgozható.³ Mellesleg így gyakran valami teljesen más dolog csírázik ki (például Hegel és Marx történelemkoncepciója és annak „mellékessége“, mely a totalitarizmus teoretikus megalapításában rejlő erő felszabadítására támaszkodik, ami itt meg is valósult).

A rádöbbenések tulajdonképpeni sokfélesége Európának az újonnan érkezőkkel szembeni nyitottságában is megnyilvánul. A rádöbbenés pontosságának köszönhetően így egyrészt az idegen hatások nagyon gyors és termékeny abszorpciója és azoknak a rádöbbenés formájába való illesztése következik be, másrészt az európaiság nagyon egységes beszivárgása az idegen környezetbe. Már Kadmosz is idegen volt, Szidónból érkezett föníciai, vagyis egy teljesen más civilizációs típus megtestesítője, és mégis egy európai megalapozó személyiséggé válik. A párhuzamos eset Aeneas Róma korai történelmében. Ezért nem csoda, hogy Európában mindig szimultán módon élnek együtt nagyon különböző etikák és civilizációs hatások (Európa őslakosai, görögök, szemiták, kelták, germánok, szlávok, finnugorok...). De európaivá ezek a különféle áramlatok csak akkor válhatnak, ha a redukció európai módjának vetik alá magukat. Az ő együttélésük nem jelent azonban valamilyen fiktív liberális toleranciát, ellenkezőleg: mindig polemikus, harc, melyben az élet, a megmaradás és a megalapítás a cél.⁴ Amíg azonban a mérkőzés európai módra folyik, nem győz sem az egyik, sem a másik fél, hanem a POLEMOSZ maga – és mellesleg megalakul valami teljesen új.

Sémájában felvázolhatunk – anélkül, hogy kimerítő áttekintést nyújtanánk néhány konkrét formát, melyekben Európa sokfélesége a különböző korokban megnyilvánult. Nagyon gyakori volt Európa kettéhasadása, mely emberemlékezet óta bekövetkezett. Példaként felhozhatjuk a római birodalom keleti és nyugati részének vagy a Földközi-tenger vidékének és az európai Északnak az ellentétét (mely ismétlődően felbukkan különféle formákban); a nyugatrómai császárságban az ortodoxok és ariánusok ellentétét, a nyugati és keleti egyház viszályát, a császár és a pápa konfliktusát, a reformáció és az ellenreformáció konfliktusát, később a nagyhatalmi imperiális viszályokat (Spanyolország versus Portugália, Spanyolország és Németalföld vagy Anglia, Anglia versus Franciaország stb.). Több ezek közül a konfliktusok közül az ellenfél teljes likvidációjával végződött (az ortodoxok és az ariánusok konfliktusa) – de általában ott is a győztes megváltozását jelentették. Még gyakrabban viszont az ő tulajdonképpeni eredményük annak az árnyékba került, ami e mellett mellékesen megalakult: Spanyolország és Németalföld konfliktusakor a spirituális és szimbolikus aranynak pénzértékű aranyra való redukálódása következett be, vagyis aranyra mint a modern értelemben vett pénzügyek alapjára való redukálódás és a háború gazdasági felfogása, ami ebből származik. A „kettéhasadás“ tradíciója nagyon jól észrevehető a 20. században is – mindenekelőtt a határok új kijelölésében a világháborúk után. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után megemlíthetjük Těšín felosztását egy cseh részre és egy másikra, amely Lengyelországnak jutott (bár egész Těšínben lengyelek laknak). A második világháború után ez a jelenség általános az egész világon, s így annak lényeges európaizálódásáról tanúskodik. (Mellesleg mindig erősen ideologikus jellege van.) Példaként hozzuk fel legalább Németországot, Berlint, Kelet-Poroszországot, Koreát és Vietnamot.

Európa sokféleségének másik nagyon gyakori formáját az idegen inváziók példáján demonstrálhatjuk, melyeknek Európa a célpontjává vált. A klasszikus és nagyon tanulságos példák a görög-perzsa háborúk és azok kicsúcsosodása az erős hellenisztikus kultúra mellékes megalapításában, valamint e kultúra elterjedése Elő-Ázsiában egészen Indiáig. Az elméletünk szempontjából állandó redukció szerint itt a klasszikus korral szemben – minden külső fényűzés ellenére – a szabadság elveszítése következik be és az uralkodás keleti módjának az utánzása (amely persze nem vezethet – bármennyire is vágyik rá – a mitikus teljesség megújításához, és csupán formális marad), s ez Kelet-Európa számára máig is végzetes eredmény. A hellénizmus példáján (bár több példát is lehetne találni mondjuk a római birodalom a császárkorban, a Habsburg-tartományok fellendülése a harmincéves háború előtt vagy a gyarmatosító birodalmaké az újkorban) láthatjuk, milyen csalókák azok a korok, melyekben Európa túlságosan naggyá válik és elveszti a maga kisvárosi princípiumát; amikor felhagy a kereséssel és a megalapítással és csupán duzzad – csak használja, vagyis kihasználja a rádöbbenés előnyeit, elfeledkezve az ehhez kötődő kötelezettségekről.

A germánok európai inváziója esetében a szituáció jelentős mértékben eltér az előző példától. A germánok győztek, Európa, melyet Róma képviselt, a szónak hatalmi, institucionális értelmében az egész vonalon alulmaradt. A vereség ugyan mérhetetlenül termékenynek bizonyult, az adott helyzetben tehát Európa számára ez volt a mély krízisből való egyedüli kiút. Ez a vereség mellékesen megalapozta azt, hogy Európának rá kellett döbbennie önmagára mint valami elsősorban szellemire, ami a hatalmi versengésekhez viszonyítva autonóm, és ami mégis a fölé van rendelve. Felszabadult itt tehát az idea ereje és természetesen a vélemény ereje. Az a tény, hogy az idő előrehaladtával egyre gyakrabban háborúznak elvi okokból (Nagy Károly háborúi már – az antik Róma imperiális harcaitól eltérően – elvi háborúk voltak, a kereszténység terjesztése vagy megvédése nevében), nem függeszti fel az európaiság polemikus jellegét, hanem inkább elmélyíti azzal, hogy már megalapozódik a POLEMOSZ betörésének lehetősége maguknak az elveknek a belsejébe, melyeket eddig egységként gondoltak el: az elvek az európai szellemiségnek ebben az új megalapításában az abszolút egységes és egyszerű antiki ARCHÉ-ikból a skolasztikus meghatározások polemikus objektumaivá degradálódnak, s ezek úgy hasogatják őket, ahogy akarják. Az európai Keleten az elszellemiesedés más módon zajlott, messze nem ilyen alaposan és jóval konzervatívabban, de az eredményei néha figyelemreméltóan analogikusak (vö. a bizánci jogi iskola és a bolognai glossatorok munkáját).

Rámutattunk a két legalapvetőbb invázióra, melyeknek Európa a célpontjává vált. De Európa ennél sokkal többet szenvedett el, bár jóval kisebb kereső és megalapító sikerrel: ide tartoznak mindenekelőtt azok, amelyeket Európának sikerült maradéktalanul likvidálnia vagy elhárítania. Olyan nemzetek inváziójaról van szó, melyek az arabok kivételével nem voltak Európa számára olyan fontosak, mint mondjuk a germánok.

