Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. április - Esterházy Péter 50 éves / Az Anyának a Fiú és a Fiúnak az Anya

Az Anyának a Fiú és a Fiúnak az Anya

(Esterházy Péter: A szív segédigéi)

       

„Mindaz, amit az ember életében tudhat a halálról."

Danilo Kis: A holtak enciklopédiája

     

(Élőhalál avagy a szerzői pozíció behatárolása)

Aurelius Augustinus írja: „...honnét jöttem én e valamibe, amit halandó életnek vagy inkább élő halálnak nevezzek, nem sejtem."1 Coleridge egy művében2 a következőket találjuk: a Vén Tengerész megsérti az élőlények Élethez való jogát, ezért bűnhődnie kell. A bűnhődés folyamatának legkegyetlenebb, legkilátástalanabb és leggyötrőbb időszaka az, amikor az élőhalál állapotát kell végigszenvednie: az élet és a halál közé kerül, közöttük lebeg tehetetlenül, otthontalanul, szótlanul. Egyik világ sem fogadja be mindaddig, amíg végig nem gondolja tettét, és át nem írja gondolatban életét. A közöttiségből való kimozdulásának első jele, hogy a lelki szárazság hosszú időszaka után újra képes lesz imádkozni. Rilke prózai művében, a Malte Laurids Brigge-ben a tábornok több napos, őrjöngő, folyamatos ordítása jelzi, hogy az élőhalál állapotában szenved, mielőtt végleg lehunyná szemét. Tolsztoj Ivan Iljicse is kiabál, amikor közvetlenül halála előtt az élőhalálba kerül, amelyben végül is megkapja a megvilágosodás kegyelmét.

A Szív segédigéinek szerzői pozíciója, melyet a bevezetés szituál, egy ehhez hasonló közöttiségben helyezhető el [Nem beszélek, de nem is hallgatok: (6553)], hozzátéve – mutatis mutandis –, hogy más az élőhalál4 megtapasztalásának oka és kiindulópontja: az Anya halála. Nem zárja ezt ki, hogy a szövegben elkülöníthető narráció(k)nak – megszólalóknak és megszólalásoknak / megszólaltatásoknak (idézetek) – meglegyen a saját hangjuk amellett, hogy mindegyikükön átsugárzik, áttűnik a szerzői pozíciónak ez a közöttisége. Itt a háttér – akár meg is kérdőjelezhetően – a „bűntelen bűnösség" felelősségének kérdése, mert „Az ember mindenképp hibás egy kicsit." (675), mondja a főszöveg első lapja – megerősítőn ellentmondva a szinte előtte elhangzó „én nem tehetek róla" mondatnak – triviális, mégis silénosi élet- és halálbölcsességgel. Ezt látszik megerősíteni az építészbarát vallomása is (680–681), aki felesége halálának felidézésekor „azt gondolja, hogy hibás a felesége halálában, hibás pedig, mert belenyugodott, elfogadta". Megtapasztalni, végig- és túlélni a szeretett Másik halálát nem más, mint együttszenvedni, belekerülni az élőhalál közöttiségének birodalmába.

Ez a helynélküliség, kitaszítottság, a csönd és némaság birodalma, amelyből megszólal a szerző – a különböző megszólalók hangján keresztül is: „kívülről csönd szakadt ránk" (659); „Nincs helyem, ahol most volnék. Pedig a nagyvilágon e kívül..." (684). A „hátborzongató otthontalanság"5 mint léttapasztalat jut kifejezésre, amely a magáramaradottság, az emberi életet jellemző egyedüllét és magány visszautasíthatatlan helyzetére villant fényt a gyászban. Ez a gyász a szeretett Másik halálát botrányként, igazságtalanságként éli meg,6 és arra az elkerülhetetlen teherre utal, hogy a túlélőnek kell elmesélnie és el kell mesélnie a Másik halálát.

