Az Esterházy Péter Múzeum

Ünnep van.

Ki szoktam kapni, amikor ezt néha-néha leírom, de mit tehetek?, ha egyszer újra ünnep van.

Arra gondoltam, elképzelem, mi lenne, ha valakinek eszébe jutna ebből az alkalomból, hogy létrehozza és berendezze az Esterházy Péter Múzeumot. Van egy írónk, aki ötvenéves. Ez önmagában nem túl érdekes, az ötven év irodalmi értelemben az ifjúkor túllépése, szóra sem érdemes talán, nem is nagyon szoktunk megemlékezni róla. Van viszont egy írónk, akinek szabályt erősítő kivételként írói pályáján minden olyasmi, ami saját közvetlen munkáján tulajdonképpen kívül állt, időben jött: időben jelentek meg az első kötetei, időben sorra a többi, időben érte el a különféle irodalmi sikereit, időben fordították le idegen nyelvekre, időben kapta meg az elismeréseket, időben a sikerek és elismerések mellől bizonyára mindenkor elmaradhatatlan kritikát. Van egy írónk, akit időben lehetett különféle kontextusokba, skatulyákba és paradigmákba belehelyezni, egy írónk, aki időben lehetett pályakezdő író, fiatal író, a próza megújulásának képviselője, a magyar nyelv megújítója, modern író, posztmodern író, intertextuális író, későmodern író. Ha még áll a szabály, szívesen befizetem azt a bizonyos egy forintot, de európai író is időben lett. Időben: úgy értem, a kellő alkalommal és elég fiatalon. Van egy írónk, aki időben lett ötvenéves, vagyis a kellő alkalommal és elég fiatalon lett az.

Időben kell tehát berendezni a Múzeumot is.

A Múzeum legalkalmasabb helyszíne elképzelésem szerint a Budapesten élő Márton László jelenlegi háza lehetne, az a Budapesten álló ház, melynek egy másik lakásában, Márton László szíves szóbeli közlése szerint, Esterházy Péter megszületett. A Múzeum könyvtárában helyet kellene kapnia minden olyan könyvnek, melyben Esterházy Péter művei megjelentek: ha jól gondolom, ez a fordításokkal, antológiákkal, újrakiadásokkal együtt már maga egy tetemesebb könyvtár. A könyvtárban elhelyezett példányokon kívül a Magvető Kiadó még egy külön tárlót is kapna a kiállításon. Itt kellene bemutatni a Termelési-regény fekete és fehér könyvjelzős első kiadását, az állapotok alakulását illusztrálandó, a könyvjelző nélküli új kiadásokat, a püspöklila szín hanyatlását, optimista befejezésként pedig szemléltetni kellene legalább a könyvjelzők későbbi visszatérését. Ugyanebben a tárlóban lehetne a helyük a Bevezetés a szépirodalomba különálló darabjainak, melyek oly meghitten tagolták könyvhétről könyvhétre a nyolcvanas évtized első felét; aztán, mert ugyancsak az állapotok változását érzékelteti, az 1986-os első, fehér nagy kiadásnak, 85 forintért, ami mellett ott állna a második, sötétzöld kiadás, a kilencvenes évek közepéről, 1986 forintért. (Mily szerencse most, hogy a keresztény időszámítás szerint élünk.) Helyet kéne találni a Csokonai Lili-könyvnek, érzékeltetve a korabeli izgalom dokumentumait, hogy vajon ki is az a Csokonai Lili.

Újabb tárlót kéne szentelni a folyóiratoknak, lapoknak, újságoknak: az Alföld és a Magyar Műhely azon számainak, melyekben Esterházy munkái először kerültek a nyilvánosság elé. A régi Mozgó Világ, a régi Kortárs, a régi Hitel, a régi Képes Sport, a régi Magyar Napló, a régi Vigília, az Új írás, az új Élet és Irodalom, a Nappali ház, a Pompeji, a Holmi, a Kalligram, a Látó, az Életünk és mások egy-egy példánya mellett egy Jelenkort is el kellene itt helyezni, lehetőleg egy olyan számot, amit Szederkényi Ervin szerkesztett, lehetőleg azt az 1986-os januárit, amelyben Esterházy Péter Otthon című írása megjelent. Ez persze azonnal két szám, hiszen az Otthonon kívül ott olvasható Balassa Péter Részben, avagy a kezdet vége című esszéje, két számmal korábban viszont Mészöly Miklóstól a Legyek, legyek, avagy az elmondhatóság határai és Nádas Pétertől a Hazatérés is – négy szorosan összetartozó vallomás; de miért ne legyek önző? A Jelenkorból két példány kell.

