A legjelentősebb civil

Boldogult egyetemista koromban – ha úgy vesszük, nem is olyan régen, ha máshogy, akkor meg az ősidőkben: a szocializmus alsó széle közepe –, amikor oda kerültem, ahol azóta is dolgozom, a lapszerkesztés egyik stratégiai kérdésének számított az, hogy mit kezd az évfordulókkal egy irodalmi folyóirat. Estébe nyúló szerkesztőségi értekezletek központi témája volt, hogy ki hány éves, és akkor most mi legyen. Mit kezdjünk egy százévessel, aki ugyan gazember volt, ám másfelől életműve irodalomtörténeti tény, sajnos, vitathatatlanul, mi legyen a feddhetetlen jóemberrel, ki kevéssé jelentős bár, nem biztos, hogy fennmarad, de kétségkívül százötven éves lenne közelesen. Ha megvoltunk a halottakkal, akkor jött a neheze: ott voltak az élő hatvan- és hetvenévesek, a kiváló egészségi állapotnak örvendő halaszthatók, valamint a halaszthatatlan betegek. Mi legyen a klasszikussal, akit soha nem sikerült a lapnak becserkésznie, de ettől még roppant tisztelettel vagyunk, és kapjon-e másfelől tematikus blokkot, számot az a régi motoros, ki nem klasszikus egyáltalán, de két évtizede teleírja a folyóiratot, tisztes színvonalon? írassunk-e nagytanulmányt, portrét, rövidebb szakcikket, baráti köszöntőt a laphoz igazán nem kötődő alkalmi szerzőről, vagy elég lesz a kézirathoz fűzött lábjegyzettel abszolválni az ünnepet? Elég-e, ha törzsszerző iksznek ajánl egy viszonylag jó verset jelentős ipszilon, megsértődik-e zé, ha a pályatárs az új kötete kapcsán csupán vállon veregeti, viszont tapintatos módon elhallgatja sztálinista korszakát...?, és így tovább. Aztán kezdődött elölről a nekrológok kapcsán az egész.

Mindez azon folyóirat hosszú asztalánál zajlott, ahol E. P. Magyarországon először megjelent, s ahol nevezett hasonló súlyú stratégiai kérdésként természetesen szóba sem jöhetett, hét évvel a Termelési-regény után, bohó fiatalként, közel annyi évesen, mint amennyi most én vagyok. A mellettem levő széken az az ember dilemmázott gondterhelten, aki némi habozás után vállalta a tévedés kockázatát, és akit én fölöttébb szerettem ezért. Nemcsak azért, mert egy olyan szerzőt, kinek akkor már több regénye kultuszkönyv volt az egyetemen, ide a kezdet kezdetén, ismeretlenül, jó érzékkel beengedett, hanem mert döntése reménytkeltőn azt sugallta, éppoly fontos hogy egy élő folyóirat friss szellemű új erők és törekvések gyűjtőhelye legyen, mint hogy szobrokat állítson és feldíszítsen már meglevő emlékműveket. Nem mintha a hagyományt, a teljesítményt magam nem becsültem volna, ám egy ötvenéves, akinek a lap évfordulós listájára felkerülni fiatalság okán esélye sem lehetett, akkora kövület volt a szememben akkortájt, mint a rudabányai lelet; egy múmia, gondoltam rá borzadályos tisztelettel, akkor is, ha íróként fontos volt nekem.

Mit mondjak, E. P. azóta nem sokat öregedett. Nem látszik alkalmasnak -alkatilag legalábbis – arra, hogy lába alá félájult tisztelők talapzatot építsenek, holott, ugyebár. Hogy íróként hova ért, azt tudjuk, így én inkább a civilt ünnepelném, ha lehet. E. P. ugyanis számomra ebben az országban jó ideje a legjelentősebb civil. Az a közszereplő, aki mindazon ügyekben, amelyekben megnyilvánul, a legnagyobb arányban fedi le aktuális véleményemet. Ami nem azt jelenti, hogy rajta kívül nincsenek közöttünk nagyon okos emberek, akikkel számos alkalommal nagyrészt egyet lehet érteni. Az E. P.-féle nyilvános közbeszédben – legyen szó publicisztikáról, nyilatkozatról, interjúról, olvasmányélményről, rádiós jegyzetről, bármiről – az az új, ahogy eljut ahhoz, amit mondani akar. Ez az út – ami logika, észjárás, okfejtés, kibontás, érvelésmód, s persze nyelv, mindenekelőtt – ugyanis akként rehabilitálja az előzetes számítástól, adott politikai tértől, s a befogadói várakozások bekalkulálásától mentes véleményalkotás tiszta paramétereinek, emberi normalitásának teljesen kiveszőben levő kritériumait, hogy egyszersmind revelatív erővel bír: ezt gondoltam, döbben rá az ember, magam is pontosan, csak nem tudtam volna soha elmondani így. Itt jön be az író, nyilván, a mértékadó értelmiségi mögé. Csakhogy ez a bejövés is annyira póztalan és természetes, hogy nem ingatja meg a civilség magatartásjegyeit, a beszéd közvetlenségét, magánemberi jellegét. Nem vindikál tehát magának több jogot attól, hogy íróként az, aki –egyszerűen normális emberként viselkedik, ami, láthatjuk magunk körül napranap, már önmagában is fölöttébb feltűnő cselekedet, figyelmet, esetenként döbbenetet kiváltó vállalkozás. Akkor szól, ha úgy érzi, hogy valamihez köze van, ha nem lehet tehát hallgatnia, egyébként meg nem szól, mivelhogy dolgozik. Nem dolga a szólás, nem a szólás a dolga, nincsen a beszédnek célzata, feladatjellege. S épp ezért fel sem merül, hogy a regényeiben kéne, úgymond, szólnia.

Népszerűség, olvasottság, recepció, nemzetközi elismertség: az író nagyjából rendben van; ami persze nem jelenti, szerencsére, hogy ne adna E. P. a szakmának könyvről könyvre új impulzusokat és kihívásokat. Ha én most e hihetetlen ötven évben az épeszűség diadalát ünnepelve önző módon mégis inkább azt méltányolom, hogy E. P.-nek sikerült hiteles tartását, a figyelem élességét, a humorát és a kedvét ehhez az egészhez ebben az országban görcsök és szerepek nélkül megőriznie, akkor ezt személyes érdekből teszem: jó, hogy van egy biztos pontom, jó, hogy lehet számítani minden körülmények között valakire.