Maguknak az európai invázióknak a római kortól kezdve az a jellegzetességük, hogy Európa soha nem kezd hódításba mint egész (ezzel tagadná saját szellemiségének polemikus lényegét), hanem mindig csak valamelyik része.⁵ Már az első keresztes háborúk is csak a nyugati kereszténység tettei. Ezeknek a példáján látjuk azt is – bár sikertelenül végződtek, és nem tudták tartósan hatalmuk alatt tartani Jeruzsálemet –, hogy az egész európai szituáció alapvető megváltozásához vezettek. A további európai inváziók a világba már csak imperialista hódítások, melyek mindig partikulárisak. Önmagukban nincs nagy jelentőségük Európa lényege szempontjából, csak a rádöbbenés planetarizációját jelentik, annak univerzális applikációjára való kísérletek. Ennek a kísérletnek az eredményei ugyan külső szemszögből megdöbbentőek – egy homogén, formálisan normalizált planetáris üzemeltetés kialakulása következik be, amely Európa történelméhez csak kevéssel járul hozzá. Európa inkább felosztódik ebben az üzemeltetésben, mert itt már nem engedhető meg semmilyen keresés, megalapítás, semmi „mellékes“... Kezdetben ez konkrétan így folyik le: a „metropolisz“ kialakulásának látszatával (a gyarmatosító hadjáratok esetében) elveszik a polemikus hiábavaló keresésének és a kisváros megalapításának terhessé vált princípiuma, és Európának pusztán (pszeudo-)ökonomikus felduzzadása következik be (itt ugyanis a könnyű nyereség lehetőségének ürügye alatt elvetik a szimmetrikus csere gazdasági alapelvét). Európa túl naggyá válik, s ez mindig végzetes, mert ebben az esetben elveszik a szabadság.⁶ Ez az európai hadjáratok (pszeudo-)ökonomikus motivációjáról való elmélkedés azonban sántít: bizonyos elemzések szerint a gyarmatok legtöbbjét nem gazdasági, hanem stratégiai érdekből foglalták el (egy másik gyarmatosító nagyhatalommal való versengés miatt), miközben maguk a gyarmatok gazdaságilag passzívak voltak, és a metropoliszokra építő hatalmat kimerítette a finanszírozásuk.

Egészében tehát arra a következtetésre jutunk, hogy a polemikus sokszínűségnek, ahogy Európában a maga különféle formáiban megjelent – ezek közül a kettéhasadással és a belső és külső invázióval foglalkoztunk –, nem abban van az értelme, hogy valamit valójában elfoglaljanak vagy csak valamit megvédjenek, hanem ezek a konfliktusok egyenlőek azzal a kereséssel, mely, bár önmagában (előreláthatóan) hiábavaló volt, mindig megalapított valami mást, mégpedig mellékesen.

III. Európa történelmének útjai

Megpróbáljuk most megrajzolni azoknak az alapformáknak a körvonalait, melyek véletlenül alakultak meg Európa hiábavaló keresésének európai útján, a rádöbbenés polemikus útján.

a. Az intézmények területén – ezt a legkönnyebb áttekinteni – három ilyen alapformát találunk, mégpedig a köztársaságot, a keleti császárságot és a nyugati császárságot. Nem áll módunkban itt mindegyiket részletesen elemezni és célunk szempontjából nem is szükséges. A köztük lévő különbségek összefoglalhatók és kiemelhetők a tökéletességhez való viszonyuk elemzésével.

Mint európai alakulatoknak ugyanis ki kellett egyezniük azzal a ténnyel, hogy egy olyan labilis és lényegében veszteséges talajon kell állniuk, mint amilyen a rádöbbenés. Ezért igyekeztek ezt a tökéletlen talajt megszilárdítani, és a rádöbbenés veszteségét valahogy pótolni. A köztársaságnál látjuk, hogy elfogadja az európai helyzet tökéletlenségét, és a törvényhozó hatalommal egészíti ki magát, vagyis az explicit vagy implicit alkotmányok különféle formáival és a korrelatív jogi intézmények fejlesztésével. Ez természetesen polemikusán megy végbe. Túlsúlyban van azonban itt az ún. „belső“ POLEMOSZ, mely „befelé“ irányul (pl. polgárháborúk a köztársaságkori Rómában, melyekhez a szövetségi háborúk, a rabszolgák és kalózok elleni háborúk is sorolandók), mert a törvény az, amit keresnek, s a törvénynek mindig csak belseje van (vagyis az, ami „összetart“) és nem külseje (az, ami „nem tart össze“).

Ezzel ellentétben a császárságot mindig univerzális igények jellemzik, tehát egyebek mellett a tökéletesedésre való igény. Ezért polemizál a rádöbbenéssel mint olyannal. A rádöbbenés – ahogy rámutattunk – mindig kívülről jön (mint az ajándék), tehát mindig külső viszályról van szó. Európát nem úgy keresik mint törvényt, hanem mint tényleges tökéletesedést. Ez kétféleképpen történik. A keleti császárság állandó tendenciát mutat a rádöbbenéssel szellemi téren való polemizálásra, ezen a téren akarja betölteni annak elégtelenségét. A császárság itt mindenekelőtt tökéletes szellemi uralmat jelent, beleértve a szellemfölötti tényleges hatalmat (a kultúrára, tudományra és művészetekre helyezett hangsúly Bizáncban, a császár ideológiai elkötelezettsége, a szellemi kontinuitás hangsúlyozása, konzervativizmus). Persze mellékesen bekövetkezik a rádöbbenés és annak megalapozása, hogy az európai helyzetben az egyetlen lehetséges szellemi tökéletesedés annak az eldöntésében rejlik, hogy valami már tökéletes, és utána kötelezően tökéletesnek kell tartani; ezt a szellemi manipulációt a rádöbbenés pontosságának következtében a saját szférájában és mindenféle eszközzel végre lehet hajtani. Ennek tényleges bekövetkezése érdekében létesül a bürokrácia. Ha egy ilyen rádöbbenés mellékesen realizálódik, a megmaradt POLEMOSZ csak udvari intrikák formájában létezhet, s ezek szellemében folyik majd a császárság minden társadalmi történése a hivatalos hierarchia legmagasabb fokától a legalacsonyabbig, mely lényegében magába foglalja az egész lakosságot. Nyilvánvalóan így elveszik a keresés és minden vele összefüggő jelenség (ezek az emberi benső pszichológiájának minimális méreteire csökkennek le – innen az orosz irodalom szembetűnő pszichológiai éleslátása). Európa itt olyan tökéletességben és teljességben „találtatik“, amilyenre csak a látszat képes.