     

(Speculum mortis avagy a Szeretett Másik halála az én halálom)

Tény, hogy a Bevezetés a szépirodalomba, melynek záródarabja A szív segédigéi, a halállal írja körül magát és a halál köré írja magát; az utolsó írás ennek mintegy kinagyítása, hangsúlyossá tétele.7 Nagyon is a műben többször meg/idézett Kosztolányira utaló gesztus ez, aki ars poeticáját az „azért írok, mert meghalok" vagy „azért, mert a Földön meghalnak a gyerekek" gondolatával fogalmazza meg. De ugyanakkor régi szókratészi-platóni elgondolás is, amennyiben a filozófia és egyáltalán a gondolkodás: thanatou melete, a halállal való foglalkozás; Wittgenstein szerint pedig „ha az ember filozofál, akkor végül eljut oda, hogy már csak egy artikulálatlan hangot szeretne kiadni."8; ehhez a hanghoz jár közel a „m m m m m mmm m mmmmmmmm m mmmm m m m" mormolása, amelyben „megszűnik a nyelvet éltető önuralom",9 s amely szótlanság és beszéd között remeg, de elsődleges jele a kifejezésvágynak, mely mégiscsak alkotás, a halállal szembeszegülő halhatatlanság, „a maradandóság maradandó" vágya, mely egyben megörökíti ennek a vágynak a beteljesíthetetlenségét.

Esterházy könyve szerint „Az irodalom azért lehetséges, mert a világ még nem kész.",10 és soha nem is lehet kész az ember számára; befejezettségében is befejezetlenség-, teljességében is hiányérzetet kelt, a halál felé tartó lét mindig hagy fennmaradót és kiegészíteni valót; magát A bevezetés... egészét is – ahogy az életet – körülöleli a halál: kivégzéssel kezdődik, az Anya halálával kanyarodik vissza a kezdethez, és a szövegtest egészét is átszövi a halál motívuma; végül poieszisz, erósz és thanatosz érzékeny és érzékletes összefonódása A szív segédigéiben sokrétűen mutatja be a halálhoz fűződő paradox emberi viszonyt.

A halálnak a szeretett Másik elvesztésében lehetséges és kényszerű „megélése" okolja meg az Anyát sirató Fiú gyászának átfordítását a Fiút gyászoló Anyáéba. A hihetetlenség a Szeretett Másik halálának tényével szemben mindkettejük közös vonása: „arra gondoltam, hogy otthon majd beszámolok, ahogy mindig, az 'eseményekről': 'hát anyácskám jól ment minden...'", így a Fiú (672), az Anya pedig: „Te haltál meg és én nem vagyok.... Immár nem létezel, de vagy.", melynek hangvétele a Mária siralmak hangját idézi fel. Én és Te imaginárius eggyé és egymássá válásának pillanatait idézik ezek a mondatok („olyanná kéne lennem: mint te" – 708). Azonban hiábavaló kísérlet ez a világhoz kötött, mindennapi feloldódás emberi erőt meghaladó újrateremtésére, a gondoskodás, a világban való egymássallét rekreációjára, a helyettesítés és a helyettesíthetőség létrehozására, mert „Senki sem képes magára venni a másik meghalását.... A meghalást minden egyes jelenvalólétnek mindenkor önmagának kell magára vennie."11

Ugyanakkor a halál hírt ad a lét/ezés gondjának megosztási kísérletéről, de arról a fájdalomról és hiányról is, amely egymás megismerésének lehetetlenségéből ered, s amely a Másik halálának pillanatában még élesebben tárul fel. A diadikus interakció, amely a jelenvalólétben újra és újra megkísérelte az ismeretlenség megtörését, s amely a Másikról megalkotott képpel egyben az én-ről is képet alkotott,12 mintha nem akarna megszakadni: a halál fölerősíti az egymáshoz és egymással beszélés vágyát; a szemtől szembe el-nem-mondottat most a Távollévőhöz intézi a legszorosabb és legintimebb együttlét moduszában, a vallomás hangján (684), mellyel megpróbálja megtörni a soha-már állapotának véglegességét és a tudni-hogy-többé-már-nem fájdalmát.13

