Kalligram / Archívum / 2000 / IX. évf. 2000. április - Esterházy Péter 50 éves / Egy nő Gombrowiczot olvas

Egy nő Gombrowiczot olvas

   

Van egy nő, portugál vőlegénnyel. Mit vőlegénnyel, szeretővel! Aki évek óta azzal hitegeti, hogy elveszi feleségül. Aztán mégse. Most azt kérdi tőle:

– Honnan van ennyi megvetés benned a nők iránt?

– Megvetés? Ugyan már!

De a párbeszéd bizonyos társaság füle hallatára zajlik, több íróféle is akad a társaságban, főleg nők, s mind egyből igazat adnak a kérdezőnek.

A portugál zavarba jön, előveszi a Gombrowiczot, odanyújtja a szeretőjének. A nő kinyitja a könyvet.

»Megvetés? Ugyan már! – ismétli G. szó szerint a portugál szavait. – Inkább imádom a nőket... Habár igaz, mind a mai napig nem tudtam dűlőre jutni az ügyben, hogy ellenségeimnek vagy szövetségeseimnek tekintsem-e őket? Mármint a szellemi világrendben, ha szabad ilyen kifejezéseket használnom. így aztán a fele emberiség kicsúszik a kezemből.«

Szellemi világrend, drágám! Hova gondol?

»Hja persze. Oly könnyű megfeledkezni a nőkről, ha tudná. Mintha nem is léteznének. Egy csomó ember szoknyában, frizurával, magas hangon beszélnek, de ha én azt mondom, ember, eszembe se jut, hogy ez férfit és nőt jelent..«

Ez baj. Komoly baj.

»Nézze, azt feleltem a portugálnak, ha egyáltalán van valami igazság ebben a megvetésben, hát legfeljebb művészi szempontból...« A portugálnak? Maga ismeri őt? Erre közbeszól a portugál:

– Édesem, ez a Gombrowicz harminc éve már az igazak álmát alussza.

– Hát akkor? Nem értem. G. rezzenetlenül folytatja:

»Nézze, tagadhatatlan, hogy néha lekezelem őket. De tudja, miért? Mert eljátsszák, hogy ők a szépség papnői, bennük ölt testet az ifjúság, és rém rosszul alakítják a szerepüket. Hát kikérem magamnak. Micsoda csapnivaló művésznők, felháborító! Igen, művésznők, mondom, utóvégre az a hivatásuk, hogy bájosak, az a foglalkozásuk, hogy esztétikusak, azért jöttek a világra, hogy elbűvöljenek, így hát ők maguk a művészet.«

(Ez tetszik a nőnek. De kérdés, mi az, ami ebben tetszik?)

G. káromkodik:

»Kontárok! Hazugok! Merő átverés, amit előadtok! Nyomorú szépség! És nyomorú fiatalság! Tanyát vertek a nőben, csak azért, hogy ott mindjárt el is pusztuljatok! Hisz a nőnek ez a dolga, nincs mese, neki csak eszköz a szépsége és a fiatalsága, hogy anya legyen belőle! Vagy nem az lenne a normális, hogy a szépség és az ifjúság semminek-senkinek sem állna a szolgálatában, ha egyszerűen a természet fenséges ajándékának, megkoronázásának tekintenénk?! Ezzel szemben a fiú, alighogy megérinti a lányt, alighogy megismeri azt a varázslatot, ami a másik és ami ő a másik által, máris apa lett, a lány meg anya; a nő tehát az a teremtmény, aki minél előbb a saját ifjúságának a nyakára akar hágni!« Én nem!

»Mi, halandók, nem tudván megbékélni se a halál gondolatával, se azzal, hogy az ifjúság és a szépség afféle közönséges fáklya, ami egyik kézből a másikba vándorol, nem győzünk lázadni a természet e brutális gazsága ellen. Az ám, de a nő igazából nem is érzékeli a saját ifjúságát és szépségét, csak elherdálja. Legalábbis kevésbé érzékeli, mint a férfi. Nézd a romantikus leánykát, épp egy kövér ügyvéddel köt szerződést az oltár előtt, nézd azt a kis csinibabát, nincs az a kopasz, pocakos, sorvadásos seggfej, aki elég riasztó lenne számára. A nő minden további nélkül odaadja szépségét a csúfságnak, ráadásul győzelmi mámorban tündököl egy szörnyeteg oldalán, vagy ami ennél is rosszabb, ott tipeg boldogan a kis ocsmányságok kiköpött megtestesítője mellett. Hát miféle szépség az, amely nem ismeri az undort? Miféle szépség, amelynek nincs szépérzéke? Vagy mitől sodródik a nő égbekiáltó tévedésekbe a férfi kiválasztásakor? Mi ez a felfoghatatlan vakság és ostobaság?!«

Igenis, képes vagyok attól beleszeretni egy férfiba, mert az előkelő vagy „finom lelkű"! Hát épp ez a bajom a vőlegényemmel, hogy előkelő léleknek mutatta magát, és mi lett belőle!