A könyvtárban helyet kéne adni az Esterházy Péterről szóló írásoknak, Balassa Péter tanulmányainak, Kulcsár-Szabó Ernő monográfiájának, Birnbaum Marianna beszélgetés-kötetének, Radnóti Sándor és Thomka Beáta, Szegedy-Maszák Mihály és Alexa Károly, Kocziszky Éva és Szörényi László, Margócsy István és Jankovics József, Mészáros Sándor és Szirák Péter, Imre László és Kenyeres Zoltán, Selyem Zsuzsa és Szigeti Csaba, Károlyi Csaba és Szilasi László, Nagy Gabriella és Szilágyi Márton, Erdei János és Dérczy Péter, Bojtár Endre és Kálmán C. György, Bán Zoltán András és Angyalosi Gergely írásainak, másokénak; a Keresztury Tibor, a Csontos Erika vagy a Petri György által készített interjúknak; önálló könyveknek, hosszú vagy rövid tanulmányoknak, nagy igényű összefoglalóknak és napi kritikáknak, újságcikk-kivágatoknak, különféle örökérvényű munkáknak és múlandó papíroknak, egészen az egykori Népszabadság hasábjairól a mai jobboldalra átvonult észrevételekig. Külön kép illetné meg Ilia Mihályt (akit jóformán minden irodalmi múzeumban külön kép illetne meg). És persze Mészöly Miklós-polcot, Ottlik-polcot, Kosztolányi-polcot, Csáth-polcot, Weöres-polcot, múzeum a múzeumban: Tandori-polcot berendezni a könyvtárban. Örkény Istvánt, Pilinszkyt, Füst Milántól A feleségem történetét a méltó helyére tenni. Elhelyezhető lenne itt Hrabal nem is egy könyve. Lenne e könyvtárnak Móricz Zsigmond-, Nádas Péter-és Pályi András-szárnya, Mikszáth Kálmán- és Szabó Magda-fiókja, Bodor Ádámrészlege, Tar Sándor-, Garaczi László- és Darvasi László-része, Csorba Győző-, Tolnai Ottó- és Orbán Ottó-polca, Balla Zsófia-napja, Visky András- és Láng Zsolt-, Bertók László- és Oravecz Imre-szekciója, külön sorozat az 1 könyv darabjaiból, polcok, amelyeken csupa olyan írónak a munkái sorakoznának, akikről Esterházy Péter egyszer vagy másszor figyelemfelkeltően, az elolvasáshoz kedvet hozva írt. E sorok írója például bizonyosan nem így írná e sorokat, ha annak idején, A szív segédigéi szó szerinti vagy torzított formában megbúvó idézeteit nem kezdi el keresni, nem, vagy csak jóval később, másutt, másért olvasta volna Camus-t, Musilt, Gombrowiczot, Kierkegaard-t, és az nem lett volna ugyanaz. Hiszen tudjuk: lapot szerkeszteni huszonhárom évesen kell.