A gyász és a veszteség akarva-akaratlanul is az „élet főszereplőjévé" (484) tesz – önvád, áldozat, engesztelés kegyetlen játéka14 –, de meg is semmisít: a szeretett Másik halálában saját veszteségem és az én halálommal szembesített létem rettenetét élem át. A belső élet intenzitása (töredékes utalások a Fiú részéről és folyamatos vallomás az Anya részéről) háttérbe szorítja a külső történéseket, illetve a külső események is a belső megélés nézőpontjából íródnak meg. Ilyen módon a szerző-Fiú A szív segédigéiben megkérdőjelezi és ön/ironikus játékká teszi egzisztenciális és teoretikus írói helyzetét is (a szerző halála?): az Anyának a confessio hangján megszólaló sorai erősebb szerzőséget sugallnak, mint a Fiú beszámolója, de a két hang az utolsó lapokon – a kórházi jelenetben – összetalálkozik; a közös szerzőség és a nincs szerző, illetve valahol mindentudó szerző van változatai kapaszkodnak össze. Minden jelenvalólét, minden egyes ember közös sorsa – a születéssel a lét már megjelenő eltűnése – jelöli ki az említett és a további beszélő pozíciók közös alapját.

     

(Profán ima avagy a nyelv elillanása)

A Szív segédigéi kísérlet imára, mely aztán nem a szokásos értelemben válik belső beszéddé. Nem teljesen és csupán a szakralitás szintjén, hanem közöttiségként jelenik meg: szent és profán között ingadozik, néha már-már súrolja a blaszfémia határát, néhol pedig a legmegéltebb ima hangján szólal meg; a lebegés és közelítés állapotában folyamatos, meg-megújuló megszólalási-megszólítási kísérletként marad fenn. Ugyanis a Fiútól vagy megvonódnak a szavak vagy ő tagadja meg a szavakat. A gyász a gyászolót (akár a szerelem a szerelmest) a „társadalom selejtjévé"15 teszi, nincs köze a világhoz és így a világ nyelvéhez sem. Nem tud vele mit kezdeni, idegen, alkalmatlan és alkalmazhatatlan lesz számára ahhoz, hogy bármit megnevezzen vele. A halott Anyához kötődése magányossá, létből-kivetetté teszi. Ez a magányos közösség és közös magányosság válik megírttá és bevésetté A szív segédigéiben. A családi kapcsolatok, az Apa, az Öccs, a Húg jelenléte azért is nem igazi ott-lét, csupán egymás-mellett-lét, mert nem ugyanúgy beszélik ugyanazt a nyelvet (666–667). Ugyanakkor az Anya halálának döbbenete mindegyik családtagtól megvonja az interakció, az egymást megszólítás lehetőségét: „Nem volt mit mondanunk egymásnak, nem volt mit mondanunk senkinek, nem volt mit gondolnunk magunkban." (664) Fokozza ezt az idegenséget és elkülönülést a németül megszólalók hangja, akiknek beszéde a Fiú számára kegyetlenül és meghökkentően nem oda illőnek – durvának, furcsának, obszcénnek (672) – tűnik. Rövid időre oldódik fel mindez, a részvétnyilvánítások fogadásakor: „a szívem legmélyéből hálát éreztem a legsekélyesebb szavakért is." (672) – a jelentésüktől leginkább megfosztott, közhellyé vált szavakat az alkalom, a kontextus teszi jelentésessé és jelentőségtelivé.

A bevezetőben célul kitűzött „könnyedség" (656) a szakrálisan profán ima lebegő közöttiségét követi: azért, hogy megkönnyítse a gyász, az élőhalál állapotának elviselhetőségét, az üresség túlélését, azt, hogy a halál pillanata, amikor az ember – kénytelen-kelletlen – bepillanthat önmagába, a legközelebb kerül az önmegismeréshez. A kölcsönös megismerés megismerhetetlensége a gyászban felerősödött és befejezett tény, s a tapasztalatnak ez a negativitása az önmegismerésre vetítődik rá: utólagosság fájdalmában és jelenidejűség önreflexiójában egyaránt. A narráció egyben az esemény megörökítése, tehát múlttá, emlékké és ugyanakkor jelenné tétele is, melyet csak és így ez a narráció fog megőrizni. így lesz „igény és adomány" (656). Ebben az értelemben elengedhetetlenül szükséges, hogy létrejöjjön a narráció hálója, mely segít elviselhetővé tenni, megszőni az „árvaságot" („kiesve minden szerepből, szerepemből, mely a természetesség, nem maradt más hátra, mint tudomásul venni, belül, magam előtt, egyedül: árva lettem." – 680) Az árvaság a magára-maradottságot, a jelenvalólét egyedüliségének és magányának tudatosítását és tudatosulását jelenti, így egyfajta beavatás is, belépés a felnőttkorba – visszavonhatatlanul, kétségtelenül. E kétségbeejtő változást kíséri a rettegés, mely evilág és túlvilág közöttiségének (élőhalál) tapasztalata. „A tremendum,... az átlényegüléssel járó rettegés azt is jelenti, hogy férfivá érik, hogy meghal a gyermekkor számára."16