»Miért, mi lett? Nem, nem, a másodrendű emberi értékek, a társasági szempontok nem lehetnek fontosabbak, mint az apollói test – sőt, az apollói lélek! –, igen, maga a zoknit szereti és nem a bokát, a bajuszt, és nem az arcot, a zakó szabását, és nem a mellkast. Odavannak a grafomániás férfiú ocsmány költőiségéért, elragadtatják magukat egy balfácán pátoszától, és hasra esnek a piperkőc kellemétől! Hohó! A nő legfőbb vonása, hogy hagyja magát rászedni, mert egyfolytában az jár a fejében, hogyan szedhetné rá a férfit. Ó, ti őrnagyok imádói, tábornokok cselédlányai, ó, ti kereskedők, grófok, doktor urak rajongói!«

Grófok? Mi baja a grófokkal?

– Mi baja! Ő maga is az. Nem elég? – mondja a portugál.

– Imádom a grófokat. Azt tesz, amit akar, akkor is látszik, hogy volt gyerekszobája. A másik meg lehet akár emdéefes nagykövet vagy akármi, ott is kibújik belőle az egykori KISZ-titkár.

– Ne politizálj! – szól egy édesbús magyar írónő(féle). Majd egy másik, fekete harisnyában:

– Ezt csak azért mondod, mert bele vagy esve az Esterházyba!

– Miért? Ki nincs beleesve? Az a normális.

»Ah, ti mániákus női tollforgatók – folytatja G. –, ti enlelketeket festő és enbájatokat szoborba öntő virágszálai a művészetnek! Ha tudnátok egyet s mást a szépség meghatározó törvényszerűségeiről, soha többé nem akarnátok azzá tenni magatokat, amivé így teszitek.«

Ezt kinek mondja?

– Neked, édesem, neked – csicsergi a fekete harisnyás.

– Ne idétlenkedj már – veti közbe a vőlegény. – Nem veszed észre, hogy egy könyv az, amit olvas. KÖNYV!

Mire G.:

»A törvények, íme! Minden művész jól ismeri, amiről beszélek: A művész nem dughatja oda az emberek orra alá a művét és nem kiálthatja: Ez szép! Lelkesedjetek érte, hisz oly lelkesítő! A műalkotásban a szépségnek mintegy akaratlanul, más törekvések kísérő jelenségeként kell megnyilvánulnia, tapintatosan és szemérmesen.«

Ehhez meg mi közöm? (A nő kezd zavarba jönni.)

»Hogy mi? Állítom, hogy minden nő – tisztelet a kivételnek – ránk tukmálja a maga báját. Órákig szépítkezik a tükör előtt. Nem ismeri a diszkréciót. Csak azon töri magát, hogy tessen, s közben minden pillanatban elárulja magát. Nem királynő, hanem rabszolga. Ahelyett, hogy istennőként kinyilatkoztatná magát, csak esetlenül iparkodik. Ha egy ifjú labdázik, azért teszi, mert jólesik neki, mert ügyesnek és erősnek érzi magát közben; egy nő csak azért labdázik, hogy szép legyen; így aztán rosszul játszik, de ráadásul a szépsége erőltetett lesz és verejtékszagú! És olyan képet vág a dologhoz, mintha a férfi őt egyáltalán nem érdekelné. Ó, istenkém, én csak a szépérzékem kedvéért... De ki hiszi el e nyilvánvaló hazugságot?«

Kuss! Elegem van belőled!

»A szépség nem alapulhat csaláson« – vágja oda G. De igen. Csakis csaláson alapulhat!

»Azt szeretnéd, ugye, hogy ne vegyük észre benned azt, ami csúf? Ezért aztán be akarod nekünk magyarázni, hogy nem is vagy nő, hogy nem is vagy test, minthogy a test – minden test – soha nem lehet csak szép, a test mindig a szép és a csúf keveréke, e két elem örök játéka. Ez a titka annak a másfajta, magasabb rendű szépségnek.«

Jó, ezt inkább hagyjuk.