A nyugati császárságban még bonyolultabb viszonyokat találunk. Ez a császárság a rádöbbenéssel a tények síkján próbál meg polemizálni. Azt gondolja, hogy a nem kielégítő rádöbbenést a föld birtokbavételével lehet kipótolni. Az ilyen típusú tökéletességet állandóan keresi és ostromolja. Ennek következtében jóval progresszívabb, vállalkozóbb szellemű és alkalmazkodóbb, mint a keleti császárság, végeredményben azonban ténylegesen (institucionálisan) jóval labilisabb és szellemileg fegyelmezetlenebb. (Nem érdektelen ebben az összefüggésben, hogy mint reális univerzális monarchia a nyugati császárság a római birodalom után csak 43 évig létezett – Nagy Károly megkoronázásától a verduni szerződésig.) Állandóan különböző államjogi formákkal kísérletezik, próbálgatja, hogy melyik lesz a föld birtokbavételéhez a leghasznosabb. Több metodikus folyamatot fejleszt ki ehhez, és állandóan újabbakat és újabbakat keres. Az individuális életformák tarka palettáját alakítja ki, és arra irányul, hogy a különböző csoportok (dinasztikus, nemzeti, vallási stb.) expanzív érdekein alapuló tényleges polemikának csupán formális keretévé váljon. Néhányszor ebben olyan messzire ment, hogy egyenesen kényszerűséget érzünk, hogy ezeket a csoportokat vagy befolyásos egyéneket Kadmosz sárkányfogveteményével vessük össze – szinte bekövetkezik a mindenki harca mindenki ellen –, ahogy látható ez az albigensek, a husziták elleni háború bizonyos fázisaiban, a harmincéves háborúban és a reneszánsz Itáliában mint egészben. Mellékesen aztán kialakult, hogy a tényleges tökéletesedés csak folyamatában lehetséges mint az élet állandó intenzívebbé tétele a mindig „csak távolabbra“ megvalósításában a földön. Ez az energiapotenciál teljességének tökéletesítése, amely mindig valami másnak a hajszolásával érhető el. A POLEMOSZ itt a konkurenciára degradálódik, a többi irányadó európai jelenség szintén eltűnik – ezek az új bolygóknak, a kozmosz határainak keresésével, az atomok széttördelésével átláthatatlan (már rá nem döbbenthető) méretekbe tágulnak. Ez következik be a produktivitás állandó növekedésének keresésével, a Föld jobb „uralásával“; s emellett nem alakulhat meg mellékesen semmi, mert mindezen említett dolgokat természetesen meg lehet találni, a keresés tehát nem eleve hiábavaló. Ezért teljesen felesleges is.

Ha a mai Európát tekintjük (1982-ben; a szerk. megj.), a felvázolt három institúciós formából, melyet Európa létrehozott, csak töredékeket találunk. Úgy tűnik, hogy itt van a keleti császárság örököse. Igaz, erősen degenerálva és egyoldalúan, a bizánci tapasztalat legdrasztikusabb eredményeire korlátozva, a léleknek a látszat és az intrikára épülő uralkodás segítségével való uralásával, anélkül, hogy rádöbbent volna arra a szellemi tradícióra, amely ehhez illeszthető (Szovjetunió, Kína, Indokína). Továbbá: van örököse a köztársaságnak (USA), ez viszont Észak és Dél háborúja után beletörődött az európai polemizálásba. Liberális és toleráns ugyan – ám ezért saját törvényhozásának területén csak ritkán hoz valami újat. A világháborúkban az Egyesült Államok a háborúzó hatalmak pártatlan bírójának szerepét vállalta, s ebből ered az ENSZ gondolatának jogi alapja. A vietnami háborúba is a döntőbíró kiindulóhelyzetéből került be Amerika. Ez mind az arra irányuló igyekezetet jelzi, hogy elkerülje a valódi polemizálást, s ezért az eredmények elég silányak, ahogy azt Wilson versailles-i koncepciójának csődje is megmutatta pár évvel az életbeléptetése után.

Úgy tűnik, hogy teljesen hiányzik a nyugati császárság vagy annak örököse.⁷A nyugati császárság összpontosítására tett utolsó kísérletet Napóleon hajtotta végre. Ez a kísérlet vagy a nemzeti államban bomlott szét, vagy (a Code civil hatása alatt) a polgári társadalomban. Ez viszont már korábban megalakult, mégpedig Angliában. Saját specifikus kontinentális jellegét azonban Franciaországban és az északi államokban kapta meg. Dél-, Közép- és Kelet-Európában a 20. században a nemzeti állam totalitarizmussá degenerálódott (Itália, Ausztria, Németország nyugati része, Spanyolország, Portugália, Görögország gyakran hatalmas veszteségek árán tudtak végül a polgári társadalomhoz csatlakozni). A totalitárius rendszer valamelyik fajtájába való átmenetet néha egyedülálló polgári vagy nacionalista politikusok közvetítik – például Csehországban Eduard Beneš, aki a nácizmust veszélyesebbnek tartotta, mint a Moszkvával való szövetséget. (Valószínűleg ez az elképzelés vezette: a nácizmus megöli a testet, a kommunizmus csak a lelket; lélek nélkül lehet élni, de test nélkül nem...) A polgári társadalom megalapításával mellékesen felszabadult az a gazdasági erő, amely azonban nem képes megalapítani valami újat, és mivel nem keresi önmagát sem, a rádöbbenéssel szembeni rezignációt jelenti. Még Napóleonnak a rádöbbenés tényleges megvalósítására irányuló grandiózus kísérlete mellékesen olyan eredményeket hozott, amilyenekre ő végképp nem számított – mindenekelőtt az előbb említetteket. A polgári társadalomban azonban semmit nem keresnek, ezért nem következnek be véletlenül új megalapítások. És amint a nemzeti államban elkezdődik a keresés, az rendszerint belecsúszik a totalitarizmusba.

A polgári társadalom programjai a nagyság (Charles de Gaulle: „La Grandeur de la France”-a) vagy a kicsiség (vö. a cseh „drobná práce” [aprómunka] programjával) gondolatán alapulnak. A nagyság politikai programja anakronizmus, mert az európai út – ahogy megtudtuk – az állandó redukció útja. Ami nem sikerült a császárságnak, amely jóval nagyobb volt, nehezen sikerülhet a polgári társadalomnak, amely mindezek fölött kerüli a rádöbbenés polemizálását olyan jelentésben, ahogy mi értjük. A kicsiség mint politikai program szintén nem fogadható el, mert a kisváros, amely Európában alakul meg és amely annyira jellemző rá, mégis csak hosszú szenvedések útján születhet meg, mint a POLISZ – néhány megmaradt veterán alapítja meg, akik éppen eljutnak a szolidáris rádöbbenéshez. Ha előre meg akarja valaki alapítani, az tulajdonképpen furfangosság, arra irányuló kísérlet, hogy ezt az egész utat elkerülje és „ingyen“ rendelkezésére álljon az, ami talán (de nem kötelezően) mellékesen megalakul.

