Az idegen

Egy ideig úgy kellett tennem, mintha nem tudnék a szigeti-i merényről, de hát aztán gyanús lett: minden. Hogy írnék a korról, a korosságról, talán a félszázról, amit akarsz, öregem, mindegy. Hm. Meg egy hosszúkás fotó, az kéne. Én meg arra gondoltam:

Ötven éves lettem én

meglepetés e regény

ece

tera

*

Ötvenévesnek lenni az öregség (és a fiatalság) szempontjából: nevetséges. Én ebben az évben leszek annyi (ha); fiatalnak öreg, öregnek fiatal, e cikk írására nem ideális kor. A témát illetően: a kokettálás és önsajnálós évada.

Nem vagyok öreg, de az idő körülöttem öregszik. Egykor és most: még nem így osztom föl a világot. Egykor és most: ez az öregség sine qua non-ja. De azt már mondogatom: még. Beteg még úgy igazán nem voltam. Még ugyanannyit dolgozom. Még ugyanolyan jól (tehetségesen) alszom.

Aki méget mond, az ismeri a márt is. Az ízületeim (derekam stb.) már nem a régi.

A nyafogásnak ezt a metafizikai dimenzióját mint kiérdemesült futballista ismerem. Mint ilyennek van tapasztalatom a testről, vagyis az öregedésről, a sejteknek azon romlásáról, amely legkésőbb harminc évesen elkezdődik.

Sejtjeink valóban a halál felé menetelnek – egész életünkben. Előbb-utóbb nem lehet nem arra gondolni, hogy kéz a kézben mi is velük tartunk... Minden egyes pici izomhúzódás (vagy hogy a ma délelőtti konkrétumot említsem: minden feszülő, begyulladt Achilles-ín) emlékeztet a halálra és csakis a halálra. A futball e vonatkozásban kegyetlen, kegyetlenebb, mint például a tenisz, mert olyan mozgásokat követel, melyekre az ember negyven után (kevés kivétellel) nem képes, vagyis nem csak arról van szó, hogy amit csinálunk, egyre rosszabbul csináljuk, hanem olyasmit csinálunk, amelyről – ha valaha is értettünk ahhoz, amit csináltunk – tudván tudjuk, hogy nem vagyunk képesek csinálni.

Vagyis ki vagyunk forgatva saját magunkból. A futballpálya, amely addig – az ágyaktól stb. eltekintve – a legotthonosabb helyünk volt, egyszer csak idegen, ellenséges terep lesz. Ahol megtűrt alakok vagyunk.

Ez az emlékeztetés játékos, de éppen ezért (halálosan) komoly. Nem a betegség trivialitásával operál. Könnyű, de legalábbis magától értetődő úgy a halál jegyében állni, ha nagybetegen fekszünk. Ám egészségesen, lényegében fitten, fiatalosan (bár föltehetően a tartalékpadon ülve) lenni az elmúlás fennhatósága alatt, az mély, komoly, bonyolult élmény.

Ezt a bölcseleti mélységet minden harmadosztályú futballista birtokolja.

Van bennem félelem az öregségtől. A betegségektől, a fájdalomtól, a karbantartási nehézségek növekedésétől. A betegség mint foglalkozás: ezt szeretném megúszni. A poklot kórháznak képzelem.

De ez a kisebbik félelem. A nagyobbik az az egész embert érintő változástól van, amely függetlennek tetszik – s a félelmem erre vonatkozik, s nem a változásra magára – a változást elszenvedő alkatától. Vagyis hogy kitalálhatatlan, milyenek leszünk öregen. Ez elvileg lehetne izgalmas is, de inkább félelmetes. Selten kommt etwas besseres nach.

Sok, öreg, jó ismerősömben egy új, másik embert találok. Egy idegent. Anyámnak például más szaga lett. Szinte meg voltam sértődve erre az idegenségre.

És sértődéssel várom (sajnos) az én idegenemet is (az én új szagomat). És persze majd nem fogom fölismerni. Mert ez is az öregedéshez tartozik: ez a tehetetlenség, a reflexió hiánya. Nem lehet fölkészülni. Nem lehet, mert nem érdemes szólni fiatal barátunknak, hogy figyelmeztessen, ha látja felbukkanni a helyemen ezt az idegent, mert én nem fogok idegent látni, csak magamat. Azt fogom hinni, én vagyok az, én beszélek, én cselekszem.

Közbe lehetne vetni, hogy ez akár talán már most is így van. Egy ilyen közbevetést most is, harminc év múlva is ingerülten visszautasítanék. Lám, mindenki meghülyült, mondanám. Pedig csak én hülyültem meg. Szegények, mondanám. Szegény, mondanák rám.

A halálra nem gondolok (még), csupán erre az idegenre (már). De hát soha nem fogok vele megismerkedni, csak magamat fogom láthatni... úgyhogy akkor... akkor nincs is semmi probléma. Semmi baj. Tényleg úgy látszik, ez a világ a létező világok legjobbika. Nyugodjam békében.

A bennem növekvő idegen nem érdekel, mert nem érdekelhet, de a világ növekvő idegensége igen. Az akkor is érdekel, ha abban, úgymond, „egyre kisebb lehet a szerepem". És ezt nem rezignált kijelentésnek szánom, hanem leíró jellegűnek.

Ennek kicsit ellentmondani látszik, hogy nem szeretnék most újra húszéves lenni. Igaz, nyolcvan se. Azt szeretném, ha ötven lehetnék, április 14-én, pénteken, amikor is a Nap kél négy óra ötvenhétkor, és nyugoszik tizennyolc óra harminckettőkor.

P. S. Egy szempontból volnék boldog, ha most nyolcvan lehetnék. Akkor ugyanis már soha életemben nem kéne a lakást újra festetnem, soha.