A csend és döbbenet szituációjából – a halál tapasztalatából – létrejövő (ironikus-ironizáló) elbeszélői modusz segít megteremteni egy narratív identitást, mely a szerzői-Fiúi igény és remélt adomány, annak tudatában, hogy „kell az az érzés, hogy érthetetlen és megoszthatótlan, amit épp átélek." (655) Ez azonban nem az elutasítást jelenti, hanem az elfogadást.17 A megkísérelt ima hangján keresztül a transzcendens iránti vágy szinte szétfeszíti a szöveget; ezért van az, hogy a szigorú és pontos kettős tükörszerkezet – a fekete lap mint tükröző felület és a fekete keretes lapok szövegeinek és vendégszövegeinek tükrözési technikája – elbírja a legfragmentáltabb, legszélsőségesebb szövegrészeket is. Maga a szövegtest roncsolt, tört – mint keresztre feszített corpus –, külső megjelenési formájaként pedig a fekete keret állandó emlékeztetőül szolgál (memento mori), a fekete lap pedig (többek között) a szövegtest legmélyebb pontjára, a letakart tükörre, a fény elsötétedésére, a lélek békétlenségére, a halál színére utal.

A középső, fekete lapon a Pál-levélben szereplő metafora önreflektív parafrázisa a gyász okozta világból és énből kivetettség szélsőséges állapotát tehetetlen kiáltásként fogalmazza meg. A gyászban megakad a beszéd, a gyermeki tehetetlenséget kifejező mammogás után ordítássá, majd némasággá válik: a veszteség élménye szó-nélkülivé tesz; de ebben a gyűlöletszeretetben18 – mely a világgal, a szeretett Másikkal és önmagammal szembeni teljességében ki-nem-mondható viszony sűrítése – születés és halál találkozik össze. Az anyától a születés után megtanult szavak vonódnak vissza, a legmélyebben és legrégebbről meglévők, melyekre az összes többi ráépül. Ezért is következetes és megokolt, hogy a közvetlenül utána következő lapon az Anya kezd el megszólalni, mintegy újra tanítva a beszédet és vele együtt a szeretetet azzal, hogy gyermekkori emlékeket és szavakat idéz, feltárva a nyelv és a nyelven keresztül áttetsző emberi összetartozás végtelenségét. Így a gyűlölet helyét fokozatosan újra és újra felváltja az összetartozás, a szeretet, mely a vágyott „könnyedség" hangján szólal meg. Egyes szám első személyű megszólalása pedig szembeszegül a nem-léttel, a soha-már tényével, amennyiben nem megy bele abba, hogy a befejezett és elmúlt moduszához tartozó harmadik személyt használja. A felnőtt Fiú is a gyermek-lét módján viszonyul az Anyához, hiszen „a gyermekkor abban áll, hogy az ember olyan és úgy cselekszik, mintha arról lenne szó, hogy az itt-maradás rejtélyét megoldja".19

