Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. április - Esterházy Péter 50 éves / Csokonai Lulu: Hat hattyúk*

Csokonai Lulu: Hat hattyúk*

     

* Én, aki tollbamondám ezeket a jó Pálinkás Györgynek

   

   

VAKHATTYÚ

Látjátok szemeim, törekedem kitörleni emlékezetemből selejtes életem. Folt vakfolt hátán nem volt, tsak hangos szó, vagy még annál es több.

Szomorúságom hát tablettázódott a suicidiumig, s ez lőn 18-dik tavaszomon (innen törölve). S mikor ezt későbbiglen elébeszéltem G-nek, azon emlékheyektől terhes kortsmában, ahol Weöres es megfordult számolatlan, mert így tudta, meg így es volt, bólogatott es erősen könnyűinek pergési közt, olyannyira, hogy ennen sajnálatát pléhre voná. S bizonygató, hogy ő látja azt a valót, mit én ennen szememmel se.

Na, hagytam.

Azért minemű reménysugarakat mégis adék neki, hogy amikor Esterházy mellett ültem (no, őtet még nagyon szeretem) és akinek én számból kicsúszva ily szókra fakadék, ez a G. olyan, mint egy ősanya. Femininumáról G-nek, még lejjebb majd beszélek, tsak el ne felejtsem, de elöljáróban ez tényleg igaz. Méges minek gondolom azt, hogy apám is egyben.

Mondanám ezért inkább mégis vakságomat, ami kaparászás félúton valami árnyék és árnyék között, ahogy kisded szél teend a füveken. Füvek közöttét nem mondhatok, mert a füvek természetjét sem lehet tsak úgy simplificálni, hogy rést hagynának oly együgyüen tövük között.

Nagy fájdalmam pedig ez nekem es, ugyan mintha látnék, de szemem világát tsak én hiszem. Tapogatok ezért hát szélirányba, minek lehelete fénymeleggé olvassza emlékezetem tövét.

Mindazonáltal chirurgiailag szemem világa ép, vagy tsak hitegetnek? Mert nem értem egyre, mér szólongatom a határtalant ebben az átsuhanó fénymaradványban:

HOL VAGY?

   

SZÍNHÁZHATTYÚ

Talán billegő léptű kisded korom rángathatta el képzeletem abban a bizonyos kertben, ahol es növekedtem szomszédilag, mert nem vala privátilag Édesanyámnak módja erre. (Később, mit ad Isten, szintúgy ezt a kertet olvasóm ki Gulácsy képeiből –, jut eszembe, a képeket is fölöttébb szeretem.)

Gondolható, hogy ez tsak egyetlen halovány fénytsík, mégis ahogyiglan növekedék, alkalommal persze, hát mint villámló bizonyosság vágott belém egy theátrumi darab végeztének függöny lehullása után: ez az a kert.

És mintha az a redőzött teksztilia szűzlányságom drapériájaként hullajtódott volna véknyabbik felembe, szakasztott akárha kicsinke réseken törnének át a nyári éj pulsáló csillagfényei.

Teremtődött létem sarkpontját hát így valahogy fürkészem visszájig, és tartom ezt mostanság es.

Rakjon alám a fátum száz görgedvényt es akár.

Pukedlizni kellenőnk ezeken a szálkás deszkákon, mert közönség es a világ. Mondhatja nekem Esterházy, hogy így meg úgy, de evvel ő is tsak igy van tudom, mint az a dán a

VAGY–VAGY-al.

     

ÉJHATTYÚ

Mindazonáltal, tsak az estéket viselem mindegyre nehezebben. Nem mintha fillentő valóm áltatásait (de kié nem-e, vagy éppenséggel nem az – mondaná Esterházy) nem venném eszembe, de azért nem könnyű elhessenteni magamtól magam.

Belefáradtam ebbe a viszonzatlanságba. Dőlve kéj bármennyi es, vonzalmaim ábrándtalanná leendnek, és még jó hogyha utóbb.

Hovatovább addig a vesztésig, hogy már orrlyukaim sem ellenőrzöm. Tisztítani pedig a lelki párát innen kezdendő, a többi tsak ködgomoly, mit káprázatos szemünk valóssá andalít.

Ráismerek pedig valóm valójára, futamodék es hozzá tsak úgy, mert tárva kútja még mindég megtsúfolt érzelmemnek, melyet ugyan tsúfolnék én es.

Már ehhez nem férhet kétség, jelet hagyván erre a leget szárnyával éppen tsak karcoló madár, akár egy orcának éle, amely a fájdalomtól megrogyott.

Képbeli árnya emlékeimnek, szerelmem

HOL VAGYOK?

     

MÉLYHATTYÚ

Ááááü! – ily üvöltésre riadék egy éjszaka. Nem, inkább frászra, de ez se nem jó kifejezés. NEM! ÉS NEM!

Zsibbasztó frászosságom eddigelé es megvala, tsak már egyre inkább torzító (tsökkenti) remegő lényem, mit leginkább szájam szegéilén érzék közvetítve oly gyakran, persze az egyedüllétes éjszakákon. Ugyan fogtsikorgatásaimnak tudatában vagyok, mivelhogy az megmondatott nekem a mellettem ébredőktől, minemű fölényeskedéses szeretettel –, hogy tegyem hozzá.