Azoknak az institúciós formáknak, melyeket Európa saját keresése közben realizált, a felvázolásából és ezek bukásából kitűnik, hogy a „keresés“, „megalapítás“ vagy a „mellékesen“ nem Európa számára egyszer s mindenkorra útravalóul adott állandó lehetőségek, hanem csupán addig léteznek, amíg megtörténnek. És éppen csak akkor van szó Európáról vagy valami európairól, amikor legalább a nyomait megtalálhatjuk az ilyen történésnek. Néha viszont az európai történelem eseményeinek sokszínűsége oda vezet, hogy ezek a nyomok elvesznek – hogy Európa felhagy önmaga keresésével, a rádöbbenés eltűnik a napirendből, mellékesen eltűnik a mellékes megalapítás, nivellálódik az individualizáció, eltűnik a bűn és nincs büntetés. Minden ilyen esetben bizonytalan, hogy hogyan végződik majd – elkezdődik-e vajon újra Európa keresése minden velejárójával együtt, s elkezd-e Európa ebben a keresésben újra létezni vagy nem. A történelemben számos példát találunk ilyen rövidebb vagy hosszabb közjátékra: a római köztársaság vége Caesar fellépése előtt, a Iulius-Claudius dinasztia vége, a Nagy Károly és a Hohenstaufen-dinasztia császárai közti köztes időszak stb. A mai kor azonban, úgy tűnik, a legmélyebb és legkomolyabb ezek között a történelmi vákuumok között. Hiszen annak az uralma alatt, amit a keleti és a nyugati császárság mellékesen megalapított (a látszat és a bürokrácia tökéletesítése – a látszat hivatalos dologként mutatkozik – és az elérés intenzitásának tökéletesítése; „csak előre“ ennek a tökéletesítésnek a technokráciájával mindegy, hogy melyik szakterületen; miközben mindkettőben közös, hogy bizonyos értelemben csak minimális tökéletesítésről van szó, mert a látszat a léleknek valamiféle – bár tökéletes – minimuma, és a „csak előre“ ténylegesen valami „minimum“), nehezen újulhat fel Európa keresése, mivel az újabb redukció nem tűnik lehetségesnek sem kívánatosnak azután, hogy a megelőző redukcióval olyan kritikus helyzetbe került, amilyenben ma van. Lehet itt kiindulópontja a (hiábavaló) keresés keresésének, és az arra való várakozásnak, hogy mi történik ezután?

b. Vagy talán legalább tanáccsal szolgálhat számunkra, ha áttekintjük, hogyan folynak Európa történései a gondolkodás és a kifejezés területén? Milyen alakzatokkal fogunk itt találkozni? Térjünk vissza elmélkedésünk kezdetére. Elengedhetetlen feltétele egy ilyen elmélkedésnek, hogy már az Európéról szóló mítoszban felbukkannak olyan vonások, amelyek megkülönböztetik a teremtés általános kozmikus mítoszától, és melyeket úgy interpretálunk, mint ennek a mítosznak a tipikus európai redukcióját. Ebből persze az következik, hogy a mítosznak az ős-Európában némileg eltérő funkciója van, mint máshol, mert a funkcionális és a tartalmi aspektus a mítosznál egybemosódik. Természetesen sem a „mítosz“, sem az „ős-Európa“ alatt nem értünk valami időben megelőző „valódi Európát“, bizonyos hiposztázisos genetikai egymásutániság keretei közt, melyet a rádöbbenés jelöl ki – ellenkezőleg, állandóan előforduló struktúrákat értünk alatta (melyek mindig Európa „előtt“ léteznek az explicit keresés, a rádöbbenés ajándékozása és a mellékes megalapítás tekintetében) mint az eredeti lehetőségek implicit, a természetességben rejlő füzérét, melyek mellékesen tárulnak fel éppen a mellékes megalapításkor, így létezik itt tehát a mítosz máig is. Már nem mindent kitöltő keret, amely átkarolja az embert és a kozmoszt, rejtett és nyilvánvaló, tényszerű és lényegi egyszerre, hanem keret olyan értelemben, hogy a rádöbbenéssel való formális megragadásának biztosít lehetőséget, ami mindig egyszeri (történelmi) aktus, a kozmikus mítosz rituális felújításával szemben persze tökéletlen. Nyilvánvalóan találhatunk Európában olyan jelenségeket, melyekben a mítosznak mindkét formája együtt létezik, és gyakorlatilag nem zárja ki egymást – az eleusziszi misztériumok és az orfikus tanok viszonya az akadémikus filozófiához, vagy a kereszténység komplikált többrétegűsége, mely minden aszimmetrikus eszkatológikus törekvés mellett megőrzi az ünnepek és a reminiszcenciák rituális körforgását. Megemlíthetjük itt a „mesterséges mítosz“ különös és Európa számára tipikus jelenségét, melyben szintén észrevehető a két hozzáállás keveredése: ilyen értelemben beszélnek platóni mítoszról, gnosztikus mítoszról; sok mindent ide sorolnak a keresztény hagiográfiából, az alkimikus és hermetikái szimbolikát stb.

A kozmikus mítoszban például az alapító hős képét rituálisan megjelenítik az ünnepeken, s így megőrződik az emberi élet hősi dimenziójának jelenléte, s ez alapján szabják meg a társadalmi szabályokat, melyek uralják, mondjuk, a fiatalok beavatási szertartásait. Aki átesik a beavató szertartáson, azt a közösség elfogadja mint olyan személyt, aki sikeresen véghezvitte hősi útját, visszatért, és ennek megfelelően helyet kapott a rokonai között. Az európai Kadmosz viszont nem tér vissza, de nem marad a megalapított Thébában sem, ahogy azt a megalapítótól és a később héroszként tisztelt személytől elvárhatnánk, hanem örökre száműzött marad. (Hasonló esetet láthatunk Héraklésznál.) Ráadásul Théba megalapítása nem hősi útjának előre megadott célja, hanem kiút a szükségből, mely mellékesen adódik, s melyet Kadmosz mint kárpótlást fogad el, „saját“ feladata elérésében bekövetkezett (kényszerű) kudarcáért cserébe. Ez hasonló ahhoz, mintha a jelölt nem teljesítené beavatási feladatát, nem térne haza, megajándékoznák őt valami mással mint a saját társadalmával és a kozmosszal való identifikáció egyik fajtájával.

A Kadmoszról szóló mítosz tehát nem arra szolgál, hogy lehorgonyozzunk a kozmoszban, hanem ellenkezőleg, hogy megmutassa nekünk a keretet, melynek segítségével teljesen másképp találhatunk magunkra mint száműzöttre, menekültre, aki kárpótlást kapott: a rádöbbenést. És így bárhol lehet létezni, tekintet nélkül ennek vagy annak a kulturális közösségnek a rituális felépítésére,. A mítosz tehát metanyelvként működik, mégpedig úgy, hogy a metanyelv megteremtésének éppen az európai lehetőségét mutatja meg. Természetesen nem a mai tudományos metodológia vagy szemantika metanyelvére gondolunk (ezek csupán nagyon késői, és ezért nagyon hiányos, mellékesen megállapított alakzatok), hanem a metanyelvre mint arra való utalásra, ami a kijelentéskor mellékesen megjelenik, ám ami önmagában mindig rejtve marad.