Ott lenne a helye a Múzeumban az egyetlen kartonlapra másolt Iskola a határonnak, a másolás különböző fázisainak fényképeivel, az olvashatatlan betűtengerből finoman kilógó utolsó két szóval: „takarékosan végigszívtuk". Egyszer láttam az igazi változatot, és hatása ugyanolyan rendkívüli volt, mint amikor valaki éveken át tanulmányoz egy festményt különféle reprodukciókon, s egyszer csak meglátja a valódit. Ezt nem védték üvegfallal a háborodott műkincsrombolók vagy a japán turisták vakui ellen, fegyveres őrt sem lehetett a környékén látni – de minden előzetesen elképzeltnél váratlanabb, nagyszerűbb és magától értetődőbb volt. Mivel ebből bármiféle újabb másolat per deünitionem hamisítvány lenne, ide bizony azt az eredeti példányt kellene valahogyan visszaszerezni. Kölcsönbe, múzeumi letétként, teszem azt, 300 Joyce-évre (de számoljunk vele, hogy 21 már letelt!). És Megyik János faszobrai, Klimó Károly képei, Jovánovics György reliefjei, Banga Ferenc rajzai, Czeizel Balázs fényképei lennének láthatók a Múzeumban. A vonatról a peronra lelépő kalauznő például. Vagy Csokonai Lili arcképe.

A Színészmúzeum egy részét is át kellene ide költöztetni: Vallai Péter kabátját, Koszta Gabi vizes lepedőit, Igó Éva bábuját, Lukács Andor meztelenségét abból az üres New York-i lakásból, Lázár Kati és Zala Márk titkot rejtő dobozkáját az Idő van-ból, ugyaninnen Cserháti Zsuzsát az Erzsébet-híd közepéről, Szirtes Ádám portássapkáját, egyáltalán Gothár Pétert meg Magos Györgyöt. Se dobokat, se trombitákat, de Dés Mihály szaxofonját mindenképp. Egy darab Dunát valahogyan iderekeszteni. Fürdőkádat hallal. Egy parlamenti beszédet bemutatni, lehetőleg a tizenkilencedik század végéről. Grammatikai teret. Alanyt, állítmányt, népet, nemzetet, egyeztetve őket egymással minden lehetséges változatban. Megengedő „is"-t. Vessző előtt egy kérdőjelet. Arkangyalokat. Hahn-Hahn grófnő egyik szemét (de vajon melyiket?). Feltétlenül ki kellene állítani egy Anna nevű nőt.

Aztán egy futballmezt, esetleg futballcipőt. Egy számítógépes lyukkártyát a hetvenes évekből. Kereső fákat. Elena Viterbót. Thomas Mann kebabját, Aczél Géza valamelyik csülökételét. Egy nyakkendőt. Egy tweed-zakót. Egy szürke kabát-gombot, amit egy barátomtól kaptam ajándékba a nyolcvanas évek közepén, állítólag Esterházy kabátjáról származott, évekig gondosan őrizgettem, mindig tudtam, hogy épp merre van, számomra hitbéli kérdés volt eredete. Egy ízben majdnem megduplázódott a gyűjteményem, ráadásul egy gyönyörű és megbízhatóan autentikus darabbal, már le is vált a gomb a kabátról, amikor a pécsi vasútállomásra megérkezve egy Trabant hátsó ülésére tuszkolta be magát nem kis nehézségek árán az író (a kormánynál én ültem, az anyósülésen is egy nagydarab ember), de aztán a dupla vagy semmi tipikus esete lett a kabátgombból: Láng Zsolt megkért, hogy az Éneklő Borz 95-ös árverésére küldjek egy ereklyét (pif!), én ezt küldtem el, de nyoma veszett a Pécs és Kolozsvár közötti úton. Lappang. Elő kell keríteni. Mielőtt elfelejteném: a Trabant használati utasítását meg egy elvett jogosítványt a gyűjteménybe venni. Az eltűnt jogosítvány nyomában. Egy hosszúhosszú felsorolást kiállítani, egy listát, bármiről, hogy emlékeztessen rá: nagyon sok más mellett a felsorolást, az egy megsokszorozását, a „sok" megbecsülését, elfogadását és közvetíthetővé tételét az irodalomban Esterházy Pétertől tanultuk meg.

S ha mindez így együtt van, ha sikerült elképzelni, hogy valakinek eszébe jutott berendezni az Esterházy Péter Múzeumot, akkor nincs más hátra, mint időnként felkeresni és végignézni ezt az ezután csakis gyarapodó gyűjteményt. Időben vagyunk.