»Soha senki nem érheti el, hogy bizonyos testi funkciók ne legyenek tisztátalanok.« Te disznó.

»Soha senki nem szabadíthatja ki a lelkét e tisztátalanságból. Ám a nő el szeretné hitetni velünk, hogy ő csak egy virágszál. Isteninek, tisztának, ártatlannak stilizálja magát. Hát nem nevetséges és képtelen igyekezet? Hát nincs eleve kudarcra ítélve? Micsoda álarcosai! Higgyem el, hogy egy szál jázminnal van dolgom, csak azért, mert beillatosította magát? Vagy hogy félméteres tűsarkon imbolyogva karcsúbb a termete? Csupán azt látom, hogy a tűsaroktól nem tud felszabadultan mozogni. Azaz feszélyezi a szépsége, megbénítja: szörnyű egy gátlás, ami minden mozdulatában, minden szavában benne van, rémes lidércnyomás, hogy soha nem lehet önmaga...«

Jó, most már szállj le a nőkről, édesapám.

De G. nem hagyja magát:

»Nőstény őrület! Amiben teljesen elvész a hatásosság érzéke. Haha, nyíltan be akar csapni, azt hiszi, bedőlök annak, amit gyáván és hazug módon a testről (és a lélekről) összehord. Divat! Kész borzalom! Hát az, amit Párizsban eleganciának neveznek, nem a test átstilizálásán alapuló lehető legízléstelenebb szemfényvesztés? Tessék. Az egyik vállszalaggal ékesíti fel túlméretezett fenekét, s azt hiszi, ettől fenséges lesz, a másik párducnak adja ki magát, a harmadik egy ravaszul dekoratív kalappal igyekszik melankolikusra hangolni ráncos arcát. Ám aki el akarja rejteni fogyatékosságait, ami úgysem sikerül, az fogyatékosságainak rabja lesz. A fogyatékosságainkat le kell győznünk, erkölcsi vagy fizikai értelemben vett valódi értékekkel. Azok a szörnyűségek, amikkel a párizsi divatlapok traktálnak bennünket, ama Dior- és Fath-kreációk, a kimerevített csípők, a kihangsúlyozott gömbölyűség, a begörbített ujjak hülye arisztokratizmusa – mind émelyítő zsibáru, ordenáré ízetlenség, fúj.«

A nő lehajtja a fejét, megadóan, bölcsen. Azt mondogatja magában: problémaoldóhímprocesszus, Csokonai Lili nyomán.

»Végül pedig: minden szépség öntörvényű.«

Ehhez nem is kellene kommentár. De G. elmond egy csöndes imát:

»Lányka, te közönséges tehenészlányka, üdvözlégy, királynő! Miért is nincs tebenned halálos rettegés, hogy nem fogadnak el? Miért is nem félsz attól, hogy eltaszítanak? Honnan tudod, hogy nem a báj tesz kívánatossá, hanem az, hogy lánynak születtél? Honnan tudod, hogy a férfi mindig kívánni fogja a nőiségedet, még ha az nem is esztétikus? Honnan tudod, hogy a bajod nem lehet a nőiséged rabszolgája? Ami azt jelenti, nem fél, nem remeg, nem erőlködik. Nyugodt, természetes, győzedelmes... Ó! micsoda szemérem, micsoda tapintat! Ó, minő előkelőség!«

Csönd. Még csak ez hiányzott. Most már elkelne valami belevaló szöveg.

– Brazíliában akarok élni, mert ott jó – mondja a portugál.

– Miért pont Brazíliában? Miért? Talán ezt a Gombrowiczot is onnan szedted föl?

– Nem. Nem hiszem...

– Hát akkor?

– Semmi. Ott jó.

– Nem megyek veled.

– Gondoltam.

– Akkor szakítottunk is?...

– Vigyázz.

– Mit vigyázzak?

– Vigyázz, a társasági csajok épp a saját katedrálisukban követik el a maguk halálos bűneit, épp ott, ahol otthon kellene érezniük magukat.

– Mit beszélsz?

– Ennek a katedrálisnak pedig az a neve, hogy esztétika. – Ó.

– Nem én mondom.

– Hanem a Gombrowicz. Jó. És tudod, mit, ennek az egésznek a férfiak az ihletői, cseszd meg, ők találták ki maguknak az egész női esztétikát!