A rádöbbenéssel szorosan összefügg a kijelentés kényszere, mely a megalapítással egybeesik. Hogy (a száműzetésben való kínteli bolyongás és keresgélés után) a rádöbbenés lesz-e az ajándék, az mellékesen és polemikusán mint olyan csak a megalapításkor igazolódik, csak akkor lesz igazán azzá, ami. Persze minden megalapítás egyszerre történelmi kijelentés is. Történet, esemény, amely kinyilvánítódik, s hogy történetté legyen, ki kell nyilvánítódnia. A történetnek ez a kinyilvánítódása helyettesíti Európában a városnak a kozmosszal való tényleges azonosulását, valamiféle „csökkentése“ (helyettese) ennek az identitásnak. A normatív európai mondat strukturálisan mindig ilyen kijelentés. (A „mondatról“ itt nem lingvisztikai értelemben van szó, hanem mint vezérfonalról, melyhez igazodik az összes európai nyelv, legyen bár indoeurópai vagy más eredetű.) A következő magyarázat jól illusztrálja tradicionális felosztását alanyra és állítmányra (melyek persze ennek a mondatnak a későbbi formalizációjával összefüggő kategóriák): a mondat autonóm kerete minden lehetséges történet kijelentésének, ami valamivel megtörténik, tehát annak állítása, hogy valami olyan, mint ez és ez. Az ilyen mondat élesen elhatárolódik a kozmicitástól mint valami kisebb, nem integrált része a kozmikus összefüggéseknek, ahogy ez a mágikus nyelv vagy a hétköznapi dialógus esetében van. Ugyanígy struktúrájának köszönhetően képes elkülönülni mint valami kisebb attól, amiről beszélnek, attól, aki történetesen kimondja őt. Persze, ezért nem definiálható a kijelentés tekintetében egyikkel sem az említett körülmények közül, megőrzi tehát minden szempontból a nyitottságát. A másik jellemző vonása, mely az előbbiekből következik, a kezdetektől fogva létező formális jellege. Ezért relatíve könnyen képes logikává alakulni, amely önmagán kívülre (például a tudományra) irányuló módszerként szolgál.

Persze a történet kijelentésének eredeti jellege, miközben a történet a mellékesen megalapító tett redukált identitása, rejtve marad. Az, amit megállapítottunk a mondat formális jellegéről, a logikának mint univerzális módszernek a keletkezéséről és bármiféle kijelentés iránti nyitottságáról, elengedhetetlen az erő felszabadulásának korrelációjában, amely – ahogy rájöttünk – a rádöbbenés létrejöttének másik oldala. A normatív európai mondatban azonban mellékesen megőrződik az is, hogy a történet kijelentésekor eredetileg bizonyos hiány megállapításáról és elfogadásáról van szó, s a kijelentés ezért való kárpótlás és a kényszerhelyzetből való kivezető út, amiért idővel szintén büntetést kell fizetni. Ez a hiány abban rejlik, hogy itt egyenesen a legyőzhetetlen rejtettségbe ütközünk, amely uralkodik (Európé elrejtése mint furtum Iovis), melyhez csak úgy közelíthetünk, hogy keresünk, mellékesen megalapítunk és kijelentünk, vagyis hagyjuk a történelmet folyni. Ez a rejtettség csak úgy lehet jelen, hogy mellékesen kijelenti önmagát.

A normatív európai mondat kétértelmű: vagy úgy hallható, hogy a relatíve homályos (létező) a kijelentéssel és az ezzel összefüggő formalizációval világossá válik, funkcionális összefüggésekhez vezet, kijelentésként megalapít, s ez alapján a beszélő saját maga identifikálódik, vagy ellenkezőleg, úgy, hogy a relatíve „világos“ (már eredendően naivan természetes és kozmikus összefüggésekben értett létező) ugyanolyan folyamattal (kijelentéssel) homályossá válik, elveszíti kölcsönös relációit, és kétségbe vonódik létezése. Ugyanez történik a beszélővel, aki visszatér ahhoz, hogy ő száműzött. A mondat így kérdésbe fordul (mely már előre ténylegesen megválaszolhatatlan), melyet újra és újra csak fel lehet tenni és elálmélkodni rajta minden formalizáció, rádöbbenés és megalapítás dacára.

Hozzunk fel legalább néhány példát arra, hogyan találtak ki Európában mellékesen valami mást, mint amit ki szerettek volna találni, és hogyan vezetett ez a kérdések újrafeltevéséhez. Nagyon gyakran találkozunk ezzel a „mellékesen”-nel a materiális célok területén – például az antik filozófusok arab feldolgozása Európában a matematika fellendüléséhez vezetett, melynek talajából kisarjadtak a természettudományok. Megalapítóik ugyan az újkor kezdetén egyáltalán nem azon fáradoztak, hogy megalapítsák őket. Igyekezetük értelmét abban látták, hogy közelebb kerüljenek az Istenhez, mint ahogy az a skolasztikus gondolkodás keretében lehetséges volt. Ez az igyekezet mégis az újkori természettudomány matematikai apparátusának kialakításához vezetett, mely a középkori Istent túlharsogta, másikat pedig nem volt képes megtartani. A 20. században az elméleti fizika fejlődése egészen váratlanul hatalmas tényleges energiák felszabadulásához vezetett, melyekkel senki nem tud mit kezdeni...

Milyen általános tanulságok következnek tehát a normatív európai mondat ellentmondásos jellegéből, mely magába foglalja a nyitottságot (formális értelemben) és a rejtettségét is (abban, hogy mellékesen kérdést vet fel saját magának)? Mindenekelőtt az, hogy az ilyen mondat egyszersmind mindig interpretáció is, önmaga reflexiója, hogy mindig felvázolja önmaga metanyelvének lehetőségét, melynek szintén ellentmondásos jellege van (lásd fentebb). Ennek azonban az európai gondolkodás fejlődése szempontjából kiemelt jelentősége van. A tökéletlenség reflexiója és bármilyen kijelentés kétségei, melyekre egy ilyen metanyelvben idejében sor kerül, olyan modellek létrehozásához fognak vezetni, melyeknek ezt a tökéletlenséget és kétséget saját kijelentésükkel helyre kell hozniuk (annak az identifikációja, ami hiányzik). Ezek a modellek viszont mellékesen – ahogy majd bemutatjuk – teljesen mást eredményeznek. Azt a tényt, hogy a kérdés, a rejtettség, vagyis a formális értelemben vett tökéletlenség egyáltalán jelen van a kijelentésben és a rádöbbenésben, Európában vagy megelőzéssel, vagy késleltetéssel magyarázzák. A kijelentés mint a történet kijelentése ezekben a modellekben az univerzális kronológiai egymásutániság (genezis) gondolatává alakul. A tényleges tökéletlenség aztán vagy hanyatlásként jelentkezik, mely a megelőző örök és nek másik oldala. A normatív európai mondatban azonban mellékesen megőrződik az is, hogy a történet kijelentésekor eredetileg bizonyos hiány megállapításáról és elfogadásáról van szó, s a kijelentés ezért való kárpótlás és a kényszerhelyzetből való kivezető út, amiért idővel szintén büntetést kell fizetni. Ez a hiány abban rejlik, hogy itt egyenesen a legyőzhetetlen rejtettségbe ütközünk, amely uralkodik (Európé elrejtése mint furtum Iovis), melyhez csak úgy közelíthetünk, hogy keresünk, mellékesen megalapítunk és kijelentünk, vagyis hagyjuk a történelmet folyni. Ez a rejtettség csak úgy lehet jelen, hogy mellékesen kijelenti önmagát.