Az Anya nevének kimondatlansága20 is ebbe az ambivalens viszonyba épül bele; kimondhatatlan a név, és ezért egy idézett név szólítja meg.21 Minden odaillő, megfelelő, az érzéseket pontosan fedő szó visszavonhatatlanul megtagadja magát a szerző-Fiútól. Ezért kell majd még „mindezt pontosabban is megírni." (717). A név titkos és titkolt, csak belső beszédben meglévő, s a halál megközelíthetetlenné teszi a kimondás számára. A gyász és a melankólia nem megosztható. Azt a közeli és bensőséges kapcsolatot, mely itt az én-t és a Másikat összefűzi, csak megbontaná, szinte elárulná, külsővé tenné a megnevezés. A név titka itt a szeretet titkát hivatott megőrizni, ezért nem mondja ki az Anya nevét, hanem kölcsönzött nevet ad neki. Ez az elfedettség egyben a halálhelyzet teremtette igazság – mint feltárultság, felfedettség – elviselhetetlenségét is jelzi. S mivel a Fiú a szeretet kimondhatatlanságát sokszorosan tapasztalja meg a gyászban, ezért az ő szavai is kölcsönzöttek lesznek. Ez a kimondatlan kimondás apofáziát teremt meg, a misztikusok negativitásban megnyilvánuló Istenhez fűződő viszonyára emlékeztet, mely vonzás és taszítás egyszerre-jelenlévőségében jön létre. A kimondást és megnevezést mintha mindig elvétenénk. Ezért utasít vissza és fogad is el minden megnevezést és minden szót: az Abszolútum kívül és fölötte van mindennek, világába nem hatolhat be a kimondható, csak a kimondhatatlan.

Így lehetséges, hogy amikor „épp magának a nyelvnek az épülete akarna összedőlni" (681), megteremtődik egy nagyon sokrétű, sokszínű, enigmatikus narráció, amely előhívja a csendet és mindvégig a közelében marad. Ez itt azt jelenti: bensőség/esség marad, a legbensőbbet tárja fel, szégyen nélkül és a szégyennel együtt („Még csak nem is szégyenkezem; belenyugodtam, hogy olyan legyen az arcom, amilyennek a könyveim mutatják. Ezen változtatni fogok." – 656). A halál fenyegetettségében a hallgatag cogito22 ad itt hírt magáról. A Fiú és az Anya is a gyász érintettsége révén jut el legmélyebb és leghallgatagabb én-részéhez, mely éppen ennek az érintettségnek a kimondását-leírását kényszeríti ki.

Nem lehet megfeledkezni arról sem, hogy a Fiú és az Anya hangja is egy erősen dialogikus szövegből hallatszik ki, melyet a vendégszövegek hol erősítenek, hol ellentmondva nekik, gyöngítenek. Az idézetek szerepe – ebből a szempontból – éppen az, hogy a szerző-Fiútól megvonódott szavak helyett és -ért álljanak, így valósul meg a „nem is beszélek, nem is hallgatok" paradoxona. Az Apa, az Öccs, a Húg, a vendégek, az építész barát és a szervesen a dialógusba kapcsolódó vendégszövegek hangja közül leginkább az orvos beszéde harsan ki, ő üt meg blaszfémikus hangot, mely ambivalens érzéseket kelt a Fiúban: „Hogy gyűlöltem ezt a kétértelmű beszédet, és mennyi gyönyört találtam benne." (676) Éppen azt a rést találja meg ez a hang, ami egyszerre enyhíti és el is mélyíti a gyászt. Nagyon is pszeudoigazságú beszéd ez, szinte már diabolikus, ellenpontozza a transzcendens felé kiáltó, profánul szakrális ima hangját, mégis Erosz és Thanatosz fájdalmasan elválaszthatatlan összefonódására mutat rá. Megtöri a csendet, de fel is erősíti a Fiú gyászának kimondhatatlanságát.

   

(Temporalia avagy zsugorodik)