– Miért? Hát nincs se gyönyörűbb, se izgatóbb, se részegítőbb annál, hogy a férfi kapott egy ifjú társnőt, aki számára egyszerre szolga és úrnő; nincs csodálatosabb annál a hanglejtésnél, amely a nő sajátja, e másoddallamnál, amely titokzatos módon kiegészíti a férfiasságot, más skálán, sajátos, számunkra megragadhatatlan interpretáció révén ragadva meg a világot... Kérdés, hogy ez a csoda mitől vulgarizálódott ilyen rémesen? Ma a nő nőiesebb a kelleténél, teherként nehezedik a vállára a saját nőiessége, ami bizonyos társadalmi konvenció terméke, bizonyos játszma eredménye, de ami végül nem egyéb, mint egyfajta gyilkos tánc.

– Úristen, de nagy fasz vagy te!

– Nem én mondom...

– De azonosulsz vele!

– És ha azonosulok?

– Tök ócska szöveg.

– Jó, elmegyek Brazíliába.

Erre a nő még egyszer kezébe veszi a könyvet.

»Mit kezdjek én ezzel az egésszel? Mit tegyek? Mit mondjak? Nem tudok okosabbat annál, amit már máskor is mondtam. Tartsd távol magad a formától! Ha egyszer a férfiakat azzal gyötörtem, hogy hagyják kiüríteni magukat, akkor a nőktől sem várhatok mást, vagyis hogy hagyják ők is kiüríteni magukat. De mit értek a férfi kiürítésén? Hogy kiszabadítom annak a férfias stílusnak az igájából, amelyet saját férfiasságuk megerősítésére maguk a férfiak kreálnak maguknak, hogy a benne lakozó Férfi jelentse neki a szabadságot. Ugyanígy kell előbányásznunk a Nőt a nőből. Vagyis nyílt célom, hogy elrontsam a játékot; mert a valóság csak akkor hatolhat be az emberbe, ha már vége a zenének és hazamentek a legények. Ha szétváltak a párok. Csak ekkor lesz nyilvánvaló, hogy a játék nem valóság. Csak ekkor kényszeríthetlek rá benneteket, hogy egymást kölcsönösen értelmezzétek. Ámen.«

– Nem is szoktam táncolni. Erről ennyit – állapítja meg a nő. Megint a fekete harisnyás:

– Tudod, mit imádok az Esterházyban? A posztmodern humorán kívül! Azt, hogy úgy előkelő, mint a tehenészlányka. És közben mégis gróf.

– Ja persze – így a portugál vőlegény –, könnyű neki!

– De ez a Gombrowicz, nem is tudom... Ezen mit esznek még ma is?

– Divatos, mi?

– Mi az hogy.

– Az Esterházy is bírja? – kérdi a nő.

– Ő is. Mindenki. Majdnem mindenki, na.

Cigarettáznak. A könyv ott hever a földön, a lábuknál. Nem esik róla több szó.

   

post scriptum

Fenti irományomat elküldtem G.-nek – ne firtasd, nyájas olvasó, mi módon, megvannak hozzá a kellő összeköttetéseim (sógorságban lévén a postaügyi miniszterrel, ő maga járt közben) –, az az igazság ugyanis, hogy G. mester szavait itt-ott megváltoztattam, rövidítettem, tömörítettem. Az alábbi pár soros választ kaptam tőle:

»Lehet, sőt bizonyos, hogy amit írok, szélsőségesebb és őrültebb, mint amilyen én magam vagyok. Nem hinném azonban, hogy ez egyfajta önkontroll-hiányt jelentene, sokkal inkább arról van szó, hogy levonom a végső formai következtetéseket bizonyos csábító lehetőségekből, amelyek így papírra vetve felnagyítódnak, de bennem belül megmaradnak annak, amik voltak, azaz a képzelet alig észrevehető elhajlásának, valami könnyed „hajlamnak". Ezért aztán, most már kézzelfoghatóbban fogalmazva, soha nem engedtem meg magamnak és nem is fogom megengedni, hogy írásművészetemben a szokásos szerelmet, a szokásos varázst ecseteljem, ezért taszítom a föld alá az efféle szerelmet, az efféle varázst, ezért fojtom el, fullasztom meg, ezért nem vagyok én e tekintetben szokványos, hanem démonikus (bár groteszk egy démon!). Ha a cenzúrázatlan igézetek veszélyes kapcsolatait ábrázolom, ha azt a költészetet segítem napvilágra, amely gyanússá tesz, akkor egyszerűen ki akarlak benneteket siklatni: egy kő ez, amit odateszek a sínre, amikor jön a vonatotok. Hogy kiássalak benneteket abból a rendszerből, amelyben leledztek, hogy újra megismerjétek a fiatalságot és a szépséget, de most már másképp...

Üdvözlettel, G.«