Hozzunk fel legalább néhány példát arra, hogyan találtak ki Európában mellékesen valami mást, mint amit ki szerettek volna találni, és hogyan vezetett ez a kérdések újrafeltevéséhez. Nagyon gyakran találkozunk ezzel a „mellékesen“-nel a materiális célok területén – például az antik filozófusok arab feldolgozása Európában a matematika fellendüléséhez vezetett, melynek talajából kisarjadtak a természettudományok. Megalapítóik ugyan az újkor kezdetén egyáltalán nem azon fáradoztak, hogy megalapítsák őket. Igyekezetük értelmét abban látták, hogy közelebb kerüljenek az Istenhez, mint ahogy az a skolasztikus gondolkodás keretében lehetséges volt. Ez az igyekezet mégis az újkori természettudomány matematikai apparátusának kialakításához vezetett, mely a középkori Istent túlharsogta, másikat pedig nem volt képes megtartani. A 20. században az elméleti fizika fejlődése egészen váratlanul hatalmas tényleges energiák felszabadulásához vezetett, melyekkel senki nem tud mit kezdeni...

Milyen általános tanulságok következnek tehát a normatív európai mondat ellentmondásos jellegéből, mely magába foglalja a nyitottságot (formális értelemben) és a rejtettségét is (abban, hogy mellékesen kérdést vet fel saját magának)? Mindenekelőtt az, hogy az ilyen mondat egyszersmind mindig interpretáció is, önmaga reflexiója, hogy mindig felvázolja önmaga metanyelvének lehetőségét, melynek szintén ellentmondásos jellege van (lásd fentebb). Ennek azonban az európai gondolkodás fejlődése szempontjából kiemelt jelentősége van. A tökéletlenség reflexiója és bármilyen kijelentés kétségei, melyekre egy ilyen metanyelvben idejében sor kerül, olyan modellek létrehozásához fognak vezetni, melyeknek ezt a tökéletlenséget és kétséget saját kijelentésükkel helyre kell hozniuk (annak az identifikációja, ami hiányzik). Ezek a modellek viszont mellékesen – ahogy majd bemutatjuk – teljesen mást eredményeznek. Azt a tényt, hogy a kérdés, a rejtettség, vagyis a formális értelemben vett tökéletlenség egyáltalán jelen van a kijelentésben és a rádöbbenésben, Európában vagy megelőzéssel, vagy késleltetéssel magyarázzák. A kijelentés mint a történet kijelentése ezekben a modellekben az univerzális kronológiai egymásutániság (genezis) gondolatává alakul. A tényleges tökéletlenség aztán vagy hanyatlásként jelentkezik, mely a megelőző örök és tökéletes léleknek a konkrét tényszerűségébe való keveredéssel keletkezik, vagy mint az elvileg megkésett lélek még nem betetőzött építő lépése az örök, etikailag neutrális anyag után, melynek ő a relatíve legtökéletesebb exkrementuma, persze önmaga állandó tökéletesítésének perspektívájával. Ezek alapján a modellek alapján kell mintegy menni, irányulni valahová – vagy visszatérni, vagy előrelépni –, s így programszerűen „megjavul“ a kijelentés tökéletlensége. A megelőzés modelljét bizonyos részeiben reprezentatívon keresztülviszi a platóni filozófia – különösen az örökkévalóság gondolatában, mely valamiféle fokozott „megelőzés“. Ebből eredve bukkan fel újra és újra minden spiritualizmusban és idealizmusban, de olyan doktrínákban is, melyek büszkén vallják magukat a mechanizmushoz és a materializmushoz tartozónak, mint a freudi pszichoanalízis. Itt az örök megelőző a tudatalatti, mely örökké múlt idejű és a tudat számára a maga teljességében elérhetetlen. A késleltetés gondolatát megtaláljuk, mondjuk, a marxizmusban (először a termelőerők kifejlesztése, majd a ráépítés), részben az önelemzésben, a genetikai episztemológiában, az önmegvalósítás elméleteiben, rejtett formában a szcientizmusban és a pozitivizmusban.

Mindkét modell szimmetrikusan téves – nem kell sem előre, sem hátra lépni. Arra a feltételezésre épülnek ugyanis, hogy Európát „már megtalálták“. Ezért elveszik így a rádöbbentő keresés, kijelentésével és „mellékes“ megalapításával együtt, s ezt a pusztán előre vagy hátra való utazgatás helyettesíti. Ezért mind a két koncepció a lépcsőzetes történések egységes gradációjának tekinti a történelmet, bizonyos céllal, melyet mint „kezdetet“ vagy „véget“ tudnak identifikálni.

Hova vezet azonban valójában ez az előre vagy hátra való utazgatás? Annak ellenére, hogy ezeknek a modelleknek a keretein belül a keresés rezignálódik, mégis a kijelentésüknél megfigyelhető, mit jelentenek ki mellékesen: a megelőzés modelljének következménye a lélek formális struktúrájának részletes feldolgozása például az eredetileg a platonizmusból inspirálódott újkori matematikában és univerzális applikálhatóságának megállapításában – paradox módon – a tényszerűség uralása céljából, s ez következményeiben a modern műszaki tudományok keletkezéséhez vezetett annak gazdasági üzemeltetésével együtt, ami öncélú, és tisztán formális kritériumokhoz igazodik. A késleltetés modelljének kijelentésével mellékesen az ösztönök és vágyak nagyon hasznos praktikus pszichológiája fejlődik ki, kialakul a gyűlölettel, irigységgel, hiúsággal, félelemmel és reménységgel, az illúziókkal és a fáradsággal való bánásmód technológiája, vagyis a lélek messzemenő – paradox – felértékelése, s ezzel összefüggően a hagyományozódott „objektív tényszerűségek“ megrendítő relativitása. Példaként álljon itt az a tipikus „tapasztalat“, melyhez ennek a modellnek sikerült felkapaszkodnia (amely tehát nagyon „elöl“ van): az igazság az, ami 70 % szimpatikusán hangzó szót tartalmaz (szabadság, boldogság, jólét, béke, függetlenség), kb. 30 % gyűlöletet, amely biztonságosan valamilyen rajtunk kívüli, konkrét, bemutatható célra irányul, és amit a leggyakrabban, leghangosabban és olyan sokáig állítanak, míg minden protestálásra képes személy elfárad és felhagy az ellenszegüléssel... Az ilyen igazság valójában teljesen autonóm, a dolgok tényleges állásával lehet, de nem muszáj, hogy valamilyen viszonyban legyen.

Figyelemreméltó, hogy gyakorlatilag mindkét modell mennyire ellehetetlenül, amikor valójában találkozik azzal, amit saját kijelentése szerint magyarázni hivatott: legyen az a platonikusan orientálódott pedagógia pszichológiai tehetetlensége (a humán műveltség hiánya), a marxizmus gazdasági alkalmatlansága (a gazdasági felfordulás a reális szocializmus országaiban), vagy a szcientizmus tudományos sterilitása (az egyre jelentéktelenebb adatok felhalmozásában). Így ezen a konkrét síkon is láthatjuk, hogy ezek a modellek nem teljesítették azt a küldetést, amiért kijelentődtek és amivel felléptek – nem voltak ugyanis képesek saját magyarázatukkal megtölteni az európai kijelentés tökéletlenségét, ellenben saját kijelentésükkel és átdolgozásukkal mellékesen olyan erőket indítottak meg, amelyek már nem képesek megfelelően (tökéletlenül) reflektálni: mégpedig a léleknek és a tényszerűség átvitelének teljesen autonóm uralmát. S ez már valami, ez már nem enged meg semmilyen keresést, mert az univerzális termelési hatékonyság keretén belül nem követhető tudatosan semmilyen hiábavalóság és nem gondolható el egy újabb redukció.