A halálra való készülés – thanatou melete – egyben az idővel való foglalatoskodás, s ezt teszi a Bevezetés... is, amennyiben az idő érzékelésétől (542, 543) az érzékelhetetlen időig, majd a Segédigékben az idő megtagadásáig jut el.23 A temporáliák azok az időben létezők, melyeket a halállal magunk mögött hagyunk. Vagyis minden időhöz kötött, legkitüntetettebben a születés és a halál pillanata, melyek összetartozásának érzése a gyász fájdalmában megjelenő pillanat időérzékelésében világosodhat meg.24 Maga az időtudat is időbeli. A Bevezetés... többször ismételt mondata, a „Zsugorodik a zsugori idő." többszörösen is enigmatikus, akár maga az időhöz való ambivalens viszonyunk, melyre Augustinus ismert megfogalmazása mutat rá.25 A szív segédigéinek alapszituációja szembesíti a szerző-Fiút az idővel, kényszeríti, hogy az időhöz való viszonyát saját egzisztenciájára vonatkoztatottan fogalmazza meg. Ez a kényszer azonban belefűződik az „igény és adomány" szövegtérbe. Az Anya, a szeretett Másik halálakor megélt időtapasztalat a Fiút új életértelmezés felé lendíti, és ez a „kizökkent idő" indítja el – Heidegger szavaival – a halálhoz viszonyuló lét időbeliségének átgondolását. „Már maga a születés, a kezdet ... illúziónak mutatkozik. Ami életre kel... a semmibe való visszatéréssel van megterhelve.... Az örök és eleven-élő jelenvalóság soha sincs jelen. A létező: nem-jelen-idejű léttel bíró."26

A „Zsugorodik a zsugori idő" metaforája az ember időtapasztalatának lényegét érinti: a halálhoz közelítő lét tudatát és az ennek alapján felfogott és mégis felfoghatatlan idő könyörtelenséget. De a figura etymologica játékossága megpróbálja feloldani ennek tragikumát és melankóliáját. Nem lehet, nem vagyunk képesek, nem szabad, hogy képesek legyünk komolyan venni. Mégsem lehetséges, hogy megszabaduljunk tőle. Hiszen a halál éppen a születésben és az életben válik jelenvalóvá. A Fiú számára az idő ellentmondásossága a szubjektív és objektív idő szétválásában és inkompatibilitásában is jelentkezik.27 (Egy nap alatt nem vagyok képes felfogni a nap alatt történteket. – 684) Így a jelen, múlt és jövő megkülönböztetése is jelentőségét veszti, az események az asszociáció láncára épülnek fel, melyek végül összezárulnak, jelezve végtelenséget és a (z új) kezdetet is. Így mintha megszűnne az idő, pontosabban az idő érzékelhetősége (nem fáj a múló idő – 655). A gyász szubjektív ideje kivetődik a mindennapok objektív idejéből az időtlenségbe, az idő megszűntébe. Így lehetséges a túlélés. Ezért viselhető el az a fájdalom, melyet a fekete lap ordítása jelez: lehetetlen lenne szembenézni időbeli tartamával, hogy bármennyi ideig is elhúzódhat. Az idő megszűnése/megszüntetése védekezés a gyász melankóliájával szemben. A „most van soha" (397) állapota valósul meg, személyes élménnyé és tapasztalattá válik és összefűződik a nem-létezővel (vajon nem sokkalta félelmetesebb az, ami nincs... – 677).

   

(„...mivel is kezdjük...", avagy a rémület és rettenet misztériuma)

Minden tiltakozás, hihetetlenség, megismerhetetlenség, felfoghatatlanság, gyűlölet, megértés és értetlenség mellett A szív segédigéi a hála könyve is, ahogy kezdő és zárósorai erre irányítják a figyelmet. Hogy mindez épp így jó. És jó, hogy épp így adatott. És ami nem jó, az is jó; Kierkegaard-iasan szólva: belátom, elfogadom és örülök annak, hogy Istennel szemben soha nincs igazam. Hogy „Aki él, nem rejtőzhet el. Szép lassan minden megtörténik az emberrel." (679) és hogy „Veszteségemet nem értem, elfogadom." (709). És ebben a hálában jön létre a találkozás a többiekkel (pl. 672, 675, 681) és a közös sors valamiképpen közösséget is hoz létre a legmagányosabb magányban. Ekképpen ajándék is: a transzcendensnek és az Abszolútumnak a jelenléte, mely túl van síráson és nevetésen is. Ezért van az, hogy nincs nevetés – de van humor és irónia – a Segédigék..-ben. És nagyon fontos és hangsúlyos, hogy van és megvan a humor és az irónia, mert ez képes fenntartani a méltóságot, a távolságtartást a fájdalommal szemben, megteremteni a részvétet és elutasítani a sajnálatot. A nevetés, a halál kinevetése is a világhoz köt, de vannak helyzetek – élethalál- és élőhalálhelyzetek –, melyek túllendítenek az élet mindennapiságán és cselekedetein, túl nevetésen és komolyságon az Abszolútum felé.28 Ekkor van a hála, mely minden mindennapit meghalad. (Uram, én annyira sekély vagyok mindehhez. – 398, 675)

