Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. április - Esterházy Péter 50 éves / A hely, ahol élünk és ami pályatársammal összeköt

A hely, ahol élünk és ami pályatársammal összeköt

 

Egy könyv.

Kedvenc E. P. könyvem címlapján nem E. P. szerepel szerzőként, hanem Csokonai Lili. A gyanútlan olvasó ma is azt hiheti, ha mondjuk betéved egy antikváriumba, hogy a könyvet egy Cs. L. nevű fiatal vagy kezdő szerzőnő írta, s hogy a borító hátoldalán látható kedves leányarc az említett ismeretlen szerzőnő portréja. Ma már tudható, vagy inkább lehetetlen figyelmen kívül hagyni, hogy a dolog nem így áll, sőt, már annak idején, a könyv megjelenésekor is tudható volt és lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Ennek pedig voltak és vannak bizonyos konzekvenciái, nem is annyira E. P.-re, mint inkább a helyre nézve, ahol élünk; mégis, ez a tapasztalat E. P.-vel köt össze. A sorsközösség élményét jelentette számomra.

 

Egy nő.

Van egy nő. E. P.-hez meglehetősen közel áll. Ha E. P. telefonszámát tárcsázom, legtöbbször ő veszi fel. S ez így van jól, mert az esetek eléggé nagy részében miatta tárcsázom az említett számot. Végette. Ez a nő tudniillik gyönyörű borítókat tervez, többek között olyan könyvekre, amelyeken én szereplek szerzőként. Valaki, aki velem azonosítható, de ebbe ne menjünk bele. Továbbá olyan könyvekre, amelyeknek E. P. a szerzője. Ha tehát munkaügyben tárcsázom E. P. telefonszámát, úgy minden esély megvan rá, hogy íróként kezdem a beszélgetést és olvasóként fejezem be.

   

Egy másik nő.

Van egy nő. Meglehetősen közel áll hozzám. Nem tervez címlapot, ellenben ért a diákszínjátszáshoz. Egy szép napon így szólt hozzám: „Látja kérem, maguk közül kizárólag E. tud emberi módon beszélni a nőkről". Gondolkoztam rajta, elfogjon-e az irigység, ráébredtem azonban, hogy inkább élvezni kell a kínálkozó helyzetet. Egy nő az ágyban, s vele az Egy nő. És nemcsak az ágyban. Vonaton is. Kolozsvárott, 1995. december elején JAK-est volt, azt követően árverés, személyes tárgyakból. E. P. az Egy nő első kéziratlapját ajánlotta fel, bombasiker volt. Majdnem annyian licitáltak rá, mint B. Zs. költőnő serdülőkori harisnyakötőjére. Pedig a harisnyakötő ott lobogott a maga kézzelfogható valóságában, míg a kéziratlap nem volt ott, hanem csak meg lett ígérve. Én voltam a kikiáltó (valaki, aki velem azonosítható). Bronchitiszem lett a sok üvöltözéstől. De mindezt már Szilágyi Márton megírta, pontosabban és szakszerűbben.

   

Egy ígéret.

MINDEZT MAJD MEGÍROM MÉG PONTOSABBAN IS. A szállóige jelentése részben a hangsúlytól függ. Részben pedig attól, hogy aki mondja, E. P.-e vagy valaki más. Ha az alany E. P., akkor a mondat azt jelenti, hogy E. P. máris megírta pontosabban vagy még pontosabban. Ha az alany valaki más, akkor a mondat ilyesmit jelent: vagy írtad volna meg máris pontosabban, vagy maradtál volna csöndben. E. P. A szív segédigéinek utolsó mondatával nem adósságot csinál, hanem – ha jól értem – éppenséggel törleszt. Azóta, valahányszor kísértést érzek haladékkérésre, mindig az jut eszembe: most kell megírni pontosabban, s nem gesztussal jelezni a talán egyszer majd megírandót. E. P. előbb teljesítette, aztán ígérte.

   

Egy színházcsinálónézés.

Ott voltam, amikor E. P. színházcsinálónézővé változott a Budapesti Kamaraszínházban, sok évvel ezelőtt. Nézte Thomas Bernhard darabját, címszerepben Sinkó Lászlóval, plusz Tímár Évával és Vallai Péterrel. Én magam nemcsak a darabot láttam, hanem őt is láttam, ahogy nézi. Ő viszont azt érzékelte minden idegszálával, hogy – ott és akkor, kivételesen – színház van csinálva szülővárosunkban. Mindezt megírta pontosabban is, lásd a Színház nevű lap egyik régi számát és a Kékharisnya-kötetet. Ott ő elmondja, mi okozott neki örömet. Nem akarom ismételni; ugyanaz, ami nekem is. Élő színház ott van, ahol megvan a kifejezésmód függetlensége és nagykorúsága. És persze nemcsak a kifejezésmódé, hanem az üzemmódé is. Nálunk ez általában nincs meg, viszont mint probléma napirenden van tartva. A színház a szabadságról, illetve annak hiányáról szól; mindezt soha nem fogom megírni pontosabban. Legyen elég annyit mondanom, hogy ez a gondolatkör számomra E. P.-hez kapcsolódik, nem pedig a kortárs magyar drámaírókhoz. Nehéz volna ma már megmagyarázni, miért súgta E. P., hogy „Zseniális!", amikor Sinkó egy bizonyos mozdulat kíséretében így szólt: „Csinos gyermek. Kár, hogy zöldhályogja van"; tényleg zseniálisnak lehetett érezni, pedig csak élő és hiteles volt. Lehetetlen észre nem venni, mennyire fontos E. P.-nek a szellemi sza... Itt megtorpanunk. El lehet azt mondani más szavakkal is.

   

Egy bébihal.