IV. Befejezés

Látjuk tehát, hogy az európai gondolkodásról való elmélkedés sem adta meg nekünk azt a perspektívát, melyet már akkor elveszítettünk, amikor az európai császárság kicsúcsosodásáról beszéltünk. Arra döbbentünk csak rá, hogy az európai gondolkodás mellékesen ősidőktől fogva metagondolkodás volt, amely a gondolkodást mint késleltetőt vagy megelőzőt kereste. A mindeközben mellékesen kialakuló nyereség korrelatív viszonyban van az európai institucionális gyakorlat kicsúcsosodásával. Mindazonáltal a perspektívának ez a teljes csődje, melybe Európára való rádöbbenésünkkor jutottunk, nem kell, hogy feltétlenül pesszimizmushoz vezessen; ellenkezőleg, bizonyos értelemben buzdító: megmutatja, hogy Európában újra lehet hiábavalóan keresni valamit, mégpedig a (kívánatos) kellően minimális arányokban. Mielőtt azonban valamit mondanánk erről az örömteli reménytelenségről, megállunk egy pillanatra a totalitarizmus jelenségénél, amely – úgy tűnik – megtestesíti a krízist, melybe Európa történelme torkollik.

A mai európai totalitarizmus (és a planetáris totalitarizmus is, mert az egyik hozzá vezető út az volt, hogy Európa planetarizálódott) feltétlenül Európa örököse, melyet természetesen mellékesen alapítottak meg, miközben benne magában – ahogy látni fogjuk – az összes megalapítás véget ér. Azt a „csak tovább“-ot, mely a nyugati kereszténység technikai eredménye, a „látszatot“ és annak uralmát a lélek felett, mely a keleti császárság eredménye, a totalitarizmus „a látszatot a lehető legtovább“ jelmondattá kombinálja. Így különös módon vonzódik mindkét irányhoz. Ez a „lehető legtovább fenntartandó látszat“ a totalitarizmusnak nemcsak tartalmát, hanem formális, metodikai keretét is alkotja. Elvesznek ugyanis azok a reduktíve elérhető (szenvedéssel körülhatárolt és megfizetett) megkülönböztetések, melyek az európai rendszer egyes elemei között vannak, amelyek lehetővé tették, hogy a rádöbbenés polemikusán rögzüljön a megalapításban és a kijelentésben: az önmagában vett dolgok, a jelenlévő és a távollevő, a nyilvánvaló és a rejtett között, a nyelv, a létező és a beszélő között. Mindezt ebben vagy abban a helyzetben kíméletlenül ad hoc manipulálják, hogy előhívhassák a „lehető legtovább fenntartandó látszatot“. Így ugyan destruálódik a történet (a cselekvés) egyébként is szabad összefüggésrendszere – hőssé (alapítóvá) az válik, aki megfelel (aki kéznél van), és akkor, amikor éppen „szükség“ van valamilyen hősre, függetlenül attól, hogy valójában ki mikor mit tett (vö. a fučíki legendával, a Sokolovi ütközet legendájával, Vladimír Remek űrhajós hősiességét Jean d'Arc, IV. Henrik vagy Napóleon történetével). A történelem így bárminek a kijelentése után (esetleg bármiről születő „határozat“ után) kaotikus reziduumok törmelékévé atomizálódik, melyek semmit sem jelentenek, s melyek a „fenntartani a látszatot a lehető legtovább“típusú, szabadon elrendezett „modelleket“ alkotják. Ezek azonban már nem olyan európai modellek, amilyen a „megelőzés“ vagy a „hátráltatás“ volt, mert egyrészt abszolút igényt támasztanak (a legtovábbat nem lehet megelőzni és utolérni, és a beszélő – ha látszólag amonnan is jön – ugyanígy van ezzel, miközben elveszik a jelen mint a történelmi tett lehetősége), másrészt már semmit nem alapítanak és semmire sem döbbennek rá (bármit „kijelenthetnek“ így vagy úgy – amit szükség szerint meg is tesznek – és nem történik semmi). Ezért a totalitárius ember soha nem képes valódi kötelezettségre és valódi vezeklésre. Nem tud kígyóvá változni...

Hogy ebben a törmelékben megőrződjön valamilyen folytatólagos orientációnak legalább a látszata, az így keletkezett vákuumot a különböző évfordulók, kongresszusok, ötéves tervek stb. rituálisan ismétlődő ünneplése tölti ki. Vajon a totalitarizmusban a kozmikus mítoszhoz való regresszió ismerhető fel? Az, hogy elveszett a rádöbbenés, és Európa visszatért önmaga elé, megtagadta saját megalapítását és megpróbálta a világ és az ember ősrégi kontinuumát restaurálni? Bizonyos dolgok mintha ezt igazolnák – mondjuk a dilettantizmus (Do it yourself-mozgalom, kertészkedés, háztáji gazdaság), az infantilizmus és a poliandria robbanása, a művészet visszatérése az elementáris formákhoz és tapasztalatokhoz, vagy a mámoros állapotokhoz való fokozott vonzódás. De sokkal több dolog szól az ellen, hogy itt puszta regresszióról van szó. Eltekintve attól az alapvető kétségtől, hogy vajon a totalitarizmus „kritikus“ regressziónak tekintése nem csak tükörképe-e saját (látszólag) kijelentett, „a lehető legtovább vezető“ progressziójának, ténylegesen megállapíthatjuk, hogy a totalitárius rituáléknál nem valamilyen őstörténés megelevenítéséről van szó, minthogy ez egyszerűen ki van zárva. Mesterségesen erre a célra átalakított pszeudotörténéseket „ünnepelnek“ és ismételnek „rituálisan“. Az infantilizmus és a dilettantizmus inkább az eszközök tényleges hiányával magyarázható, amely megjelenik a kulisszák kialakításánál, ahogy a rendező hiányos szakképzettségének színvonalában is: lassan elfogynak azok, akik még képesek visszaemlékezni, hogy néz ki egy bizonyos esemény, s így azt legalább bizonyos mértékig valósághűen utánozni tudják. A totalitárius rítus jellege tehát tisztán illuzórikus.