Szervesen illik ebbe a diszpozícióba az utolsó, a kórházi jelenet, mely egy XX. század végi ars moriendi (s amelyben egy későbbi könyv [1989] részlete találhatja meg párját: Nádas Péter Évkönyvében az idős hölgy jelenete). A test erőtlensége és kiszolgáltatottsága megtör minden szégyenérzetet, és megmutat minden emberit, ami csak megmutatkozhat egy határhelyzetben: a halálközelség a legteljesebb életközelséggé válik Anya és Fiú közt, mely távol a többi szereplőtől, egy aszociális térben (kórházban) kettőjük közösségében zajlik. Minden, a haldoklással kapcsolatban korunkra kialakult ál-tabut megtör ez a jelenetsor (már-már Móriczosan) naturalisztikus erejével. Arról szól, amit mindenki tud, de amiről senki sem beszél. A legmagányosabban megosztott magánjelenet. Ez is, és nem csak a szerkesztés visszatérésre épülő összehangolása, indokolja, hogy a könyv végére került ez a vallomással felérő jelenet, mely mutatja a „minden megvan" igazságát. Mégis megkísérli a lehetetlent: magára venni a Másik meghalását. Meghaladni az időt – kiszakadni belőle? –, túlélni (ami azt jelenti, hogy „aki halott vagy akinek halottnak kellene lennie még él"29), rejtéllyel szembesülni, a Másik eltűnésében a saját nem-léttel szembenézni. Kikerülni minden viszonyból és viszonyulásból, és az Abszolútum vonzásába kerülni, élet és halál közé.

És ezzel megkísérelni tagadni, állítani és kérdezni is egyben. „Segédigével tagadunk" (685), mondja ez a grammatikakönyvbe illő állítás, mely a címet is beidézi. A Kanttól ismert három segédige, a lehet, a kell és a szabad A szív segédigéiben egyszerre kerülnek három modalitásba: Mit (nem) lehet tudnom(?) Mit (nem) kell cselekednem(?) Mit (nem) szabad remélnem(?)30 Újra megidézik ezek a kérdések a felelősség/vállalást, a Másik halálához (ez azt is jelenti, hogy életéhez) való viszonyban, de elindítják a gyászmunkának azt a folyamatát is, mely lassan felold az alól, hogy a szeretett Másik elvesztését önmagunk elvesztéseként éljük meg.31 A szeretett Másik halálának túlélése lehetővé teszi a felelősséggel és a hittel való találkozást, mely egy sajátos titokhoz vezet el: a mysterium tremendumhoz. „Ez a reszketés akkor fogja el az embert, amikor személlyé válik, a személy pedig csak akkor válhat személlyé, amikor látja, hogy saját egyedülvalóságában járja át Isten tekintete. Látja tehát magát, amint egy másik nézi, egy legfőbb, abszolút lény, aki uralkodik felettünk, nem kívülről, hanem belülről."32 Ez a szinte elviselhetetlen. Ezért kell megszűnnie az időnek, ezért kell egyszerre tagadni, állítani és kérdezni. Ezért, hogy mégsem lehet elmenekülni, csak ordítani vagy egyetlen artikulálatlan hangot zümmögni. És segédigéket keresgélni. És elgondolni A szív segédigéinek mottóját, hogy vissza lehessen térni az életbe és elölről kezdeni (az olvasást is): „Az tud beszélni, aki reménykedni tud."33 Mindez helyre-állítás, új kezdet, és az élő- és élethalál megértésének és elfogadásának emberi méltósága.