A bébihalat az Articsóka nevű vendéglő étlapjáról lehet választani, de ez itt nem a reklám helye. A bébihal – tojásos lisztben forgatott, olajban sütött halivadék – a félhomályban úgy néz ki, mint a szalmakrumpli, csak a közepén egy kicsit szélesebb, a két végén viszont elvékonyodik. A tányér fölött E. P., minden hasonlat nélkül, egy fiatal kolléganőnek azt meséli, mennyi pompás új helyre bukkan itt a hatodik kerületben, amikor hosszú idő után ismét errefelé talált sétálni. A kolléganőnek éppen a Goethe-intézetben volt felolvasása, kissé fáradtnak látszik. Mostanában sokat foglalkoztatják, fél évvel ezelőtt németül megjelent novelláskötete egy csapásra híressé tette odakint; ez az állapot, már csak a vele járó elfoglaltságok miatt is, megnehezíti számára, hogy írjon, ugyanakkor egyik velejárója, hogy napjában többször nyilvánosan megkérdik tőle, most épp mit ír. Most épp semmit, mert felolvasókörúton van abból, amit eddig írt. Neki egy könyve van, E. P.-nek sok, egyik szerző a másiknak a lánya lehetne, de most nem erről van szó. E. P. rácsodálkozása az új kávéházakra és éttermekre azt van hivatva kifejezni, hogy évekig mintegy ki sem mozdult hazulról, hosszabb távú, összefüggő írói ténykedés miatt, melynek azonban a végére jutott nemrég. Azt mondja, miközben atyai módon szenteli figyelme egy részét a bébihalaknak, lásd Saturnus, hogy: kilenc éven át egyetlenegy napot sem lehetett kihagyni, mármint az írásból. Pontosabban, azt mondja, hogy: az ember azt hinné, hogy egy napot még éppenséggel ki lehetne hagyni, pedig ezen az egy napon múlik minden. Ami nem azt jelenti – de már ezt az eltünedező bébihalaknak magyarázhatom –, hogy E. P. ne volna intenzíven foglalkoztatva. Inkább arról van szó, hogy magára kell csuknia az ajtót, s így legalább az ajtó mögött azt csinálhat, amit akar. íróilag. Közben a bébihalak beúsztak rendeltetési helyükre; Rabelais kolléga hering- és lazacrajokká növesztette volna őket, Claudianusnál talán Amphitrite és Neptunus viharos ölelkezéséből származtak volna. Az én mozgásterem valamivel szűkösebb: annyit tehetek az ügy érdekében, hogy észreveszek egy magányos bébihalat, amely ottfelejtődött a tányér szélén, az imbolygó gyertyafényben. Most látom csak, mily óriás ő.

   

Egy konzekvencia.

Nem akarok a bébihalakból metaforát gyártani, megteszi a hattyú kitömése is. Az ügynek nagyjából az a tétje, hogy az író – ezúttal konkrétan E. P. – úgy írhasson, ahogy neki jólesik, nem pedig úgy, ahogy a legtágabban vett értelmezői közösség sugallja, sőt olykor előírja. Aki nem próbálta még, nem is tudja, hogy ez mennyire nehéz. Például eldönteni, hogy az ember mikor és mennyiben azonos a szerzővel, akivel egyébként azonosítható. Hogy mit enged be az ajtó mögé és mit ki az ajtó mögül. Mindenesetre kell egy ajtó. A hely, ahol élünk, csak ajtóval, méghozzá kulcsra zárható ajtóval együtt teszi lehetővé az írást. Bent az írás, kint az irodalom, vagy inkább irodalmi élet. (Kortárs irodalom tkp. nincs is, de ezt a dédelgetett rögeszmémet ezúttal fölösleges volna bővebben kifejteni.) Az ajtó nagyjából olyan elven működik, mint az Ezeregyéjszakában a dzsinn palackja: mihelyt kiengeded a szöveget, számítanod kell rá, hogy ellened fordul, és fölébed kerekedik. Ha fölébed kerekedik a szöveg, az persze rossz; ellenben olyasmit és csak olyasmit írni, amivel szemben biztos a fölényed, még rosszabb. E. P. utóbbi évtizedben írt könnyed, elegáns esszéi többek közt erről a dilemmáról s a vele járó küszködésről tanúskodnak; vaknak kell lenni, hogy ezt ne vegye észre az ember. És bébihalnak, hogy ne drukker legyen.

   

Egy zárójel.

(Amennyiben irodalom csak visszamenőleg, értékelve és kanonizálva létesül, tehát nincs kortárs irodalom, csak irodalmi élet – Szene, ahogy a németek mondják –, úgy állandó feszültséget okoz a szolidaritás és az értékelés ellentéte. Vagy a kultusz abszorbeálja az írói teljesítményt, vagy az alkotói folyamat elszemélytelenítése emeli normatív princípiummá a „szerző halála" című agyrémet. Ennek ismeretében E. P. javaslata, miszerint oda kéne figyelni, nem puszta gesztus, hanem az írói életforma része, konzekvens kísérlet a Szene tudomásulvétel általi megélésére; ennyiben nemcsak okosnak és tisztességesnek látom az idevágó cikksorozatokat, hanem radikálisnak is. Az ajtó egyik oldalán az életformáért, másik oldalán a befejezett műért zajlik a szereplés. Metafora és zárójel bezárva.)

   

Egy másik könyv.

Annyi tudható róla, hogy sok év munkája van benne, s hogy elkészült. Legyen szabad e puszta ténynek örülni. Legyen mód egy ideig, talán e sorok megjelenéséig felhőtlenül kíváncsinak lenni, s az ezredvégről elfeledkezve azon merengeni, hogy véget ért a Bevezetés... utáni másfél évtized.