De ez a mastani ehhez nem volt fogható.

Hideg tsepp gördült gerincemen, mit tsak utólag érzékelék farpofáim kezett (mellyeket leginkább tsak egy ember értékelé, de ez mast más).

Elveszítő érzés volt annak a sikolynak két oldala (higgyétek).

Egyik az álmamban ére, a másik már a torkomba: Ki jár itt! És ha én kiabáltam, kijutok-e innen, Mama!

Tudom kérdezné az a kedves Esterházy: ha éppen e nőre nem figyelsz, ó Freud, ó Freud, akkor

MIÉRT VAGY.

   

CURRICULUMHATTYÚ

Szándokkal végére hagyám vilagrajövetelem olta eltelt esztendeim, ha mégoly befele tekintgető foglalatját, melyek az 1970. esztendőben, 30. Januárii kezdentenek.

A képek (visualitás) vagynak életem fogódzói rövidke összvefoglalómnak az alantiak szerént. Ráhagyatkozom azért es, mert orvosolhatatlan szemem világa mindmáig, tapogatván a kintiek odaszegező súlya és bensőmnek szédítő lebegési közt.

Próbálom hát sorolni:

Apám artzát bár látám, de tsak visualitásomban, mert azolta se. Mongyák, ő josanrésegként elhagya bennünket más nőér, ki tuggya. Szólal es meg bennem nemegyszer ezért cérnavékon hangú kicsinke korom, mit az ő hiányára vezetnek visszáig tudományosan. Ennen magam ezt elhessenteném, de egypár keresésemben méges tsak ez fordulhatott elé, vagy ennek áltzázatja.

A Mama, így szólítjuk Nénémmel, tisztes szegénségben nevelt minket, de soha ezt másokra nem tartozónak vélendte. Őróla, torkomszorítása nélkül nem tudok beszélni, ezért nem es teszem. Ha lehetséges az ő fájdalma nagyobb enyémnél.

Néném, valóságos kép, meg képíró es, nem tudom kitől öröklötte kezeügyességét, de bizonyos hogy használatjára vált, mert a Mamával és velem mindég eszerént bánt.

Innenelég következetlen ugornék, mastani helyzetem téteti ezt, valék mindjárást harminc, es mintha ennetől fogvást jobban tájékozódnék. (Munkáimról, melyek eleddig elválasztottak a színháztól, tsak annyit, hogy a könyvekhez köttendenek és azok auktorait szívembe fogadám épülésemre, miként egynémelye ugyanezt tevé vélem épülésére).

Egy fénypászma útját követvén, akárha hasítékon át, vérhattyús koromra emlékezek.

Szerelmes leánságom (intactaságom) fájdalmasan szakétá meg ennen kezem, egy bennem rekedt tamponust rángatván. Erről én tudomást nem szerzek akkoron, de 19-dik évemben, mikores rajongásos vonzalommal imádottam egy színházi személt, véle bé is következek szerelmetes vágyam teljesedése. Ő flegmaticusan fejezé ki magát (de tudom mély szeretetből) a fallos és a kés közti különbözésekre tzélozván, persze hogy hiányoló elmaradt vércseppjeim. Nem veszem szívemre tudatlan önzőségét, mely számtalan megnyilvánuló még eztán a véle töltött nyolc év sorján.

Maradék ezér e vérhattyús szerelem-szerepben, mit én öltöttem magamra ebbe a theátrumhattyús világban. (Esterházy mondaná es reám, egy nő van...)

Es még, ha belehallgaték életembe (képes hallucináció), minden ezt követő vonzalmamban ez igazított, ha mégoly számolatlanak is voltak (inkább tsak nyolc és fél). Lettlégyen bár vonzóan hosszúhajú, magos, boszorkányos sámán, és persze a színházi ember, meg egy ugyanilyen tsak jóval öregebb, pánfuvolás, újságredakciós, főzenész és félpoéta (ez eddig annyi), mindők ténleg tsak eszerént.

Hát egyszertsak jön ez a G., már fentebb említettem, akivel illanó életünket megmásitatlannak hittük, meg hogy örökkön. De idealismusunkat szétszakító a való –, méges foghatatlan (káprásatos), hogyan hagyá meg bennünket egymásnak mindörökre, ha mégannyira külön-külön es.

Talán ezért es hiteté el vélem, hogy a világegyetem az egy NŐ (erősen rám mutatván), pedig mint látjátok a példán, a viláegyetem az van,

VAGY...

     

APPENDIXHATTYÚ

Mast töltém be a 30-adikat. Kévánom magamnak, bár látnátok szemeim innenelégtől, hogy különböztethessem benső magamat a környüllevő világoktól, aztán azokat illeszthessem grádicsról-grádicsra eligazodásomra.

Hiszen tudvalevő, a dolgok (res-ek, ha mégoly panta rhei-sek es) szépségekben es tsufságokban rendjén megférnek, úgy ahogy

VANNAK