     

     

Jegyzetek

  1. A. Augustinus: Vallomások. Gondolat, 1982. I/VL, Városi I. fordítása
  2. Rege a Vén Tengerészről (Rhyme of the Ancient Mariner; /living death/)
  3. A zárójelben szereplő számok Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba (Magvető, 1986) c. könyvének oldalszámozását jelentik.
  4. 4.  Vö.: még Élethalál. In.: Bevezetés a szépirodalomba, Magvető, 1986, 521. o.
  5. 5. M. Heidegger: Bevezetés a metafizikába. Ikon, 1995, Vajda Mihály fordítása, 75. o.
  6. Vö. részletesebben: T. H. Macho: A hiányzás botránya. In.: Antropológia az ember halála után, Jószöveg, 1998, Balogh István fordítása.
  7. Kulcsár Szabó Ernő találóan jegyzi meg, hogy A szív segédigéi „kitüntetett pozícióba helyezett" a könyvön belül. In.: Kritika, 1995/12. 11. o.
  8. L. Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Atlantisz, 1992, Neumer Katalin fordítása, 261., 140. o.
  9. H. Plessner: Az érzékek antropológiája. In.: Az esztétika vége, Ikon, 1995, 220. o.
  10. Esterházy P.: Bevezetés a szépirodalomba. Magvető, 1986, 403. o.
  11. M. Heidegger: Lét és idő. Gondolat, 1989, Vajda Mihály et alt. fordítása, 415. o.
  12. Vö.: W. Iser: Az olvasás aktusa. Az esztétikai hatás elmélete. In.: Testes könyv I., Ictus, 1996, Hárs Endre fordítása.
  13. J. F. Lyotard: Az életben maradó. In.: Antropológia az ember halála után. Jószöveg, 1998, Balogh István fordítása.
  14. P. Ricouer: A rossz: kihívás a filozófia és a teológia számára. In.: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, 1999, Lőrinszky Ildikó fordítása.
  15. R. Barthes kifejezése. In.: Beszédtöredékek a szerelemről. Atlantisz, 1997, Albert Sándor fordítása.
  16. Balassa P.: Testvériség a különbözésben. In.: Majdnem és talán, T-Twins-Lukács Archívum, 1995, 269. o.
  17. Balassa Péter tesz említést erről a tényről, vö.: A segédigék világképéhez. In.: A látvány és a szavak, Magvető, 1987.
  18. vö.: Balassa P., In.: Szabadban, Liget, 1994.
  19. J. F. Lyotard: i. m. 110. o.
  20. A név kimondatlansága és a múltba való visszatérés, az élettörténet-mesélés -egészen más módon – Mészöly Miklós Anyasiratójában is megtalálható. Mészölynél a közvetettség fenntartása teremti meg a mű feszességét és feszültségét, Esterházynál a közvetlenség, közvetettség és közbevetettség közti oszcilláció.
  21. J. L. Borges Alef c. művében szereplő név. Vö.: Wernitzer Júlia: Idézetvilág, Jelenkor, 1994, 84. o.
  22. M. Merleau-Ponty kifejezése. In.: Phenomenology of Perception, Routledge and Kegan Paul, 1962.
  23. Jelentőséggel bír, hogy a konkrét és beszédes dátum – június 16. – mellett folyamatosan találunk az időtlenre vagy idő nélkülire is utalásokat.
  24. Vö.: erről Bachelard-t, idézi P. Virillio: Az eltűnés esztétikája. Tartóshullám-Balassi, 1992, Klimó Ágnes fordítása.
  25. A. Augustinus, i. m. XI/XIV., 358. o.
  26. J. F. Lyotard., i. m. 106. o.
  27. Bergsonra a 701. o.-on történik utalás.
  28. Vö. erről: Szilágyi Ákos: A megváltó nevetés. In.: Pannonhalmi Szemle, 1998/ VI/2.
  29. J. F. Lyotard: i. m. 102. o.
  30. A kérdésekre a 485. o.-on van utalás.
  31. S. Freud: Gyász és melankólia. In.: Ösztönök és ösztönsorsok, SFM, VI, Filum, 1997, Berényi Gábor fordítása.
  32. J. Derrida: Adni a halált, Derrida itt Patockát idézi. In.: Gond, 1997/13–14, 197. o., Ullmann Tamás fordítása.
  33. L. Wittgenstein