Említést tehetnénk még a totalitárius mondat különleges struktúrájáról is, amely minden bizonnyal figyelmet érdemel: a metanyelvi nyitottságot itt azzal törlik el, hogy minden totalitárius mondat már mindig „a lehető legtovább fenntartható látszat“ mondata, mely ahhoz a metanyelvhez tartozik, amely ellenkezőleg meghatározza, amit a konkrét helyzetben ki fognak jelenteni. Először elfogadják a határozatot (a metanyelv átalakítása) arról, hogyan fognak erre vagy arra tekinteni, s ez aztán úgy realizálódik, hogy semmit sem csinálnak, mert a rádöbbenés és a tett lehetősége ezzel a módszerrel eleve kizárt. Így viszont megakadályozzák mind a valódi metanyelvi interpretációt, mind valami önállónak a nyelvi kijelentését. Bizonyára még sokáig foglalkozhatnánk ezekkel és más, legfeljebb figyelemreméltó totalitárius jelenségekkel, ezzel azonban túllépnénk ennek a tanulmánynak a keretein, mely Európé elrablását és keresését tárgyalja – tehát a cselekvésnek és a gondolkodásnak azokkal a módszereivel foglalkozik, melyek Európé elrablásáról és kereséséről szólnak. Ez viszont a totalitarizmusról nem mondható el. Bár a totalitarizmus Európa reális kicsúcsosodása, európai szempontból illegitim affinitásról van szó. A totalitarizmus analízisének eredményei ezért jobbára negatívak:

– a történet destrukciójával és a jelen elveszítésével a totalitarizmus figyelmeztet minket magának a szituációnak a kiemelkedő szerepére,
– a pszeudoünnepek totalitárius rituáléjával arra a kötelességünkre, hogy végre következetesen elfogadjuk az európai tökéletlenséget,
– „a lehető legtovább fenntartható látszat“ hiányzó egyértelműségével a rejtettség nehéz jelenlétére,
– a keresés tagadásával az adatok keresésének szükségszerűségére,
– a mindenség-modell megalkotásával a modellezés hamisságára,
– a nyelvvel, majd a metanyelvi definiálás abszolutizációjával a mellékes jelenlétének lényegbevágó fontosságára a kijelentésben. Sajnos, örökségének illegalitására és saját sterilitására való tekintettel a totalitarizmus természetesen nem képes ezeket a dolgokat mellékesen fixálni, ez mind csupán eléggé homályos és lényegtelennek tűnő utalás formájában marad.

A totalitarizmus nem újabb kicsinyítés, nem valamiféle „végső redukció“ (aminek néha mutatkozni szeretne), hanem egyszerűen nulla, mellyel irracionális jellegére való tekintettel kifejezetten veszélyes valamit is kezdeni (de mi más választásunk lehet?). Ez a „nullás variáns“ Európában mindig szem előtt volt, mint pl. az őrültség. Képzeljük el, hogy Kadmosznak nem adatik meg a rádöbbenés, és a kárpótlást, éppen ezért, mert kárpótlás, Kadmosz elutasítja. Aztán kétségbeesésében megőrül és elkezdi állítani, hogy – Európéra és keresésére való tekintet nélkül – megtalált mindent, így tehát a legmesszebbre jutott... Ez az európai szituáció nyitottsága mellett nyugodtan megtörténhet és néha meg is történik. Egészében véve elmondhatjuk, hogy ezekhez a következtetésekhez jutottunk:

1. Az intézményrendszer területén, úgy tűnik, a legnagyobb probléma az, hogy Európa az európaiság planetarizációjának eredményeképpen túl nagy, ezért elveszik. Eltűnik mint önmaga kereséséhez megfelelő kis tér. A kis terület azonban a (hiábavaló) kereséssel elhatárolható valahol.

2. A gondolatok és kifejezések síkján a tradicionális modellezés elgyengülésének következtében és azoknak az utalásoknak köszönhetően, melyeket a totalitarizmus akarva-akaratlan nyújt, megmarad a lehetőség, hogy a gondolkodáshoz és a kifejezéshez mint olyanhoz forduljunk. A művészet ma a teljes elveszettséget, az ürességet és az elhagyatottságot igazolja. Ezt gondolati síkon is véghezvinni az eddig a legkülönfélébb pszeudoépítményekkel lezárt terület felszabadítását jelenti. Meg lehet tehát keresni Európa legitim örökösét a gondolkodás és a kifejezés fordulataiban, miközben esélyünk van rá, hogy találkozzunk a redukció végső eredményével, a tisztán önmagáért való „mellékesen“-nel.

Feltételezzük azt a komoly ellenvetést, hogy új modelleinket nem dolgoztuk ki elégségesen. Ez az ellenvetés azokat a fogalmakat is érintheti, amelyeket a hagyományból veszünk át, pl. a redukció fogalmát. Figyelmeztetni szeretnénk azonban, hogy a veszélynek, amit ez a hozzáállás vitán felül tartogat számunkra, megvan a maga termékeny oldala is. Például Husserl apparátusa precíz és aprólékosan kidolgozott. Szilárd, ám törékeny modellek ezek. Ezért a sikerült fenomenológiai leírások is ritkák. – A modelleket nem kell aprólékosan fixálni és megszerkeszteni. Ellenkezőleg, éppen azok a legtermékenyebbek, melyekben van egyfajta bizonytalanság, amely csak fokozatosan ölt határozott alakot és redukálódik a konkrét munkában való alkalmazással.

Jegyzetek

1. Eltekintünk itt a mítosz szimbolikus, strukturális és egyéb értelmezéseitől. Elmélkedésünkben Európé elrablásának történetéről mint konkrét eseményről van szó, tekintet nélkül a megadás módjára; vagyis arról, hogyan és hol keresik őt, milyen eredményei és következményei vannak ennek stb.
2. Érdekes, hogy miközben Európét az isteni bika ragadja el, Kadmosz Théba megalapításának helyére úgy jut el, hogy – a jóslat alapján – éppen ellenkezőleg, egy vidéki tehenet követ az ismeretlen területre.
3. Egyébként egyet a lehetséges ilyen modellek közül ebben a tanulmányban bemutatunk, mégpedig egy meglehetősen polemikus modellt.
4. Lehetséges, hogy Amerika éppen azért különbözik alapvetően Európától, mert toleráns és liberális – az ő útja valami más, nem önmaga keresése és nem polemikus megalapítás a maga „mellékességével“; ezért Amerikának sincs, ahogy a keleti államoknak, történelme. (Ez utóbbi állításomat ma már kissé mérsékelném [1994]).
5. Hasonlóképpen van a védelemmel is: már a keletrómai császár, Zénón is hagyta elbukni 476-ban Rómát, mert őt dinasztikus ügyei Konstantinápolyhoz kötötték, és az ő szempontjából ezekhez előnyösebb partner volt Odoaker, mint a jelentéktelen Romulus Augustus. Vö. Konstantinápoly példájával, mely ennek fordítottja.
6. A szabadság csak a POLISZ-ban lehetséges, vagyis a „kis“ városban; ez a gondolat volt az alapja a svájci kantonok vagy az amerikai városok önálló kormányzati rendszerének.
7. Bizonyos értelemben ez az örökös a pápaság. Arra az általános ellenvetésre, hogy elmélkedéseinkben nem kapott helyet az európai egyház vagy egyházak, azt felelhetjük, hogy minden, amit Európa institucionális és szellemi történelméről mondtunk, érvényes rá – rájuk is. Gondolok itt főként a keletkezésére, kettészakadására, a keleti és nyugati császársághoz, a köztársasághoz és a totalitarizmushoz való kötődésére, az egyházban a vallási rádöbbenés kiemelt szerepére, ahogyan az megmutatkozik a hitvallásban, a dogmák, szabályok kihirdetésében stb.